Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Strém István: A hazatérés

Strém István: A hazatérés
1.

Eljött az utolsó nap. Még egyszer bejártam táborunk környékét, még egyszer végignéztem az alkonyt, a nikolszkusszuriszki dombok szelíd körvonalát, a távoli szénbánya füstjét, az elalvó koreai falukat és az öklömnyi csillagokat, melyek fölöttük gyulladnak. Hányszor nem néztem ezt ekként, kétségbeesés és reménytelenség idején, a honvágy sóhajával ajkamon! Mostan végigcsilingeltek lelkemen e régi hangulatok, a sok lelki dolog, amit végigéltem, és a hit s megvilágosulás, ami belőlük fakadott. A külső élettől elvágva, lelkünkre találtunk: ez lett annyi szenvedés jutalma és ez a gondolat vígasztalt meg az elutazás fájdalmáért: Hiszen két évet hagytam Nikolszkusszuriszkban, összesen hatot Szibériában, hat évet életem legszebb idejéből! Bármennyire gyűlöltem is börtönömet, mégis fájt most elszakadnom belőle és ezért könnyek között búcsúztam tőle, önmagamtól és ifjúságomból.

De az elutazással járó zűrzavar hamarosan kizökkentett ebből a hangulatból. Három napig tartó lázas összevisszaságba került, míg végre elindult velünk a "Scharnhorst" nevű volt német, most francia gőzös a vlagyivosztoki kikötőből, 1920. október 5-ének reggelén. Kétezernél több hadifogoly volt fedélzetén, akik most örömest látták eltűnni a gyűlölt világrész partjait. Vidám hangulat vett rajtunk erőt, amely öntudatunk alól, életösztönünkből fakadott: Annyi megpróbáltatás után, mégis, mégis!

Ott terület el a nyílt tenger szemünk előtt, a szabadság, a végtelen, határtalan szabadság. Se hegy, se fal, se törvény, se ember köröskörül, csak ég, csak víz, csak ég, csak víz. Hajónkon cigánymuzsika szólt. A dallamok egybefonódtak a hullámok sistergésével. Biztatni látszott egyik a másikat. Lelkemben is volt valami, ami hasonlított a hullámok tajtékzó táncához. Valami könnyű, hatalmas, szeszélyes és borzasztó. Az emberek is mind oly jók, ünnepélyesek és udvariasak voltak, mintha érezték volna, hogy egyedül vannak az istenség kezében. Órákon, napokon keresztül nézték a tengert és nem tudtak betelni vele. Ki mondta, hogy a tengert meg lehet unni? Hiszen mindig más - millióféle a szépsége.

Mikor a nap süt és milliárd ezüst pillangó születik és hal meg a tükörén: Közel nagyobbak, messzebb mindig apróbbak, mintha egy óriási henger forogna az óceánban, melynek lángoló felülete eléri a víz szintjét: az egész ragyogás zúdulva gördül a hajóval ellentétes irányba. Mikor borús az ég és kék és fekete minden tarajos hullám és medúzák zöldellnek ki, repülő halak szállanak elő belőle. Opál és zafír, smaragd és gyémánt halovány hasonlatok színeihez, a párás lég mint egy szép asszony fátyola lebeg arca felett és éjjel, mikor hullámai foszforeszkálva világítanak, megilletődve hajlítunk térdet és ősi, görög borzadállyal érezzük, hogy beléje kell hajítani kincsünket, hogy áldozni kell fenségének...

Ezt megunni? De különben is, aki hat egyhangú évet raboskodott Szibériában, annak edzve van lelke az egyformasághoz, annak nincsen többé unalom. Annak boldogság felmenni a fedélzetre, rágyújtani egy cigarettára, a szép, kényelmes, fehér helyről a tengerben gyönyörködni és átérezni, mily hatalmas, mily csodálatos, mily végtelen a lét.

Mert a tömegutazással járó kellemetlenségekért: az összezsúfoltságért, rossz táplálkozásért, tengeri betegségért - mindenért bőven kárpótol az a tudat, hogy haza megyünk - és pedig gyorsan megyünk haza. Óh, a Scharnhorst pompás gőzös és - bár a francia gazdálkodás már nyomot hagyott rajta - tényleg "a splendid ship", ahogy az amerikai sürgönyözte, mikor Sanghajban részünkre kibérelte. Bár a németek, mikor tőlük elrabolták, egyik gépét, sok más felszereléssel együtt tönkretették, mégis háromszáz mérföldet tesz meg naponta.

Így aztán gyorsan siklottunk át ama szigetek között, melyek a Japán-tengert a Sárga-tengertől elválasztják. Nappal sziklás hegyek halovány árnyéka kéklett, éjjel világító tornyok és bóják fénye gyulladt és aludt ki a messzeségben. A ködben olykor egy-egy elmosódó fehér város látszott. Mily furcsa volt, hogy sohasem fogom megismerni őket, az embereket, életeket és sorsokat, melyeket magukba rejtenek! Ötven-hatvan mérföldre úsztunk tőlük - egy nekik idegen földrész idegen országa felé - és csak a hullámok meséltek nekünk a városról, amely oly meseszerűen szunnyadt magas, kék hegysziluettek tövében.

Már a hullámok egészen sárgák voltak a Jang-ce-kiang beömlő vizétől, már a révhajóról felszállt a kalauz, aki a zátonyos öbölben tovább vezetett, már feltűnt egy hosszú-hosszú erdős partszegély, oly egyenes, mintha vonalzóval húzták volna a tenger szélén: és az utazás negyedik napjának estéjén kikötöttünk Sanghaj előtt.