Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 9. szám

Kosáryné Réz Lola: Krupákné hét fia

Az öreg Krupáknénak hét fia volt, azt mindenki tudja. Sokszor kiült a háza elé estefelé, mikor a gyerekei már bent aludtak a szalmára terített takarón és mondta dicsekedve a szomszédoknak:

- Az első lesz szakács, a második takács, a harmadik kereskedő, a negyedik adószedő, az ötödik kosárfonó, a hatodik harangozó, a hetedik, azt nem is mondom meg, mi lesz a hetedikből, olyan nagy úr lesz bizony.

A többi asszonyok irigyen hallgatták.

- Könnyű a Krupáknénak - súgtak össze, mikor sietve hazamentek hold feljöttével. Mert azt is tudja mindenki még ma is, hogy Krupákné boszorkány volt. - Kis koruk óta csodaírral kenegeti a fiai fülét, attól olyan szépek, erősek, ügyesek. Ha mi is úgy tehetnénk, a mieink is olyanok volnának. De Isten óvjon attól, hogy gonosz úton jussanak valamilyen javakhoz, mert bizonyosan gonosz úton vesztenék is el hamarosan

Így beszéltek, de azért nem tudott kimenni a fejükből a Krupákné göndörfekete hajú hét fia és forgolódtak a helyükön és sóhajtottak és figyeltek: nem oson-e el Krupákné a boszorkánytanyára a fényes holdvilágban az ablak előtt?

Többen mondják, hogy látták is amint ment, hosszú szürke selyemkendő volt a feje köré csavarva, aminek a rojtjai utána úsztak libegve a levegőben.

S ebben nincs is semmi csodálatos vagy lehetetlen. Mert Krupákné, amint kisütött a hold, megcsókolta sorra mind a hét fiát, a macskáját a küszöbre ültette és hamuval megjelölte az ajtófélfát, nehogy a gonosz lélek be találjon tévedni, míg ő nincs odahaza, aztán bekötötte a fejét és elindult.

Csöndesen ment el a csukott, sötét kis házak mellett, amiknek mélyén boldog, egyszerű emberek aludtak és felsóhajtott néhányszor. A lába fájt nagyon, és amellett púpos is volt, nehezére esett a járás. De azért az erdőbe is bemerészkedett és kezét a szívéhez szorítva egyik fától a másikig haladt, közben hallgatózott és ment megint tovább... mindig tovább, míg csak a hegytetőre nem ért el, a vesztőhely mellé.

Ott megállt, megerősítette a szívét. Az akasztófán mindig lógott valaki, mert a hóhérok addig hagyták az utolsót a kötélen, míg új nem került a helyére. És Krupákné lehajolt és letérdelt az akasztófa mellett és összeszedte a kis kerek leveleket, amik ott nőttek köröskörül.

A szél mozgatta a halottat, vércsék, baglyok, varjak, mindenféle rút állatok röpködtek körülötte, de ő verejtékes homlokkal, összeszorított szájjal, csak keresgélt tovább, míg egy marok levélkét össze nem tudott szedni. Akkor aztán hazament, késő éjjel, a rengeteg erdőn keresztül.

A hamujelet letörülte a kapufélfáról, a macskát bekergette a sarokba és végigfeküdt az ajtó elé keresztbe húzott szalmára. És aludt nyugodtan reggelig.

*

Nem tudom, hogyan veszett össze Krupákné a többi boszorkányokkal, de hogy összeveszett, az bizonyos. Az asszonyok úgy gondolták, hogy Krupákné a varázslómester kamrájából lopkodott egyre mindenfélét a fiainak, míg csak észre nem vették és el nem kergették onnan.

Egy éjjelen rettenetes sikoltozás riasztotta fel a falut, az emberek mind felriadtak álmukból és az ablakokhoz és kapukhoz rohantak megnézni, mi lehet az. Krupákné futott végig eszelős jajgatással az utcán s nyomában egy nagy, fekete medve loholt.

Krupákné, szegény, alig bírta már. Majdnem lerogyott. Minden kapunál megállt, de egyik sem nyílt ki előtte - ki is merte volna beengedni magához? Ki tudhatta, hogy a medve csakugyan medve-e és nem valami varázsló, vagy maga a gonosz lélek? És ki tudhatta, hogy miért üldözi Krupáknét éjnek éjszakáján végig a falun?

És egyre közelebb ért a medve hozzá.

- Irgalom! Segítsetek! Hét szép fiamért, könyörgök, segítsetek!

De a kapuk csak zárva maradtak és Krupákné rohant tovább.

Végre hazaért... A küszöbön ott ült a macska, az ajtófélfán ott volt a jel... Krupákné lezuhant az ajtónál... a medve elérhette könnyen. Ám ahelyett, hogy utána nyúlt volna, csak morgott egyet, megfordult és elloholt a házak árnyékában.

Ebből is látszott, hogy nem volt igazi medve. Megijedt a hamujeltől... S az emberek most már tudták, hogy mit gondoljanak az egész dologról. Világos volt, mint a nap, Krupáknéra megharagudtak a varázslók és a boszorkányok és nem engedik többé maguk közé.

- Majd meglátjuk - mondogatták az asszonyok - olyan szépek lesznek-e ezentúl is a fiai, mint eddig voltak? Lesz-e az egyikből szakács, a másikból takács, harmadikból kereskedő, negyedikből adószedő, ötödikből kosárfonó, hatodikból harangozó, a hetedikből meg olyan nagy úr, hogy ki sem lehet mondani?

Másnap reggel mindjárt meglátogatták őt a szomszédok. Ott ült bágyadtan-fáradtan a szalmán, a haja az arcába lógott, és sírt. Szomorú volt nagyon. A fiai is csöndesen gubbasztottak körülötte és ijedt csodálkozással bámulták, hogyan sír az anyjuk.

- Mi volt az, szomszédasszony, az éjjel? - kérdezgették. De ő nem felelt. Csak felnézett néha lucskos arccal az égre és körülnézett néha megújuló könnyek között a hét fián és felsóhajtott nagy bajában:

- Istenem, én Istenem!

S az asszonyok könyökön lökték egymást és megnyugodva hazatértek. Íme, Isten nevét vette a szájára, nem részes tehát semmi varázslatban többé. Ezentúl nem lesz olyan könnyű az élete, mint volt eddig... lám máris sír. Keserű munkával kell majd törnie napestig a kezét, mint minden becsületes asszonynak s a gyerekei is olyanok lesznek, mint a többié: sárgaképűek, görbelábúak, fakóhajúak. De mentesek a gonosz lélek minden praktikájától.

S így van ez rendjén. A hét fiú majd elmegy szépen a többivel együtt bányamunkásnak.

Nagyon megkönnyült a szomszéd asszonyoknak a lelke. Nem irigykedtek Krupáknéra többé.

Másnap este Krupáknét háromszor megborzongatta a hideg egymásután és ez nem jelent jót. De azért megcsókolta megint mind a hét fiát, felírta az ajtóra a jelet, odaültette a macskát és indult.

Összeszorította az ökleit és ráparancsolt a lábaira, hogy vigyék őt előre és a lábai vitték is egy darabon, míg a házak között vezetett az út. De az erdő előtt megreszkettek a lábai és a földbe gyökereztek és megmerevedtek és nem mehetett tovább.

Leült ott a pázsitra és sírni kezdett. Hangosan sírt, hogy meghallja a jó Isten és mind a szentek és mind az angyalok és segítsenek rajta. Most mit tegyen? Ha mindennap meg nem keni a kerek levél pépjével a fiai fülét, nem lesz belőlük semmi, csak ami a többiből: bányamunkás. És ha néhány évig dolgoznak majd a bányában, Istenem, Istenem, mi lesz belőlük! Mi lesz szép egyenes testükből, piros arcukból, fényes szemükből, göndör fekete hajukból... vidám nevetésükből...

Ha pedig bemegy az erdőbe és megint megkergeti a medve és összetépi őt, akkor meg éhenhalnak a fiai, mind a heten... Hiszen mindenki azért haragszik rájuk a faluban, mert szebbek mint a többi, okosabbak... erősebbek. Senki egy darab kenyérrel meg nem könyörülne rajtuk.

Istenem, Istenem, most mit csináljon?

S amint ott ült és meredt szemmel a sötétbe bámult, mintha valaki szólt volna hozzá és halk hangon tanácsot adott volna neki. Hogy ki volt, őrangyal-e, vagy gonosz lélek, azt honnan tudhatta volna Krupákné? Csak sírni kezdett megint és sírva ment haza és sírt otthon is egész éjjel.

Reggel nem kenhette meg a fiai fülét semmivel, és az egyik, a legkisebb, máris kezdte fájdítani a szemét.

Megfőzte nekik az ebédet, telemerte mindegyiknek a tányérját, de a legidősebbikét még egy kanállal megtetézte és sírva figyelte, hogyan esznek. Délután kimosta az ingüket és felakasztotta a kerítésre száradni, a legidősebbikét tette a legnaposabb helyre... Este is, neki vágta a legnagyobb darab kenyeret, mielőtt aludni mentek volna.

Mikor aztán feljött a hold, felköltötte a legidősebbik fiát és mondta neki:

- Vedd fel a tiszta ingedet. Eljössz velem.

És kézen fogva vezette őt magával.

Csöndesen mentek együtt, a fiú mosolygott és csodálkozott, hogy őt elviszi az anyja. Vajon hová viszi? Megsimogatta az anyja kezét és egy lábon kezdett ugrálni, de az anyja megcsókolta és szólt:

- Lassan menj fiam, nagyon lassan menj, édes fiam!

De mégis csak az erdőhöz értek.

Ott egy pillanatra megállt Krupákné, benézett a sötét fák mélységes fekete árnyékába, ahol már bizonyára leskelődött rájuk a medve...

- Hová megyünk, anyám?

- A hegyre. Csodafüvet kell szednem a testvéreidnek, fiam.

A fiú csak ránézett az anyjára fényes szemeivel. És Krupákné zokogva leborult eléje a földre és megcsókolta a fia szép fehér, erős mellét és a nyakát és az arcát és a kezeit.

- Nem, nem adlak téged! Nem adlak téged! Olyan kedves vagy, olyan jó vagy... Olyan kár lenne... Szakács leszel, te leszel a szakács, valami hercegnek a szakácsa... Finom pástétomokat fogsz sütni és mindegyiket megkóstolod és a kezed puha lesz és fehér és sohasem kell majd elmenned semmi háborúba és szép tisztafehér sapkát viselsz a fejeden... Milyen jól illik majd neked... Nem, nem adlak téged, édes szép fiacskám!

S vezette őt haza átölelve és megcsókolta minden lépésnél és megcsókolta akkor is, mikor újra lefektette, de sírni is kezdett megint.

Másnap megint nem kenhette be a fiúk fülét és az egyik gyermek egy kőre esett és a fejét véresre ütötte.

Most a második fiának adott tetézett tányér galuskát és délután felrázta frissre a szalmát a fekvőhelyeken s a második fiú helyét csinálta legpuhábbra... Úgysem feküdt rajta sokáig. Amint feljött a hold, felköltötte és magával vitte őt.

Magával vitte egészen az erdőig. De aztán, mikor belenézett megint a fák mélységes fekete árnyékába, leborult a második fia előtt is zokogva és ölelgette és csókolgatta őt.

- Nem, téged sem adlak! Téged sem adlak! Olyan kedves vagy, olyan jó vagy... Olyan kár lenne... Takács leszel, te leszel a takács, tarkaszínű fényes selymeket fogsz szőni a kattogó szövőszéken, szép sávolyos abszorokat és bíborszínű királyi palástot... és magadnak is, szép ruhát... Milyen jól illik majd neked... Nem, nem adlak téged, édes, szép fiacskám!

És vitte haza azt is átölelve és megcsókolta minden lépésnél és megcsókolta mikor lefektette, de sírt is megint. És reggelre megint nem kenhette meg a fülüket.

Elvitte a harmadikat... negyediket... ötödiket... hatodikat. A hetediket is, ölben... És visszahozta mind. És mikor már a hetediket is visszahozta és egy teljes hét óta nem volt már csodaírja, hogy megkenhette volna őket, a nyolcadik nap estéjén megcsókolta mind a hetet sírva és így szólt:

- Legyetek hát bányamunkások mindnyájan, ha nincs másképp... Egyiket sem tudom odaadni a medvének... Segítsen meg benneteket az Isten.

És lefeküdt a helyére az ajtó elé és nem ment sehová azon éjjel és nem ment sehová többé sohasem éjjel...

Ha pedig a szomszédasszonyok megkérdezték, hogy mi lesz a fiaiból, csak elfordította a fejét és nem szólt semmit. S az asszonyok megint csak könyökön lökték egymást és megnyugodva hazamentek.

*

És a fiúk felnőttek. Krupákné, ha rosszak voltak néha, vagy ostobák, sokszor felsóhajtott és arra gondolt, milyen mások lennének, ha bekenhette volna őket minden este csodaírral. Nem is tudott soha haragudni rájuk semmiért. Hiszen ők szegénykék, nem tehetnek róla.

Megnőtt a legidősebb nagyra, mint a sudár fa, de nem akart a bányába menni, hogy az anyjának segítségére legyen. Szidták is a szomszédok. De hiába szidták.

- Édesanyám - szólt a fiú - adjon nekem valami kis útravalót és mossa ki még egyszer az ingemet. Elmegyek a nagyvilágba, szerencsét próbálok, hátha csakugyan hercegi szakács lesz belőlem. Akkor aztán mindnyájukat jóltartom, édesanyám.

S Krupákné készített neki valami kis útravalót és kimosta még egyszer az ingét és a nagy erdő széléig kikísérte... Mikor utolszor megcsókolta, a szíve majd megszakadt, mintha most is a medve elé küldte volna.

- Nem, nem adlak, nem engedlek téged, édes fiam!

Ám a fiú lefejtette magáról anyja karját.

- Azt akarja anyám, hogy a bányába menjek? Akkor is csak így sírna, tudom. Nem félek én semmitől, visszajövök jó szerencsével nemsokára.

S elment... eltűnt a sötét fák mélységes fekete árnyékában és Krupákné egyedül ment haza... És már csak hat fiút csókolhatott meg aznap este.

Múlt tovább az idő, a második fiúnak kemény lett a két karja mintha szobornak faragták volna ki. De ő sem akart a bányába menni, a szomszédok hiába szidták.

- Édesanyám, adjon nekem valami kis útravalót és igazítsa meg még egyszer utoljára a fejem alját. Elmegyek a nagyvilágba, szerencsét próbálok, hátha csakugyan takács lesz belőlem? Akkor aztán mindnyájuknak selyemruhát hozok, anyám.

S Krupákné neki is készített valami kis útravalót és megigazította még egyszer, utoljára a feje alját. Másnap pedig kikísérte az erdőig őt is és megint csak egyedül tért haza.

S már csak öt fiút csókolhatott meg este.

Amint pedig múltak az esztendők, mindegyik elvitt egyet Krupákné fiai közül. Elment az, akit kereskedőnek, aztán az, akit királyfi adószedőnek szánt, elment az ötödik kosárfonást tanulni olyan helyre, ahol sok hajlékony nádvessző terem és elment a hatodik is, a harangozó, mert a falu olyan kicsi volt, hogy harang sem volt benne.

Csak a hetedik maradt otthon nála s a szomszédasszonyok megint csak összesúgtak:

- Krupáknénak a hat fia elment már hazulról, hogy az legyen, amit az anyjuk kívánt... Hát a hetedikből mi lesz vajon? Micsoda nagy úr?

Meg is kérdezték Krupáknétól. Nagyon öreg volt már akkor szegény, mozogni is alig tudott. Csak ott üldögélt a küszöbön és sírt megint keservesen.

- Nem tudom én, hogy mi lesz belőle, édes lelkeim. Mi is lehetne már? Mit csináljon ilyen magával tehetetlen öregasszony mellett, mint amilyen én vagyok? Olyan puha a szíve szegénykének, hogy nem akar itt hagyni a halálnak egyedül, pedig hát jobb volna neki... Bár igaz, hogy sem útravalót nem tudnék neki készíteni, sem az ingét nem tudnám kimosni, sem meg nem igazíthatnám még utoljára a feje alját. Bizony ő teszi ezt mind velem, ő most reám, ő főz nekem, édes jó lelkeim!

És csak hulltak a könnyei.

S a szomszédasszonyok akkor is könyökön lökték egymást és elmentek megkönnyebbült lélekkel onnan, hogy nem kell Krupáknét irigyelniük többet.

Este pedig hazajött a fiú, megfőzte a vacsorát, lefektette az anyját a puha szalmára és megcsókolta és megsimogatta. S szólt az anyja:

- Hol jártál egész nap, édes egy fiam?

A fiú nem akart felelni, de az anyja közelebb hajolt hozzá s észrevette, hogy a ruhája agyagfoltos... hogy a haja dohos szagú...

- A bányában dolgoztál, édes egy fiam! A bányában dolgoztál!

S átölelte kétségbeesett erővel, kétségbeesett zokogással.

- Nem adlak édes, kedves fiacskám! Nem adlak téged! Olyan kedves vagy, olyan jó vagy... olyan kár lenne... Görbe lesz a hátad, behorpad a melled, elfakul a hajad... megsárgul az arcod... nem adlak, nem engedlek, édes jó fiam! Neked nagy úrnak kell lenned...

A fiú csak hallgatott. Csak tűrte. Aztán megszólalt lassan:

- Csöndesedjék le, édesanyám. Nem tehetek másként.

S lefektette Krupáknét megint és melléje ült és mesélni kezdett neki, hogy lecsillapítsa. Mesélt a legnagyobbik bátyjáról, aki ezóta már bizonyosan szakács lett a herceg udvarában, süti a finom pástétomokat és mindegyiket ő maga is megkóstolja... a másodikról, aki tarkaszínű selymeket sző a kattogó szövőszéken, a királynak bíborszínű palástot és magának is szép új ruhát... a harmadikról, aki nádmézet és fűszereket árul a vásárokon és tódul hozzá a nép és nagy fakerekű szekerével, húsz fegyveres szolgával vándorol tovább-tovább... a negyedikről, aki lóháton jár, pecsétes írással a tarsolyában, cifra katonák élén és minden várnagy leeresztő előtte a hidat, ha jön a király nevében... az ötödikről, aki nagy sárga ruháskosarakat fon műhelyében hajlós vesszőkből, nagy sárga ruháskosarakat és háncsból való hátikosarakat az öregasszonyoknak és kerek, füles, piros kosarakat a kényeskedő menyecskéknek és hat inas még két legény segíti munkájában... a hatodikról, aki messzi soktornyú város legmagasabbik tornyába húzza a nagyharangot, ami végighangzik az egész völgy felett, talán még idáig is elhozza néha a szél...

Így mesélt a fiú és Krupákné hallgatta, hallgatta zárt szemmel és a fia azt hitte, hogy elaludt már. Megcsókolta hát a két arcát meg a két kezét és lefeküdt a helyére és elaludt ő is csöndesen.

Mikor pedig elaludt, akkor felkelt az öreg Krupákné. Macska most is volt a háznál, azt a küszöbre ültette, hamuval megjelölte az ajtófélfát, nehogy a gonosz lélek betévedjen és megindult öreg lábaival az erdő felé. Lassan vánszorgott, sokszor megállt, de megint csak megmozdult újra a fényes holdvilágban és oda is ért az erdő szélére végre.

Megállt kicsit pihenni, de leülni nem mert, félt, hogy nem bírna felkelni többé. Benézett a sötét fák mélységesen fekete árnyékába, aztán ráparancsolt a lábaira és indult tovább.

Az ágakba kapaszkodott, meg a gyökerekbe, amik kiálltak a földből a meredek hegyoldalon. Néha úgy érezte, mintha a háta mögött jönne a medve már... De még csak a fejét sem fordította vissza.

- Ha széttép a medve engem, csak könnyebbség lenne az én fiamnak... Bizonyosan nem menne a bányába többet, hanem elindulna szerencsét próbálni a bátyjai után.

Ám a medve nem jött s ő felért a vesztőhelyre, az akasztófa alá. A szél mozgatta a halottat, vércsék, baglyok, varjak, mindenféle rút állatok röpködtek körülötte, de ő verejtékes homlokkal, összeszorított szájjal csak keresgélt, míg egy marok levélkét össze nem tudott szedni. Akkor aztán elindult visszafelé késő éjjel, a rengeteg sötét erdőn keresztül.

Senki sem tudja, a maga lábán bírt-e visszajönni az öreg Krupákné, vagy hogy ki segítette őt. De másnap reggel a fia arra ébredt, hogy kis fatányérban töröget valamit az anyja a küszöbön ülve, boldog-mosolygó arccal.

- Térdelj le ide elém, édes fiam, hogy megkenhesselek ezzel a csodaírral - mondta a fiának. - És ne menj a bányába ezután.

A fiú eléje térdelt, de csak megcsóválta szomorú-komolyan a fejét.

- El kell mennem, édesanyám, különben nem lesz kenyerünk holnapra.

Az anyja ránézett és megcsókolta könnyes mosolygással.

- Menj hát, de siess haza nagyon, édes fiam!

*

Azt pedig már igazán mindenki tudja, hogy a legkisebbik Krupák fiú egy idegen emberrel találkozott aznap, mikor énekelgetve ment a hegy szakadékos útján a bánya felé. Mondják, hogy varázsló volt, de mások úgy gondolták, hogy mégsem az, mert hiszen Isten nevében szólította meg a fiút:

- Adj Isten, édes fiam, mindig ilyen szépen énekelsz?

- Mindig így énekelek - felelte elvörösödve a fiú. - Nem tudom,hogy szép-e, de akár szomorú vagyok, akár víg vagyok, csak énekelek magamban mindig.

- Na - mondta az idegen ember - akkor hát jöjj velem. Az én énekes szolgám éppen tegnapelőtt halt meg, lépj helyette szolgálatba. Még a sapkáját is neked adom.

S kivett a tarsolyából egy szép, puhafogású, fényes szövésű sapkát, aminek az oldaláról nagy fehér toll hajlott le majdnem vállig.

A fiú feltette a fejére a sapkát s megnézte magát a patakban, aztán az idegen megmutatta neki háromhúrú széles hegedűjét...

- Gyere velem. A király udvarába megyünk, ott fogunk énekelni, ha megunjuk, tovább állunk, olyan nagy urak leszünk, hogy azt ki sem lehet mondani.

Ám a fiú csak sóhajtott egyet s megrázta a fejét.

- Nem hagyhatom egyedül szegény beteg édesanyámat.

De azért a bányába nem ment most már mégsem. Visszafordult s lehajtott fejjel, fején a tollas sapkával ballagott hazafelé s az idegen utána jött és muzsikált a hegedűjén, hogy minden ember összefutott a hallatára.

Mikor a fia a szép tollas sapkájában föléje hajolt, még megismerte őt Krupákné... még mosolygott reá. Még szólt is:

- Köszönöm, hogy siettél vissza... Hogy így láthassalak...

De aztán megtörtek a szemei. A fiú felugrott.

- Édesanyám! Édesanyám!

Rohant a szoba sarkába, ahol a fali polcon tartotta az anyja a csodafüveit mindig. De nem maradt egy csöpp sem belőle. Mind felkente a fiára, mint ahogy mind felkente a fiaira mindig és még csak a fájó lábára sem hagyott magának soha egy csöppet sem.

Így aztán nem lehetett rajta segíteni és Krupákné meghalt szegény, a fia pedig elment az idegennel a szép tollas sapkában énekelni a király udvarába és ki tudja, milyen nagy úr lett belőle ott.

De még most is, ha valakinek hét fia van, megkeni a fülüket annak a kis kerek levélnek a pépjével és elmondja, mint ahogy Krupákné mondta valaha, hogy mi legyen belőlük:

- Az elsőből szakács, másodikból takács, harmadikból kereskedő, negyedikből adószedő, ötödikből kosárfonó, hatodikból harangozó, hetedikből olyan nagy úr, hogy azt ki se lehessen mondani.

Csak a bánya tönkre ne tegye őket!