Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám

Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok
Regény

(8. folytatás)

Másnap délután, Darabonth Károly, szokott látogatását téve a szomszédban, ott valami olyas észleletet tett, miképp, ha már szándékai vannak a két szomszéd nőt illetőleg, úgy ezeknek, egy titkos szemlélő mint előtt, sokkal inkább kell gyanítaniuk az Angyalossiné meghódíttatását, mint lányáét. Minthogy kettejük közt az anya az, aki nyájasan figyelmes az öreg úr pletykáira s nem talál folyvást kitekintni valóra az ablakon és tennivalókra a másik szobában, konyhában, udvaron, szóval mindenütt egyebütt csak az öreg úr mellett legkevésbé.

Valóban aznap Kuvik nagysám némileg nyughatatlanabbnak mutatkozott a rendesnél, bárha kifejezett szívélyetlenséggel nem is volt vádolható a vendég iránt. Így, távoztakor maga kapta föl kalapját, hogy kezébe adja s tartotta készségesen fölsegíteni felöltőjét.

- Nonono! ne vénítsen annyira Terike! - tiltakozott az öreg úr tréfálkozva. De kimenetkor mégis a hangulata mérlege egyszerre oktalan a csüggedőre billent.

Így ment ez már hónapok az öreg úrban, látogatásról látogatásra.

Tegnap még így szólt magához: húzd ki magad Kari, legény vagy még, nem évek teszik az ifjúságot, hanem szív, meg erő!

De máma már így szólt: hiába egyengeted ki derekad Károly s rúgod ki peckesen lábszáraid, totyakos, vén füles vagy, nem a férfinak, hanem korának szólnak a női gyöngédségek s vagyonának és állásának a hízelgés.

Így szólt aznap magához Darabonth Károly s mintha egyszerre sok-sok idegen hangot is hallott volna, mik ugyanezt suttogják, sőt még rosszabbakat, gúnyosan röhögve hozzá. A vén bakkecske s egy fruska. A tisztelt tanácsos s a dicső Angyalossi magzata. A szegény, kétségbeesett özvegy nővér, derék fia s a díszes Tatár pereputty! Szép kis összeállítás.

És valami, valami gúnytalan hang, mélyről, mélyről, mintha így hangzott volna: hej! Darabonth Károly, sokaknak mértél te is olyan mértékkel, milyennel most visszamérettetik neked! Ó uram, hiszen legyen meg a te akaratod, bármi fösvény is voltál mindig a szolgádnak juttatott boldogságban!

Mit is jelentett az a sóhaj, amely fölfakadt az öreg úr melléből, miközben hazamenet becsappantotta maga után a kertajtót.

*

Ugyanakkor Angyalossiné ezt mondta szobájukban Kuvik nagysámnak:

- Hallod-e fiam, lehetnél egy kicsit kedvesebb is hozzá. Egy csepp nyugtod, míg itt van, folyton ugrálsz, mászkálsz.

- Hát mit jön ide! - vágott közbe durcásan Kuvik nagysám.

- Te szemtelen! Így kell felelned? Ahelyett, hogy örülnél, hogy egy ilyen ember egy jó szemet vet rád.

- Hát mit akar tőlem?

- Mit? Nem jobb volna, ha megbecsülnéd magad s azon igyekeznél, hogy kedvét keresd? Hogy a jövődre gondolnál, nem pedig esztelenségeket forgatnál a fejedben. Hogy mindened meglenne mellette. Láthatod, mit nem tenne meg érted!

- Igen, látom - felelt Kuvik nagysám. - Látom hogy már mindenki mirólunk beszél s a fiúk kinevetnek.

- No éppen! hát ez neked a bibid! Ezek a semmiházi tacskók, meg a farsangolás.

- Eh! bánomisén! - riszálta Kuvik nagysám morcosan vállait.

- Hisz ez az, hogy bánodiste! Amit nagyon is bánnod kellene. Szeretném tudni, hát mit is akarsz tulajdonképp? Varrni tanulni nem tetszik, iskola, képző nem kell, tisztességes férjhez menésre gondolni rázod magad...

- Tudja jól mamám azt! - esett bele az intelmekbe Kuvik nagysám. - Mit mondjam? Ha nem mehetek Pestre Rózsika nénihez, hogy beiratkozzak a színi képzőbe, akkor nem bánom!

Ezzel Kuvik nagysám mérgesen elfordult anyjától s kibámult az ablakon. Ez volt mindig a mozzanat, mikor a viszály tetőpontját érte. Mikor is Kuvik nagysám mintegy alkalmat adott anyjának a meghökkenésre.

Angyalossiné tényleg kissé merően pillantott makrancos szülöttére, majd sokat próbált szelídségével így szólt:

- Jó gyerek vagy, mondhatom. Mintha csak apádat látnám. Ez egészen az ő rossz vére benned. Ami van, meg ami lehetne, csak fitymálni, csak túlnézni rajta. Mindig a semmikbe, mindig a nagyzolásba kapaszkodni. Kíváncsi vagyok mi lesz akkor belőled, ha egyszer behunyom a szemem? Ki fog majd akkor járni a kényelmed után. Most még könnyű, van egy bolond anyád, aki...

Az anyai érvek itt már kezdtek kedvezőtlen áthangolódni, Kuvik nagysám tehát sietett megelőzni a fordulatot.

- Na! - felelt. - És üljek itten örökké és folyton hallgassam, amiket motyog itten, má! má! má! kérem alássan, kérem alássan. Hát mit akar tőlem? Ugyan! vén majom.

Az öreg mozdulatai s szavainak sikeres utánzata nem is eredményezhettek mást, mint, hogy Kuvik nagysám maga is elnevette magát. Mi több, az anyai komolyság sem tudta megtartani szilárdságát s Kuvik nagysámnak nem kerülte el figyelmét az anyja arcán átsuhanó akaratlan mosoly, mi azonban rögtön visszaváltozott azon gonddá és szigorrá. De mielőtt Angyalossiné megszólalhatott volna, Kuvik nagysám, mintha el akarná tapasztani füleit a továbbiaktól, hirtelen két tenyere közé szorította fejét s keserves arcot csinált.

- Jaj! ne töltsd már a fejem ilyenekkel! Nincs nekem elég gondom és bánatom!

Így szokott tenni Angyalossiné, ha elfoglaltságában okvetetlenkedtek neki. S most Kuvik nagysám csúfolódását megtoldva egy kacajjal, egyszerre anyja nyakába vetette magát, mint ahogy hancúrozó macskakölykök intézik orvtámadásukat. Ezzel Angyalossiné le volt szerelve intelmestül, zsémbestül, mindenestül.

Hiszen ez volt éppen! Hogy Angyalossiné, túlzott szeretetében, mely a csillagot is lehozta volna őnagysága melltűjéül, maga kapatta őt magára. Hogy zsörtölődései mögött valójában őnagysága fellengő terveit sem ellenezte volna, ha tudja, hogy egyáltalán mit tartson azokról. Így csak egyet tudott róluk, hogy elszakítják tőle, kísértések s veszélyek közé, kinél több senkije sem volt. Hogy inkább egy roskatag aggot óhajtott gyermeke élettársául, de vele tisztességet s kényelmet, azon nem nagyon csodálkozhatni, oly férjjel töltött évek után, mint a magáé volt.

Vagy másképp volt. Hiszen mindegy, ha az anya neve kitanult némber s lányáé feslett cefre, mint őket egy házzal odább nevezték. Bizonyos az, miképp némi bibije tényleg volt annak, hogy Kuvik nagysám nyelvelni mert anyjával. Hogy Kuvik nagysám ebédmulasztó kísérgettetések után könnyebben ránthatott vállain az anyai korholásokra.

- Nagyszerű! Mamámnak is udvarolnak!

*

Nos, Feladlak úr sem volt kevésbé nyugtalan attól fogva, szüntelen tépelődések közt, mint férhetne ismét Kuvik nagysám közelébe. Ám egyelőre semmi alkalom nem mutatkozott.

Feladlak úr most már utálattal vegyes megvetéssel nézte nagybátyját, miközben átsompolyog a szomszédba, akár különb futóbajnokok nézik a gyatrább versenytárs előnyét. Mert azt nagyon is észrevette Feladlak úr, hogy Kuvik nagysám is többet sandít át a szokottnál. Sok volt azonban az árgus körültük ide-át is, oda-át is.

Végül is véletlen jött Feladlak úr segélyére, vagy az óvatosságán győzött az epekedés.

Egy délelőtt Kuvik nagysám a kertbe ment almát szedni a déli pitéhez. Feladlak úr meglátta szobájából, minek ablaka a kertre szolgált. Hirtelen lecsapta a könyvet, amit olvasott s kioldalgott.

Az almaszedésben segédkeznie már későn jött, Kuvik nagysám köténye már telve volt, de még elég jókor, hogy indulóban találja őt.

Talán a szobalányosan kötött piros kendő, vagy a könyökig csupasz karok, vagy más is okozta, Kuvik nagysám még nyakán is elpirult Feladlak úr közeledtére. De különben már mint meghitt barátok üdvözölték egymást.

Az öreg almafa alatt egy pad s egy asztal maradványai álltak s Feladlak úr egy kis pihenőt s csevegést ajánlott mindjárt.

- Üljünk le kissé, hova siet?

De Kuvik nagysám az ebédkészítéssel s sok más sürgető végezni valóval hozakodott elő s azzal leültek a padra.

Most már nem állott mögöttük az a láthatatlan alak, mint első ízben. Vagy legalább is megtört már a varázs az első bűvszóval s Feladlak úr egész fesztelen említette meg felőle, hogy valahol a városban jár éppen, aztán még fesztelenebbül tette hozzá.

- Nagybátyám egész biztos, hogy nagyon szerelmes magába.

Azt lehetne mondani, hogy Feladlak úr modorának nem vált hátrányára a Choretkó-lányok szabadelvű s nyelvű társasága. Korábban hasonló kényes ügy pedzését, vagy csak oly szónak kimakogását mint a szerelem, legalább két-három köhintés előzte volna meg. Vagy fölényes magához képest kissé csitrinek s libácskának becsülte Kuvik nagysádot? Mindenesetre így folytatta.

- Valószínű, hogy nagybátyám meg is kéri magát. Édesanyjának, azt hiszem, nem is volna ellenére.

- Mamám? - selypítette kissé zavarban Kuvik nagysám. - Mamám lehet...

- Na ez érdekes! - vágott közbe Feladlak úr. - Várjunk csak. Mi lennék én akkor magának, ha nagybátyám elvenné. Mindjárt csak. Ugye, unokaöccse. Maga meg nagynéném. Csakhogy mivel idősebb vagyok, tehát unokabátyja volnék, de viszont, nem, mégsem, hisz sógornőm s akkor? hahaha, nem vagyok tisztában.

Feladlak úrból kitört a jeles. Biztos hogyha a viszonylatra szabatos megjelölés akad szótárban, hát azzal végzi s nem ily bizonytalan. Így együttes kacagás következett, miután Feladlak úr tovább puhatolózott.

- És maga hozzámegy? No persze. Miért ne? Ő még nem oly idős s nem ritka éppenséggel, hogy korosabb férfiak egész fiatal lányt vesznek el.

Feladlak úr mintegy sietett nyilvánítani, hogy maga egyáltalán nem azonosítja magát övéi felfogásával s gyűlölködésével. Különben előre hajolva ült a padon s közben egy fűszál kalászát iparkodott óvatosan kihuzigálni hüvelyéből. Úgy kémlelt néha fölfelé Kuvik nagysám szendén ide-oda tekintgető arcába, ki most a kérdés érdemlegét anyjára hárította magától, kissé elpittyesztve ajkait.

- Mamám, nem mondom, hogy nem akarná, de én nem akarok férjhez menni.

- Hát mit akar? - érdeklődött élénken Feladlak úr, de aztán megint visszaejtette a melleslegbe hangját. - Különben én sem szándékozom talán egyáltalán nősülni.

E két legkomolyabb nyilatkozatra, úgy tetszett, fönn az almafán a szellő megcsiklandja a levelek hónalját s azok suttogni s nevetgélni kezdenek a csintalan s pufók almákkal együtt, mik közül vigyázatlan egyszerre kettő is alápottyan.

- Azt hiszem - ejtette ki vontatottan Kuvik nagysám a választ, mintha maga sem volna biztos, nem hangzik-e az kissé komolytalan. - Azt hiszem, az ősszel Budapestre megyek Rózsika néniékhez, beiratkozni a színiiskolába.

- Színésznő akar lenni? - rántotta ki Feladlak úr tövestül az eddig vigyázatosan huzigált fűszálakat. Hisz inkább azt jött rikkantania erre: ihajla! csuhajla! akkor kicsi nekem ez a kert. De az elővigyázatosság mindjárt nagyon fogta vidulását s úgy tett, mintha komolyan gondolkodóba esnék a színészi jövő eshetőségein.

- Jaj! sietnem kell! - ugrott föl egyszerre Kuvik nagysám. - Mamám vár.

- Helyes! - egyezett bele Feladlak, ám a továbbiakig mégis a Kuvik nagysám keze után nyúlt barátilag. Ámbár a mozdulat jellegében s kivált a vele vetett pillantásban Kuvik nagysám idomaira, inkább sejtetődött holmi sóvár útonálló. - Helyes! De mikor találkozhatunk újra?

Kuvik nagysám erre csak egy szemérmes váll és nyakmozdulattal jelezte, hogy azt már kevésbé tudja.

- Tudja mit? Majd itt várom. Nem szeretném, ha észrevennék, nemde? Napközben maguknál vannak a varrólányok is. Este! Jó lesz? Mikor elmegy nagybátyám is. Na jó?

- Talán - suttogta nagyon tétován s pirosan Kuvik nagysám. - Estefelé.

- És itt? - mohóskodott Feladlak úr.

De erre már nem nyert választ. Kuvik nagysám egy hirtelen bólintással, miről kétes volt, hogy üdvözlés-e, beleegyezés-e, kikapta kezét a Feladlak úréból s beszaladt.

De nem volt ez már több az elégnél? Kellett, hogy Feladlak úr még mindig elégedetlen legyen és savanyú, meg zöld, mint az uborka?

*

Tehát este, azaz csak Feladlak úr szerint este, Kuvik nagysámként estefelé, Feladlak úr ott várt a fa alatt, a padon.

Kedélyhangulatát legtalálóbban tarkának lehetett ítélni Az volt, az izgalom tüzes s rikító vöröseitől, mik közé kételyek keserves sárgái elegyültek, vagy olykor egészen átvonták azt baljós feketék, hátha hiába várna. Hevült és elernyedt, mint ahogy fölállt, meg ismét visszaült a padra.

Nos, ennek az állapotnak, kevés különbséggel, éppoly martaléka volt Kuvik nagysám, szobájukban, anyja s a varrólányok távoztával. Mindössze amik odakinn sóvár szándékok voltak, azok idebenn vágyó félelmek. Bár ez lényegében egyre megy. Így Kuvik nagysám is hol elhatározta magát, hol visszavonta. Kimennie a kertbe nem lehet s nem szabad. Viszont végletekig hagyni várakozni ott az ifjút, mindennek végét jelenthetné, holott annak vonzalmánál, igazat vallva, nem ismert becsesebbet ezidőszerint Kuvik nagysám.

Ekként kocogtatta gondolatról-gondolatra mindkettőjük szívét az epekedés, akár valami túllendült inga, a falióra oldalait. Egy inga, láthatatlan s óriás s mintha a levegőből függnék alá, körülbelül a kertajtó fölött, mely feleút volt a szobától az almafáig.

Végül is Kuvik nagysám, nemének megoldások körül találékonyabb szellemével lelt a tarthatatlanságból egy kiutat. Helyesebben félutat. Azaz, hogy kilopózik a kertajtóig, talán leskődni, ott van-e Feladlak úr a kertben, talán észrevétetni magát, ha valóban ott volna. Hanem érdekes, hogy emésztődéseiben ugyanakkor jutott Feladlak úr is erre az eszmére. Így indultak tehát egymás felé s találkozásuk pontjának épp a kertajtónak kellett lennie, ha mi sem jön közbe.

De közbejött. Kuvik nagysám alig ért még a fásfészerükig, mikor Feladlak úr túlságos elővigyázatában rátalált hágni a fűben egy átkozott s alattomos száraz ágra, mi nagyot reccsent s arra Kuvik nagysám, vesd el magad! hanyatt-homlok futott vissza a szobába, míg Feladlak úr gyorsan visszavonult az almafa mögé.

Kuvik nagysám nem volt rettenthetetlen természet, mit nem ritka kivételképp említni róla, inkább azért, hogy többek közt a sötéttől is félt, minek hírnökei már jelentkeztek a szoba szekrényei mögött, ágyai alatt s már gyanús zugokban. Ezért Kuvik nagysám addig tipegett, figyelt, fülelt, tanakodott egyedül, míg, mint valami biztonságos társat, meggyújtotta a lámpát. Persze akkor meg észrevette, hogy kinn még egész világos van s mi alapja sincs holmi félsznek.

Ugyanekkor jött rá feladlak úr is odakinn, hogy az ijesztő zaj, a fészer felől, alighanem Kuvik nagysámtól eredt.

Erre aztán ismét lengeni kezdett az inga elölről.

De mit szaporítni, végezetül is, oly sok viszontagság után, Kuvik nagysám és Feladlak úr ott látták viszont egymást, ahol első ízben, a kis kertajtónál.

Természetesen Feladlak úrnak kifogásai voltak, mik nem nélkülöztek minden alapot, hogy az almafa alatt sokkal kevésbé lennének kitéve veszélyes pillantásoknak. De Kuvik nagysám vonakodott, hivatkozva az alkonyatra, szellőre, harmatra, anyja hazatérésére, üres szobára, égő lámpára s ezzel kimentek s leültek a kertben egymás mellé a padra.

Ami következett, egy csók volt. Remegő és ügyetlen. Félig elvett s kissé ellenzett. Aztán még egy, már egészen elvett s egészen odaengedett, követelő s önfeledt.

Ekkor azonban Feladlak úr egy csúnya s vakmerő kísérletre vetemedett, mire rémült s kétségbeeső védekezés volt a válasz. Valóban, különbül bármely utcalánnyal sem akarhatott volna elbánni, mint ezzel a bájos kis félénkséggel.

Hisz lényegben ugyan, nem sokat mondani ezzel. Ám a durva s mohó kivitel volt mindenképp aljas s megalázó.

A következő pillanatban Kuvik nagysám már kirántotta magát Feladlak úr karjából s már a pad előtt álltak szemközt.

Kuvik nagysám sem egy szóra, sem távozásra nem volt képes, csak könnyei csurogtak s vállai rángtak a zokogástól.

Feladlak úr is meglehetős ijedelmet érzett, sőt némi szánalmat s töredelmet is. Kivált tudatában, hogy talán végleg elrontott mindent a megriasztott madárkával. Hát közeledni kísérelt, csakhogy minden csillapítási s engesztelési kísérlete elutasíttatott.

Kuvik nagysám egy merő s boldogtalan tekintettel hátat fordított Feladlak úrnak s lassan befelé indult.

Ám ennyiben mégsem maradhatott az eset. Ehhez Feladlak úr sokkal szerelmesebb s erélyesebb s Kuvik nagysám jóval gyöngébb s puhább szívű volt. És ismét a kertajtóig fejlődött annyira a dolog, hogy ha Kuvik nagysám teljesen nem is békült ki merénylőjével, mégis legalább szóba állt vele. Így történt aztán, hogy Feladlak úr különböző fortélyosságokkal s soha többé ígéretekkel idáig vitte, hogy a búcsú újra egy érzékeny s ildomos csókban végződött.

Egy bizonyos, hogy akkor este mindkettejüknél soká vesztegelt s türelmetlenkedett az álom, hasonlóan holmi kóbor bábjátékosokhoz, ki nyüzsgő s tarka sokadalomban nem tudja hol állítsa föl kelekótya színházát.

*

Nos, aztán, egy másik estéig, körülbelül a korábbiak többé-kevésbé hasonló változatait kell elképzelni. Várakozások, lopakodások, kétségek, izgalmak s unszolásokon át, ellenszegülések, félelmek, ingadozásoktól az erőtlenségig. egy másik, későbbi estéig, min Feladlak úr a kertből jövet nem bírt nyugalomra térni, hanem kótyagosként barangolt féléjszakán keresztül-kasul az utcákon.

Hisz nem volt az gyönyör, inkább kínféle s nem boldogság, inkább diadalszerű, mi akkor idegein s érzékein kavargott.

Hogy is mondani csak. Akkor este Kuvik nagysám már félig-meddig szeretője lett Feladlak úrnak.

Nem volt előre-láthatatlan!

*

Csakhogy aznap este, nem sokkal azután, hogy Angyalossiné távozott hazulról, az utcába járó levélhordó, ámbár világot látott a házban s bevett szokásaként hármat dörömbözött az utcaajtón, még sem jött azt kinyitni belülről senki. A levélhordó vette hát a levelet, ami Angyalossi Gáspárnénak volt címezve s bedugta az ajtó alatt az udvarra. Meg is nézte még egyszer, hogy eléggé belökte, nehogy valami csintalan gyerkőc előkaparászhassa, vagy más illetéktelen kezekbe kerüljön. Sőt az égre is fölpillantott, nem áll-e csepergőre, hogy megpocsékolódjék a levél, miről imént már meggyőződött, miképp elég jól belökte, hogy úgysem vehetné vissza többé maga sem. Mert ez volt a leglelkiismeretesebb s legösztövérebb levélhordó a postán. Társa, a potrohos, egyszerűen behajította volna a levelet a kerítésen, ha a végzet nem lett volna igazságos s a potrohos nem az utalványok s ajánlottakkal járt volna, miket személyesen kell átvétetni s aláíratni címzettekkel a szelvényt. Azaz visszakozz! A végzet mégsem igazságos, hisz tudvalevő, hogy inkább a pénzes s ajánlottas kapja a borravalókat, holott a kötelességtudatlanságán kívül még két ujjnyi pohossággal is előnyben van kötelességtudó s sovány társánál. De nem volna-e sok magának a végzetnek is, ha mind ki akarná egyenlítni e földi zűrzavar összes ellentéteit? Pedig hát ki rágalmazná meg csak szándékaival is ennek?

Na de, a levél ott rikított az udvar homokján, még a késői este homályában is, mikor Angyalossiné hazajött és fölvette.

Pedig a szobában égett a lámpa. Hiszen Kuvik nagysám, ha anyja hamarább hazajött tán, mint ő be a kertből s kérdezte: hol bódorogsz? hogy is felelhette volna gyanú nélkül: csak kinn voltam! Istenem, a levegőben elvégre nem tartanak légyottokat, hogy onnan pottyanhatott volna alá Kuvik nagysám.

Hát Angyalossiné ezúttal sem törődött sokat azzal, látva azt égő lámpát, hogy kislányát nem találja a szobában. El volt fáradva s alig várta, hogy levesse utcai ruháját. De mintha valami meglökte volna belülről, hogy előbb nézze meg a levelet, legalább címzését. Ehhez elő kellett vennie szemüvegét, mit nem szívesen tett mások előtt orrára. Mert a szemeket megtörhetik az éjjeli varrások, de a női hiúságot alig, ha valami világomlásféle nem. Na, Angyaossiné mégis odavitte a levelet a lámpához, hogy megnézze.

Épp akkor toppant be Kuvik nagysám kívülről s kissé idegesen babrálva haján s ruháján ide-oda heppent a szobában. Anyja figyelmét nem igen kerülte volna ki bizonyos ziláltság őnagysága egész lényén, ha közbe nem jön a levél.

De Angyalossiné már megismerte a hosszú, szabályos betűket a borítékon. Meglehetősen elsápadt s rögtön felszakította a borítékot.

Hát a levelet egy pesti kórházban adták fel és tartalmát teljesen adja ez a többször előfordult mondata: Erzsike, segíts rajtam! Aláírva: a te kisapád.

Ez sem volt előre-láthatatlan.

(Folyt. köv.)