Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok

Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok
Regény
Harmadik rész

Hát aztán Feladlak úr belekeveredett a szülő-városkajabeli nyilvános és házi mulatságok, összejövetelek, előadások, hegedülések, kirándulások és csevegések ildomos indáiba. A Choretkó családét mihamar újabb és újabb ismeretségek követtek, újabb és újabb képeslap költségekkel szaporítva Feladlak úr kiadásait, ha a fővárosba távozott. De ezzel szemben aztán Feladlak úr tetszeleghetett magának, akár a népszerű művész, akár a közkedvelt világfi minőségében, ki szerepel s hölgyek körül sikankózik. Valamint hasznos tapasztalatokkal gyarapodhatott Feladlak úr úgy holmi lány cselszövények, mint mamai fortélyok körül. Egészében pedig mindez valamelyest lecsúnyította Feladlak úrban, azaz inkább bizonyos testietlenebb képzelgésekké idomította, a kamaszi, szűkölő érzékiséget, körülbelül mint a mese szamarában a boglyák látványának élve, mik közt éhen kapkodott.

Szerelem, szerelem, no jó, de ez az érzés magától nem oly óvatos, mint ahogy Feladlak úr kezelte, húsz évének dacára.

*

Jött a Karácsony. Feladlak urat hazaérkezése utáni hajnalon nagybátyja felköltötte álmából, hogy magával vigye az utolsó rorátéra. Feladlak úr nem éppen nagy kedvvel öltözködött fel a hideg szobában s még kevesebbel tekintett elé a templomban való álldogálásnak.

Teljes sötét volt még, midőn elindultak. Az utcák legfeljebb valami bizonytalan ábrándját sejttették a hajnalnak. Hó hullott, puha, sűrű, nedves. Pihéi fehér lepkék módjára keringéltek a gyér utcai lámpák fénygömbjében.

Talán ismeretes e hajnali misék különös hangulata, mi egészen a folytatódó félálom benyomásaival hat, hangok, színek, szagokban az érzékekre. A mormogás, tömjén, a templom boltíveinek sötét zugolyai, az aranycikornyák, mik közt bizarr árnysereget riaszt föl a gyertyák pisla fénye.

Feladlak úr ott állt nagybátyjával annak rendes helyén, az utolsó padsor mögött, a kórus boltívei alatt. És odafönn Kuvik nagysám énekelt.

Mert mint a hófehér galamb
Jövél a bűnös földre,
Szeretlek szívem gyöngye.

Ám a szűzanyát dicsérő ének egész más gerjedelmeket okozott Feladlak úrban, semmint azokat az áhítat nevével illetheti. Feladlak úr Kuvik nagysámra gondolt s szinte magát is megdöbbentette, mekkora vágy és bánat kél benne egyszerre. Hogy mehetett el ily bájos jószág mellett, holmi badar farsangolások miatt!? Ostoba! És Feladlak úr, nem lévén a tétova embere, máris sarkallni kezdte, mint tegye jóvá az elmulasztottakat. Sőt már azon tépelődött, vajon mi ürügyet találna ki, hogy már most fölmenjen a kórusra. Csaknem látta már, amint a homályban a lánykához hajol, suttogva, talán magához is szoríthatja.

De elég volt egy szemvetés nagybátyjára, hogy mind e csábos képek semmivé tűnjenek.

Darabonth Károly lehajtott fővel s oly mozdulatlan állt ott, hogy szinte élettelen alak megelevenedésének meglepetését költötte, mikor az úrfelmutatás csengetésére letérdelt, majd ugyanazt, mikor onnan fölemelkedett.

Feladlak úr tehát holmi bizonytalan reményekkel maradt: talán kimenet majd a templomból tehet valamit, vagy történhet valami, mint ahogy nem is tévedt.

A templomból kijövőkre, sorban a lépcsőkön ott várnak a péklegények, rúdra fűzött pereceikkel s kosaraikkal, tütülve s énekelve - új perec, új perec, tessék! Mert a roráték hangulatához szintén hozzátartozik a friss pereccel elköltött tejeskávé odahaza.

A hóesés megszűnt. Minden födve volt fehér rétegével, mely olyan, mint valami puha, meleg gyapjútakaró, mibe szinte gyermekes örömmel burkolózik minden. Ó fura téli varázs! Színváltozás csodája. Meseváros lesz a város, mesefák a fák, meseházak a házak és a háttér, az ég is bűvöskét játszik, kéken villanva a szemnek, hogy csak aztán tűnjön elénk, hogy az a vonuló ború acélkékje. Fura-fura! Titkos öröm szorongatja a szíveket s a kezeket dörzsölgetni készteti, még ha össze sincsenek gémberedve, erőtlen, mint az aggokéi.

Darabonth Károly megállt egyik pereces legénynél, de nem talált magánál aprópénzt.

- Van nálam, tessék hagyni - vette elő készségesen Feladlak úr tárcáját.

- Jól van, fizesd csak ki, majd otthon megadom - szólt nagybátyja.

Na ugyan leshetem - gondolta Feladlak úr s nem egész jogtalan. Mert Darabonth Károly, ha idegennek egy picula tartozással utána szaladt volna az utcán is, övéitől szinte gyönyörrel csapott le egy-két hatost a kiadásoknál, akár Goriot apó. És öccsét még a diákoktatási szerzeményekről is megszámodoltatta, mintha még a másét is maga megrövidítésének érezné, ha oktalan fecsérlődik el.

Ezúttal is hatszor is átválogatta a hazaviendő pereceket.

Máskor hasonló mindig kissé kelletlen volt Feladlak úrnak, most azonban nem bánta, ha minél tovább vesztegelnek, mert még nem látta Kuvik nagysámot kijönni a miséről.

Már éppen távozni akartak, mikor megjelent Angyalossiné is a hívek közt s nyomában leánya. Ők is egyenest a perecesekhez tartottak.

Feladlak úrék köszöntötték őket, sőt az öreg úr meg is szólította Kuvik nagysámot, megdicsérve őt énekéért. Mire a kislány pirulva szabadkozott, hogy éppen nem ment kellőleg s rekedtségére hivatkozott.

Eközben végeztek a perecvásárral s így hát együtt indultak útnak, mint jó szomszédok.

De hajh! mint számította el magát Feladlak úr. Kuvik nagysám pillantásaiban már nyomát sem találta annak a bizonyos hívó jellegnek, mit azelőtt tapasztalt olykor magára vetődni azokból. Ha szívélyes is volt Feladlak úrhoz anyjával együtt, egyúttal valahogy érezhető volt, hogy érdektelenné vált nekik, legalább is viselkedésük vallotta. Vagyis akivel foglalkoznak, tréfálkoznak az bizony az öreg úr. Közrefogják őt útközben, míg Feladlak úr tetszés szerint lóghat jobbról, vagy balról, hol is a türelmetlenebb utcaseprők nadrágjára kotorják a havat. És Feladlak úr érezte az elközönyösödés jogosságát, de fájlalta s kedvét szegte.

Darabonth Károly ellenben vidáman és fiatalosan kakaskodott s minduntalan összedörzsölte kezeit.

- Tán csak nem fázik a keze - érdeklődött Kuvik nagysám. - Hisz egy csöpp hideg sincs. Én kesztyűt sem húztam. Nézze!

Itt kihúzva zsebéből kezeit, billegtetni kezdte ujjacskáit.

Az öreg úr mosolyogva nyúlt a kis kezek után, mik úgy húzódtak meg az óriás mancsokban, akár fehér madárkák mohos faágakon.

- Hja! - mondta az öreg úr! - Azok a kis zsebek melegebbek, mint ezek a nagy maflák. Vagy ott a hiba, amin már nem lehet segíteni.

- Hát dugja ide! -nyúlt Kuvik nagysám pajkosan az öreg úr lefegő, temérdek kabátujjához s úgy tett mintha tényleg oda is akarná vezetni az öreg kezét zsebecskéjéhez. De kitűnt, hogy az öreg úr egész szívesen tesz kísérletet. No, bele is fért vagy három ujja a kis zsebbe s ezen nagyot nevettek.

Hiszen oly helyes is volt, a teméntelen hó közepett, mely mindennek szokott jellegét vette, egy gyermeklány igyekezete, hogy vénhedt gavallérját fölmelengesse a maga fakadó ifjúságával. Egy pillanatra még maga Feladlak úrban is majdnem értés húrjai pendültek meg, mintegy hasonlóan, az ószövetségben olvasottakhoz. Mikor a király megvénhedt s aszott tagjai dideregtek fekhelyén, környezete megszánta őt, ifjú szüzeket küldvén mellé, hogy forró s illatos testük megmelengesse a királyt, az öreg Dávidot. Ám Feladlak úr jobbik énjének mihamar fölibe kerekedett mellőztetése miatti haragja s utálata.

*

No mindegy. Annyi bizonyos, hogy legelőször eme rorate utáni jelenet emléke ötlött fel Feladlak úrban, mikor aztán odafönn Pesten édesanyja levelét olvasta.

De ez már a következő nyár derekán történt. Ugyanis Feladlak úr a szünidő első hónapjára, alkalmazást vállalt egy pesti gyártelepnél, mi mind a gyakorlat, mind a javadalom szempontjából igen előnyös volt rá. Egyelőre mégsem döntött, hogy a második szünidei hónapban is a fővárosban marad, vagy haza utazik.

Ezért kapta aztán édesanyja levelét, melynek vonatkozó része a következőket tartalmazta.

"...Nem tudom neked drága fiam eléggé leírni bánatomat s aggodalmaim. Ezek a nyomorult, erkölcstelen teremtések szomszédunkból, egészen befonták nagybátyádat s megfosztják egészen józan eszétől. Mindig ott ül náluk s nem tudok el sem képzelni, mit köll nyelnünk miattuk nyanyókával, hogy már valósággal beteggé tesz a kétségbeesés. Nem is akartalak előbb tudósítani, minek búsítottalak volna téged is elfoglaltságodban, hiszen azt hittem, Károly előbb-utóbb magától észre tér, ha már a mi rimánkodásunkra csak gorombaságokkal fizet. De nem hogy ez történne, hanem még napról-napra jobban megháborítja könnyelműsége. Hát neki való, az ő korában egy házasság, egy olyan békával s hozzá egy olyan népség közé? Mert mi lehet végül ebből? S mi lesz akkor velünk drága fiam? Ó ki is gondolta volna ezt. Hogy nagybátyád képes lesz kisemmizni téged, édes öccsét mindenből, egy utolsó fruska miatt. Ha látnád, hogy sifitelnek itten, majd elrepülnek a csipkéktől anyjostól s vihognak rajtunk. Bár sohsem értem volna meg ezeket a napokat! Nagybátyád nyugdíjba lépett. Ezt különben, mint tudod is, már régebben határozta el s most valami szövetkezet megalapításán futkos. De inkább hiszem, ez is csak ürügy, hogy aztán minél többet ülhessen majd a szomszédban. Ezért jöjj haza drága fiacskám föltétlen augusztusra. Talán jelenléted visszariasztja Károlyt e borzasztó látogatásoktól s megröstelli magát tőled..."

Ez volt a levélben. És Feladlak úr néhány napra rá haza utazott.

Hát igaz, kevés kínosabb s komorabb ebédet kebelezett be Feladlak úr, mint amely megérkezése délelőttjén várta otthon. Az egész inkább egy halotti tor jellegét viselte, mintegy a kimúlt erkölcs s a boldogult erények láthatatlan ravatala körül. De inkább mondhatni, hogyha Feladlak úrnak több érzéke van a kacagtató iránt, hát annak ki kellett volna törnie belőle.

Zsuzsa, nyilván kedvencére való tekintetből gyászos s szenvedő képpel hozta be a levest. Darabonth Károly épp akkor jött haza s szokásaként kezeit mosta meg a másik szobában legelőbb. Aztán jelent meg, éppen mint a színpadon a vén bűnös alakja.

Feladlak úr kezet csókolt neki mint mindenha s összecsókolóztak. Aztán nagybátyja, hátát veregetve tessékelte őt az asztalhoz.

- No tessék, tessék, mert kihűl a leves. Hát hogy vagyunk? Látom jó színben vagy.

A nők merev szótlanságával szemben az öreg úr igyekezett a teljes elfogulatlant adni. Ám, kizárólag öccséhez beszélt, előhaladásáról, a fővárosról, a gyár felől s hasonlókról érdeklődve. Hanem a be-beálló s máskor föl sem tűnő szünetek után, egy-egy kérdő szó, mintha éles kés gyanánt vágott volna bele a csöndbe s a levegő eleven lényként nyisszent s szisszent volna. Az öreg úr közönyös arccal evett, vagy furcsa fintorokkal forgatta újságját, mit tányérja mellé tett. Ez! ez! a tányér mellé helyezett újság tanúsította, hogy valami szokatlannak kellett végbemenni a házban. Azelőtt kísérelt volna meg bárki is hasonlót Darabonth Károly jelenlétében ebéd alatt anélkül, hogy tüstént ne hallja a rendreutasítást.

- Engedelmet, olvasásnak most nincs helye! Mindenki tudja: asztal felett, gondot feledj!

Szemmelláthatólag mindenki csak az utolsó falatot várta és asztalbontáskor ahányan annyifelé széledtek a házban. Az öreg úr díványára, nyanyó karosszékébe, Feladlak úr édesanyja Zsuzsával valami félben maradt foglalatosságuk után, Feladlak úr szobájába, holmijait elrendezni. De persze tisztában volt, hogy anyja alig várja a bizalmas együttlétet vele, mit az öreg úr távoztáig halaszt. Ez nem is soká váratott magára.

Hogy miről volt szó? Miről is lehetett volna, mint a levélben írottakról? Könnyekkel s sóhajokkal tetézetten: bár soha se értük volna meg ezeket a napokat! Aztán körülbelül ez volt minden fejezet visszatérő végszava: képes lesz téged, drága fiam kisemmizni mindenből, ezekért az utolsó teremtésekért!

Őszintén mondva Feladlak úron mégsem vevődött észre, hogy túlságos jelentőséget tulajdonítana a válságnak, mind egy bizonyos mondatig.

Talán, mert az ifjúság még Feladlak úrban is volt oly könnyelmű, semmint azt ne tartsa a legfájlalandóbbnak, miképp csak szüneti mulatságaiba másznak kedvezőtlen ily családi viszályok.

Talán, mert okosabb s józanabb volt éppen anyjánál, hogysem annyira küszöbön s elvégzettnek higgye az esetet.

Talán, mert férfi volt s büszkébb érzelmeket nyilvánítni.

Talán, mert volt némi sejtelme, miképp egy embertől, ki már eddig is eleget tett rokonaiért, voltaképp jószántából csupán, bajos követelni, hogy a legnagyobbat is áldozatul hozza értük, mit ember hozhat, késő napjai szenvedélyét.

Talán, végül, mert nem volt előtte egészen titok, hogy eme túlzott anyai kétségbeesésben, van bizonyos, bár tiszteletreméltó, kapzsiság is.

Nem is az anyai zokogás s szívtépő jelenet okozott felindulást aztán s mérhetetlen gyűlöletet és utálatot nagybátyja iránt Feladlak úrban, hanem egy mondat, mit anyja, rögtön egy kis változást észlelve rá fia arcán, nem minden női ármány nélkül ismételt meg aztán többször, mint az öreg úr kerek kijelentését.

- Képzeld! azt vágta szemembe nekem, édes húgának: hátha nem tetszik, le is út, fel is út fiastól!... Kikért? Egy becstelenért s a lányáért! Hallod ezt?

Hogy hallotta-e Feladlak úr! Nemcsak hallotta, hanem ha arcába köpnek sem sápad el rá különbül. Ez már ott érte, ahol fájt. Ahol legjobban fájt. A szegény rokonok nevetséges helyzetében, kik útjában vannak jótevőjük boldogságának, lerázhatatlan, mint a bojtorján. Ez! ez! mi ha eddig alig volt felötlő valakinek, most azzá válik.

Nos, Feladlak úr kemény fickó volt. És ha erre azt felelte anyjának: hogy csak egy ízben hallja ezt ő maga is nagybátyja szájából, akkor öt percig sem maradnak anyjával ebben a házban és biztosítja anyját, hogy szükséget nem lát, míg őt látja. És ha Feladlak úr ezt mondta anyjának, hát ezt anyja úgy vehette, ahogy kimondta.

Csakhogy ezzel Feladlak úr éppen nem vigasztalta meg anyját, hanem csak növelte annak keservét.

*

Na! ez csak az első napok hevesebb hullámverése volt a kedélyekben. Egy hét teltével már alig tetszett meg, hogy nincs minden a régi rendén. Legalábbis a családi környezeten belül.

Sokkal kedvezőtlenebb volt az ügy a házon kívül. Mert elképzelhető-e, kisvárosban, hogy valami titok ki ne szivárogjék egy családból? Hát még kettőből,

A burkolt célzások, vagy éppenséggel nyílt és bizalmas érdeklődések voltak ízetlenek s undorítóak Feladlak úrnak. A szemek, mikből gúnyos mellékgondolatok, vagy mi még bántóbb jóindulatú sajnálkozást kellett mindenütt kiolvasni ahol megfordult: szegény fiú! nagybátyja megbolondul vénségére s elesik az örökségtől.

Ez okozta, hogy Feladlak úr lassan visszavonult a nyilvánosságtól, éppúgy, mint már előbb nagybátyja.

A nagymosoda persze vígabban sulykolhatott, magától nagyfőnökétől kapva szennyest.

Ám a világ eseményeinek sora, hogyha valakire, vagy valakikre egy új szín kenődik, előbb mindenkit foglalkoztat, aztán megunják, aztán megszokják, végül már csak akkor okozna új érdeket, ha netán újra letörlődnék.

Hát itt még nem tartott az eset. Egyelőre elég különös változata az volt, hogy minden várakozás s ésszerűségre cáfolva, a vén elvetemült Darabonth s kifosztandó árva öccse közt, nem hogy megromlott volna a jó viszony, de egyenest megszilárdult.

Otthon, az öreg úr csaknem kizárólag öccsével közösködött, sőt övéivel is javarészt rajta keresztül. Öccsével járt mindig a házon kívül is, akár két komoly barát, vagy mint atyja a fiával.

Köztük a szomszéd nőkről alig esett szó. Ha igen, némi khmgetéssel s csak úgy mint annak előtte. És Feladlak meg kell hagyni, e tekintetben férfi s nem vénbanyaként viselkedett, ki oda ártja csőrét, mihez semmi köze. Ha tán Angyalossinéval, vagy leányával találkoztak, Feladlak úr illemtudón kalapot billentett s lehető tartózkodóan viselkedett, szóval úgy tett, mint aki mit sem vesz tudomásul. Olyankor is, ha nagybátyját naponta átsomfordálni látta a szomszédba. Vagy látta őt elmélyedten sétálni az udvaron, avagy rózsafái közt a kertben, amint kezében alácsüngetett kertészollóval, a vadhajtások helyett az égen váltakozó felhőket vizsgálta. Azt nagyon jól sejdítette pedig Feladlak úr, mi megy végbe ezenközben abban az öreg szívben. Hogy dédelgeti s védi benne, mint valamely töredezett cserépben, annyi ellenségtől az augusztus rózsáihoz hasonlóan, azokat a bizonyos kései szirmokat, miknek virításához éppoly senyvedően szolgáltatja már a heveket s nedveket egy tovatűnt nyár.

Csakhogy hasonló észleletek nem annyira szánalmat, mint valami undort gerjesztettek inkább Feladlak úrban, akár valami leküzdhetetlen szeméremérzet fanyalgott volna föl benne. Ugyanaz, mely soha nemiségekről vagy érzelmességekről való beszédet nem engedett meg közte s nagybátyja közt. Ugyanaz, mely nem képzeltethetett el vele visszataszítóbbat, mint nagybátyját egy nővel, valamely érzelgős, vagy épp lihegő helyzetben, tisztes, s szőrös tagjaival. Ifjúság gonosz s önös álirtózata ez, kétségtelen! Ám, hogy valójában csak ez rejtezett benne? Hisz a víz sem tud tán iszapjáról, míg föl nem kavarodik. Húsz évvel pedig, azt lehetne mondani, ha megkérdezzük magunkat érzéseink felől, hogy őszintén hazudnak nekünk.

*

Így álltak a körülmények, midőn egy este Feladlak úr elővette hegedűjét.

A nappal rekkenő volt, fullasztó és tikkadt. Délután vihar előjelei mutatkoztak. De csak pár kövér csöpp hullott alá, maga a förgeteg túl vonult a tájon, csak mint valami válság kísértete maradt mindennek hátterében.

Az ég, eme örök szemfényvesztő, megnyitotta feledtető színjátékát a nappal kínzó szürkeségének. A házak, fák való-barna s való-zöld tömegei fölött, valószerűtlen vörösek, kékek, lilák díszletén s lángoló sárgák között nyargalt napnyugaton a garaboncás, lobogó felleghajtójával nyakában s utána kecskéje ugrabugrált s boszorkák, táltosok s más alaktalan s viaskodó szörnyek száguldottak nyomában az ég peremén. Hűs szellő zsongott a távol erdők felől, mint az előadás óriás szellőztetői. A roppant színházas önmagát akarta felülmúlni.

Ilyenkor kezdenek el érzéseink is szokatlan hímekben hivalkodni. Valahogy mindennek tótágast állítva is van értelme s hatékonysága. A bánat közel a ledér vihogáshoz, vágyak a gúnyos közönyhöz. Gondolataink mintha szertelen, mindent magába foglaló költemény szövege változataiként fogannának.

Feladlak úr elővette hegedűjét. Rég nem tette már. Aznap egész délután unottan lézengett, egyedül a kertben s szobájában. Nagybátyja odajárt valahol.

Hogy-hogynem, Feladlak úr azt a több mint éve múlott húsvéti misét kezdte játszani. Emlékből végigfutott a részleteken s a visszatérő hangok úgy tűnt, a szokottnál sokkal fogékonyabb s izgékonyabb érzékeket s szívet érintenek benne.

Mikor befejezte az egyik betétet, hóna alá csapta hegedűjét, hogy kitűnődjék a nyitott ablakon. Hát egyszerre, mintegy visszhangul, ugyanazt a dallamot kezdték énekelni a szomszédban.

Kuvik nagysám szintén egymaga volt s dalolt.

Feladlak úr legott szinte holmi lelkesültséget érzett fölcsapni idegein s követőleg rögtönös, ösztökélő, mondani erdői érzékiséget.

Micsoda áldatlan s szánalmas bárgyúság ez! Csábos, érett gyümölcs egy kéznyújtásnyiról, mialatt badarságok után ténfereg.

Egy percig sem tanakodott többé. A hegedű már le volt téve az ablak párkányára s kalapja kezében. Csak arra ügyelt, hogy az udvaron lehető feltűnés nélkül siessen át.

Ott állt már a szomszéd kertajtó előtt. Helyesebben ott állt meg, kissé már bizonytalanabbak a továbbiak felől s egyéb eszme híján a betétet fütyörészte tovább.

Ám ugyanakkor, mintha vajákosság intézné, a szomszéd házban is tétován keringett egy ideig a danolás, majd dúdolássá halkulva, indult az is kifelé az udvarra.

Akkor egyszerre elhallgatott a dúdolás is, fütyülés is, észrevették egymást.

- Jó estét! - köszönt a fütyülés.

- Jó estét! - fogadta a dúdolás kissé elpirulva s egyet előre s egyet hátra tipegve az udvaron.

- Mit csinál? - kérdezte következőkül Feladlak úr Kuvik nagysámtól. Mit is kérdett volna?

- Hát, semmit! - válaszolt Kuvik nagysám Feladlak úrnak. Mit is válaszolt volna?

Ezzel el is akadt a társalgás. Ám Feladlak úr viselkedésében félreérthetetlen volt, hogy közeledni akar s ez szinte kényszerűleg ott fogta továbbra is Kuvik nagysámot állóhelyén. Csakhogy ekkor egész váratlan Feladlak úr tagjaiban valami nyomorúságos reszketés állt. Úgy érezte, lábai egyszerre cserben hagyják, mint holmi hűtlen, gaz szolgák. Nem csoda tehát, ha kikerülte figyelmét, miképp Kuvik nagysám is majdnem hasonlóan küszködik.

Az volt ez, a régóta kucorgó s most elindultán zsibbatagon botorkázó két végzet, mely révetegül bámult egymásra.

Feladlak úrnak minden gondolat kiröppent elméjéből csúfondáros madarakként s amik maradtak, nyomorúságosan vergődtek akarata lépvesszőjén.

- Egyedül van? - dadogta ki végül valahogy.

Na! Ezzel épp a legostobább röppent vissza, a szerencsétlen madarak közül. Hát ilyet kell firtatni mindjárt? Hát szabad tudomást mutatni erről? Feladlak úr legszívesebben megfojtotta volna azt a buta tökfilkót, ki ezt kiejtette tulajdon száján.

- Igen - felelt Kuvik nagysám. - De mamám mindjárt jön, azt mondta, csak egy szegélyt megy venni.

Megint szünet állt be. Kuvik nagysám kissé nyugtalan pillantgatott a ház felé, ujjaival idegesen babrálva egy Mária érmecskével, mi vékony aranyláncon függött nyakában.

- Oly unalmas itten! - tagolta ki végül Feladlak úr az első szabatos mondatot. - Mit tud tenni egész nap?

Kuvik nagysám erre elsorolta foglalatosságait, kevésbé a háziakat, inkább a zongoraleckét s énekórát egy öreg tanárnőnél, meg a regényolvasást s hozzátette:

- Néha jönnek a fiúk, akkor még megjárja.

Ez visszás hang volt. Feladlak úr kissé elfanyalodott s Kuvik nagysám tüstént jócskán vesztett előtte varázsából. Szerencse, Kuvik nagysám helyre hozta mindjárt. Azzal végezve a mondatot, miképp a fiúk társaságát is megelégelte már. Mire Feladlak úr is odanyilatkozott, hogy maga is torkig van ismeretségeivel.

Így kezdett csörgedezni köztük a csevegés, ügyefogyott erecske a kövek között. Ám fontos a tény volt, hogy kifakadt. Hogy Feladlak úr barátkozni óhajtott s Kuvik nagysám elfogadta. A következőkben Feladlak úr már összeszedte magát s a gyámoltalan tökfilkót fölváltotta az akadályok előtt rettenthetetlen biflázó.

Ott volt inkább a bökkenő, hogy Kuvik nagysám olyan helyen állt az udvaron, hol igen ki volt téve a szomszéd pillantásoknak. Miknek tulajdonosai legalább is föltehették, hogy nem a kerítés léceivel folytat beszélgetést. E veszélyre aztán a kis Mária függőcske hozott megoldást a Kuvik nagysám nyakában, a káplán múlt húsvéti ajándéka. Azaz, hogy ezt Feladlak úr érdeklődésére megmutassa, oda kellett jönnie Kuvik nagysámnak a kertajtóhoz. Ott aztán födve voltak avatatlan szemektől s mindjárt bizalmasabbá válhatott csevegésük is.

Voltaképpen úgy volt, mintha valami láthatatlan alak állna mögöttük, kit kikerülnek a beszéddel, holott minduntalan ajkukra jön említése. Akár a mesében, hol sokáig kell keresgélni a bűvigét, mely eltávolítja, avagy ártalmatlanná teszi a kaján szellemet. Más szóval egyikük sem merte nevén nevezni a gyereket. Ámbár ez szintén kissé merész megjelölése Darabonth Károly, nyugalmazott városi tanácsosnak.

Feladlak úr elégelte meg hamarabb is a kertelést s egy mosoly álcája alatt így szólt:

- Persze, az a baj, hogy sosem beszélgethetünk kissé. Tudom, hogy nagybátyám udvarol magának és én nem akarok közbe tolakodni. Ez a kellemetlen.

- Miért? - tiltakozott kissé elpirulva Kuvik nagysám. - Hiszen ő csak unalomból jön át hozzánk néha, ő is mondja. De tudom, hogy ezért haragusznak miránk maguknál, pedig mi nem tehetünk erről. Mi igazán ártatlanok vagyunk.

Feladlak úr nem tartotta szükségesnek válaszolni, mindössze egy egyetértő bólintással. Mert hisz megjegyzése nyilvánvalóan ügyes kifogást is rejtett egyúttal. Hisz a nagybácsi közbenléte éppen nem volt mindig akadálya a Kuvik nagysámmal való érintkezésének, ha most egész jól bevált is ürügyül, hogy magát akkoriban távol tartotta.

- Be kell már mennem - jelentette ki egyszerre Kuvik nagysám, bizonytalan tekingetve maga körül.

- Miért siet? - kérdezte Feladlak úr. - Mi dolga van?

- Vacsorát kell készítenem. De nem baj, mert maradt hideg sült a délről s mamám is jobb szereti, én meg nem is vagyok éhes - csiripelt kissé következetlen Kuvik nagysám.

Feladlak úr eddig habozott valamin. most elszánta magát s kibökte.

- Hát mikor látom megint magát?

Kuvik nagysám szendén vállat vont.

- Nem jöhet ki este? - kérdezte Feladlak úr. - Beszélgetni kissé.

- Hova gondol? Anyus mindig itthon van. És különben is.

Ezt a "különben is"-t s a vele tett arc és karmozdulatot valahogy egyszerre nem szerette Feladlak úr. Egyszerre valami egész selejteset érzett elegyülni együttlétükbe. Akár egy szolgalegény unszolása szolgálójához a kapu alatt. Javítani, szépíteni kellett volna, de hiába kutatott, nem talált elméjében semmi megfelelő kifejezést.

- Bemegyek! - ismételte meg Kuvik nagysám. - Maga tudom így is kimegy ilyenkor sétálni Choretkóékkal.

- Nem! Mostanában nem igen szoktam - sietett a nyilatkozattal Feladlak úr. - Már tegnapelőtt sem voltam. Mit kezdjek ott? Unom!

De Kuvik nagysám már nem várta be a magyarázat végét, valami búcsúszót motyogott s hirtelen beszaladt.

Semmi! semmi! - gondolta magában elkeserülten Feladlak úr, mintha százszor többet s egész mást várt volna e kis cseveteléstől. És kielégítetlenség, lehangoltság s reménytelenség rossz érzetei közt távozott a kertajtótól. Ám kedélye alaposan föl volt turkálva s valami nyugtalanság mégis elzargatta hazulról. De hajh! mennyire meggyőződött vaktában eresztett kijelentése felől, hogy a Choretkó lányok s társaságukkal torkig van. Mily kiállhatatlannak érezte a szokott vihogásokat, rossznyelvűsködést és szépelgést, mindenestül. Alig várta, hogy megugorjék s mondani egyetlen vágya, vagy gondolata sem tudott tovább jutni a szomszéd háznál.

*

(Folyt. köv.)