Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám

Kallós Ede: Rejtett tudás
- Előtanulmány egy elképzelt művelődéstörténethez -

Nem lehet meghatottság nélkül olvasnunk azokat a tudósításokat, melyek bepillantást szereznek nekünk az emberiség legrégibb tudományos gondolatainak műhelyébe, a legelső görög gondolkodók csendes dolgozószobájába. Ujjongó diadalmi dalban száll felénk az értelmi lehetőségek biztató igenlése azokból a harcokból, melyekben az emberi ész először birkózott a nagy világtitkokat féltékenyen őrző koboldokkal, e makacsul hallgató, dacos erőkkel. És nemcsak értelmünknek esik jól az első görög gondolkodók munkájának szemlélete, hanem valóságos esztétikai gyönyörűséget jelent a távoli idők komor sötétségébe belövellő fénysugarak festői szépsége.

Ámde szabad-e fenntartás nélkül átengednünk magunkat e szellemóriások csodálatának, e ragyogó szellemi fényjáték bámuló szemléletének? Helyén való-e, hogy az emberi értelem történetének az a hőskora, melyet ezek az első harcosok képviselnek, olyasféleképpen rajzolódjék tudatunkban, mint a trójai háború az Iliász énekeiben, hol váltakozva vonulnak a színre a maguk vitézi tetteiket ragyogtató hősök s hol a költő ez egyes vitézi tettek összegeként tünteti fel Trója ostromának egészét?

Ma jól tudjuk, hogy a tízéves trójai háború nem azoknak az energiamennyiségeknek számtani összege volt, melyeket a személy szerint rögzíthető erőkifejtések képviselnek, hanem ennél sokkal több: egy tovahullámzó, sem mennyiségileg, sem tartalmilag egyáltalán nem megmérhető, sem kezdetében sem végében nem pontosan meghatározható hatalmas történés - cselekmény is, élmény is, aktív is, passzív is - szóval olyasmi, minek fogalmi megközelítésére csak egyetlen szavunk van: társadalmi történés.

A trójai háború történetét ma már nem képzeljük Homeros módjára. De az emberi szellem története, a művelődéstörténet nem úgy rajzolódik-e ma is a köztudatban, ahogy Homeros képzeletében a háború rajzolódott? Nem egyes hősökről beszélünk-e itt is, nem egyesek erőkifejtésének számtani összegeként fogjuk-e fel többnyire a tudásgazdagodás, az ismeretbővülés társadalmi folyamatát? Hiszen tagadhatatlan, hogy a szellemtörténet társadalmi jellegének felismerése alapján ma olyankor is társadalomtörténetet írunk, mikor egyéni életnyilvánulásokat tárgyalunk. Ma - igen gyakran túlzott mértékben - minden egyéni folyamatban a társadalommal való kapcsolatokat szokás kutatni, azoknak a hatóerőknek a sugárzását szokás tanulmányozni, melyeket környezet, nevelés, ösztönzés, tanulmány stb. alakjában lövell a társadalom az egyes ember lelkébe. Az egyéni életnyilvánulások származtatásában, megmagyarázásában néha még túlzásokra is vetemedik a társadalmi szemléletmód és a társadalmi okok keresésének szükségességét (tehát a módszert) hajlandó a társadalmi okok kizárólagosságának abszolút elvévé (tehát dogmává) ferdíteni. De nem elég bátran járunk el olyankor, mikor az egyén művelődéstörténeti cselekvéseinek eredményeiről, a társadalomra gyakorolt hatásáról van szó. Azt, amit a társadalmi közösség az egyén szellemi erőkifejtése révén átél, mint valami járulékot szokás bemutatni, mint olyasvalamit, amit a tulajdonképpeni művelődéstörténeti eseménynek, az egyéni tettnek legfeljebb a háttere, perspektívát mélyítő staffage, semmi több. Pedig a társadalom, mely az egyén szellemi munkája révén emelkedik, művelődik, nem is olyan mellékes valami. Ha nem mellékes a célpont, mely felé valamely mozgás irányul, ha nem mellékes a piac, mely valamely munkaterméket áruvá avat, ha nem mellékes a mértékegység, melyhez valamely mennyiséget viszonyítva mérünk, akkor nem mellékes a társadalmi közösség, mely az egyéni gondolkodás, próbálgatás, kutatás eredményeit várja, kapja, felhasználja, értékesíti. S főleg nem tekinthető mellékes kérdésnek, függelékszerűen elintézhetőnek az, vajon az egyén szellemi munkájának eredménye eljut-e és hogyan jut el oda, ahol tulajdonképpeni értékét megkapja, ahol tulajdonképpeni hivatását teljesíti.

Hátha egyszer elégtételt szereznénk a társadalmi közösségnek azért a mostoha bánásmódért, melyben a művelődéstörténeti feldolgozások eddig részesítették? Hátha felcserélnénk a szereposztást? Megpróbálkozhatnánk egyszer oly művelődéstörténeti szemlélettel, melynek hőse nem a szobája magányába visszavonuló egyes ember lenne, hanem a széles társadalom. Ennek a művelődéstörténelemnek eseményeit nem az egyesek elmélyedő tépelődései, gondolatai, megoldási kísérletei alkotnák, hanem a társadalmi közösségnek hiányérzetei s a szellemi termékek útján való szükséglet-kielégítései, a szellemi alkotások révén átélt élményei. Ebben a művelődéstörténetben a szellemi életműködés formájában megjelenő termelést csak a termékek forgalmi szerepe avatná tényezővé.

Az emberi közösségből magát erőszakosan kiszakító remetének sivatagi élete, elmélkedése, érzésvilága a legmagasabb rendű lehetőségeket valósíthatja meg és mégis az a művelődéstörténet, mely a társadalom egészét állítja a maga tárgyalása középpontjába, abban a pillanatban búcsút venne a remetétől, amely pillanatban ez a sivatagba vivő útján az utolsó lakóházat elhagyja, amint utolszor megy el olyan ember mellett, ki látja, tudja, hogy embertársa most a sivatagba megy. Legfeljebb akkor kerülne újra bele a remete az ő korának szellemi forgalmát tárgyaló műbe, mikor kortársai, kik tudják, hogy merre ment, kiküldenek hozzá egyeseket, hogy hírt hozzanak róla vagy kiküldik hozzá ábrándos képződéseiket, hogy mondák, legendák hőseként térjen vissza közéjük. S az a nap, melyen Jedlik Ányos, a nagy magyar fizikus elkészült a maga dinamó-gépével, nagyon jelentőséges lehet annak a kutatónak a szemében, ki a szellem történetét az egyes emberi ész sikereinek mértékével méri, de aki a művelődéstörténetet a társadalom művelődési élményeinek történeteként fogja fel, azt a legmélyebb megilletődés sem fogja rábírni arra, hogy e hatalmas elmemunka elkészülését kora művelődéstörténeti eseményeként fogja fel, mert a nagy tudós eredménye laboratóriumi titok maradt.

Ezt a szemléleti módot akarom érvényesíteni a görög vagy - mi itt ugyanazt jelenti - az európai tudományos gondolkodás első korszakával, a Krisztus előtti hatodik századdal szemben. Nem azt akarom látni, hogyan alakultak ki az első tudósok gondolatai, tudományos rendszerei, hanem azt, hogy hogyan helyezkednék el az ő életmunkájuk egy olyan műben, mely az ő korukbeli görög társadalom művelődési átéléseit tárgyalná. Az ilyen munka a társadalmi közösség szempontját, a tudomásulvétel, a hatás kérdését olyan egyoldalú kizárólagossággal érvényesítené, hogy az egyéni akarások és értékek talán némileg elsikkadnának benne. Ámde a szokásos szemléletmódnak épp az egyéni indítékokat egyoldalúan hangsúlyozó módszerével szemben ez talán kívánatos is. Csak az egyoldalú elfogultságok összeütközésből és becsületes harcából szokott a harmonikus megértés kialakulni.

A Kr. e. VI. század filozófiai gondolatainak első történeti összefoglalását tudvalevőleg Aristoteles Metafizikájában olvassuk: "A dolgok őselemére vonatkozó tudás keresésének [*] őse, Thales a vizet tekintette a világ őscsírájának, Anaximenes és az apollóniai Diogenes a levegőnek tulajdonította ezt a szerepet, Hippasos és Herakleitos pedig a tűznek..." S Aristoteles óta mind e mai napig csakis ebben a beállításban olvassuk az első görög gondolkodók korának szellemi történetét. Mit gondolt Thales, milyen eredményre jutott Anaximenes, milyen megoldási módba nyugodott bele Herakleitos izgalmas töprengése? - csakis így szokták rendesen felvetni a kérdést, mintha valami retorta légüres terében lefolyó tüneményről lenne szó. Próbáljuk meg tehát úgy fogalmazni a kérdést, hogy milyen szellemi élményeken ment keresztül a görög társadalom ez egyes gondolkodók elmemunkája révén s hogyan helyezkedik bele ezeknek a tudósoknak a munkája egy olyan történeti képbe, melynek hőse maga a személytelen görög társadalom.

Mikor néhány évtizeddel a miletosi Thales halála után Miletosba érkezett Herodotos, a történetírás atyja, a riporter-mesterség ősapja, elmesélték neki s ő híven feljegyezte a magával hordott Kiló-táblára Thales egykori bölcs tanácsát, mellyel államszövetség alapítását javasolta a politikai szervezettség nélküli ion városoknak. A bölcsnek ezt a politikai eszméjét, melyet a perzsa terjeszkedéstől fenyegetett ionok áhítatosan meghallgattak, de nem követtek, mindenki ismerte Thales szülővárosában. De arról nem tudott senki, hogy ez a fórumon elhangzott közjogi gondolat töprengő természetfilozófiai elmélyedésnek volt az édes testvére. Arra nem gondolhatott senki, hogy csak az a férfiú vehette észre a különálló ion város-államok jellegében az együvé tartozás őscsíráját, az egyesítés lehetőségének alapját, kinek kutató szeme az egész érzéki világ kusza jelenségei mögött egységes őselemet keresett s ennek révén a világ benső egységét igyekezett megállapítani. Thales tudományos gondolatairól egészen Aristotelesig, vagyis kerek 200 évig nem vett tudomást a nyilvánosság. Thales a VI. századbeli kis ázsiai görög társadalom szemében csupán bámulatos sokoldalú (politikai tanácsokat adó, napfogyatkozást megjósló, piramist megmérő) bölcs ember, a fellendülő pénzgazdaság előnyeit is szívesen kihasználó előkelő nagyúr, de nem tudós. Thales ugyanis nem gondolt arra, hogy a maga tudását a nyilvánossággal közölje. Amikor az ion városok fennmaradásának biztosítására módot eszelt ki, jól tudta, hogy ennek csak úgy tud érvényt szerezni, ha a maga eszméjét polgártársaival közli. Arra azonban nem gondolt, hogy a maga tudományos gondolatainak, filozófiai elmélkedéseinek is csak az által szerez értéket, ha a társadalom közös tulajdonává teszi őket.

Azt vethetné evvel szembe valaki, hogy Thales politikai tanácsát jobban megértette az ion társadalom, mint a világ mibenlétéről szóló elméletet. Pedig ne felejtsük el, hogy mindent megértünk, aminek elemei lelkünkben megvannak. Akár művészeti alkotásról, akár tudományos gondolatról van szó, megértem a művészt és megértem a tudóst, ha az, amit velem közöl, részleteiben már megvan bennem, ha nem tárgyilag mond újat, hanem csak az elemek egybekapcsolódása jelent nóvumot. Már pedig Thales elmélete ilyen jellegű volt, e tanítás abból az őseredeti forrásból táplálkozott, mely buzogva-sisteregve ott fakadt a görög néplélek mélyén. Mikor Thales a vizet mondta a világ alkotó princípiumának, akkor tulajdonképpen egy ködös, mitikus képet tett tudatossá, melyet a naiv népképzelet - a tudatos-tudományos igazságkeresés őse - e kérdésre vonatkozólag már réges-régen megalkotott magának. E kép ott csillámlott a világ keletkezésének megmagyarázására irányuló ősi találgatásokban, abban a rendszertelen gondolatszövevényben, melyben csak az utólagos történeti szemlélet keres ellentmondás nélküli, egységes rendszert s melyet épp e rendszerezés megfoszt hímporától. Mikor a magára eszmélő görög lélek csodálkozni (s így Aristoteles mélyreható megállapítása szerint: filozofálni) kezdett, a sok kusza találgatás között, melyre a világ keletkezésének és mibenlétének kérdése alkalmat adott, ott szerepelt egy fantasztikus gondolat, mely szerint a világ (jobban mondva: a föld) keletkezése a földet körülfolyó nagy világtengerből indult ki. "Okenaos isten folyamából való mindennek az eredete" - így énekelt e fantasztikus gondolat értelmében már a Kr. e. IX. században a homerosi lantos a kis ázsiai görög nemesi udvarházakban. Ez volt a világ létén csodálkozó görögök számára a világ keletkezésének egyik magyarázási módja. Hogy volt egy másik is, mely az ősi chaosra vezette vissza a világ anyagát, azon csak az fog meglepődni, ki az euklideszi mértan szabályosságát kívánja meg a szegény, tapogatózó jobbra-balra kapkodó, kezdetleges gondolkodástól. A chaosból való származás és az ősvízből való eredet ellentmondása csak azt fogja minden áron kiegyenlítő egységesítésre ingerelni, kinek nincs érzéke ama zűrzavaros gondolkodási kísérletek sokfélesége iránt, mely a görög földön hol itt, hol ott lobbant ki valamiféle megnyugtató megoldási módban. Gondoljunk csak Mózes első könyvére! Itt is kétféle világkeletkeztetési elmélet áll egymás mellett: az egyik szerint isten a világot semmiből teremtette, a másik viszont a világnak a teremtést megelőző ősállapotáról beszél. Itt is egymástól teljesen elkülönítve keletkezett elméletekkel állunk szemben, melyeket csak a mózesi könyv foglal egységes keretbe s melyek csak a teológia számára jelentenek megoldandó ellentmondást, a néplélek történetírója számára nem. De nem csak ebben hasonlítható a keleti világmagyarázat a göröghöz. A teremtés könyvének egyik forrása, melyet papi kódexnek nevez a bibliakritika, a világnak a teremtés előtti ősállapotában megemlíti az "őstengert, melyre sötétség borult." Íme a homerosi Okeanos keleti mása. Szóval nemcsak a görög Kisázsiában, hanem tovább keletre is egészen a két folyam országáig széltében-hosszában megvolt a lélektani lehetőség az emberekben Thales tanának "megértésére." Thales csak fizikai-kémiai tétellé formálta azt a ködös gondolatot, melyet a zsidó szentírás az egy isten hatalmának kidomborítására való törekvésével elhomályosított s melyet Homeros mitologikus képzelete hitregei aktussá sűrített.

És mégis, Thales tudományos gondolatainak evvel a köztudatból való származtatásával kimerítettük azt a kapcsolatot, mely a miletosi bölcs filozófiai elmélyedése és társadalom tudata között fennállott. A heverésző görög pásztor ott kinn a napsugaras réten, a téli pihenőre tért paraszt a meleg kemence mellett, a tenger és ég messzi térségein elrévedező hajós a csillagos délvidéki éjszakán, mind, mind teljesen fel volt készülve, mind szinte várta a tanítást, mely rendszeres alapot, tudatos formulázást volt hivatva adni az ő merengő elgondolásaiknak. Nem kapták meg. Thales csak meghitt barátai szűk körében mondott el egyet mást a lelkét foglalkoztató gondolatokból, de nem juttatta őket azoknak széles köreihez, kiknek kusza gondolatszálai az ő lelkében tudományos tanná sűrűsödtek.

S arra sem szabad gondolnunk, hogy itt elméleti tudásról volt szó, mely a gyakorlati élet küzdelmeivel elfoglalt emberek széles köreit nem érdekelte! Ne jusson eszünkbe az elmélet és gyakorlat, a reflexió és cselekvés hamleti ellentétét a VI. század görög világának képébe átvinni! Mint ahogy Thales öntudatlan materializmusában a fizikai és a szellemi princípium megkülönböztetése még csak lehetőségként sem vetődik fel, mint ahogy test és lélek, anyag és erő még olyan egységben vannak e kor gondolkodásában, melyet az ellentétnek még csak elképzelése sem zavar meg, úgy ennek a kornak az életalakulásában sem vetette még fel dermesztően vigyorgó fejét az a rémalakú szörny, mely oly kaján kárörömmel tartja ma egymástól távol a praktikus és a kontemplatív élet útjainak vándorait. Thales maga a legjobb példája az akkori élet differenciálódás nélküli harmóniájának. Nemcsak politikai tanácsokat osztogatott a világ legmélyebb rejtélyein tépelődő bölcs s nemcsak piramisokat mért, hanem kereskedett, sőt - uram bocsá' - még árdrágított is. Nagyon imponált a milétosziaknak Thales "leleményessége", mellyel egyszer még télen megállapította, hogy jó olajtermésre van kilátás s ezért olcsó áron bérbe vette az összes olajpréseket Milétoszban és a közeli Chios szigeten s e ravaszul megszerzett "egyedárusítással" jókora mennyiséget gyűjthetett az akkor még nem rég forgalomba került bélyegzett aranyrudacskákból, az első pénzből. De általában a Julius Caesar, Leonardo da Vinci, Goethe-féle sokoldalúság, a szellemi és gyakorlati létben való elhelyezkedés együttessége nem kivételes valami e korban. Nemcsak Thales lépett ki gyakran dolgozó szobája magányából a gyakorlati élet nyüzsgő forgatagába. A még említendő másik miletosi gondolkodó, Anaximandros abban a nagyszabású külkereskedelmi tevékenységben, melyet "gyarmatosítás" néven ismer a történetírás, jelentős szerephez jutott Miletosban s általában se szeri, se száma azoknak a gondolkodóknak, költőknek, kiknek tudományos vagy artisztikus életműködése egyáltalán nem jelentett a gyakorlati tevékenységtől való tartózkodást. Itt nagyon messze vagyunk még annak a tételnek az érvényesülésétől, melyet Flaubert oly hévvel vitatott nagy barátnőjével szemben: "Un homme qui s'est institué artiste, n'a plus le droit de vivre comme les autres". Az első görög tudományos gondolatok kora még nem ismerte ezt a szakadást. Az a kor a Croisset-i nagy magányossal szemben George Sandnak adott volna igazat, ki azt vallotta, hogy az élet reális adottságaival szemben való rugalmasság nagyon jól megfér az eszmék honának nyugalmas álmodozásával. Az a kor még sokat megőrzött abból az ősi állapotból, mikor a király még pap is volt, hadvezér is volt, költő, jós, varázsló is s emellett népének irányítója az élet ezerféle gyakorlati szükségletében. Thales nemzedékében még sok volt azoknak a primitív ősöknek az életfelfogásából, kik a maguk képére megteremtették az olyan istentípusokat, minők Athena, ki a harcnak és a tudásnak egyaránt istenasszonya és Apollón, ki épp oly művészettel kezeli az íjat, mint a lantot. S általában a világirodalom legragyogóbb költeménye és az emberi gondolkodás legelzártabb tudásrendszere, a görög istenvilág, nem oly embereknek a lelkéből fakadt-e s nem olyanokban találta-e meg a maga legmegértőbb közönségét, kik az élet gondjait nyögve a létküzdelem keserves harcát vívták? Csak a történelmi materializmus túlzó hívei nem képesek átlátni, hogy az istenhit épp annyira eszköze a létért való harcnak, mint a mindennapi kenyér megszerzésére fordított munka. Senki nem érti meg a görög vallást, ki nem látja meg benne a lét görcsös védelmének dacos erőfeszítését, nem hallja meg benne a görnyesztő súlyok alatt fuldokolva kapkodó ember lihegését. A világnak magasabb rendű szellemi erőkkel való telítése, az istenvilág kialakítása és az áhítat perceiben való átérzése - vagyis mindig újból való kialakítása - egy általános nagy felismerésnek nyilvánulása. Az emberek érezték (ha kimondani nem is tudták), hogy a fennmaradást a fizikai munka, a gyakorlati tevékenység nem biztosítja eléggé. Az embernek szüksége van azoknak az anyagi és szellemi erőknek értelmi és érzelmi feldolgozására - tehát ideális legyőzésére - amelyekkel való küzdelemnek azt az egyszerű nevet szokás adni, hogy: élet. Az ion természetfilozófia ugyanennek a szükségletnek kielégítését célozta: hogyne áhítozta volna tehát a társadalom azt a segítséget, mely a bölcsek világképéből számára kínálkozott? S végül azt sem szabad elfelednünk, hogy azok a megoldási módok, melyeket a vallás nyújtott, akkoriban még sokkal hajlékonyabbak voltak, mintsem hogy dogmaszerű megmerevedésük gátat vethetett volna a filozófiai gondolatnak, mely különben is - mint láttuk - nem volt a vallásitól idegen.

Nem, Thales korában egyáltalán nem beszélhetünk arról, hogy az élet gyakorlati kérdéseivel elfoglalt társadalomból hiányzott az érdeklődés az iránt, amit a gondolkodó magába szálló elmélyedése kialakított. Abban a korban a gyakorlat és az elmélet még nem volt elkülönülő életelv, hanem benső harmóniában kapcsolódott egybe. Csak ha Thales után még mások is jönnek majd, kiknek szellemi munkája nem jut ki az életbe, csak akkor fog majd a harmónia lassanként megzavarodni, bizalmatlanság, fokozatos elhidegülés fog elkövetkezni és egyszer csak azon fogja magát azután a két fél észrevenni, hogy a szakadás már meg is történt. Akkor már érdeklődni sem fognak egymás iránt, nem érdeklődhetnek, mert már meg sem értik egymást. Thales korában a tudós gondolatai még annyira a társadalom gondolatirányának vonalán mozognak, az ő kiinduló pontja annyira beleesik a közösség szellemi színvonalába, annyira nincs más külön kapcsolata az ő gondolatának, mint a közösség általános tudata, hogy nem is lehet az ő tanában olyasmi, amit nem érthet meg mindenki. De amint megkezdődik azoknak az elkülönülése, kik a gondolatok világában élnek, hamarosan olyan tudásanyag alakul ki, mely már nem mindenkié, csak az elkülönülőké s ebből olyan gondolkodás-irány formálódik, oly feltételezettségek, speciális megértő készségek, olyan elkülönülő nyelvi kifejezésmódok, műszavak, stb., melyek mind szűkebbre rekesztik a két világ összekötő útját. Akkor meg fog kezdődni az a folyamat, melynek eredményeképpen nekünk ma már magyaráznunk kell azt, hogy a tudomány eredményeknek szakkörre való szorítkozása nem volt mindig természetes és megokolt valami.

S bizony Thales után még sokan következtek, kik elősegítették azt az elkülönülési folyamatot, mely - ha a társadalmi életforgalom szempontjából nézzük - az eredeti harmóniának véget vetett, de mely persze - a tudás fejlődésének szuverén nézőpontjából megítélve - a tudományos élet igazi benső megerősítésére vezetett.

Anaximandrosról, Thales fiatalabb kortársáról, ki Thaleshez hasonló naiv materialisztikus módon alkotta meg a maga világképét, fel van jegyezve, hogy írásba foglalta és kiadta tanait. Ekkor hatvannégy éves volt: az első filozófiai irat publikálása elég nagy dolog, érthető, hogy egy egész emberéletet igényelt a megérlelése. Evvel a tettel az ion természetbölcselet a közönség kezébe került: ezt mondhatnók, ha nem volnánk vele tisztában, hogy mit is jelent a VI. században egy könyv publikálása. Anaximandros művének "megjelenése" egyszerűen csak annyit jelent, hogy Kr. e. 547-ben - az évet is feljegyezték a derék görög művelődéstörténészek - Miletosban együtt ült egyszer egy komoly társaság, mely a lakoma fűszeréül nem vérszomjas vitézekről és csalafinta cselszövőkről szóló meséket hallgatott, sem pedig a citera-fuvola hangjaitól pajzánul körülcsengett-zengett vidám dalokat, hanem az agg bölcs szavát leste, ki megmagyarázta a társaságnak a világ mibenlétét, kezdve a meghatározhatatlan ősanyagon el az érzékelhető valóság ezerféleképp csillámló formáig. Sem több, sem kevesebb: egy baráti összejövetel alkalmával tartott felolvasás, ez volt Anaximandros könyvének "megjelenése". Ha Anaximandrosnak volt írni tudó rabszolgája, akkor ennek szűkre szabott kamrácskájában bizonyára egy pár másolat is készült tudós gazdája kéziratából s ezeket azután a vendégszerető öreg úr tiszteletpéldányként kiosztotta amaz összejövetel résztvevői között emlékül. "Emlékeztető"-nek, hypomnema-nak nevezték még később is a tudományos értekezést a görögök s ez a nyelvhasználat maga is emlékeztető volt arra a korra, amikor a mondanivalók írásos rögzítése csak arra való volt, hogy az élőszóval előadottak feledésbe ne foszoljanak. Ha pedig nem volt Anaximandrosnak olyan rabszolgája, kire a másolást rábízhatta, akkor odakölcsönözte barátainak a kéziratot, hogy olvassák el s ha úgy tetszik, írják vagy írassák le maguknak.

Hogy a könyvkiadás ezen a patriarchális módon, e szűk, exkluzív keretek között mozgott a VI. században, azt abból tudhatjuk, hogy még a kifejlett könyvkereskedelem korában is gyakran találkozhatunk az effajta tudásterjesztés csökevényeivel. Így pl. fel van jegyezve, hogy két századdal később Zenon, a sztoikus iskola alapítója, hatalmas protektorának, Antigonos Gonatas makedon királynak jóvoltából kéziratainak barátai számára való sokszorosítására irodát rendezett be magának. Fennmaradt továbbá egy érdekes végrendelet. Lykon, a Kr. e. II. sz. egyik tudós gondolkodója, ki egy ideig az Aristoteles alapította tudományos intézet vezetője volt, úgy intézkedik e megható iratban, hogy azt a rabszolgáját, kivel kéziratait másoltatni szokta, szabadnak nyilvánítja és azokat a kéziratokat, melyeket a hűséges iródeák ura tollbamondása alapján már sokszorosított, hálából neki ajándékozza, a még le nem másolt kéziratokat pedig egyik jó barátjának hagyományozza azzal az utasítással, hogy ezeknek lelkiismeretes sokszorosításáról és kiadásáról gondoskodjék. Az elmemunka írásos rögzítésének ez a házikezelésben űzött formája, a tudás terjesztésének ez a baráti aktusként fellépő módja, mely a kifejlett könyvárusi üzemek korában is dívott még: ez volt Anaximandros korában, mely könyvkereskedelemről még egyáltalán nem tudott, a könyvkiadásnak az egyedüli lehetősége. Akinek a közösség számára volt mondanivalója, az nem emlékeztetőket osztogatott barátainak, hanem élőszóval lépett a nyilvánosság elé.

Ugyanígy tisztán személyes jellegű baráti emléktárgynak kell tekintenünk azt az iratot is, melyben az ion természetfilozófiai gondolkodás harmadik nagy alakja, Anaximenes a maga eszméit - mint ahogy a görög filozófiai történészek feljegyezték - "egyszerű, mesterkéletlen nyelven" összefoglalta.

Már pedig amíg az egynéhány példányban megjelenő könyv nem egyéb, mint baráti lelkek érdeklődő figyelmére számító emléktárgy és baráti kezek kegyeletes őrizetére jutó ajándék, addig a görög társadalom élményeinek történetében nincs helye. Aki a vásárló, fogyasztó társadalom gazdaságtörténetét írja, annak a számára a munkatermék csak akkor válik társadalmi jelentőségű tényezővé, ha nem szorítkozik azoknak a szükségleteknek fedezésére, melyek a termelőnek közvetlenül jutnak tudomására, hanem kilépve a termelő személyes köréből, a társadalom hiányérzetének kielégítésére bármikor rendelkezésre áll.

Volt idő a görög történetben, mikor a képzőművészeti remekművek, pompás mesteralkotások hatásköre is csak ily személyes módon volt körülhatárolva, mikor a személyes ismerősöket összekötő exkluzív út volt az a szűkre szabott mesgye, melyen a művész keze munkája a maga életpályáját járta. Homeros eposzai még megőrzik ennek az ősi állapotnak az emlékét, az ősi dalnak műveiben még ott dereng valami a művészi munka társadalmi hatásának ebből a hajnali szürkületéből. Ha Homeros valamely nagybecsű műtárgyat említ, mely valamelyik hősének tulajdona, akkor ennek történetét nem tudja másképp elképzelni, mint úgy, hogy az egyik nagyúr előkelő gesztussal a másiknak ajándékozta. Mikor a fiatal Telemachos elbúcsúzik Menelaosztól, ez barátja fiának emléket ad. "Rengeteg sok az ajándéktárgy a házamban, közülük a legszebbet és legbecsesebbet neked adom. Neked adom ezt a remekművű korsót, ezüstből van ízig, szája aranyba foglalva, Hephaistos isten műve. Ezt Phaidimos hős adta nekem, a sidoniak királya, mikor útban haza felé házába betértem. Ezt szántam neked, vidd magaddal." A királyok lantosának, Homerosnak érdeklődését persze az ajándékokat osztogató királyok foglalják le, de mi hadd adózzunk egy gondolattal a szidóni (főníciai) művésznek, ki olyat alkotott, mi Hephaistos remekének tűnt fel. Az ő élete munkája s vele együtt valamennyi művésztársáé abban merült ki, hogy egy csodaszép korsót remekelt az egyik király számára, ki ezt azután jókedvében egy másik királynak ajándékozta, hogy ez hasonló hangulatban egy harmadik királynak juttassa. Ezt a pályát futotta meg a művész munkája ebben az ősi korban. Nem volt nyílt e pálya, nem ragyogott felette a nyilvánosság derűs ege, nem lengte át szabadon hozzáférhető levegő: zárt udvarok, szűk folyosók, titkos zúgok vették körül, amilyeneket az ásatások az ős krétai, mykenei paloták romjaiban tárnak szemünk elé.

Réges-régen a miletosi bölcsek előtt így kezdte pályafutását a képzőművészet s gazdasági feltételezettségénél fogva nem is kezdhette másképp: most, a VI. században ugyanígy kezdte meg útját a filozófiai elmélet, a tudományos gondolat is. Nem a "heureka" kitörő örömujjongásával, a közlés ellenállhatatlan vágyával, világgá kiáltott hangos szóval, hanem a kincstaláló riadt félrevonulásával, titkolózó rejtegetésével, suttogássá tompító hangján. Nem a társadalom egészének élménye az ion természetfilozófia, de még csak nem is egy társadalmi osztályé (mint pl. a homerosi eposz), hanem a tudós néhány személyesen ismert hívéé.

Amikor társadalmi élményeket vizsgálunk, akkor számunkra tulajdonképpen csak alárendelt fontosságú azoknak az egyéneknek szubjektív szándéka, kikből az élmének kiindulnak vagy akiktől kiindulniuk kellett volna. Mégis aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy az első gondolkodókat a rejtélyek megfejtésének örömteljes, diadalittas önkívületében valami olyasféle érzés szállta meg, mint amilyen a misztérium isteni titkainak birtokában a papot eltölti. Nem csodálhatjuk, hogy azok az emberek, kik először élvezték azt a gyönyörűséget, melyet a titkok mélységeibe való belepillantás szerez, valahogy féltették a közléstől azt, amit megláttak. Kínzó fájdalommal érezték, hogy azt, amit ők az intuíció pillanatában megláttak, a nyilvánossággal közölni csak a szavakba foglalás útján lehet. És van-e, ki nem érzi tollal a kezében a Faust költőjének bizalmatlan aggodalmát az ismeretlen tömeggel szemben, "melynek még tetszésnyilvánítása is nyugtalanító?" Amikor a gondolkodó vagy a költő beáll a maga tudásának vagy érzésének első kommentátorának - mert mi egyéb a szavakba foglalás, mint a lelket feszítő igazságnak, tudásnak, a lélekben zsongó dalnak durva szavakkal való körülírása, kommentálása? - öntudatlanul is átérzi, megérti a legelső tudás elrejtőinek lelkiállapotát. Csak olyanokhoz jusson el az igém, kikben lelkiségüknek velem azonos jellege biztosítékot nyújt arra, hogy úgy értik meg szavaimat, ahogy én értem és értetni akarom. Ez a gondolatmenet sokkal gyakoribb, mint ahogy a külsőleges szemlélet sejthetné. Hányszor kapjuk magunkat rajta azon, hogy csak látszólag írunk a bizonytalan körvonalú, ismeretlen közönség számára, hogy tulajdonképpen egy valakihez szólunk, egy valakinek igényét akarjuk kielégíteni, az ő tetszését megnyerni és csak az ő részéről számítunk igazi megértésre? E tekintetben nincs különbség tudományos vagy művészeti célzatú munka között - lírikus minden írás, mely a mélyről fakad. A norvég költőpróféta a Hedda Gablerben tudományos műről és hattyúdalában művészi alkotásról használja azt az antik vallási képzetekre emlékeztető bűvös erejű gondolatot, hogy a mű megalkotása az alkotónak és ihletőjének ölelkezése, a mű kettejük édes gyermeke. Nos, a gyermek minden idegen számára is gyönyörűséget, lelki felüdülést jelenthet, de a maga teljességében megérteni a gyermeket csak a szülők tudják, mert létének szent titka csak az ő emlékezetükben él, csak az ő számukra rebeg gyermekük gőgicsélő ajka vallomást egy nagy, teljes egybeforrásról, tanúságtételt egy önfeledt pillanat megrázkódtatásáról, szerelmük boldogságáról. Az írás lírai titkainak legjava csak annak a számára van benn az írásban, ki a munkát megihlette. Épp Ibsenről van feljegyezve, hogy egyik költeményének azért adta a Tak ("köszönet") címet, mert ebben a költeményben megnevezetlenül élete munkájának hűséges sorsosa iránti háláját rótta le és azt, hogy e költemény feleségének szól, csak egyetlen lény tudhatta, az a lény, ki rá ismert a Tak címben annak a Kat ("cica") becéző névnek tréfásan komoly átalakítására, mellyel a költő őt intimen szólítani szokta.

Ha az első görög tudáskeresők egyéni szándékait, lelki motívumait tárgyalnánk, ha merészkednénk ily feladatra vállalkozni, akkor talán ebben az irányban kellene eljárásuk szubjektív okait kutatnunk. S ugyanebben az érzelmi irányban, a közösséggel szemben való ilynemű elhelyezkedésben kellene keresnünk annak a jelenségnek is a magyarázatát, hogy a mondanivalóknak határozott személyekhez intéződő jellege legalább is mint forma mindvégig megmaradt a görög tudományos irodalom egyik jellemző sajátosságaként. A széles nyilvánosságnak szánt munkákat is legszívesebben úgy fogalmazták meg később is a görögök, hogy valakit megszólítottak művükben, egy határozott személyhez intézték szavaikat, úgy hogy az általános érdekű fejtegetés valamiképpen a bizalmas levél jellegét öltötte. Ez az egyéni vonatkoztatás, az ismeretlen nagy közösségen belül egyetlen kiválasztott személyhez való húzódás, mely antik példára a renaissance korában is megnyilvánult, ma legfeljebb mint az irodalmi műből teljesen különálló, belőle kieső "ajánlás" tengeti a maga életét.

De mi itt nem az alkotók egyéni orientálódását, hanem a társadalom szellemi történetét vizsgáljuk, melyben a dolgok az egyéni szándéktól függetlenül alakultak, melyben az egyéni lélektantól merően eltérő tömeglélektani törvények érvényesültek. Vizsgáljuk meg tehát, mily hatással volt a bölcsek tanítására felkészült társadalomban a tanításnak elmaradása, illetve meghitt, exkluzív körben való rejtőzése.

Azáltal, hogy az első tudományos gondolkodók nem siettek a maguk tudásukat társadalmi tudássá tenni, azáltal, hogy nem törekedtek tanaikat a széles nagy nyilvánossággal a rendelkezésre álló módon (nyilvános tanítás, felolvasás útján) közölni, csakhamar bizonyos ideges bizalmatlanság kapott lábra a közönség körében a titkolózva visszavonuló gondolkodókkal szemben. A tömeggondolkodás ideges és türelmetlen, mérlegelő elemzés helyett felületes gyorsasággal alkotja meg a maga ítéletét. Ez teszi érthetővé, hogy a VI. század végétől kezdve oly sűrűn találkozunk azzal a határozott állítással, hogy a gondolkodók szándékosan elrejtik tanaikat az általános tudomásulvétel elől. A Thales századának végén élt ephesosi Herakleitosról, ki iratainak nehezen érthető volta miatt a "homályos Herakleitos" nevet kapta, az a hír volt elterjedve, hogy stílusa szándékosan burkolja el a mondanivalókat, mert azt akarja, hogy csak egyesek, csak a kiválasztott hozzáértők olvashassák műveit. Lehet, hogy ez csak feltevés volt. De a VI. század végétől egészen a IX. század közepéig fennállott tanszövetség, mely Pythagorastól származtatta magát, tényleg nyíltan bevallotta, hogy "nem szabad mindenki számára mindent elmondani." Ez kétségtelenül igaz abból a furcsa legendasorozatból, mely a pythagorasi iskolába való felavatáskor szokásos némasági fogadalomról szólt vagy pedig arról beszélt, hogy egyes Pythagoras-tanítványok mily állhatatosan vonakodtak az iskola tanainak titkait közölni. (Ismeretes arról a nőről szóló legenda, kit a kínzás sem tud vallomásra bírni és ki végső kétségbeesésében nyelvét leharapva tesz eleget hallgatási fogadalmának.) Ami a pythagorasi tanokból mégis kiszivárgott a közönség közé, arról ennek folytán csakhamar az a hír terjedt el, hogy ezek a tételek csak külső burkai a Pythagoras óta a tanítványok körében őrzött ősi tanításnak s ennélfogva azt, aki egy-egy ily tudásfoszlány birtokába jutott, az a keserű érzés fogta el, hogy ő a tudomására jutott tanítást a maga igazi valóságában meg sem értheti. Érdekes megfigyelnünk, hogy a pythagorasi titoktartás oly természetellenes ellent állást jelent a tudás, az eszme expansív törekvésével szemben, amilyet a társadalom a költőkről semmiképp nem volt hajlandó feltételezni. Ezt fejezi ki az a kedves, bár egyáltalán nem hiteles híradás, hogy a pythagorasi iskola törvényt hozott, melynek értelmében költőt nem szabad a szövetségbe felvenni.

A rejtett tudásnak, az eltitkolt tannak képzete, amely az első gondolkodók viselkedése következtében a görög köztudatba belé lopódzott, nagyon sokáig éreztette hatását. E gondolatnak további gyűrűzései már sok egyéb irányba is visznek és ezért kiesnek e tanulmány keretéből, mely csak az első gondolkodók korával kapcsolatos társadalomtörténeti kérdéseket akarja megvilágítani. Mindamellett nem lesz érdektelen megfigyelnünk, hogy a későbbi filozófusokkal kapcsolatban is mint merül fel itt is, ott is az a felfogás, mely az első természetfilozófiai elmélkedőkkel kapcsolatos tömegérzésnek öröksége. A Platón közvetetlen utódainak köréből eredő levelekben, melyeket az Akadémia tagjai nagy mesterüknek Sicilia uraival való viszonyának tisztázására költöttek és Platón leveleiként hoztak forgalomba, gyakran előfordul az a gondolat, hogy Platón a maga gondolkodásának legmélyebbre ható eredményeit féltette a nagy nyilvánosságtól, mert a meghitt tanítványok kis körén kívül ezek a tanok nem találnának kellő méltánylásra és céljukat tévesztenék. Nagyon lehetséges, hogy az Akadémiát e hír terjesztésében érdekek vezették: anyagilag és erkölcsileg egyaránt gyümölcsözővé lehetett Platón iskolája számára, ha olyan titkos tanok birtokát hirdette, melyek másutt nem szerezhetők meg. A mi szempontunkból azonban itt csak egy a fontos. A társadalomban megvolt a készség arra a feltevésre, hogy a nagy álmodó a szellemi birtoklással járó közlés-vágyat bizonyos tanokra vonatkozólag elfojtotta magában. Aristotelessel kapcsolatban is találkozunk e gondolattal. Az ó-kor legnagyobb tudományos rendszerzőjéről tudvalevő, hogy ő munkálkodásának csak az egyik részét adta át a nyilvánosságnak, a többit tisztán tanítványainak szánta mint tankönyvet vagy - mondjuk - "egyetemi előadás-jegyzetet". Munkássága e megoszlásából, irodalmi hagyatékának e két részre különüléséből csakhamar azt olvasták ki, hogy Aristoteles tanainak egyik részét határozottan titkos tannak szánta és ez ennélfogva csak a beavatottak számára közelíthető meg, mert (akárcsak Herakleitos) ő is szándékosan homályosan írta azokat a műveit, melyek a titkos tanokat tartalmazzák. Ebből a gondolatmenetből fakadt az a költött levélváltás Aristoteles és királyi tanítványa között, melyben Sándor még azt is helyteleníti, hogy mestere egyáltalán írásba foglalta e titkos tanokat s erre Aristoteles azt feleli, hogy ezt bátran megtehette, mert úgyis csak azok értik meg e munkákat, kik bővebb kifejtéseket tőle magától hallották.

Persze manapság, mikor az indiszkrét tudományos kutatás a magánélet legrejtettebb vonatkozásaiba is belé világít, a tudásnak intimül exkluzív közléséből nem szokás ily misztikus következtetéseket vonni. Ma teljesen egyenlő értékű számunkra, vajon Leibniz egy-egy gyümölcsöző gondolatát a Monadologie-ban tárja-e a világ elé, vagy pedig valamely barátjához intézett magánlevélbe szőtte azt belé s a nyilvánosság helyett csak egyetlen emberrel közölte. A csak egyetlen példányban létező levelezést mint a tudós tanainak egyik fontos megnyilvánulását ma természetesen közkinccsé teszi a tudomány. És ugyancsak nem tekintjük szentségtörésnek, misztériumi titok elárulásának azt, hogy ájtatos pontosságú feljegyzések őrzik ma számukra azokat a beszélgetéseket, melyek egykor a weimari dolgozószoba esti csendjében folytak. Az emberiség közös tulajdonává lett az, amit tisztán magánjellegű beszélgetésként mondott el fiatal titkárának a nagy aggastyán "fehér flanel hálókabátjában enyhén, szelíden ott ülve a gyertya méla fényében, akárcsak egy szépen átélt nap hangulata." S egész természetes módon, minden transzcendentális vonatkozástól mentes lélektani alapon igyekszünk megérteni Wilde életének is azt a korszakát, melyben egész lelkitartalmát pusztán a beszélgetések mulandó formájában objektiválta, mikor nem keresett mondanivalói számára szélesebb területű rezonanciás talajt, mint amennyit egy érzelmileg közelálló, megértő kis kör nyújt. Legfeljebb azt a kárt sajnáljuk, mely az emberiség szellemi vagyonát éri, ha a nagyok lelkitőkéjének egy része a széleskörű társadalmi forgalom elől elzárkózik. De a rögzítő közlés, a kifejezés merev formáit nyögő nyilvánosságra-hozás tragikus fogyatkozására gondolva, vesszük tudomásul az olyasféle híradást, milyet az emberiség nem egy hőséről olvastunk, hogy t. i. sokkal többet adtak a személyes érintkezésben s megértő baráti körrel való beszélgetésben, mint az írásban.

A görög közönség, mely az első gondolkodók tudományos eredményeinek közlésétől elesett, nem elemzett ily sokat. A tömegérzés nem bír el ily határozatlan körvonalú, sokirányú megértést feltételező megállapításokat, neki egyszerű, határozott formulákra van szüksége és ilyen formulázás volt számára az, hogy itt szándékos titkolózásról van szó. Ennek az egyszerű formulába foglalt vélekedésnek egy különös hajtása az a felfogás, melyet a görög művelődés-történészeknél olyankor figyelhetünk meg, mikor a tudományos tanok fejlődéstörténetét tárgyalják. Minthogy abból indulnak ki, hogy a gondolkodók a maguk eredményeit csakis közelálló körükkel közölték, tehát amint két szellem működésében rokonvonást, gondolati találkozást állapítanak meg, rögtön kétségtelen bizonyosságként szögezik le azt, hogy e megegyezés a két egyéniség közvetlen személyes érintkezéséből ered. Nemcsak a három miletosi gondolkodót hozzák ennek alapján személyes kapcsolatba egymással, hanem a későbbi gondolkodás történetében is mindannyiszor személyes ismeretségi viszonyra következtetnek, valahányszor gondolkodásbeli találkozást vesznek észre. Se vége, se hossza azoknak az adatoknak, tisztára következtetés útján nyert, semmiféle hiteles adatra nem támaszkodó híradásoknak, melyek mind arról szólnak, hogy egy-egy gondolkodó a másiknak rokona, barátja, tanítványa, hallgatója s melyek mind azon a felfogáson alapulnak, hogy valakinek tanaival csak személyes érintkezés útján lehet megismerkedni.

Ezen a ponton végletesen eltér a mai felfogás az ókoritól. Mi tudjuk, hogy a rejtett tudás még korántsem jelenti a nyilvánosságra jutás elől való végleges, teljes elzárkózást. Ma a lelki élettel kapcsolatos valamennyi jelenséget nagyobb működési szabadsággal felruházottnak tudjuk. Ma nem fogjuk azt mondani, hogy a tudós akkor kezd bele munkájába, amikor a rá vonatkozó speciális tanulmányokba belefog, mert tudjuk, hogy munkájának története sokkal régebbi eredetű: minden lépés, melyet tesz, életének minden vonatkozásában nyert megfigyelései, tapasztalatai, életének bármely aprólékos kérdésre vonatkozó gondolatai mind megannyi előkészület, előtanulmány munkája megalkotásához. Épp így a közlés sem szorítkozik arra az élőszóval való ismertetésre, felolvasásra vagy könyvre, melyben a maga eredményeit másoknak tudomására juttatja, hanem a tudós minden egyes életnyilvánulásában benne van a megtalált megfejtéseknek valami hányada, minden tettében, minden szavában ott lappang a lelkét betöltő tudományos eredményeknek valamiféle kisugárzása. A tudást nem lehet elkülöníteni a tudós lelkének egyéb területeitől. A lelkiélet osztatlan egész. A tudásnak szavakba foglaló, tételekbe szorító formulázása elrejtőzhetik, de maga a tudós birtokosa lelki életének minden egyes megrezdülését bearanyozza és e csillámló arany ragyogása sokkal messzebbre lövelli fényét, mint ahogy a tudós esetleg maga is akarja. Mindazok, kik Thales politikai tanácsát hallották, a gyűlésről magukkal vittek valamit a bölcs természetfilozófiai tanából is, mert e politikai eszmével együtt észrevétlenül belé surrant lelkükbe Thales világfelfogásának egy csilláma. A rejtett tudás öntudatlan megnyilatkozásokban is tovaterjed, ha formája nem is megfogható s ha századok telnek is bele, míg ezek a fodrozó hullámok árrá dagadnak. A rejtett tudás a maga korának nem élménye, de örökre nem lappanghat. Ha lappangott is kétszáz esztendeig, Aristoteles révén mégis csak belé került a köztudatba Thales dolgozószobájának titka.

E megnyugtató megállapításban találkozik az a művelődéstörténeti szemlélet, mely az eszmék termelőivel foglalkozik, avval a kísérletképpen elképzelt művelődéstörténettel, mely a társadalom élményeit vizsgálja.

 

[*] * A filozófiaszó a görögben tudás-keresést jelent.