Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám · / · Figyelő

Losonczy Zoltán: Álarcosok
(Balázs Sándor új darabja a Nemzeti Színházban)

Ha Balázs Sándor új színművéről azt mondom, hogy nagyigényű darab, amellyel egészen komolyan kell számolni és elszámolni: igazam van. De igazam van akkor is, ha engedményeket teszek neki, úgy érezve, hogy nem kíván az író maga sem mérlegelést a precíziós mérlegen. Az Álarcosok színjátéka a legszebb szentségnek, a házasságnak, amelyet komolyabban kell venni, mint az egy ember maga életét. A házasság nem lehet csak az enyém, egyszerűen beházasodni nincsen jogom, sem karrierért, sem más érdekből, nincsen jogom akkor sem, ha csak a másik fél boldog tőle, mert nekem is boldognak kell lennem a másiknak a boldogságáért. Álarcot viselni itt csúnya csalás, megrablása egy másik léleknek, amely talán apródonként érzi, hogy kifosztották, talán egy szörnyű pillanatban eszmél reá, hogy semmije nincsen, amelyért élni érdemes.

A darab hőse, a fiatal orvos pedig ilyen álarcot ölt magára a szemünk láttára és ugyanakkor, amikor elveszi a jövőjéért az előkelő orvos-tanár lányát, rátapos arra a világra, amelyet ő nyitott ki egy másik lány szívében. a maga tavaszát is meghűti a dér, de a büntetése ott kezdődik, amikor új napsugarakat tud ismét kívánni, és ezek számára felhúzza a függönyt a családi otthonban. Az asszony már nem csak a karrierért kell neki, sőt a karriert is odaadná egy lépcsőházi csókért, vagy egy puha ölelésért a kályha mellett. Közönséges, kis, drága szerelmet akar és ehelyett leckéket kap abból, hogy kell előkelőnek lenni. A boldogság útjában ezt a merev forma-előkelőséget látja, és ezért egyszerre harcol egy asszonyi szívért és a maga plebejus becsületéért, amelyet egyszer árokba lökött, amikor a karrierjének esküdött örök hűséget.

Ez a két-egygondolat nagyon szép és most már - az első felvonás szimpla és ismerős romantikája után - elkésetten súlyossá lesz a történet lelke. A téma jelentőséget kap, egy félóráig majdnem izgalmas is, és a néző kezd sokat várni. Nem nyugodt ugyan, mert nem bízik meg egészen az íróban és fél, hogy cserbenhagyja. Még nem teszi. Az asszony még megmondja, hogy későn jött az ura a lépcsőházi csókért, elmulasztotta a szerelmet, amikor - ma már csak könnyesen lehet reágondolni - nem kellett neki. Ma már erősebb egy régi ábránd, amihez menekülni kellett, hogy el lehessen viselni az életet, ma már csak előkelőnek szabad lenni, ahogyan az alku-házassághoz illik. Ez is szép, de ezután a szerző azoknak ad igazat, akik nem bíznak meg benne. A kemény helyzetet kibonyolítja, és ebből a célból ismét a színpadra hozza az elhagyott első szerelmet. Azóta boldog asszony lett, de az ifjú orvos megint kopogtatni próbál a szívén. Hiába, nem eresztik be. De azért nem vérzik el megérdemelt tragikumában, mert jön az előlelő feleség, aki már alázatos és átnyújtja a boldogságot. Akárhogyan is megszenvedett hősünk, ezt nem szolgálta meg, nem tudja rokonszenvünk elkísérni a családi otthonba, amelyet igazán csak a szerző verekedett ki neki. Még pedig erőszakosan, a befejezés kedvéért, a harmadik felvonásban olyan eszközökkel, mint ahogyan ez csak a minden igény nélkül való darabokban volna megengedve, ha történetesen érdekesebben csinálódnék.

De elhisszük Balázs Sándornak, hogy ő nemcsak a mese befejezés kedvéért tette, hanem az eszményért, a családi otthonért, amelyet elszántan és becsületesen akar gyönyörű magasságba emelni. Az igazi drámai összeütközés tehát magáé a drámaíróé, aki a súlyosan szép gondolatot és az igénytelen módszerét állítja szembe egymással. A rendezés nem jött az író segítségére, hogy ebből az összeütközésből győztesen kerüljön ki. A színészek közül Bajor Gizi csinálta meg igazán jól mindazt, amit a szerző jól elgondolt. Mihályfi Béla, aki a fiatal orvost játszotta, nem tudott rokonszenvesebb lenni, mint a szerepe, de annál inkább a szívekhez szólott közvetlen, meleg hangjával Tasnády Ilona, az elhagyott leány.