Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám

Zsadányi Henrik: Három nemzedék [+]

Saját állítása szerint, "egy hanyatló kor történetét" írta meg Szekfű Gyula ebben a 332 lapra terjedő könyvben. Ez a kor a múlt századnak azokban az éveiben kezdődik, amikor a szabadelvűség és szabadság szelleme legelőször érintette a magyar földet. Mielőtt ezek az eszmék ideértek volna, az ország képe nem volt túlságosan rózsás.

A szerző Széchenyit idézi és az ő szavaival festi meg a hanyatlás korát megelőző időket. "Magyarország nagy parlag. Inkább kívánom, süllyedjen vérünk rövid vonaglás után semmiségbe, hogysem utóbb is, mint eddig s mint ma, egy maga-magát emésztő hiúságtól szétboncolt, féregrágta, magán segíteni és se halni, se élni nem tudó nyomorék vázként undokítsa el a közemberiség nagy családját... Adót kell vetni mindazon ábrándra, ámításra, elfacsart ideára, misztifikációra, szemfényvesztésre s efféle tulajdonra, mellyel oly nagy száma a régi álmábul felébredt magyarnak meg nem szűnőleg csalja magát és csal mást... Mi magyarok tengünk hosszú századok óta, mint egy magában irigykedő, agyarkodó, már-már pusztulásra fajult méhraj... A magyar magát senkinek alávetni nem akarja, itt mindenki vezér, úr akar lenni... A magyar ember jókedvében felrúgja a port és felkiált: Itt a világ közepe!... Valóban szomorú az eset, s vérünket tekintve annál szomorúbb, mert gyűlölségi hajlama nem egy magyarnak koránt sincs kimerítve azon antipátia által, mellyel az arisztokrácia iránt viseltetik, de midőn, con amore, gyűlöli ezt, nem kevésbé gyűlöli a kormányt, gyűlöli az egyházi rendet, gyűlöli a katonát, gyűlöli a németet, gyűlöli a horvátot, gyűlöli a tótot, gyűlöli a görögöt, gyűlöli a városi polgárt, gyűlöli a kereskedőt, gyűlöli egyiket a másikat stb., szóval gyűlöl mindent, mert hiszen hasonneműjével sem él békében, paraszthoz vonzó szerelme pedig bizony nem óriási, s mégis biztos öbölben véli magát, mert hiszen mégis szeret valamit s pedig legőszintébben s mindenek fölött, tudniillik a hazát, vagy tulajdonképp, mert mi a puszta haza a benne lakó egyesek nélkül, a hazával mindig egybekeveri saját drágalátos magát."

Íme, ez volt, ilyen volt Magyarország abban az időben, amikorra Szekfű a hanyatlás korának kezdetét teszi. Az ember önkénytelenül behunyja szemét, mi következhetik még ezután, ha még innen is van hanyatlás? Micsoda erkölcsi és anyagi romlottságot fog ez a könyv elénkbe tárni, ahová a szabadság eszméi taszították ezt az országot?!

*

Széchenyi, a könyv írója szerint, mihamar észrevette a hanyatlás ama csíráit, amelyet a szabadelvűség, szabadság és szabad sajtó méhükben hordoztak A közvéleményben eddig úgy élt a legnagyobb magyar, mint akinek feje folyton reformoktól fő, állandóan azon töri eszét, hogyan lehetne valamilyen újítást nyélbe ütni, hogyan lehetne a régi Magyarország helyére egy újat építeni. "Magyarország nem volt, hanem lesz!" Ez tévedés. Az ő hatalmas, mindent átfogó gazdasági programja csak látszat, csak azért vetette fel, hogy rajta keresztül elérhesse igazi célját, az erkölcsök megjavítását. Érzelem és erkölcs a fő, "velük szemben a hideg észnek csak alárendelt szerepe van." Ezért az ő elmélete "az egyetlen keresztény magyar társadalmi és állami felfogás." Elveit fokról-fokra akarta megvalósítani. "A XIX. század első felében divatos liberális alapelvek többségét Széchenyi egyenesen tagadta. Így azt, amely szerint az államokat fejlődésükben ugrások, forradalmak előbbre viszik és hogy az emberi haladás hirtelen az adott múlttól függetlenül meggyorsítható. Ezzel szemben Széchenyi a történeti fejlődést vallja. A meglévő viszonyokból lassanként lépcsőzetesen fejleszti ki az újat."

Megrögzött liberálisok alkalmasint álmélkodva fogják ezt a szembeállítást olvasni, annál is inkább, mert az idézetekkel meglehetősen bőven élő szerző a szabadelvűségnek ilyen elméleti meghatározását nem tartja szükségesnek bővebben alátámogatni. Ő a szabadságot és a szabadelvűséget következetesen a forradalom és a szabadosság kovászának tartja. A Széchenyi keresztény-egyházi konzervatizmusa a fegyelem, tekintély és felebaráti szeretet oszlopain nyugszik, az új szellem kihányja ezeket az oszlopokat. Nem baj, hogy más oldalról éppen ezt lobbantják az új szellem képviselőinek szemére, hogy a fegyelemnek és tekintélynek olyan oltárt emeltek, amilyen még soha nem volt. Volt-e valaha nagyobb fegyelem és tekintély, mint amilyenen a szabadelvűség teremtette általános hadkötelezettség áll? Volt-e valaha nagyobb munkafegyelem, mint amilyent a szabadelvűség édes testvére, a kapitalizmus a gyárakban meghonosított? Ami pedig a felebaráti szeretetet illeti, annak kézzelfogható megnyilvánulásai - komoly vitában csak ezt lehet szemügyre venni! - talán soha oly dúsak és messze terjedők nem voltak, mint a hanyatlás korában.

Mindegy.

Ezek az eszmék robbantották szét Franciaországban a rendi világot, megpróbálkoztak vele, néha sikerrel, néha sikertelenül, másutt is, és végül eljutottak Magyarországba. Franciaországban még meg lehetett érteni a nemesi kiváltságok ledöntését. Ott volt triers état. Nálunk e rend teljesen hiányzott. A városi lakosság ugyan elég tekintélyes számra rúgott, de - nem volt magyar. A nyugati ideálok mégis megfogamzottak nálunk, még pedig az... ezerholdas birtokosokban "A negyvenes évek magyarsága már nem keresztény többé. Petőfi Bérangerhoz jár műformát tanulni s a francia liberálisokhoz politikai gondolkozásmódot." Lelke egész valójával hiszi, hogy e nemzetrontó és keresztény-ellenes eszméket csak becsempészték a magyar földbe. Innen magától ki nem csírázhatott. Hiszi ezt annak ellenére, hogy maga kénytelen megállapítani "...gazdasági életünk hátramaradottsága magyarázza, hogy e tejjel-mézzel folyó Kánaánban alig néhány száz család tudta magának az állandó anyagi jólétet s a lelki művelődés eszközeit megszerezni, a túlnyomó többséget megakadályozta ebben viszonylagos szegénysége". De még ez a pár száz család sem gondolkozhatott a maga fejével. Mindössze néhány hatalmas família tartotta kezében az igazi hatalmat. "Egy-egy ilyen hatalmas család nemcsak a szorosan vett rokonokkal és atyafiakkal, de a kiterjedt birtokától és befolyásától függő egyéb nemesi szavazókkal, ügyvédekkel, esküdtekkel, papokkal, szomszédokkal is felvonulván, középkori családi viszályok küzdőterévé tette a nemesi fórumot, hol tehát a nemesi egyenlőség mellett is a valóságban néhány család hatalma döntött. Nem csekély hatással voltak a versengő családoktól pazarul alkalmazott anyagi érvek is, mint vesztegetés, itatás, szabad konyha a nemesi háznál, vagy az uralmi kocsmában.

Nem valószínűbb-e, hogy ilyen állapotok magukból termelték ki a változást, a javulás után való vágyakozást? Kell-e olyan országban idegen eszmékkel izgatni, ahol a paraszt, polgár és maga a nemes is egyaránt képtelen emberi életet élni? Hiszen magának Szekfűnek is meg kell vallania, "... valóban, a liberalizmus, ahol csak fellép, a nép tömegeit meghódítja (tehát nemcsak az ezerholdasokat!), anyagi propagandára, veszteségre és erőszakra nincs szüksége, az emberek szíve feléje fordul még akkor is, ha a tanokból keveset, vagy semmit sem értenek." Persze, ő ezt annak tulajdonítja, hogy a liberalizmus szabadságot egyenlőséget és más affajta dolgokat ígér, ami az amúgy is laza erkölcsű népeknek szörnyen tetszik. Ezért kellett a nemzetét mindig korholó Széchenyinek háttérbe szorulnia, s ezért kerekedhetettek felül Kossuthék - s nem azért, mert a negyvenes évek vége felé már, mint a könyv írója is mondja, parasztforradalomtól kellett tartani és így nem lehetett többé csigalassúságú haladással Kossuth nyíltan vallott célját - a magyar nemesi osztályból megmenteni annyit, amennyit lehet - megvalósítani. Nem. A ledér szabadelvűség a komoly és megfontoltan lépegető konzervatizmust földre teperte.

*

Annál borzasztóbb volt ez, mert "a politikai liberalizmus nálunk is, mint másutt, elsősorban közhangulat, az érzések szülötte, amely... pozitív reformokkal édes-keveset törődött". Ugyanaz a toll, amely ezt leírta, néhány lappal odább már azt jegyzi fel, hogy "amennyiben a modern államok élete a jogok és kötelességek elvi jelentőségén alapul s modern nemzeti kultúrák kifejlésének is főfeltétele az egyének szabad művelődése, tehát az egyéni politikai és gazdasági szabadság, ennyiben kétségtelen, hogy az áprilisi (negyvennyolcas) törvények liberális szabadságai nemzetünket az európai művelődés magasabb fokára juttatták... a liberális szabadságjogoknak az egész országra való kiterjesztése nagyban növelte a magyarság kulturális súlyát". Mégis, Kossuthék nem a magyar talajból nőttek ki, idegen ideálokért küzdöttek.

*

Mindezek az ellentmondások nem zavarják és nem is zavarhatják a szerző gondolatmenetét. Ő annak a tételnek a beigazolását tűzte maga elé, hogy most az ország a hanyatlás legmélyén pihen, s hogy annak gyökérszálai voltaképpen a harmincas évekbe nyúlnak vissza. Ennélfogva akarva nem akarva mindent, ami azóta történt, kóros anyagnak kell bélyegeznie. (Ha néha ki is szalad a száján egy-egy elismerő szó, ezt a lecsepülés tengerének haragos morajlásától alig lehet meghallani). Ha akkor a szabadelvűség szirénhangjaira nem hallgatnak - más szóval, ha a jobbágyság, városi polgárság és köznemesség tovább tűri helyzetét mindaddig, míg a Szekfű képzelet szőtte Széchenyije fokról-fokra változtat rajta - akkor nincs Negyvennyolc és nincs Negyvenkilenc, nem születik meg a nemzetiségi kérdés és háttérben marad a közjogi kérdés is, a kapitalizmus nem tör rá az országra, a zsidóság nem hatalmasodik el, a nemesség érintetlenül megmarad birtokában, erős parasztosztály épül ki és talán még a világháborút is elkerülhetjük, de ha nem kerüljük el, hát becsülettel megússzuk. Ezt a hihetetlenül szimpla felfogást a történések minden mozzanatára ráilleszti. E felfogással a kezében kell arra a következtetésre jutnia, hogy Kossuth idegen ideálok előtt borult le és a szabadelvű eszmékért megbódult nemzetet magával ragadta. Ennek nyomán kelt életre a nemzetiségi probléma, került kenyértörésre a dolog Ausztriával és szakadt rá a nemzetre a negyvenkilencediki katasztrófa.

Nos, nem igen akad ma magyar, még a legtüzesebb fajtából való sem, aki ne tudná, hogy Kossuth hibákat - nagyokat és kicsiket - követett el. Ezt azonban nekünk most utólag nem olyan nehéz megállapítani, mint amilyen nehéz volt azokat neki észre venni és elkerülni. De nem valószínű, hogy a nemzetiségi és közjogi kérdés felidézése az ő politikájának terhére írandó. Nemzetiségi kérdés, természetesen nem mai formájában, már régebben is volt, kirobbanásai is voltak. Mai formáját sem Kossuthék tették rája, hanem a vasút, a távíró, a könyvnyomtatás, iskola, nemzetiségi intelligencia keletkezése. A közjogi kérdést is talán másképpen lehetett volna elintézni, mint Negyvenkilenccel, de - mit akar Szekfű? - éppen a legkiválóbb magyar közjogászok vallják, hogy ez a negyvenkilences elintézés nem ártott az országnak és nélküle, a Szekfűtől annyiszor vészt jóslóan katasztrófának mondott Negyvenkilenc nélkül, soha Hatvanhét meg nem születhetett volna.

A 67-i kiegyezés pedig olyan munka volt, amelyhez "Széchenyi lelkes örömmel csatlakozott volna". Tehát ami, szerző szerint, végső soron szabadelvűség, szabadság, izgatás és katasztrófa hozott létre, azt az ő Széchenyije elfogadta volna. Igen ám - lendül vissza Szekfű a vesszőparipájára - csakhogy a kiegyezést és a kiegyezési korszakot nem Széchenyi-eszmék mozgatták, nem azok az eszmék, amelyek erkölcsi megigazulást és lélekbeli megújhodást jelentenek. Deák, Andrássy, Tisza, Eötvös szabadelvűek voltak, ezt a meggyőződésüket bátran kiszegezték. Ennek a szabadelvűségnek a lobogója alatt kezdi a kapitalizmus szárnyait bontogatni, vagy ahogyan a liberálisok mondanák, megindult a gazdasági élet, vasutakat építenek, bankokat alapítanak, gyárkémények készülnek a magasba törni, a paraszt jobb ekével szánt, a föld hozama megnövekedik, egyszóval a jólétnek, vagy legalább is a jólét felé való törekvésnek mennyei mannája hull az emberek közé.

*

De mit jelent ez igazában? Azt, hogy a zsidóság - amely a negyvenes években majdnem kizárólag a gabona összegyűjtésével és továbbadásával foglalkozott, s így kereskedelmi rátermettsége csak neki volt - most, hogy a kapitalizmus fejlődése megindult, az összes pozíciókat úgyszólván ellenállás nélkül foglalhatta el. A nemesnek nem ízlett ipar, kereskedelem, a gazdasági élet szálai tehát zsidók kezén futottak össze. Minél jobban terebélyesedett a kapitalizmus, annál több zsidót állított őrhelyeire. A modern sajtó a kapitalizmus szülöttje, természetes tehát, hogy a sajtónak el kellett zsidósodnia. Ez a zsidó sajtó élesztette a szittya közjogi harcokat, mesterségesen szószártyárkodásba lovalta bele a nemzetet, hogy figyelmét a közgazdaságról elterelje. (De ugyanez a sajtó a nemzetköziséget és a nemzetiségek öntudatát is szította!) E kuruckodások árnyékában terjesztette el a maga sajátos kultúráját s alakította át a maga sivár lelkére a közszellemet. A nemesség, a magyarság e gerince, lassanként nemcsak az irányítást, de a birtokát is elveszti. Már a jobbágyság felszabadítása sem helyesen történt. Nagyon elsiették, a nemességet nem kártalanították kellőképpen, nem csuda, ha megingott alatta a talaj. Ezt az ingást az erőre kapó kapitalizmus még intenzívebbé fokozta. Sok nemesi birtok zsidó kézre került, a magyar nemesi osztály egyáltalán nem tudott ellene védekezni. Hiába sürgette néhány belátó férfi a zsidók bevándorlásának megszorítását, a liberalizmus ezt nem engedte meg. A nemesi osztály lassanként hivatalokba szorult, tönkrement. A kóreset világos. Ha a nemzettest nem veszi magába a szabadság eszméit, a nemesség működési köre nagyjában érintetlen marad, hatalmi helyét sem megosztani, sem átengedni nem kellett volna. Nyilvánvaló, az új szellem eltompította faji érzését, amely a hanyatlás korát megelőző időben eleven lánggal lobogott benne. "Tegyük föl, valamelyik uralkodónak eszébe jut a magyarság politikai hatalmát idegenek tömeges nemesítésével törni meg s kétszázezer német s ugyanannyi oláh nemest alkot, mihez neki teljes joga és hatalma volt a rendi alkotmány szerint, vajon nem áll-e ellen egy emberként az egész magyar nemesség és vajon nem faji-, nemzeti érzés-e az, mi ez ellenállásra kényszeríti?" Erről a faji-, nemzeti érzésről tett le, mikor az új ideák előtt letérdelt. Az író nem tud elég vastag vesszőt fonni e megfeledkezés ostorozására.

Érdekes, míg a faji és nemzeti érzést - más szóval, a politikai hatalomhoz való ragaszkodást - mint megbecsülendő erényt magasra emeli, addig egy másik osztálynak, a munkásságnak politikai hatalomra való törekvése a vérét forralja fel. "Az ipari munkásságnak a marxizmus szerint egyedül van joga e földtekén jót alkotni, minden más, amit nem ő teremt, megsemmisítendő, vagy átalakítandó. Az alapelv tehát a gazdasági ideológia cafrangjaiból kivetkőztetve, az emberi önzésnek olyan apoteózisa, minő Európa szellemi fejlődésében szinte egyedül áll. Önzés és gyűlölet azon naiv cinizmussal kimondott egyetlen rugó, mely a marxizmust minden más társadalmi rendszertől, sőt a ipari munkásság egyéb mozgalmaitól akár Proudhon vagy Stirner, vagy az anarchisták elveitől is megkülönbözteti. Ez önzés és gyűlöletnek gazdasági és politikai kifejezése, az "osztályharc", mely a marxizmust mai alakjában mindennemű alkotó munkára lehetetlenné teszi." Magától értetődően, a szerző szentül meg van róla győződve, hogy a nemességet a politikai hatalom gyakorlásában önzés vagy osztályérdek nem vezette. Előtte dogma, hogy csak a nemességnek van joga kormányozni, még akkor is, ha e kormányzás nyomán az ország olyanná válik, mint amilyennek a Szekfű idézte Széchenyi látta.

Abban tehát, hogy a szabadelvű eszmék felé fordult, nem gazdasági tényezők voltak a motorikus erők, hanem csupán az ideák csábos volta. Ez vesztegette meg, ez kábította el. Holott, csak Széchenyire kellett volna hallgatni, nem sietni, lassan-lassan mendegélni, akkor a nemesi osztályt - persze nem a rendi kiváltságokkal, azokat a Széchenyiek apránként lebontogatták volna - át lehetett volna az új korba segíteni, nem kellett volna a hatalmat és gazdasági előnyöket másokkal megosztani, vagy éppenséggel mások mögött háttérbe szorulni. De nem hallgattak rá, a liberalizmus oltárán áldoztak, s így vakon rohantak az örvénybe. Az ország belsején belül a destruktív erők kerekedtek felül, kifelé pedig a rosszul beállított közszellem nem tudott jó külpolitikát csinálni, így hát szükségszerűen következett el, ami elkövetkezett.

*

E feltevésekkel - Szekfű rideg történetírásnak és ténymegállapításnak nevezi őket - bajos szembeszállani. Ha millió olyan esetet hordanak elébe, amely gyermeteg gondolkodásának tarthatatlanságát hirdeti (- hiszen például Magyarországnak olyan időben is vérét vette a háború és olyan időben is feldarabolták, amikor szabadelvűségnek, destrukciónak híre-hamva nem volt, ennélfogva ily jelenségek rugóit talán mélyebben, mint jelszavak tarkabarkaságában kell keresni" -) ő nyugodtan sétál tovább és magabízóan játszik a különböző színű "ha" golyócskákkal. A minduntalan vissza-visszatérő lélek-elemzések bizonyos teologikus és metafizikai mázzal vonják be munkáját, s így tökéletesen elüt attól a történetírástól, amely a munkaeszközök, földtani és éghajlati viszonyok, javak elosztásának módja, szomszédos népek, gazdasági helyzetek és társadalmi rétegződések mineműségéből igyekszik azt a majdnem megoldhatatlan feladatot megközelíteni, amely egy elhatárolt korban élő nép életének megrögzítését tette maga elé. Minthogy ily kérdések egyáltalán nem nyugtalanítják, könnyedén képes a lelki világ parkettjén mozogni, s ugyanolyan könnyedséggel oszt ki jobbra-balra halálos ítéleteket. Mindamellett, a jól megírt és itt-ott éles megfigyelésekről szikrázó könyvet nem lehet minden tanulság nélkül letenni a kézből.

*

Szekfű Gyula azt ígérte, egy hanyatló kor történetét fogja elénk tárni. Ennek ellenére még ő is kénytelen elismerni, persze csak szemérmetesen odavetett megjegyzésekben, hogy a negyvennyolcas alkotások nagyok voltak, Magyarország állami függetlensége még soha oly szilárd nem volt, mint a hanyatlás korában, a magyar állam Európában egységes és konszolidált benyomást tett, a kapitalizmust általános emberi szükségletek hozták létre, a kapitalizmus kifejlődöttnek szükségletté lett, a kapitalizmus nálunk Bécs miatt és a nemesi előnyök miatt nem tudott kifejlődni, a kapitalizmus hatalmas embertömegeknek ád életlehetőségeket, ehhez feltétlenül szabadság kell, a magyar kapitalista kultúra nyomán a városok megmagyarosodtak stb. Valóban, nem kell az embernek a liberális Magyarországért rajongania, hogy ezeken felül még egyet-mást megállapítson róla, aminek Szekfű következetesen hátat fordít. Így például tagadhatatlan, hogy ez a Magyarország - még a háború és a megcsonkítottság múló sebeit is beleszámítva - gazdasági és kulturális tekintetben messze felülmúlja azt a kort, ahol állítólag a hanyatlás kezdődött. Nyugodtan el lehet mondani, hogy ennek a Magyarországnak majdnem mindegyik lakosa jobb házban lakik, jobb ruhában jár, jobban táplálkozik, több könyvet olvas, többet jár iskolába, mint a Szekfű idealizálta magyar. Sőt még a templomba is többet jár. Miért lenne tehát ez a hanyatlás kora? A szerző, aki ezeket az érzékelhető tényeket le nem tagadhatja, legyint a kezével, kérem, ez mind csak külsőség, hol a lelki megigazulás, az erkölcsi emelkedettség stb.? "Nemzetek boldogsága és megelégedése éppen úgy független a külső erőktől és pillanatnyi viszonyoktól, mint ahogy az egyes ember boldogságát sem határozza meg pillanatnyi szegénysége vagy gazdagsága: A boldogság egyedül a szívben székel, a szívnek ereje és képessége az ..." Minthogy pedig ő magamagát a lelki világ mozzanatainak megállapításában csalhatatlannak tartja, szuverén módon nyilatkozhatja ki, hogy a "hanyatló kor", gazdasági viszonyai ellenére, nem volt oly boldog, mint elődje. Ismét és ismét arcába vágja, hogy a lelki megigazulás és erkölcsi emelkedettség hiányának tulajdonítható, hogy a nemesség kezéből kicsúszott a hatalom, a szabadelvűség lóra ülhetett, a kapitalizmus fái nőni kezdtek, a zsidók megkaparintották a hatalmat, s így belemártódtunk a világháborúba és a forradalmakba. Mind a két kezét rátapasztja a szemére, amikor olyan tények kerülhetnének elébe amelyek szinte okmányszerűen bizonyítják, hogy amikor csúcsán volt az úgynevezett zsidó uralom, az ország sorsára sem akkor, sem máskor döntően és valóban irányító módon be nem folytak. E sorsot a nemesség, polgárság (ezen belül, természetesen, a zsidóság is), az arisztokrácia, a dinasztiával és az osztrák erőtényezőkkel együtt intézte. Külügyön, vámügyön, pénzügyön, hadügyön, a háborúba való belekeveredésünkön és a háborúban való magatartásunkon az ő kezük letagadhatatlan nyomai vannak. - Ó... de csak a fizikai nyomok. A szellemeket a zsidók fertőztették meg és így voltaképpen mégis csak a zsidók a felelősek. Ezért a hanyatlás kora az utolsó három nemzedék kora - nem pedig egy uralkodó osztály természetes átváltozásának kora, amilyent az idő olyan magától értetődően produkál, mint a föld forgása a nappalnak és az éjjelnek egymásra való következését.

*

E történelmi tanulságok summázata tehát körülbelül az, ami a napjainkban lezajló népgyűlések ismétlő versszaka szokott lenni. Mikor e gyűléseken a szónok elmennydörögte mondanivalóját, a hallgatóság felé fordul: Ki okozta a háborút? A tömeg kórusban válaszolja: A zsidók. - Ki okozta a háború elhúzódását? A zsidók. - Kik idézték elő veszteségünket? A zsidók. - Kik a forradalmakat? A zsidók. - Tehát?...

Tehát, hátra arc, vissza! A nemességnek - vagy minthogy ez ellen az exkluzivitás ellen hatalmas rétegek tiltakoznának - a kereszténységnek fajpolitikát kell követnie. Természetesen, ez nem úgy értendő, hogy csak a turáni faj tagjai vehetők fel az uralkodó osztályba. Ebben az esetben ez az osztály nem lehetne túlságosan népes, hanem úgy, hogy a keresztény értelmiségnek olyan politikát kell követnie, amely a zsidóságot elfoglalt pozícióiból kiszorítja. Minthogy a zsidóságot a szabadelvűség és a szabad szellem hozta, e szellemeket szintén vissza kell parancsolni. A hanyatló kor kezdete mögé kell visszaállani. A vezető osztály legyen a nép igazi atyja, tanítója, mestere, istápolója. Minden szabadelvűség, korrupt parlamentarizmus, szabadszájas sajtó és más efféle mellőzendő. Ezekre az ügyekre csak később, apránként, fokozatosan kerülhet a sor, akkor, ha majd a nép érettségéről tanúságot tesz. addig a nép csak dolgozzék és a vezető osztály vezessen.

*

Ha magunk körül nézünk, láthatjuk, hogy kevés történetíró tanítását fogadták meg oly gyorsan, mint Szekfű Gyuláét. Vagy megfordítva történt? Az elfogulatlanságot szenvelgő historikus agya és szíve rezonált oly hevesen a külső világ benyomásaira?

 

[+] * Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Írta Szekfű Gyula. Az "Élet" kiadása.