Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám

Fenyő Miksa: Az elmúlt hetekből

26 sor törlés

*

Ez is a politika-rovatba tartozik. Szabó Dezső kétkötetes regényében - "Csodálatos élet" - int búcsút Erdélynek, a székelységnek, Kolozsvárnak, Brassónak, Marosvásárhelynek, a magyar tragédia mindmegannyi stációjának. Azt mondhatnók, hogy irredenta-regény, mert az van megírva benne, hogy: a viszontlátásra! Az van megírva benne, hogy ne tágítsatok, ne engedjetek semmiféle kultúra kísértésének, ne nézzetek sem keletre, sem nyugatra, csupán a lelketek mélyére, őrizzétek meg magatokat magatoknak, maradjatok székelyek s akkor minden jóra fog fordulni.

És ezt így valahogy beszéli el: Szabó Pista székely legény nem leli helyét a falujában, világgá megy. Szűk neki a háromszéki kis falu s amint kinyújtózik benne - hogy Szabó Dezső kedves hasonlatával éljek, melyet Balázs Béla hagyott neki emlékbe - egymásután szorítja ki az embereket az életből: sírba viszi az édesanyját (a halott anyjáról lelopja a keresztet, hogy a kocsmába vigye), hasba szúr egy falujabeli legényt, kétségbeesésbe kerget egy leányzót, azután megszökik az igazságszolgáltatás sújtó karjai elől, hogy a csodák és ámulatok, csalódások és felébredések pokolkörein végigfutva újra visszatérjen a kereszt tövébe, mely faluja határában áll. Valóban csodás dolgokat él át a gyönyörű szőke legény - mert Szabó Dezső narcisszuszi hódolattal ódákban borul le hőse szépsége előtt - csodadolgokat él át, csodásakat és unalmasakat. (Úgy hogy azon aztán igazán nem csodálkozunk, hogy mikor végre visszakerül a falujába, többet onnan ki nem teszi a lábát.) Ez a székely legény - valami különös vegyüléke Faustnak és Kukorica Jancsinak, Gounod Faustjának és gondolom Huszka János vitézének - végigéli mindazt, amit a hatalom, a vagyon, a tudás, testi kiválóság ember fiának csak nyújthat és amerre lép, fű nem nő lába nyomában: tört szíveken, rohadt testeken, alacsonyságokon és butaságokon - másokéin és magáéin - veri keresztül magát Székelyország határáig. A pokolkörök sora úgy kezdődik, hogy a nagy városban, mely "fenyegetve nézte a közeledő legényt, mint a mesesárkány a megszabadító királyfit" (nem azért idézem, mintha ettől a hasonlattól el volnék ragadtatva, hanem mert később erről még beszélni fogok) ráakad Évára. A székely legény nem szeleskedi el a dolgot, mikor egy kócosabb kinézésű lány, aki "mellét meztelenül lógatta, mint a szoptatós koca" odaszól neki, hogy "na te condrás, ha van pénz bugyellárisodban, bejöhetsz velem", akkor Pista, akit a fitymálás is bántott, azt feleli: "hát nem sül le az arcbőre az ifjúasszonynak, hogy így fut a legények után?" Az éhség azonban egy jóravaló kofa karjaiba kergeti, aki hazaviszi a székely legényt, kihizlalja, úgy hogy "szépsége és fiatalsága úgy ragyogott, mint a vacsoracsillag". De bármennyire is betölti Zsuzsa pohos teste az ágyat ("kövér teste még pohosabbnak látszott a hold határozatlanságában, mintha folyóból kilökött halott volna"). Szabó Pista "nyújtózkodó" lelke végtelenségét nem tudja kitölteni és a legény indul tovább Évakereső útján. Egy gróf leánya megszereti, a gróf házába fogadja, kitaníttatja és a székely legénynek csak a kezét kell kinyújtania: az övé minden fény és hatalom az országban. És övé a gróf gyönyörűséges hajadon leánya, Éva. A nászéjszakán azonban megtudja, hogy az a gyönyörű fiatal leány a legparáznább teremtése az úristennek, aki mindenkivel összeadja magát, kocsissal, pincérrel, báróval, bankárral s aki most - mialatt Szabó Dezső e sorokat írja - egy majommal folytat viszont, nem egy szimbolikus majommal, hanem egy igazival. Szabó Istvánnak eszébe jut, hogy elvégre ő a komor székely népballadák honából való, szabályszerűen bosszút áll a lányon, alaposan odamondja véleményét az úri társadalomnak ("nézzetek ide, ti rothadt urak és férges dámák! hazugság, hogy én úri úrfi vagyok, hazugság, hogy vőlegény vagyok, én paraszt vagyok! Ez az úri fehér kisasszony pedig szajha, szajha, ezerszer szajha, akit ez a majom a parádés kocsistól hódított el, ez az ő vőlegénye!") és megy tovább a csodák országútján. Hát amint megy-mendegél egyszer csak egy szigetre ér, talán ugyanarra, melyet az elmés és nemes Don Quijote ígért derék csatlósának Sancho Panzának. Hát az egyáltalán nem elmés, a regény végén azonban határozottan nemes Szabó István a szigetre ér, bátran a király elé áll, különböző találós meséket fejt meg s megkapja lánya kezét és a fele királyságát. Vagy majdnem így. Előbb azonban Rabelais elmésségét és fantáziáját igyekszik szégyenben marasztalni bölcs tanulságokat példázó groteszk történetekkel. Igazságot tesz - nem a törvények, hanem szíve szerint, kormányoz erővel, bölcsességgel, véres hadjáratokban éli ki erejét s mikor hatalma teljében magához ölelhetné a tiszta szüzet, Violát, akkor tizenöt-húsz reflexióval, melyeket szerző Szent Elekre tol, szíven vágja a szerencsétlen leányt s megy tovább az úton, melyet a szerzőnek unalmas, vértelen szimbólumok homályában tapogatózó fantáziája számára kijelöl. Most már az istenség felé vezető úton. A sivatagban él, testét sanyargatja, sáskát eszik és olyanokat lát, mint Szent Antal, mígnem a remeteség egy raisonneurje megmagyarázza neki: hogy évről-évre üresebbek lesznek imái, évről-évre mind hiábavalóbb pojácaságnak fogja érezni kegyes gimnasztikáját és mindinkább eltávolodik Istentől. Pista megszívleli a tanítást, magához veszi a kincseket, melyeket a sivatagban talált, felül egy tevére és nyargal vissza a világba. Mindjárt a határon nekiszalad egy szép barna asszonynak, átnyalábolja, összevissza csókolja és becipeli a sűrűbe. Ezúttal mellőzve Szent Elek minden tanítását.

Hát jól van, Szabó István most már dúsgazdag ember, világlátott ember, körülrajongott ember ("a nők bomlottak utána, mert soha ilyen győzelmesen szép nem volt") s most megpróbálja, hogyan lehet fájdalom nélkül élni. Szörnyű fölényességgel (melyet azonban az olvasóval nem tud elhitetni) kokainozza szívét: szívtelen, hideg, cinikus ember válik belőle, lélekbelátó - oh milyen lelkekbe és milyen laposságokba - s amint ezeken székelyünk nyugtalan lélekkel vándorol keresztül mint Andersen sárcipős embere, megborzong kongó ürességüktől. Az irodalomba menekül. Gyönyörű verseket ír: "jajgató véres szavak, mint éneklő gladiátorok rohantak ki lelkéből s énekelték az örök vergődést, az elveszett utat, a mindennapi bizonytalanságot és az örök szomjúhozást." Bizony. De az írók, akik körülveszik s kedvezőtlen nyilatkozatokat adnak le róla egy esti lapban, megutáltatják vele az irodalmat is, korbáccsal veri ki őket házából s újra egyedül ül szemben élete kérdőjelével. Szegényen - mert vagyonának is nyakára hág - betegen (ez a legnagyobb csoda ebben a regényben, mert ennél egészségesebb, izmosabb regényt nem olvastam, a talaj állandóan döng a szereplők lába nyomától) újból nyakába veszi a világot, egy komédiás trupp az úton ráakad, magával viszi vándorútján, de mivel azt hiszik róla, hogy meghalt, a bohóc lehúzza gúnyáját ráadja a magáét és leteszik az út szélén. Éppen Székelyországban szülőfaluja határában, bohócruhában. Mert hát a bohócruha ez minden ami székely embernek idegenben kijár.

És most kezdődik Szabó István igazi élete: "Boldog karácsony", "A megtalált kereszt", "Minden jó lesz" kedvesen szőlőkoszorúzott vignettáival ajánlva mindazok figyelmébe, akik székely létükre netalán azon az úton keresik boldogulásukat, melyen Szabó István székely legény maga után untatta a kitartó olvasót. Megnősül, egy derék székely leányt vesz el feleségül, aki pompás székely gyermekeket szül neki (persze távolról sem olyan szépeket, mint az apjuk), épít, alkot, megválasztják a falu bírájának és az egész székely falu magáévá teszi Istvánunk hitvallását. Melyről a következő epizód beszéljen: a falu kocsmárosa meghalt s a kocsma árendáját megpályázta akkor Pista is, de a felsőbbség, az urak idegennek juttatták a kocsmát. Az idegen bejött a faluba feleséggel, sok gyermekkel s szépen megszedi magát. Pista már rég törte a fejét, hogyan lehetne kifüstölni ezt a gyökértelen embert, akiről az volt a véleménye, hogy "mindegy, ha sváb, ha tót, ha zsidó, ha oláh - de idegen, de nincsenek koporsói a székelyek földjében." Hasztalan csordul meg a bölcsesség az öreg Barabás Istvánban (ez szimbolizálja a regényben az átkos liberalizmust), hogy ilyet nem szabad, mert ez nem keresztényi dolog s a kocsmáros különben is becsületes ember, Szabó István nem hiába járta meg az Óperenciát, erre is megfelel: kirántja Barabás István szájából a pipát, a magáéba teszi s mikor aztán Barabás bácsi felháborodik, aszondja István: "én is olyan ember vagyok mint kend, engem is megváltott a Krisztus, meg azután becsületes ember is vagyok, mért ne szívjam én a pipáját?!" Ennek a csurgó bölcsességnek, melyet Szabó István anyja élete és még egy csomó ember élete árán szerzett meg, senki sem tud ellenállni s megkezdődik az idegen kifüstölése. Éjjel tizenkettőkor bekopogtatnak a kocsmároshoz, sötét alakok, fekete posztóval takarva be arcukat és felszólítják, hogyha szereti gyerekeit, ha nem akarja, hogy koporsói legyenek a székely földben, akkor három héten belül hagyja el a falut. Negyed óra múlva újra kopogtatnak s így pitymallatig éjszakáról-éjszakára. De hát a fene a zsidajába vagy örményébe vagy svábjába, csak nem akarja megérteni a jelképes beszédet, székely bölcsünk keményebb eszközökhöz kénytelen nyúlni. Hashajtót csempésznek borába s mikor aztán a vendégek ebbe belebetegednek, félholtra verik a kocsmárost, aki most már potom áron odaadja kocsmáját Szabó Istvánnak. (Gondolom "aranyos humor" néven ismeri ezt a műfajt az irodalom.) És Szabó Dezső most már révbe ért, övé volt a kocsma, ahol a kocsmáros élete körülményeinek elmesélésével szoktatta le a legényeket az ivásról. Ami elvégre istenes cselekedet volt.

A befejezése meg éppenséggel harmonikus. Egy nap Kézdivásárhelyről viszi hazafelé az öreg Szabó unokáját. A márkusfalvi kocsmánál megállnak s az öreg iszik az örmény kocsmáros italából. Jobb meggyőződése és tanítása ellenére. És ezt aztán nem is éli túl: még egyszer végignéz szép Erdély országon, még egyszer megsimogatja nézésével az ősi telket, magához öleli a házát, a kertet, violáival, rezedáival, aztán búcsút vesz a csodálatos élettől.

Meglehetős híven számoltam be Szabó Dezső regényének lényegéről, talán a pontosság okából még a leglényegét kell összefoglalnom abban a szóban: hogy unalom. Unalmas ahogy népszínmű klisékre emlékeztető paraszt-regénynek indul, unalmas, amint legendába fordul, unalmasak Szabó István megpróbáltatásai, unalmasak a regény alakjai, az elméncségei, a morálja, a befejezése, a papírja, a szedése s aki ezen a regényen keresztülrágja magát, inkább megérdemli azt a jó kis kocsmát mint Szabó István, ki mindezt átélte. Az író regénye előszavában már jó előre dögönyözi kritikusait, megállapítván, hogy "jóízű kenyér és üdítő víz lesz ez a könyv azoknak, akik tiszta ajakkal fognak utánunk következni." Hát hol a kenyér és hol a friss forrás ebben a regényben, hol az élet, melyet úgy formál az író, hogy művészet és példa legyen egyszerre? Hol vannak a mélységek, melyekbe ónját ereszti, lelkek mélysége, gondolatok, érzések mélysége. Üres és lelketlen dolgok, amik ezzel a Szabó Istvánnal történnek: egyetlen ember nem kerül útjába, egyetlen emberi érzést nem tud kiváltani, egyetlen lélekbe bevilágítani. Székelységéről úgy pereg le minden emberi, mint a kacsáról a víz, a hősnek az egyetemessel való küzdelme s megtérése a faját szimbolizáló székely faluhoz papíros városokon papíros erdőkön papíros eseményeken keresztül visz, tehát a regény mit sem bizonyít, mert hiszen joggal kíváncsiskodhatunk, mi lett volna székelyünkből, ha igazi városokban, igazi vizeken, igazi emberekkel találkozik. Mert azt csak Szabó Dezső sem gondolja komolyan, hogy ezek a matricák - a rossz-szájú, de jószívű kofaasszony, a parázna grófkisasszony, a bárgyú uralkodó, a nótás magyarpeti s egyéb figurái regényének - emberek vagy akár csak emberi dolgokat szimbolizálnak. Nem, még csak a főhős reliefjét sem domborítják ki, egyszerűen ürügyek jelzőkre, oktalan kurjantásokra, néhány jól megírt epizódra, zavaros vagy szép képekre (mert Szabó Dezsőnél, aki talentumos, de rossz judiciumu író, ezek valóságos farsangi menetben követik egymást) széles gesztusokra, bő igékre s mindenre, ami eszébe jut. Mert ami eszébe jut, azt leírja, könyörtelenül, nincs szíve egyetlen ötletéről is lemondani s úgy önti el szavaival a mindenséget, mint a derék Gargantua Párizs városát, úgy, hogy sekély mondanivalója teljesen belevész a szóvízözönbe.

"Egyszerűség." "A kenyérnek és víznek tisztasága." Hát persze, ha egyszerűség alatt azt érjük, hogy hősünk szalonnát és hagymát eszik ("az áldott anyag úgy terjedt szét a testünkben, mint az öreg föld csendes kacagása és kiragyogott arcuk, szájuk, orruk csücskéin"), hogy egy öreg hűséges kutya kihűlt teteménél a falurossza ellágyul és örök jóságot fogad anyjának, hogy alakjainak legtöbbjét rendesen egyetlen gúnyos ízetlenül gúnyos jelzőbe szorítja bele, hogy néha orgonavirágot meg mályvát mond, ahol orgonavirágot mely mályvát akar mondani, ha ez az egyszerűség, akkor Szabó Dezső regényének komoly jussa van erre az elnevezésre. Ha azonban egyszerűség alatt az alkotó művésznek és minden eszközének becsületességét értjük, melyek nyomán épp azok az emberek, kik mellett a mindennapi életben közönyösen és közösség vállalása nélkül haladunk el, egyszerre lélekkel teljessé válnak, azáltal amit tesznek, gondolnak, éreznek, jóságuk által, gonoszságuk által és minden által, ami e két fogalom között van és mi ezekkel az emberekkel csaknem testvéri vonatkozásba kerülünk - mint Keller Gottfriednek vagy Millet-nek vagy Móricz Zsigmondnak egyszerű embereivel, akikre én nem is tudok meghatottság nélkül gondolni - ha így fogjuk fel az egyszerűséget, akkor Szabó Dezsőtől ezt a jelzőt keményen meg kell tagadnunk. Egyetlen egyenes lépés, egyetlen őszinte hang nincs ebben a regényben, stilizáltsága is olyan másod-, harmadkézből való, hogy Rabelaistől Szép Ernőig mindenkit eszünkbe juttat.

Persze, hogy ilyenformán az érzések, melyeket megír, szintén nem teszik az őszinteség, a mélység benyomását. Abban a pillanatban, mikor az író nem az emberen keresztül érzékelteti ezeket velünk, hanem úgy kívülről programszerűen adja, már nem tudja lekötni érdeklődésünket. Legfeljebb egy vezércikk erejéig. Barrčs, aki abban testvér Szabó Dezsővel, hogy nyilván az ő hőse is kiterrorizálná az elszászi kocsmából a német kocsmárost, egy cikke fölé a következő mottót írta: Paul Bourget (dans Cosmopolis): "L'écrivain Dorsenne avait trés peu de coeur". Je reponds: L'essentiel, c'est qu'il ait de l'imagination". Szabó Dezső regényében sem szív, sem fantázia.

Jelzők, hasonlatok, képek, egymásra toluló, az olvasó lélegzetét elállító gátszakadása volna hivatva a figyelmet elterelni a regény sivárságáról. Hogy valaki "nyújtózkodik" ezt a világ minden kincséért le nem írná Szabó Dezső. Nem, Pista "felugrik és kilöki karjait a tavaszi estébe", vagy "olvasott és kilökte karjait a tavaszi éjszakába" vagy "felállott és belenyújtózkodott a levegőbe": a lányok "kacér" ajánlkozással dörzsölődtek hozzá", "testét örökösen csókos nőkhöz dörzsölte" s így tovább szédülésig. Ahol szép is a hasonlat - mert vannak igazán jobb időkre emlékeztető oázisok is ebben a sivatagban - ott többnyire hasztalan keressük az összefüggést az elbeszélés lényegével, mintegy magukért vannak s nem azért, hogy az író mondanivalóját kiteljesítsék. Szereti a burzsoát állandóan ámulatban tartani és erre a célra semmiféle szellemi bukfenctől nem riad vissza, aminthogy általában a cabotin állandóan előz az írónak. Csak ez a feltűnni vágyás, ez a pódiumra iparkodás magyarázza meg azokat a groteszk epizódokat, melyekben már az Elsodort falu is bővelkedett, de amelyek ezt az új regényt teljesen szétfeszítenék, ha lazasága erre egyáltalán módot adna. (Breughel, mondják az író politikai hívei, holott százszor inkább Hyeronimus Bosch flamand festő, akinek színei és fantáziája elől mindannyiszor hanyatt homlok menekültem Q. Metsys gyönyörű triptichonja elé.)

Az igazságnak tartozunk azonban a következő megállapítással. Szabó Dezsőről, az emberről, ez az új regénye sok mindenféle adatot szolgáltat. Aki azonban az írót akarja megismerni, az jól teszi, ha visszalapoz némely régebbi dolgaihoz a Nyugatban.
 

24 sor törlés.