Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám · / · Gyergyai Albert: Flaubert

Gyergyai Albert: Flaubert
I. A flaubert-irodalom

E tanulmány magva: Flaubert belső élete, lassú s latens formálódása, s világot átfogó víziója, mely írásműveiben kristályosul. Minden tudatos emberélet: dráma, az ember harca a világgal, a vágyaké a valósággal, az egyéni akaraté az egyetemes kényszerűséggel. Meghátrálás, megfeneklés, vagy halálos lázadás helyett, Flaubert-nél örökös a harc, győző és legyőzött nélkül. Együtt nőtt a romantikával; kitárult minden távoli echójára, s kamaszkorának egész vadságával szívta magába annak minden mérgét. Mikor már minden húr szakad, s nem maradna egyéb hátra, mint sivár undor és szürke összeomlás, kezébe kerül a hűs Etika, s ráismer benne saját világ-víziójára. Új tisztulás kezdődik, goethe-i magaslatok intenek feléje, s ha az ember meg-megbotlik, a művész útja már felfelé visz...

Vannak irodalmi alkotások, hasonlók azokhoz az antik vásznakhoz, amelyeket ott találunk egy múzeum, vagy egy régiségbolt zugában, füstösen és néha elfeledve, s amelyek egyszerre lenyűgöznek bennünket, magunk se tudjuk, hogy miért. Mélyük tiszta kék fényben dereng, de a legtöbb szín és vonal belefulladt már az évek szennyébe, s a sok javítgatás és restaurálás elnyelte végleg az eredeti képet. Ily módon a tudomány és az idő vállvetve új művet hoztak létre. S oly szívós a két rétegnek összetartó ereje, hogyha el is távolítanánk a felsőt, bizonnyal a másik is megsérülne; az együttélés hatalma révén az utólagos kontármunka részévé lett az első alkotásnak...

Így van ez kissé Flaubert-rel is: magyarázóin keresztül és néha magyarázóinak ellenére látjuk majd meg a maga valóságában. Mert, körülbelül ötven éve, életében is, de főképp halála óta, lassanként valami egyezményes Flaubert formálódott, kikeféltebb, színesebb, s majdnem valószínűbb az igazinál, persze kissé száraz és merev, nagyon is egyszerű, s már-már elvont, de azért épp eléggé rugalmas ahhoz, hogy beilleszkedjék minden elméletbe, s hogy hozzásimuljon minden temperamentumhoz. Az irodalomkedvelők szemében például, ő az a bizonyos nagy Művész, aki ércbe és márványba vési minden tökéletes igéjét; az irodalomművelők előtt ő az a bizonyos kényelmes palló, amely a romantikától a realizmushoz vezet; és az irodalom fogyasztók nem látnak benne egyebet, mint a Bovaryné íróját. A naturalisták, bár nem kért e tisztességből, vezérükké választották, a parnasszisták testvérként bántak vele, s még a szimbolisták is szerették... Ő a normand géniusz megtestesülése, bizonyítja földije, Albert Sorel [*] , a szocialista Lévy-Bruhl szabadgondolkozónak nevezi [*] ; Louis Bertrand, az Echo de Paris-ban, szelíden az Egyház felé húzza [*] ; végül Emile Besch [*] , Bergson tanítványa, nemrég fedezte csak fel, hogy akár Jourdain úr a prózát, Flaubert a bergsonizmust művelte, «anélkül, hogy erről sejtelme lett volna.»

E sok-arcú Flaubert körül hatalmas irodalom zsibong, amely épp oly bővében van az adatoknak és az elméleteknek, mint a «jellemző» meséknek és a kegyes legendáknak. Két ismert szónoki művel kezdődik ez az irodalom: Pinard ügyész vádbeszédével, s Sénard ügyvéd védőbeszédével, Bovaryné-val kapcsolatban [*] ; s akik utánuk következnek, mintha nem is vágynának más tisztre: védik vagy támadják a Flaubert ügyét. Olyan ez, mint egy másodvirágzás, kibogozhatatlan és mindent elözönlő, ahol is a legszürkébb pille számtalan új kelyhet tesz termővé. Maxime Du Camp egyetlen megjegyzése, amelyben több az epe, mint a barátság, valóságos orvosi szaktanácskozást indít meg. A Goncourt-oknak pár színes metaforája új elméletet kezdeményez a művészi alkotás víziójáról. A műhelyben termett élcek komor dogmákká merevülnek, a paradoxalis ötletek lassanként törvényerőre kapnak, és a szegény Bovaryné egy új filozófiának lesz a keresztanyja. [*]

A «problémáknak» se szeri se száma: ott settenkedik Flaubert bölcsőjénél, elkísérik egész életén át, s körülhemzsegik minden munkáját. Vannak olyan bírálók, akik vigyázva nyúlnak mindenhez, hogy valahogy le ne szedjék e problémák hímporát, óvatos léptekkel járják végig a kérdések függőkertjét, hozzáfűznek, sétaközben, egy elegáns flosculust, egy csinos mítoszt, egy csöpp szimbólumot, s a világért sem akarnák megtörni a titokzatos dolgok varázsát. Az ő szemükben minden misztérium; viszont ellenlábasaik csak két dolgot ismernek: bizonyítékot és bizonyítandót. Ezek a tudomány nevében szólnak, s a tudomány nevében főleg a származást és a környezetet hangoztatják. Majdnem mindegyik megemlíti Flaubert kettős származását, még az is, aki egy cseppet sem hisz benne: [*] a pozitív Champagne-nak szülötte-e Flaubert, vagy a melankolikus Normandiáé? Dolgos nyárspolgár-e, mint apja, avagy büszke nemesi vér, miként anyja? Ha megfigyelő volt és fiziológus, ezt csak orvos-apjának köszönhette; s nem csoda, ha szerette a kalandokat és az utazásokat, mert hiszen az anyja révén a Cambremer-ek vére forrt az ereiben? [*] És idézik egy irokéz ősét, hogy kissé vörös arcszíne és kissé gyakori indulatossága ne maradjon kellő magyarázat nélkül... Ifjúságának korai búskomorsága - legalábbis így mondják - első környezetének hatása: a rouen-i közkórház épületében nevelődött. A regényeket pedig azért kedvelte, mert dajkája, az öreg Julie és szomszédjuk, Mignot apó, örökké mesékkel táplálták [*] ... Mindez igaz és megcáfolhatatlan; mindezek az okfejtések adatokra támaszkodnak, s hagyományokra hivatkoznak. Csakhogy ezek a döntő tények kitűnően ráillenek a másik Flaubertre is, Achille-re, s ily módon egyazon körülmények formálták Achille Flaubert-t, a kiváló orvost, a jó családapát, s Rouen-nak tekintélyes polgárát, és Gustave Flaubert-t, e magányos művészt és «vad álmodót» [*] ...Az imponderabiliák tudományában még mindig vaskosak az eszközök.

Bensőbb problémáival szemben a környezet és az atavizmus némák, de ott van a romantika, maga is problémákkal terhesen... Korai hivatottságáról van szó? De hiszen ezt készen találta a romantikusok szótárában! Hogy Keletre vágyódott? Mi sem volt divatosabb a romantikusok közt, kezdve Byron-tól és az Orientales-tól! Utálta a társadalmat? Gyűlölte a nyárspolgárságot? A Szépséget kereste, mindent kizáró fanatizmussal? S imádott, mégis, minden groteszkséget? Mindez hozzátartozott - mondják - a romantikus credohoz [*] ...Igen, a romantika sokat elbír. Ámde, hogyan történt mégis, hogy, míg Flaubert mindvégig kitartott ifjúkorának eszményei mellett, ifjúkorának társai, akik ugyanazokat a könyveket falták, ugyanolyan tőrt hordottak éjjel-nappal az ingük alatt, s egyazon jelszavakért hevültek, hogy történt, hogy mindnyájan megjavultak, s lettek ügyvédek és akadémikusok?... Probléma.

Néhány bíráló meg azt kérdi, hogy Flaubert-nek az a roppant szívóssága, amelyről írásai és tettei egyaránt tanúságot tesznek, nem titkolt betegség-e vajon, vagy valami belső fogyatékosság? S az életadatok célzásain kívül szívesen szólnak verejtékes munkarendjéről, s egyes leírásainak szinte bántó élességéről. Vannak, akik azt állítják, hogy hirtelen megakadt fejlődésében, mások pedig felhánytorgatják fiatalkori kicsapongásait, amelyekben - így állítják - eltékozolta életerejét, s még akadnak olyanok is, akik hosszan elemzik epilepsiáját, vagy, hogy az ő nyelvükön szóljunk, «hisztérikus idegrohamait, epileptikus alakban, s erős neuropathikus színezettel» [*] ... De micsoda különös betegség is a Flaubert-é, amely megengedte neki, hogy megírja remekműveit, s e remekművek mindegyike döntő tanúbizonyságául szolgál az ő építő elméjének, s tökéletes önfegyelmezésének, s hozzá még épp ott és épp abban, ami legkevésbé szembeszökő...

Legizgatóbbak azok a problémák, amelyek alkotásai körül tolongnak. Realista volt-e, vagy romantikus? Képzelete erejére támaszkodott-e vajon, vagy pedig szerzett tudására? A Bovaryné szerzője Balzacnak követője-e, vagy pedig Zola előfutára? Vagy hogy lényegében klasszikus volna, Boileau és La Bruyčre tanítványa? Verejtékező talentum-e, vagy pedig semmiből alkotó lángész? [*] S ha alkot, mire hallgat inkább? szívének spontán sugallatára, vagy metsző és hideg értelmére? S ha olyan vad romantikus volt ifjúkorában, mint írhatta meg egyszerre Bovary Emma történetét? [*] ... Szenvedélyes és rajongó misztikus ő, mondják Szent Antalának kedvelői, s művészet-imádatára gondolnak, magányára és fanatizmusára... Inkább nihilista, mint hívő, felelik Bouvard és Pécuchet olvasói, s emlékezetünkbe hozzák Flaubert kirohanásait a «haladás» és a «szocializmus», a «nép» és az «általános választójog», egyszóval a kor bálványai ellen... Kegyetlen s érzéketlen író ez, panaszolják mindazok, akiket kissé elkényeztettek az érzelmes regényvallomások. Hogy volna az? tiltakoznak azok, akik őt ismerni vélik, hiszen minden sora remeg visszafojtott lírájától! - Akármit is mondanak - hallhatjuk olykor - Flaubert nem nevezhető gondolkozónak, sose hatol a dolgok mélyére, nem lát egyebet, mint a «formát», s még mulatni mer Auguste Comte-on! [*] - Igenis, filozófus ő, felelnek rá a Flaubert-hívők, s írásai ragyogó kutatások az emberről és a természetről, egész erkölcsi sorsunkról, s megismerésünk korlátairól! [*] ...

Van-e oly műve Flaubert-nak, ahol minden félreértés és félremagyarázás nélkül, igaz valóságában mutatkozik? - «Bovaryné, az én vagyok!» - alkotójának saját vallomása szerint [*] , talán merthogy Emmában testesül meg az ő legyőzött hamis romantikája? De Frédéric, «korának fia» [*] , akinek minden porcikája dicsőségre, pompára, s szerelemre éhes, nem hasonlít-e jobban Flaubert-hez, nem szólva persze, írói képességéről? S Szent Antalnak, sivatagi remetekunyhójában, s Flaubert-nek, Normandia mélyén, nem egyformák-e a kételyeik, a vágyaik és a vízióik? S nincs-e sok flaubert-i vonás Salammbô-ban, nemcsak a keret bánatos káprázatában, hanem a misztikus és álmatag hősnőben is? És Bouvard és Pécuchet nem hasonlítanak-e Flaubert-hoz, akár tudományos érdeklődéseik révén, akár fáradhatatlan kutatásaikban, akár pedig, ki tudhatja, érzékeik, s érzelmeik kissé kései ébredésével?... Már most e «vallomások» szerzője az öt közül melyiket tekintette inkább a magáénak? Szent Antalt, mondja Zola [*] ; Salammbôt, mondja Jules Claretie [*] ; az Education-t, mondja Faguet; tessék megegyeztetni e tanúságokat. S melyik műve felé fordul a bírálók választása? Semmiképp sem Bouvard és Pécuchet felé, igaz, hogy Jules Lemaître szerint [*] , Flaubert szerette «e két komáját», bár, ha Faguet-re hallgatunk, inkább megvetette, s legfeljebb szánta őket, és aztán Antoine Albalat [*] szomorúan konstatálja e történetnek száraz elvontságát, amelyben határozott hanyatlást lát; viszont Remy de Gourmont [*] nem győzi magasztalni ugyanennek a műnek bámulatos tömörségét, amelyben először jelenik meg, úgymond, Flaubert egész, átlátszó művészete... S ha Salammbô mellett döntenénk? Hiszen, Louis Bertrand szerint [*] , ez a Flaubert életeleme, ez a vakító s távoli Kelet, romantikájával és szenvedélyeivel, pompájával és öntudatlanságával, sőt, a Goncourt-testvérek [*] azt állítják, hogy e regényben benne van Flaubert-nek egész egyénisége, minden dagályos és melodrámás hatásvadászatával! De ha Sainte-Beuve [*] nem lát benne egyebet, mint egy puffogó lírai operát, s előre eltökélt végletességeket, amelyek egyenesen meghamisítják Flaubert igazi természetét?... Mit mondjunk szegény Frédéricről, akinek, akár alkotójának, nem utolsó adománya, hogy magára bőszít minden bírálót, s aki «bántja» Edmond Scherer-t [*] , «bosszantja» Brunetičre-t [*] , «untatja» Faguet-t, s akit még Nohant nagyasszonya is, a jó George Sand, értetlennek, s majdnem értelmetlennek talál? [*] Mintha ez «unalmas» s «olvashatlan» mű minden részét (a jelzők Faguet s Brunetičre sajátjai) csak azért találta volna ki Flaubert, hogy gonoszul megtévessze minden gyanútlan magyarázóját. Itt van mindjárt Frédéric: oly szánalmas, oly közepes, oly semmitmondó ez a fiatalember - így ítél róla az egyik tábor; oly nemes, oly rokonszenves, s mennyivel különb a környezeténél - feleli rá a másik tábor. Aztán ott a regény címe, amelyet Scherer «gyanúsnak», Zola «bosszantónak», Faguet meg «helytelennek» bélyegez. Végül homályos befejezése, amelynek csupasz cinizmusát akárhány bíráló rosszallja, viszont, ugyancsak akárhányan, fölfedezni vélik benne az emberi életnek vigasztalan örvényét... Ugyanígy Szent Antal fináléja: győzelmi riadó-e ez vajon, vagy a vesztett csata halálhörgése? ennen vívódásainak bevallása, vagy az emberiség megvetése? A vágynak e kiáltása - így okoskodik Zola - az egyetemes nagy fájdalomnak ad hangot, s az életben való örökös csalódásnak, s hogy a szent újból imádkozni kezd, az csak növeli az iróniát: meghajtja két vállát, mert hiszen mindig így szokta... - Az egész emberiség szólal meg itt - erősíti Hennequin [*] - Az emberiség, amely csak imáit kezdi újra, valahányszor a nap felkel, s itt a cselekvés ideje... - Elménk végső felszabadulása e vég - így magyarázza Lemaître - maga az egykedvű, s az egyetemes kíváncsiság: szeretnők magunkra ölteni a létnek minden formáját, s az anyag legmélyére vágyunk lehatolni... - Szent Antal - így vélekedik Bourget - nagyon is sokat gondolt Krisztusára; s e vad kiáltást csak azért hallatja, mert enlelkének éles tudata végletesen kimerítette... - E könyvnek mély értelmét - E. W. Fischer véleménye szerint [*] - nem foghatja fel minden profán; az ember két oldalának harca ez, s egyúttal az én fanyar iróniája, amellyel egy nagy lélek ennen martiriumát énekli meg...

És Flaubert és Bovaryné? Minden bíráló megegyezik abban, hogy erős szálak fűzik egybe a kettőt; csak az a baj, hogy e szálak mineműsége a bírálók mineműségének van alávetve. A legtöbben megállapítják, hogy Bovarynéban testté válik az egész 1830-as romantika; igen, de mint e romantika apotéozisa, vagy egyszerűen csak a paródiája? Faguet-nál helye sincs a kétségnek: szerinte Flaubert nem tesz mást, mint hogy egy Sand-hősnő agyát elemzi, hogy megmutathassa nekünk e hősnő minden együgyűségét; s ha Emma, szegény Charles helyett Homais úrhoz ment volna feleségül, bizonnyal sokáig s boldogan élt volna, messze «a vészes szenvedélyek viharától.» - Albert Sorel másképp vélekedik, s ékesszólóan védi «Normandia földjének e virágát»: Renétől fogva Indianaig, az egész megtévedt és megcsalt romantika ott jajong e falusi tragédiában, akár a sikongó, s fullatag vihar egy külvárosi kert lombjai között. - A Paul Bourget Emmája az Irodalom áldozata, s nemcsak romantikus, hanem nihilista is: legszebb álmai, mint a sebzett fecskék, egymás után hullnak bele az élet szennyes mocsarába, s betelt vágya előtt megvallja, hogy «semmi különöset sem érez.» - A Jules de Gaultier Bovarynéja szintén romantikus, de beteggé sápadt, s kissé megtörten illusztrálja a bovarysmusnak nevezett betegséget, amely az embernek oly képessége, hogy másnak tartja magát, mint amilyen... J. J. Weiss [*] , aki kortörténetet keres mindenütt, s így a regényben is, hangsúlyozza Emma szegénységét, s heves fényűző hajlamát, amelyet együtt szív be a kor levegőjével... - Zola, a vaskos szimbólumok kedvelője, a házasságtörésre rendelt asszonyt látja benne, jobban mondva magát a Házasságtörést. - Brunetičre, aki nem rajong a naturalizmusért, talán nagyon is kegyetlenül bánik Flaubert e «szerencsétlen hősnőjével»: megtagad tőle minden képességet, minden nemességet, minden jóindulatot, nincs neki, úgymond se szíve, se esze, s e közepes és közönséges teremtést semmi sem emeli ki köréből, legfeljebb érzékeinek finomsága... - Viszont a bölcs és józan Sainte-Beuve álmatagnak, s nemesnek tartja Emmát, akit megfojt a kisváros, mivelhogy egy tulajdonával többje van, mint kéne, és ez a becsvágy, eggyel pedig kevesebb, és ez a lemondás. - Hallgassuk meg Hennequin-t: ez a csodálatos asszony, aki akarata révén fejjel magasabb egész környezeténél, végigszenvedi egy elzárt élet egész kegyetlen mártíromságát, s bár örökké arra vágyódik, hogy lelkével rokonlelket találjon maga körül, elhagyottan kell meghalnia, s a minden nemesnek ellenséges élet egész keservét jelképezi! - Baudelaire tanulmánya aztán már közeljár az apotéozishoz: [*] az ő Emmája Macbethnéval rokon, becsvágyó, energikus és szenvedélyes, tele csábítással és dandizmussal, «valóban nagy és igen fölséges» típusa annak a kettős karakternek, amelynek egyik fele csupa ábránd, a másik csupa számítás, és ez, legalább Baudelaire szerint, a tökéletes lény alapvonása. Férfilélek ő alapjában, akiben bámulatos életképesség lappang, tetterős férfi, hisztérikus költő, egyszóval alkotójával azonos, akitől csak nemben különbözik... Mint előtte, s utána annyian, Baudelaire is felpanaszolja Flaubert szisztémás kegyetlenségét, amikor hősnője szenvedéseiről van szó. Már most, hogy e «kegyetlenség» keserű szájízét feledjék, mindenki felfedező útra indul, hogy e zord dráma szövedékében legalább egyetlen helyre bukkanjanak, egyetlen «emberi» vagy «érzékeny» helyre, amely «fölemel és vigasztal». S e kutatás, csodálatosképpen, mindenkinél sikerrel jár. - Egy ujjnyomás elég volna - így Sainte-Beuve - hogy a Charles kissé vulgáris fejéből nemes és megható alak váljék! - Lariviére doktor nélkül - mondja J. J. Weiss többek közt - egyetlenegy ember sem volna e könyvben, akire rokonszenvvel tekinthetnénk! - Az egész nagy regénynek - legalább ezt mondja Faguet - egyetlen megindító helye van: Rouault apó levele leányához. - A Brunetičre szemében egyetlen emberi alak van e műben, s ez a gazda-ünnep öreg szolgálója. - S Henry Laujol [*] is azt tartja, hogy hideg és szívtelen írásai során csak egyszer érzékenyült el Flaubert, és pedig szegény kis Justin-en... De ha mindez így van, egy regényben, mi marad akkor végtére abból a sokat emlegetett «kegyetlenségből»?

Mindezek a babonák matuzsálemi kort érnek. Gyakran, csakhogy nagyobb súllyal nyomhassanak a latba, igyekeznek valahogyan egymással összhangba kerülni, szövetkeznek az életadatokkal, menedéket kérnek a súlyos szisztémáktól, s így, tömegben, s körülbástyázva, s félig-meddig az igazság látszatával, hatásos arcképekké alakulnak. Látszólagos különbségük ellenére, ez arcképek testvérekként hasonlítanak egymáshoz. Nem csak azért, mert mindegyik ugyanannak a Flaubert-nek vonásait óhajtja megrögzíteni, hanem mert jámbor hívőkként, egymást követik és folytatják, egymásra testálják örök problémáikat és mesterségbeli titkaikat, s még ha új adatokat is hoznak, sietve beleillesztik őket a megszentelt hagyományok kereteibe. S mégis, ez arcképek közt szépséges ellentmondások vannak: mindegyikük ragaszkodik a maga kiaknázatlan kis érc-eréhez, mindegyik különb kíván lenni, mint a többi, és végül valamennyi: tükör, amely, igaz, ugyanazt a képet mutatja mindig, csakhogy más-más világításban, s más-más vetítés szerint...

Pályája vége felé járva, s immár kissé meggörnyedten évei s érdemei súlya alatt, Maxime Du Camp [*] visszanéz még egyszer irodalmi emlékei felé és bizonyos jóindulattal, s majdnem féltékenység nélkül beszél híressé vált barátjáról. Ha őszinte szívvel hódol Flaubert talentumának, - és nem lángeszének! - éppoly őszintén fájlalja, hogy valami titkolt betegség meggátolta e kiváló talentum kifejlődését. Ily módon - mondja e szerető barát - Flaubert megbénult és megállt; már húsz éves korában készen volt minden tervével, s egész életét arra pazarolta, hogy e terveket megvalósítsa... Magányában, amelyet csak kénytelenségből választott, valami klastromi vonásra tett szert, amelynek erős volt a cellaszaga... Nem csoda hát, ha nem szerette, s nem értette az emberiség nagy érdekeit, s ha örökké csak a formát csodálta, a formát, vagyis a látszatot... S azoknak a szemében, akik közelről ismerték, inkább csak amolyan mesterember volt, ki örökkön izzadva dolgozott munkáján, mint vérbeli író, ki könnyedén, s hanyagul forgatja szerszámát, a tollat...

A Brunetičre Flaubert-ja pedáns és fanatikus tudós. Minden írása mutatja a pontos adatok kedvelését, a materialista módszerekben való tobzódást és azt a merev és feszes stílust, amelynek szárazsága emlékeztet a levéltári okmányokéra. Materialista formaszeretetében oly messze megy, hogy a tiszta emóciót feláldozza a mesterségnek, s a tanulás-nyerte adományokat többre tartja a természet-adtáknál... S mivel csak a dolgok felszínét nézi, egy egész nagy belső világ rejtve marad előtte, értelmi, s akarati képességeink világa... E tévedt, nagy talentum lenézi a jelenkort, s megveti a cselekvést... Bizonnyal szerette a művészetet, de mit ér az, ha nem szerette az embert?...

Flaubert - ismétli Faguet is - Flaubert embergyűlölő volt, de a romantikusok receptje szerint. Ha nem is veti meg a valóságot - mert hiszen szenvedéllyel kutatja - semmiképp sem szereti az értelmes embereket, sem a nagy, átfogó eszméket... Igaz, hogy szívesen firtatja a nagy metafizikai problémákat, de ez is csak romantika nála, romantika, amely tudvalevőleg vadássza a titokzatost, a borzalmast és a fantasztikust... Mint író, a legnagyobbak közül való, ám a tiszta értelem terén nagyon is korlátoltak a képességei, és, főképpen, ne higgyünk kritikai érzékében...

Mosolyogva és kétkedőn, mivelhogy ez a szokása, Anatole France [*] nem is hisz már a Flaubert intelligenciájában, sem pedig sokat hánytorgatott pesszimizmusában. Nem olyan szerencsétlen ő - szerinte - mint amilyennek látszik, mert hiszen nyers, jólelkű, becsületes, s tele van hittel és lelkesedéssel. De óvakodjunk az eszméitől, mert ez az ember a balhitek tárháza és még csak nem is értelmes... Eszmeköre csupa láva és csupa vízözön, logikája épp annyi van, mint akár egy földrengésnek. Elméletei a «tiszta szépről» és a személytelennek mondott művészetről éppoly közepesek, mint bosszantók; egyébként még csak nem is eredetiek. S mivelhogy se módszere, se kritikája, ő a legnehézkesebb minden irodalmi napszámos között... Hasonlít azokhoz a derék hadvezérekhez, akik, bár nem értenek a stratégiához, megnyernek mégis minden ütközetet...

Más bírálók így okoskodnak: Flaubert megveti a jelent; bizonyítsuk be neki, hogy mégiscsak korából való ő is... Korának fia, Bourget szerint, kései és mély romantikájával, s fanyar és mindent feloldó eszmélkedése révén, amely épp a mi korunk mérge s szenvedéseinknek kútforrása. - Korának fia, ha Taine-nek hiszünk, minden idegességében és abnormitásában, akár beteges és kényszeredett képzeletét, akár végletes és lázas munkáját, akár az egész degenerált s színekben széteső művészetét tekintjük... Dekadens ő is, mint Apuleius, akit nem ok nélkül csodál, amellett erős, mint egy bika, s embernek és barátnak egyaránt odaadó és hűséges... - Végül J. J. Weiss szerint materialista, mint egész százada, az ember, Flaubert szemében, nem jelent semmi egyebet, mint a legkülönbözőbb ösztönöknek leleményes összetételét. Az emberi bűnöket olyan felsőséges nyugalommal nézi, amely már-már a megelégedéshez hasonlít... Így aztán szegény Emmával olyan igazságtalanul bánik, hogy gyűlöletessé teszi a szegénységet, s irigylésreméltóvá a vagyont...

Igen - így sóhajtoz Louise Colet [*] - az ő szíve csakugyan kőből való és sohse volt képes megérteni kedvese leheletfinom érzékenységét. Amikor az, kit Múzsájának nevez, szeretné elpazallni, míg nincs késő, immár tünékeny ifjúságát, s egy kis szerelmet kér barátjától, ez pompázó maximákat küld neki a levélben, s művészi elméleteivel szórakoztatja! S mikor a Múzsa egyedül, s kissé szegényen marad és barátja nagylelkűségére apellál, akkor ez a lemondást prédikálja, s a szegénység fogadalmát magasztalja előtte! Ihlet, és főképp, szerelem híján, hogyan is érthetné meg szegény Múzsájának benső viharait, s a szívnek e dobbanásait, amelyekre csak egy lángelme képes! Hiába növeli, magánya árnyában, amúgy is monstruózus egyéniségét, bizonyos fajbeli fonákságok még gőgjén és akaratán is átütnek, s a művészetnek ez a kis Origenese alapjában semmi egyéb, mint egy műkedvelő nyárspolgár...

A Goncourt-testvérek Flaubert-je amolyan kellemes jó pajtás, kissé goromba és erőszakos, viszont csupa szeretet és nyíltság, barbár is, művész is egyidőben, gaudissart-i hajlamokkal, aki, tudvalevőleg, szerette a vaskos tréfát és az érzelmes melodrámát... Már most mi sem különösebb, mint az Education egyik jelenete, Arnoux-né utolsó látogatása, amelynek érzékeny finomsága elképesztette mindazokat, akik közelről ismerték Flaubert-t: mint is tudta ezt megírni?

E naiv és vaskos vidéki - imígy «Paris» híres szerzője - sose tudta értékelni a főváros könnyű elmésségét és a be nem avatottak előtt örökké rejtve maradó árnyalatait... Egy hercegnőt, egy minisztert a vidéki ember szemével bámult... Párizs kellős közepén is megőrizte szülőföldjének babonáit, gyűlölte a modern haladást, haragudott a vasútra, a lapokra, a demokráciára, s még csak a saját «formuláját» sem ismerte, amelyet követői, a naturalisták Madame Bovary-ból merítettek... Amit mindennél többre becsült, az a szép, szabályos mondatok faragása, bencésmódra, szögletében ülve, s életét áldozva e munkára... Egyetlen kötet megírásához tíz esztendőre volt szüksége. Bovarynében benne van az élet első harminc éve, az Education magába foglalja erkölcsi és politikai életünk húsz évét, s Salammbô és Szent Antal több század porát takarítják félre... Szó sincs róla: költő és derék ember, akiben hidegvér is akad, hogy tisztán lásson, de a tökéletességnek valami beteges vágyával, s a szépnek azzal a szenvedélyével, amely az 1830-as generációt jellemezte... «Dehát ez a szenvedély - jegyzi meg könnyedén Zola - oly kevéssé érdekel ma minket!»...

Flaubert mindenek előtt: orvos - bizonyítja René Dumesnil, aki egész tanulmányát a rouen-i közkórházban írta... Gondoljunk környezetére és származására: mindenütt orvosokat látunk; nemcsak apja és testvérbátyja, legjobb barátja, Bouilhet is az volt... Nézzük meg műveit és módszerét, minden lapján ott a nyoma orvosi gondolkozásmódjának... Gondoljunk orvosi típusaira, akiknek részletesen megrajzolja egész mesterségbeli pályafutását... Gondoljunk Emma halálára, a Zsoldosok agóniájára, a kis Arnoux-fiú betegségére: mindezek a leírások valóságos klinikai iratok... Jellemrajzai patologikus megfigyelések; stílusa a helyes mondat fiziológiai elmélete; filozófiája egy tudós pesszimizmusa. Hasonlatai tobzódnak a biológiai és orvostani képekben, s vízióiban felhasználja, akár egy jó gyakorló orvos, a tulajdon idegbajának a tüneteit!...

Mert ez az orvos nagybeteg és Louis Maigron [*] rá is mutat erre a súlyos betegségre. Az ő «szegény, kedves Flaubert»-jét gyógyíthatatlanul megrontotta a romantika borzalmas ragálya... Mélységesen sivár életében a művészi felmagasztulás volt egyetlen vigasza és ölő mérge... Mint barátja, Le Poittevin, áldozata volt ő is ragyogó álmainak, amelyek akkor is lenyűgözték, amikor a valósággal kellett érintkeznie... - Henry Laujol azt állítja, hogy Flaubert a saját filozófiájának áldozata. Az Irodalomban makacsul, s eltökélten nem az ember legjobb szolgálóját látja, hanem valami kegyetlen Molochot, amely égő áldozatokra éhes... Művészetével annyira egybenőtt, hogy máris szennyesnek hiszi magát, ha közel ér a valósághoz... Abból, ami másoknak csak elegáns ötletül szolgált, Flaubert erkölcsi alapelvet formál és gőgösen fulladozik szűk és levegőtlen eszmetanyáján... Elmélete, ha van elmélete, ellenkezője minden bölcsességnek, s tagadása minden filozófiának... S az élet e nagy festőjétől az élet maga szépen elfutott...

Folytassuk? Szóljunk még arról a szerzetesről, aki a Thomas Graindorge fanyar humorán át, croisset-i remetelakában éjjel-nappal izzadva dolgozik, s erkölcsi iratokat készít a jelenről, vagy archeológiai műveket a múltról, és aki az Akadémián Dupanloup őeminenciájának az utóda? Vagy arról a víg barátról, aki a Maupassant tükrén át [*] , rabelais-i módra mulat és mesél, s akit csak az emberi ostobaság észlelése tett misanthrope-pá? Szóljunk arról a versengésről, amely akörül forog, hogy vajon melyik barátja vagy bírálója szerette, s méltatta jobban Flaubert-t? Maxime Du Camp? Hisz mindenki tudja róla, hogy megrágalmazta barátja emlékét! Louis Bouilhet? Ő sem, hisz nem értette meg az első Tentation-t, ő, akit még Du Camp is csak amolyan másodrangú talentumnak tart. Louise Colet? Ez a hiú és zsarnokoskodó teremtés, akinek szerelme csak becsvágyát izgatta, s legfeljebb még az érzékeit? Talán George Sand? Nem, még ő sem; igaz, mondja Louis Bertrand, iparkodott őt megérteni, de fájdalom, eredmény nélkül. - Anyja? Hívei? Tanítványai? Mindenki szerette, s megértette, csakhogy mindenki a maga módján, a maga ízlése és hajlama szerint, mindig személyük teljes integralitásával, szemtől-szembe Flaubert-rel, minden magukról való lemondás, minden magukról való megfeledkezés nélkül. És aztán azok a bírálók, akik még életében ismerték Flaubert-t, mi mást figyelhettek meg, mint feltűnő külsőségeit, s mi egyebet jegyeztek fel, mint harsogó ötleteit? Persze, valami belső kényszerűség arra ösztönözte őket, hogy a logika hídját vessék Flaubert személye és művei közé. De, kérdjük, nem hamis-e ez a törekvés, amely, valami sietős egyszerűsítéssel, logikai, s csak logikai kapcsot vél találhatni a véges ember és a végtelen mű, a nagy pózok és a nagy regények Flaubert-je között? Mert hiszen, ha meggondoljuk, éppen e világi pózok elől menekült Flaubert a regénybe. És akik az ő életére, s még többször: leveleire hivatkoznak, mit is találnak életében, s mit olvasnak leveleiben? [*] Sok lim-lomot, s fegyverzörejt, sok hiú gesztust és deklamációt, vidéki zamatú vaskos tréfákat, paradoxonokat hiszékeny jámboroknak, leleményes okoskodásokat, amelyekben csak az értelem kevés, s kopott örök-igazságokat, amelyeket vad hévvel kürtöl világgá. A mi mindennapi életünk ezer apró megalkuvást rejt magában, és még Flaubert sem térhet ki előlük. Gyakran van okunk kételkedni szerelmi vallomásaiban, s nem mindig bízunk heves barátkozásaiban. Amikor «Múzsája» terhére válik, gorombán kipenderíti a házból: ha Emmában van valami Louise Colet lényegéből, Flaubert sincs minden rodolphe-i vonás híján. Barátjának, Du Camp-nak sikerei mintha nyugtalanítanák kissé; s ha haragszik Sainte-Beuve-re, két hízelgő bírálatért kész neki megbocsátani «az egész boltját»; szívesen szól rosszat felebarátairól, és szívesen veri a mellét, ha a saját nagylelkűségéről van szó. Örökké önmagát elemzi; sosem telik be önmegismerésével. - Négykötetes levelezése, e széles és zavarosvizű folyam, homokot és jó aranyat egyforma bőséggel sodor tovább. Van itt minden: apróra leírt kis fogyatkozások, s büszkén kifeszített bicepsek, érzékeny finomságok és szilaj otrombaságok, gyávulás és szájaskodás, ocsmányság és naivitás, gyűlölet és gyalázkodás, áldozat és ragaszkodás, s csalafintaságok, méltók Normandia szülöttéhez, szelídségek, s elragadtatások, méltók az első század keresztényeihez, lendületek és összeroppanások, pár nagy eszme, tág mint a világ, a Művészet elmélete és az Universum víziója. Vannak ordítóan hamis «vallomásai», s vannak színészes pózai, amelyek lelke mélyéről szakadtak, a szavai megmámorítják, s a tulajdon muzsikája túllendíti a dolgok határain. Vannak értékes percei, amelyekben gondolata együtt jegesül ki a formával, bővenzengő szavai nem dagadnak ki kereteikből, s amikor tolla és szíve között eltűnik minden távolság. E vibráló, s fájó idegű lélek megremeg minden külső mozzanatra, s idegeinek játéka örökös rezgésben tartja. Ha már most ragaszkodik ahhoz, amit változatlan énjének érez, s ha annak legmélyére akar ásni, akkor állandóan résen kell lennie, és pedig felszínes énjével szemben. Harcolnia kell minden ellen, ami körülfogja és magával rántja. Gyanúval kell fogadnia minden «ösztönös» inspirációját, s minden könnyű magafeledkezését, okolatlan kedvteléseit gyökerükig ki kell irtania, s csak sokára, véres munka és verejtékes erőgyűjtés árán fejtheti ki végre legigazibb jellegét. Csakhogy a levélbeli meghittségekben meglazul minden belső fegyelem, s Flaubert-t hol a vére hajtja, amely másért forr minden új percben, hol pedig a tolla viszi, amelyben forró elméssége sima routine-nal párosul. Amikor ír, levelezőjének képe teljesen elúrhodik a lelkén. Víg vidéki cimboráit rabelais-i vaskosságokkal mulattatja; gyöngéd, s majdnem ájtatos Mlle de Chantepie-vel szemben, pajzán és szabados Maupassant-nal, könnyed és világfias Caroline húgával, egyszerű és ragaszkodó az elaggott George Sand-nal, keresetten párizsi a két Goncourt-testvérrel, mélázó és érzelmes gyermekkori barátaival, - mintha minden levelében más hangja s jelleme volna; s ha csak egy belülről feltoluló érzés nem fojt el minden külső kötöttséget, «intimusnak» mondott levelei ezerszer kevésbé azok, mint «személytelennek», sőt «érzéketlennek» nevezett alkotásai.

Külső életében sincs ez másképp. Csupa nyitott seb, akár egy «megnyúzott», s mint valami puha kelmét, úgy ölt magára egy-egy lelki jelmezt, sietve, védelemképp, válogatás nélkül. S amikor már hozzátörődött, belesimul nagy kényelmesen, s lengve-lebegteti, mint egy drága köntöst, környezete még biztatja, jómaga is kedvét leli benne, és a jelmez, szépen-lassan rárakodik a jellemre. De aztán belefárad, elveti, újat keres, s ha maga nem talál, mások hoznak neki. Így például, Bovaryné óta, egyre azt duruzsolják a fülébe, hogy ő Balzac egyenes örököse, hogy nemcsak témái és tervei, hanem még a termete is Balzacról öröklődött rája. Eleinte védekezik: bántja és csiklandozza ez a párhuzam; majd lassanként lépremegy; nemsokára már utánozza is «elődjét»; s a legtisztább jóhiszeműséggel írja egyszer Caroline húgának:... «Azt mondod, Balzac hasonlított hozzám. Én ebben egészen bizonyos vagyok... Szegény, szegény nagy ember!...» [*] Magányával, nőtlenségével és művészi hitével emlékeztet, ha nem is az Egyház szentjeire, de legalább a középkor fáradatlan, s lelkes szerzeteseire. Thomas Graindorge bencésnek festi; Mathilde hercegnő megajándékozza kedves szentjének, Polikárpnak arcképével; jómaga, bohókás perceiben, Cruchard-nak nevezi magát, aki szerinte barnabita páter, s a megcsalódott hölgyek gyóntatója. Tovább megy: megírja Cruchard «életrajzát», amely mindenkinek tetszik, s a Flaubert egyházi jellege most már leszögezett valóság. S ha vissza-visszatérnek a régi vívódások, elolvassa a Cruchard életrajzát, hogy «fölbuzduljon eszménye példáján!» - Rouen-ban született, polgári körben, s ezt, mintha sose tudná levetkőzni. S a Szaharában, hol minden másra intené, hirtelen s bizonyos nosztalgikus gúnnyal, a rouen-i akadémia ünnepélyes ülését véli látni, fájó élességgel, minden részletében, egészen a szónokok fehér nyakravalójáig... Családjának írt leveleiben szüntelen ott sürög-forog az egész rouen-i társaság, vidéki Krőzusok, magas rangú hivatalnokok, birtokos szomszédok, s régi iskolatársak, akiknek sajátos külön kis világa, a világi apró glóriák és főképp a megszokás és az emlékezet révén, állandóan vonzza, s lenyűgözi Flaubert-t, s olykor már-már azt kell hinnünk, hogy prefektusának bókjait legalábbis oly komoly módon vette, mint, mondjuk, Sainte-Beuve bírálatait... - E gyöngesége, amely arra kényszeríti, hogy minden kis szél előtt meghajoljon, s ez az ellenállhatatlan kedve, hogy örökké szerepet játsszon a világ és önmaga előtt, a komédiázás vádját vonja fejére. S ha még megemlítjük kisé kihívó, s olykor színfalhasogató nyakasságát, s a szembeszökő erőlködését a hatásért, az örök hatásért, nem tudjuk, megmagyarázhatjuk-e mindezt az ő kései romantikájával. Jómaga több ízben vallomást tesz «őrült szerelméről» a színpad iránt, azt is meggyónja kertelés nélkül, hogy természetének alapja a «csepűrágás» és, hogy ha szegényebbnek születik, bizonnyal nagy színész vált volna belőle. Gondoljunk csak bálványának, Shakespeare-nek színművészetére, ahol a tirádák és a gesztusok nemcsak magukért szerepelnek, hanem a lélek csorduló teljét adják, amely legjobb formáját keresi, - s akkor tán feldereng bennünk az a sejtés, hogy mind e komédiás pózok igaz oka nem valami meddő és léha bohóckodás, hanem a magára meredő léleknek, hol játékosan felejtő, hol pedig szorongva kereső aggodalma... «Bár kitűnő utánzóképességgel vagyok megáldva - írja maga Flaubert egyik levelében - a torzulásaim keltette ráncok nem módosíthatják meg arcomat...»

Nekünk e módosulatlan arcot kell megtalálnunk, futó s csalóka változatai mögött. A lényeges embert keressük, ki szabadulva minden korlátjától, egymagában áll az Universumban. S az igazi Flaubert-t majd csak akkor látjuk, ha leválik róla mindaz, ami lényétől idegen, ami esetleges és hamis...

 

[*] Revue de Paris 1905. VI. 15.

[*] Revue de Paris 1900.

[*] E. de P. 1908. II. 1.

[*] Revue Philosophique 1916.

[*] Mme B., édition Charpentier.

[*] I de Gaultier: Le Bovarysme <.

[*] Így Fauget: Flaubert <.

[*] R. Dumesnil: «Flaubert, son hérédité, son milieu, sa méthode» <<1905.>

[*] C. Commanville: Souvenirs Intimes <

[*] Taine: «Instantané sur Flaubert» <

[*] 5 Így R. Descharmes: Fl., sa vie, son caractere et ses idées avant 1857. <

[*] R. Dumesnil.

[*] I de Gaultier: «Le Génie de Flaubert» <.

[*] R. Descharmes.

[*] Faguet.

[*] Paul Souday: «Les Livres» <.

[*] Mlle Bosquet szerint: l. Descharmes-nál.

[*] Correspondance de G. Fl.

[*] «Les Romanciers Naturalistes», 1881.

[*] «La Vie a Paris» l. 1880.

[*] «G. Fl» <

[*] 4 «Le Travail du Style dans G. Fl.» <.

[*] «Le Probléme de Style» <

[*] «G. Fl.» <.

[*] «Journal», passim.

[*] Nouveaux Lundis IV.

[*] Études sur la litt. contemp. <.

[*] «Le Roman Naturaliste» 1883.

[*] Questions d'Art et de Litt. 1878 et Corr. entre G. Sand et G. Fl.

[*] Études de critique scientifique 1890.

[*] Études dur Fl. inédit <

[*] «La litt. brutale» <.

[*] «L'Art Romantique» (Oeuvres compl. III.)

[*] «La Corr. de Fl. <»

[*] «Souvenirs Littéraires» <.

[*] «La Vie Littéraire» II-III.

[*] «Lui» <<1860>.

[*] «Le Romantisme et les Moeurs» <.

[*] «G. Fl.» <«Letters de Fl. a G. Sand», Charpentier 1889.>.

[*] Correspondance de G. Fl. I-IV. <.

[*] Lettres a sa niece Caroline <.