Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A rossz orvos

Kosztolányi Dezső: A rossz orvos
(Elbeszélés)
XII.

István egy nyári este hírül vitte neki, hogy Gasparek meghalt.

- Mikor? - kérdezte az asszony és elsápadt.

- Ma délután. Hirtelen. A verandán pipázott. Egyszerre kiesett szájából a pipa és vége volt. Agyszélhűdés.

- Hát ő is?

Sajnálni nem merték és nem tudták.

Vilma rátért arra, amin gondolkozott:

- Ha ő nincs, akkor talán...

- Akkor akadt volna más. Mindig akad más. Nyugodj meg ebben, kedves.

- De hány ember él a földön, akivel szintén megesett ilyesmi, mint velünk. Végzet, puszta véletlen, mondják és tovább élnek.

- Ők nem látnak - mondta István - de mi látunk.

Vilma csak ezt mondta még:

- Rossz orvos volt.

- Nagyon rossz - szólt István.

- Csak el lehetne felejteni - sopánkodott az asszony.

- Ha meghalunk, elfelejtjük - mondta István. - A halottak mind elfelejtik az életüket. Azért olyan nyugodtak és szelídek. Azért tudnak olyan hosszan aludni.

- És addig...

- Addig élünk.

Kis szünet után:

- Úgy, ahogy lehet.

- Ő a mennyországban van - szólt Vilma.

- Igen, mi pedig itt maradtunk - és elhallgatott.

István nem mondta ki, amit gondolt. Hogy a pokolban vannak, hogy a kárhozat lángjai között vannak.

- Dehát nincs bocsánat? - rimánkodott a nő.

- Nincsen.

- Annyit szenvedtem én is, te is. Senkise könyörül rajtunk?

Az a csönd, mely a nő szavait követte, olyan volt, mintha mind a ketten várták volna valaki feleletét. Senkise szólt.

Évről-évre így koptak, fáradtak és mentek a biztos halál felé.

De nem bocsátott meg nekik senki.