Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kosáryné Réz Lola: Álom

Kosáryné Réz Lola: Álom
(Két részlet egy új regényből)
VII.

Az erdő öreg fái ünnepélyesen bólogattak mélabús lombjaikkal, hogy Ádám átjött közöttük. Egy-egy ág eléje csapódott riadtan és a kopaszodó vörösfenyők szégyenkezve bújtak meg a többi között. Szorgalmas harkályok kopácsoltak még, de már fekete varjak röpködtek a tisztáson lomha szárnyakkal és a haraszt, mint vörössárga nehéz szőnyeg, feküdt az örökösen nedves erdei földön. Ádám csöndesült szívvel nézett körül, mintha minden halkabb és vigasztalóbb lett volna itt és mintha a végtelen fasorok között sok-sok ember sétált volna már, elpanaszolva bánatát a komoly és hallgatag erdőnek.

Aztán ott állt előtte tágas tisztáson a kerttel övezett furcsa magastetejű ház és Ádám megállt egy percre. Most egy felkötött állú, síró kisleányt lát majd és néhány mogorva, tudákos öreg embert... Sajnálta otthagyni az erdőt. Ám az ajtó már nyílt, fehérkötényes vén férfi vezette homályos folyosókon át és egyszerre kék mennyezetes kis szobában állt meg, ahol az ágyon fehérarcú leány feküdt csukott szemmel, mozdulatlanul és hét öreg ember őrizte aggódva és hallgatagon. Némelyik kezébe temette a homlokát, s fel sem emelte az ajtónyílásra, a többi komor arccal hajolt meg a belépésekor és az egyik, a leghosszabb szakállú, ott térdelt az ágy mellett és fejét a leány takarójára hajtva elszunnyadt a fáradtságtól. Igen, valamennyien, mintha a rég elvesztett szeretteik miatti fájdalmas aggodalmat élték volna még egyszer át; minden, amijük valaha volt, amit az élet elvett tőlük, testet öltött Hilduskában. Talán nem is őt szerették... Valakit régen, gyermeket, anyát, vagy asszonyt és az emlékeket, amik mind, mintha ott ragyogtak volna a Hilduska selymesfényű hajglóriája körül.

Ádám nem mert megszólalni, nehogy felébressze, bár odakint eltökélte, hogy nagyon siet majd. De nem gondolhatott most erre, régi tündérmesék varázsát érezte a halk, kékes derengésben és néma, szertartásos meghajlással fogadta el a faragott széket, amit az egyik öreg úr, - szemüvege alatt két nyugtalan vizű tó csillogott, - tett oda a számára. De Hilduska most sóhajtott, aztán felnyitotta a szemét, felébredt, - felült.

- Eusébius bácsi! Eusébius bácsi! - szólalt meg halkan és mosolygott és bőujjú hálóköntöséből kinyújtva a karját, megsimogatta a takaróján pihenő fehér fejet. - Vigyétek az ágyába őt, hiszen megfájdul szegénykének a nyaka!

Ám Eusébius mosolyogva ütötte már fel gömbölyű fehér fejét, s felállt az ágyhoz támaszkodva.

- Semmi az, semmi, Hilduska.

Valaki vállon érintette.

- Szalicilt küldött a doktor.

Most Hilduska is megfordult. Először a cipőit látta meg Ádámnak, aztán a városias, puha posztóból készült felöltőjét. Aztán a kezét, - komoly, nagy, erős kezet, amint a szürke puha kalapot fogta. Széles mellén észrevette a hímzett, világos mellényt, - kézzel hímzett mellényt, aminek minden öltésében Jeannette csókjai és sóhajai simultak a szívéhez... Hirtelen az arcába tekintett, a homlokát látta csak, s két ragyogó szemét és az övéit most behunyta. Nem is nézett fel többször. Az urak kimentek, ott beszéltek az ebédlőben, hallatszott a zsongás. Egyszerre, mintha hangszó csendült volna meg, úgy hallotta tisztán:

- Szívesen elhozom holnap magam.

Elment. Bizonyosan mind kikísérték, csend volt a szobákban... Ám egyszerre halkan, halkan nyílt az ajtó és Hilduska behunyt szemmel is tudta, hogy Ambrus áll a küszöbön.

- Hilduska, alszol?

Hilduska nem mozdult. Szorosan csukva tartotta a pilláit. - Igen, igen, - gondolta, - én most alszom és nem látok és nem hallok semmit.

Ambrus letett az ágyra két pompás, nehézfejű őszi rózsát és lecsüggesztett fejjel kiment a szobából. Nemsokára megint léptek jöttek, sietősen, csoszogva. Eusébius jött, elhelyezkedett a széken az ágy mellett, kitette a zsebóráját az orvosságos üveg mellé... Hilduska jól látta őt. Egyszerre felült, elkacagta magát, két keze közé fogta az öreg fejét és összecsókolta.

- Te olyan jó vagy, Eusébius bácsi! Úgy szeretlek téged!

Eusébius szinte riadtan tekintett reá. Aztán egyszerre felugrott, kikiáltott:

- Bejöhetnek mind! Ébren van és nevet!

Jöttek mind, mosolyogva, megkönnyebbülten és valamennyien hoztak neki valamit. Odahívták Vendelt is, behozták Vidrát, a macskát, a nyulakat és Gotthárd békacsaládját. Eusébius is kisietett aztán mosolygó és titokzatos arccal és visszatért kis fehér kecskegödölyével az ölében.

- Meglepetés!

Hilduska csodálkozott, kacagott, örült, mintha kisgyermek lenne és valamennyien boldogok voltak. Odajött Ambrus is, Hilduska bíboros arccal vette fel ágyáról a két szál virágot, - oh, most bátor volt Eusébius bácsival az oldala mellett - és betette az asztalkán álló pohár vízbe.

Este az öregek leültek még az ebédlőben, figyelték a szél zúgását, s néha egy-egy közömbös szót ejtettek. De az arcuk derült volt, a hangjuk lágy, minden mozdulatukban benne volt: Hilduskának semmi baja! - ha nem is ejtették ki a nevét.

Egyszerre megszólalt Ambrus az ablak mellől, ahonnan megint, megint a fák alatti homályban libegő bizonytalan fényességeket nézte:

- Mondjátok, nagyon öreg vagyok már én?

Gotthárd felelt neki:

- Két évvel vagy fiatalabb nálam, nekem pedig már unokáim vannak valahol....