Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Csató Sándor: Vaszil

Csató Sándor: Vaszil
8.

Sokáig feküdt mozdulatlanul azon a priccsen, amelyikre a barátságtalan katonakezek lökték. Nemcsak a teste volt merev, az agya is, mintha megbénult volna, elvesztette a múltat, nem látta a jövőt, mintha két vastag átfürkészhetetlen fekete fal között szorulna a jelen, sötét volt előtte minden, mi elmúlt s minden, ami jöhet. Csak a szándék pislant fel néha, hogy gondolatait mozgásba hozza, az ellapult tekervényeket összecsavarja, de ennél tovább nem jutott, petyhüdt, szétfolyó, puha volt a fejében minden, mint az akarat nélküli élet.

Sokáig feküdt így, talán egy éjszaka is elmúlt közben s még mindég nem tért magához. Csak mikor jól megrázták s egy kis idegen energiához jutott, kezdett az élet újra élni benne.

- Fát akartam szedni - nyílott ki a szája, de a hangszálak nem rezegtek.

Először a szeme látott, körülforgatta a cellában s nézte, hogy hová jutott, azután a tapintása ébredt fel s megtudta, mi az a kemény, ami a hátát nyomja, kinyílt a füle s a rázó kéz nem éppen barátságos, biztató szavai jutottak az agyába.

- Egy-kettő... felkelni... elég ideje fekszel már, kialudhattad magad.

- Fát akartam szedni - jött ki a száján, mint egy elraktározott akarat, amelyik csak később talál szabad utat.

- Nekem mesélhetsz, én elhiszem, csak majd azok elhiggyék - szólt méltatlankodó, meg gúnyos hangon a fogházőr, fensőbbséggel és méltósággal, mint amilyen egy bezupált őrmester lehet, akinek már sok ilyennel volt dolga.

Vaszil nehezen összeszedte magát s miután egy pár nógató nyomást is kapott, elindult az őrmester vezetésével a sötét folyosón.

Sokáig mentek, az út folyton csavarodott, hol jobbra, hol balra, lépcsőn fel, lépcsőn le, míg egy ajtó előtt állva maradtak. Az őrmester kinyitotta az ajtót, s betuszkolta Vaszilt egy nem éppen nagy, de széles ablakú, világos szobába.

Szemben az ajtóval, az íróasztal mellett, egy tiszti ruhás, három aranycsillagos úr ült s kíváncsian emelte fel fejét, mikor Vaszilt bevezették.

Az őrmester feszesen megállt, keze sapkájához merevedett s keményen jelentette:

- Százados-hadbíró úrnak alázatosan jelentem...

Vaszil sötéthez korcsult szemei megszeppenve pislogtak. Elkapta a hadbíróról, felemelte s a hadbíró háta mögött a falat nézte. A falon éppen olyan bíborba, bársonyba öltözött kép lógott, mint a kékszemű a pópa szobájában, csak öreg, fehér szakállú ősz ember, összeráncosodott arccal, összehúzott homlokkal s szigorú szemét rosszallóan meresztette Vaszilra. Onnét is elfordult s hogy bebiztosítsa magát, felemelte a szemét egész a mennyezetig s azt nézte. A mennyezet megnyílt, fölötte az égből két kutató szem szedte szét Vaszil testét, belenézett lelkébe, mindent látott, ami ott történik. Összerázkódott, lekapta szemét s maga elé nézett. A két kutató szem az íróasztal mellől meredt rá, mintha egyenesen a szeme járásával együtt az égből pottyant volna oda.

Összefogta a kabátját, a karját rászorította, hogy amit csak lehet, letakarjon a kutató szemek elől.

A hadbíró kiküldte a szobából az őrmestert, négyszemközt akart Vaszillal beszélni.

- Fiam - szólította meg barátságos hangon - én a barátod vagyok, nem büntetni akarlak, hanem segíteni szeretnék rajtad, mert látom, hogy te nem vagy bűnös, te csak áldozat vagy. Rossz emberek áldozata, kik felbéreltek erre a becstelen tettre.

Kis szünetet tartott. Vaszil szemei tágultak, mintha látni szeretnék azt, amit a fülek megérteni nem tudnak, azokat a barátságos szavakat, az élces baritonba burkolt szerető szívet, amelyik ott rezgett annak az embernek a hangjában.

- Fiam, te nagyot vétkeztél - nézett bánatosan Vaszilra. Vétkeztél a hazád ellen, ahol születtél, ahol felnevelkedtél, ahol nyugodtan éltél, vétkeztél a császárod ellen, akinek hűséget esküdtél s vétkeztél az isten ellen, mert legszentebb esküdet megszegted. S látod, az isten büntetése milyen hamar utolért.

- Az isten büntetése... vágódott Vaszilba a szó. Eszébe jutott a pópának tett eskü, a borzalmas eskü s tótágast állt a feje. S a szemek tágultak, mintha látni szeretnék azt, amit a fülek megérteni nem tudnak... a mindenképp büntető istent.

- Pedig te nem vagy bűnös, hanem azok a lelketlen emberek, akik felbéreltek erre a becstelen tettre, akik kényszerítettek, hogy olyan dologra vállalkozz, ami az életedbe kerülhet. Azok a gazemberek és mégis te állsz most itt, te reszketsz az életedért, azok pedig valahol mulatnak, jót nevetnek rajtad, hogy így be engedted magad csapni. Fiam én sajnállak téged.

A szemek bután néztek, nem tudták a füleket pótolni, ők sem értettek semmit abból a zavarból, ami Vaszil fejében volt. Felpislogtak a képre, talán ott van a dolog nyitja, elkalandoztak a múltba, a másik kép jóságos szeméhez, a pópa barátságos arcához, ahhoz az istenhez, ahhoz a császárhoz s zavarodottan reszkettek, nem értették az egészet.

- Meg kell bánnod a bűnöd, töredelmes vallomást kell tenned, hogy könnyítsél lelkiismereteden. Azt akarom, hogy megtisztulj a rád tapadó szennytől, a szennytől, mely a lelkeden fekszik. Tégy töredelmes vallomást, mintha isten zsámolya előtt állnál, ezzel eldobod magadtól a bűnt s a régi becsületes ember leszel ismét.

Vaszil szótlanul állt, csak a szemei jártak a múltból a jelenbe s nem értették az igazi bűnt s az igazi istent.

- Én menteni akarom azt, ami még menthető. Valld be, hogy kik voltak azok, akik belecsábítottak ebbe az aljas dologba, hogy megkaphassuk az igazi bűnösöket s ne legyünk kénytelenek téged olyan szigorúan büntetni. Én tudom, hogy te becsületes ember vagy, de rossz emberek tévútra vezettek, felbéreltek a hazád, a császárod ellen hűtlenségbe, hazaárulásba vittek. Mondd meg, hogy kik voltak, én mondom neked, hogy csalók ők, gazemberek, akik a vágóhídra küldtek, a biztos halálba. Mondd meg, hogy kik voltak azok, s ezzel a te bűnöd kisebb lesz.

A jót akaró, kérdő szemek várakozóan néztek Vaszilra.

Vaszil hallgatott. A szája összeszorult, felső fogsora ráragadt az alsóra, még ha akart volna, sem tudott egy hangot kiadni. A szíve megtelt valami különös durva keverékkel, nyers nagy darabokkal, melyek hol égették, hol lágyan simogatták aszerint, hogy a múlt járt benne, vagy a jelen tülekedte ki a helyet.

- Fekélyes lesz a nyelvem... leszárad a kezem - borzongott benne a régi eskü.

S a szavak újra megindultak a másik szájból, melegen simogatóan, Vaszil letörött lelkével olyan harmóniában, mintha két egyformán érző szív ölelgetné egymást. A szavak remegtek, mikor elhagyták az ajkat s az érző szív legszebb húrjának, a másik, a bajban levő ember megmentésének rezgését hozva magukkal, behatoltak Vaszil lelkébe s ott is megremegtették ugyanazt az érzést, még erősebben, követelődzően, hiszen ott nem is más emberről volt szó. Vaszil kezdett nyugtalan lenni. Kérdő szemeit hol ide, hol oda vetette, mintha keresne valakit, aki a biztos igazat megmondja neki. Felnézett a képre s az új császár szemével helyben hagyta, amit a hadbíró beszélt neki. Kinézett az ablakon, talán fellát az égbe, ahol az örök igazság képviselője trónol s onnét is hall valamit. Az ablakon keresztül lágy sugár ereszkedett be a szobába, felmászott a falra s ott rezgett, izgett-mozgott, mintha valamit mondani akarna. Vaszil nézte, a szívből rezgő szavak már az egész lelkét megtöltötték... s a fényes napsugár, az isteni követ is igent remegett hozzá. Mintha az egész terem meg lenne töltve a purgatórium kéjes fényével, amelyik tisztításával kéjbe fürdeti a megkönnyebbülő tisztuló lelket, Vaszil nyomott melle lassan emelkedett. S mikor a fény már keresztül járta, mikor a megtisztulás boldogságának szele megcsapta, a durva parasztszív keserves sírásba csuklott. Hulltak a könnyei, mint a lepergő bűnök s Vaszil alig győzte kabátja ujjával letörölni őket.

- Megesküdtem neki... nem árulhatom el - védekezett, hogy ilyen sokáig tartja vissza vallomását.

- Az eskü, amit csalással, becsapással vesznek ki valakiből, nem érvényes - jelentette ki határozottan a hadbíró.

- Nem?

Vaszil körülnézett és a szobában mindenki és minden helyben hagyta, hogy nem.

- Én nem akartam... nem szerettem, de ő becsapott, hogy az isten azt akarja... hogy a másik jöjjön. Én ártatlan vagyok - csuklott megbánóan Vaszil hangja.

- Tudom fiam, ő a bűnös, nem te. Mondd el, hogy történt.

S Vaszil töredelmes vallomást tett. Elmondott mindent úgy, ahogy történt, nem hallgatott el semmit. Minden szava után egy-egy nyomó súly hagyta el lelkét s mikor kibeszélte mindazt, ami ránehezedett, könnyűnek, üresnek, boldognak érezte magát s hálásan emelte szemét a hadbíróra, akinek ezt a boldogságot köszönheti. Fenn a kép szemével nyájasan mosolygott, ő is megbocsátott, a napsugár helyeselt s a hadbíró írta Vaszil vallomását.

Az őrmester bejött s visszavezette Vaszilt a cellába.

A hadbíró összehajtogatta az okmányt és elégedetten mosolygott. A kitüntetésre gondolt - talán előléptetés - amit biztosan meg fog kapni, ha a fonalat felgöngyöli s az egész kémszervezetet lefogatja.

- Ugye kivették belőled az igazat - durváskodott az őrmester, aki nem volt benn a kihallgatásnál s így nem tudta, hogy Vaszillal másképp kell beszélni, mert Vaszil ártatlan.