Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Csató Sándor: Vaszil

Csató Sándor: Vaszil
5.

A következő hét nagy izgalmat hozott a kis faluba. A községháza falára nagy fehér plakátot ragasztottak ki, rajta a mozgósítási paranccsal. A hír gyorsan végigrepült a falun, még a mezőkre is kijutott, az emberek abbahagyták a munkát s mentek a községházához, hogy szemükkel győződjenek meg a hír valódiságáról. Az olvasni tudók előre álltak, a többiek félkörben gyülekeztek körülöttük s hangosan, néha bizony betűzve, olvasták, hogy mi áll azon a nagy cédulán.

Az emberek figyelmesen hallgatták az ünnepélyes parancsot, a katonák hátán végigszaladt a hideg, mintha hirtelen sok hidegvégű tű tapadt volna rá, az asszonyok kötényük csücskét szorongatták. Mikor vége volt a felolvasásnak, jajveszékelő asszonyok, szoknyájukkal egy-két ordító gyereket húzva maguk után, szaladtak haza, végig a falun, minden irányba, a katonák egy csomóba verődtek, a többiek körülöttük hallgatództak s nyugalmat színlelve, de sápadtan és megszeppenve tárgyalták a bevonulást.

Vaszil büszkén járt az emberek között.

- Én már tudtam, - szerette volna ordítani, hogy mindenki meghallja, mindenki úgy nézzen rá, mint egy fontos személyre, akinek még az ilyen hírt is előre bejelentik, de emlékezett a pópa figyelmeztetésére és még suttogni sem mert róla. A dolog különben elég hidegen hagyta. Katona nem volt. Szívbaja miatt mind a három sorozáson kidobták, amit még akkor sem igen bánt, habár gyakran megtörtént vele, különösen meleg nyári napokon, mikor a nap lemenőben volt, hogy szédült és mintha egy szúrós, hegyes kő lenne a szíve helyén, de most határozottan örült neki. A pópa alakja nagyot nőtt szemében, - mindent tud az, - hajtogatta fejcsóválva, csodálva és tisztelettel.

Másnap a katonák egy csomóban, nagy sírás-rívás közt, mind a legrosszabb gúnyáját húzva magára, elmentek a háborúba, az otthonmaradottak pedig még korábban keltek s még később feküdtek, hogy az elmenteket is pótolják a munkában.

Vaszilt is már a kora hajnali óra a mező felé vitte s bizony sötét este volt, mikor ismét hazakerült. Ha a lovakat itatni vitte, át-átsandított a kerítés mögé, nem-e szólítja meg valaki, de a pópa-lakból semmi sem jelezte, hogy itt új barátszomszédok laknak. Nem is látta a pópát egész héten át.

Szombat délután ismét az udvart seperte. Szemével folyton a szomszéd udvarba nézett, de az csendes volt és kihalt, még a kártyázó társaság is elmaradt ezen a héten.

- Nem megyek el hozzá, - morogta Vaszil egy kissé sértődötten, hogy a barátság csak ilyen rövid ideg tartott.

Este azonban, mikor a lovakkal a kút felé ballagott, anélkül, hogy észrevette volna, titokzatosan, mint abban a mesében, amit még az iskolában hallott, megszólalt a fák mögül a pópa hangja.

- Aztán Vaszil fiam elgyere holnap.

Vaszil lekapta a kalapját, de nem látott senkit, a hang gazdája vagy jól elrejtőzködött, vagy már elment.

Ismét abba a szobába invitálta. Vaszil ismerősen nézett körül, a szentek sem voltak olyan haragosak, mint a múltkor, hát ő is barátságosabban üdvözölte őket.

- Úgy-e megmondtam, - intett neki büszkén a pópa.

- Meg, - meg.

Vaszil azt hitte, hogy ismét előkerül a pálinka, lesz egy kis barátságos koccintgatás, de tévedett.

A pópa megállt előtte és semmi szándékot sem mutatott, hogy pálinkát hozzon. Sokkal kényesebb volt a dolog, amit el akart intézni, semhogy ilyen segítséget igénybe vehetett volna, megkockáztatva azt, hogy a pálinkás mámor elmúltával a kimondott szó szentsége is semmivé váljon.

- Most pedig még mást is mondok.

Felhúzta hátát, a nyaka feljebb szökött, fekete szakálla előrebámult, amint a fejét a magasba tartotta, kitárt karjába várt valakit, - talán az egész világot - hogy keblére ölelje. Úgy állt ott, mint egy ókori próféta, aki szemében az ihlet tüzével hirdeti az Úr örök igazságát.

- Majd ha megdörrennek az ágyúk s az éjszaka csendjében megzörren ablakod, térj magadba ember s vizsgáld meg lelked. Vess háromszor keresztet, nézz ki az ablakon, fel az egek Urához, emeld hozzá szemed, s adj hálát neki, hogy megengedte érned a nagy pillanatot. Akkor a határon büszke sereg kél át, szívükben bátorság, lelkükben akarat, kezükben a kivont kard, előttük az egy Igaz Isten zászlaja leng s jönnek feltartóztathatatlanul előre. Közöttük van Ő is, a szent, a dicső, aki jön, hogy felszabadítsa népét a hosszú rabság alól. Fehér lova szőre csillog a napon, s Ő üli büszkén, mosolyogva, mert tudja, hogy népe epedve várja, szomjúhozza, mint szomjas bárány a hűs vizet. Előtte meghajlik mindenki, mert Isten akarata vezérli lépteit, aki neki ellent mer állni, nyomorultul elpusztul, de mi hívők, akik várjuk jövetelét, hozsannával üdvözöljük, mint a megváltót s hálát rebegünk Istennek, mert ebből látjuk, hogy nem hagyta el az ő népét.

Vaszil tátotta a száját, mintha nyitott szájra is szüksége lenne, a füle nem elég ahhoz, hogy megértse, amit mondanak neki.

- Ahova Ő lép, áldás fakad lába nyomán, az Ő országa tejjel-mézzel folyó Kánaán, az Ő szeme boldogságot sugároz ki magából. Ő a szegények barátja, a betegek orvosa, a szenvedők balzsama, az árvák apja, az özvegyek vigasztalója. Boldog az, aki neki szolgálhat, aki tiszta szívvel várja megérkeztét, mert ezerszeresen fizeti vissza a jót, de jaj annak, százszor is jaj, aki vétkezik ellene, mert a pokol minden kínja lesz már itt a földön az osztályrésze.

Vaszil megborzongott.

- Úgy-e te mind a hat osztályt végigjártad az iskolában - engedett a pópa hangja a lelkesedésből és az ég helyett Vaszilra fordította a szemét.

- Meg az ismétlőt is - toldta hozzá Vaszil.

- Az szép... nagyon szép... te okos ember vagy, én azt mindjárt láttam.

Vaszilnak tetszett a dicséret s az önbizalom elégedett mosolyra gömbölyítette arcát.

- Akkor tanultad az iskolában, hogy itt valamikor a rutén nép volt az úr, nem idegenek zsarnokoskodtak rajta. Azok voltak a jó idők. Úr volt a rutén a saját portáján, nem volt finánc meg csendőr, nem vitték el a szegény ember utolsó párnáját is adóba. Még a termés is jobb volt akkor.

- S látod fiam - jósolt a pópa, ez lesz most ismét. Nem idegen császár fog uralkodni rajtunk, akihez semmi közünk, hanem jön az igazi, a testvérünk, a mi vérünkből való s felvirradnak megint a szegény emberre is a régi jó napok.

A pópa elmerengett az emléken, meg a jövőn. Vaszilnak meg azon csillogott a szeme, hogy tényleg milyen jó lenne, ha az igazi császár elvinné a fináncot meg a csendőrt.

- Most már tudod, hogy miért hívattalak. Téged szeretlek, mint jó szomszédot, s azt akarom, hogy a te lelked is tiszta legyen a nagy pillanatban.

Vaszil hálásan nézett rá.

- Azt akarom, hogy te is azok közt légy, akik majd akkor a jutalmat kapják, hogy azok közt a boldogok közt légy, akik Őt szolgálhatják. Nézd meg, hogy ne legyen idegen az arca, ha szembe állsz vele.

Vaszil felállt. Odament a képhez, amelyikre a pópa mutatott, a bíborba, bársonyba öltözött, drágaköves nagyúrhoz. A szelíd kék szemek biztatóan néztek rá, a lágy szőke szakáll, mintha valami kedves szellőcske fürtölné, göndörre bodrozódott, Vaszil úgy szerette volna az arcát odatartani, hogy a selymes szakáll megsimogassa. A nézéssel nem tudott betelni. Az orrán keresztül szaporán lélegzett, s úgy vágyódott, hogy a szemén kívül valami más érzékszervével is érezze jelenlétét. Kérőleg nézett a pópára. A pópa megértette, felállt egy székre, leakasztotta a képet a szögről s odatartotta Vaszilnak. Vaszil letérdelt s ahol a legkevésbé gondolta, hogy bepiszkolja, meleg szívből jövő csókot nyomott a képre.

- Akarod Őt szolgálni, hogy a jutalomból amit Ő fejedelemhez méltóan fog osztogatni, neked is jusson - kérdezte a pópa s szúrós szeme élesen fúródott Vaszil bágyadt nézésébe.

- Akarom - suttogta.

- Akkor fel kell esküdnöd. Figyelmeztetlek - lett egyszerre fenyegető a hang, - ha esküd megszegnéd, vagy Őt elárulnád, az Isten minden csapása fog egész életeden kísérni. A termésed elszárad, a lovaid megdöglenek, az asszony beteg lesz, nem lesz, aki ételt főzzön, a házad leég, hajléktalan leszel, mert így bünteti az Isten azokat, akik az ő legkedvesebb gyermekét elárulják.

Vaszil úgy érezte, mintha a két fekete szem, mint valami fekete halotti lepel egészen beborítaná.

- Akarod?

- Igen - intett Vaszil.

Elővette a feszületet. Vaszil megcsókolta s rátette két ujját.

- Mondd utánam:

- Esküszöm az egy élő Igaz Istenre, hogy Őfelségét, minden oroszok és kisoroszok cárját, aki az Igaz Isten akaratából jön népét felszabadítani, tiszta szívemből szeretni fogom, hozzá hű maradok, minden erőmmel azon leszek, hogy az ő igazi uralma elkövetkezhessék s azért, ha szükség lesz rám, neki minden szolgálatot megteszek s az ő igaz ügyét, feszítsenek bár kínpadra, soha el nem árulom.

Vaszil bódultan ismételt minden mondatot.

- Isten engem úgy segéljen, úgy adjon a családomnak egészséget, úgy legyen jó termésem, úgy maradjanak életben a lovaim, ahogy az eskümet megtartom - követelődzött tovább a pópa.

Vaszil azt is utána mondta.

- Most pedig testvéremmé fogadlak.

Azzal a térdelő Vaszilt felemelte a földről, magához húzta s hangos cuppanással megcsókolta az arcát. Vaszil legjobban sírni szeretett volna a meghatottságtól s szerette volna a csókot az arcza visszaadni, de megelégedett azzal, hogy viszonzásul kezet csókolt új testvérének.

- Most menj haza, a jutalmad nem marad el. Ha szükség lesz rád, ismét hívatlak. Úgy vedd, mintha maga az Úr hívott volna. S az esküdre vigyázz... Meg ne szegd... Jaj neked... Jaj a gyermekeidnek... No Isten áldjon meg.

Újra megcsókolta Vaszilt. Vaszil boldogságában alig találta az ajtót.

Még aznap éjjel, úgy éjféltájban, valahol messze megdörrentek az ágyúk. Az ablak megrezzent, mintha valaki gyöngéden megkocogtatta volna, hogy figyelmeztesse az ébren lévő Vaszilt az ünnepélyes esküre.