Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Csató Sándor: Vaszil

Csató Sándor: Vaszil
1.

A fehérre meszelt, sötét ablakú, falusi házak sárgálltak az izzó napfényben. A nyári nap saját tüzétől fullasztva, kemény sugaraival kíméletlenül szívott minden nedvességet, minden csepp hűst - s a párolgó föld megadóan adózott neki.

Forró júliusi szombat délután volt s Vaszil hazatérve a mezőről - szombat délutánt a hívők a szent vasárnap méltó fogadására szentelik, megtisztítván testüket, lelküket, házukat, udvarukat a hétköznapi piszoktól - söpörte az udvart. Mint afféle mindennel elégedetlen ember, rosszkedvűen végezte dolgát, nem káromkodott ugyan hangosan, ahogy a lelkiállapota megkívánta volna, csak mint a fiatal vadászkutya, ha a gazdája az úton megáll beszélgetni egy néki idegennel, s a gazdájától is fél, meg az idegen szagát sem bírja el, elfordítja fejét s elvakkantja magát ravaszul, lassan, hogy ne vegyék észre, miről van szó, úgy hümmögte ki ő is elégedetlenségét csendesen az orra alatt.

Pillanatnyi haragjának több oka volt. Az első, mert rövid volt a söprű nyele, mellyel a hét folyamán tekintélyes mennyiségben összegyűlt szemetet próbálta az udvaron összeseperni. Akármennyire nyújtotta is karját, kénytelen volt annyira meggörbülni, hogy behajlott lábszárán csaknem vízszintesen feküdt a törzse, a fejét is alig emelte, hanem lógatta szabadon a nyakából, - ha keze egy-egy pillanatra megállt a söprésben a távolról néző azt hihette, hogy valami csikaró fájdalom a hasában rántotta olyan kacskaringóssá összelapult testét. A háta is fájt már az örökös mély hajtásban, a nyaka is erősen érezte a lógó terhet s épp azért nem mondhatjuk, hogy minden ok nélkül történt, ha hümmögése közben elégedetlen megjegyzéseket tett a rövidnyelű seprőre, amivel azonban, legalább is a szem által érzékelhetően, a seprő egyáltalában nem törődött.

Haragjának második oka az irgalmatlan sugarait állhatatosan Vaszilra küldő nap volt. A nyáron telhetetlen égitest nem elégedett meg azzal, amit ő közvetlen elvégezhetett, hanem a felmelegített földből, a tüzes falú házakból, az izzadó emberekből is sugározta fullasztó bágyadtságát a levegőbe. Szellő nem fújta el, nedvesség nem hűtötte le, ott terpeszkedett, elterült vastagon, félelmetesen, mint a gőzfürdő párája, megfúlással fenyegetve a szaporán duzzadó tüdőt. A forró sugarak keményen rátapadtak meggörbült hátára, forróvá sütötték az otthon szőtt durva ingét, azzal tovább pörkölték barna bőrét, míg benn a testben is olyan meleg lett, hogy a pórusok kénytelenek voltak gyorsan lefutó, hűtő patakocskákat kiizzadni hátára, mellére, karjára. Vaszil hümmögött, de azért nem hagyta magát a meleg tolakodástól zavarni, hanem fáradhatatlanul húzta jobb karja izmaival a seprőt egyik oldalról a másikra, tiszta, szemétmentes sávokat hagyva maga után a poros földön.

A harmadik ok volt a legkomolyabb. Odaát a pópa házában, amit csak úgy tessék-lássék alacsony kerítés választott el Vaszil portájától, kis kártyázó társaság verte el a délután unalmát. Az asztal kopogott indulattal levágott öklük alatt, a kártya fel-felvillant kezükben, amint a nagyobb nyomaték kedvéért egy pillanatig a magasban tartották, a pohár megcsillant a fényben, mikor az oda is betolakodni akaró meleget időnkint hűs borral leöntötték. Az állandó kártyakompánia ült együtt, a fekete, szúrós szemű pópa, a tejfölösszájú fiatal tanító s a mindég összeráncolt homlokú szemüveges jegyző. Vaszil fel-felemelte lopva a szemét, ravasz, rejtett haraggal odapislogott s ismét munkára hajolt szeme alól előtört a csendes elégedetlen hümmögés.

A kocsiúton hirtelen tülköléssel egy nagy szürke automobil száguldott végig a falun, két magas sapkájú vezérkari tisztet ringatva kényelmes ülésén. A kanyarodónál a gyors elfordulás következtében a hátulsó kerék, mintha haragudnék, hogy egyenes futásában megzavarják, megbokrosodva a magasba ugrott s csak hajszálon múlt, hogy a bennülők ki nem vágódtak a köves útra. De nem történt semmi baj. Az autó tovább futott, gyorsan elrepült a kerítés mögött dolgozó, bámuló parasztok szeme elől, csak a gyors futásával felvert szürkés por tétovázott még sokáig a levegőben, hogy visszatérjen-e mint hű gyermek a földhöz, vagy felrepüljön a hívó sugarával csalogató naphoz. Egy részük visszatért, a másik feljebb szállt, sokat pedig elkapott a lélegző paraszttüdő s így nekik is jutott valami az úri passzióból.

- Forduljatok fel - tört ki Vaszilból hangosan a méreg s utána még jobban összehúzta magát, maga is megijedve attól, amit hangosan ki mert mondani.

Befejezte gyorsan a söprést s bement a házba. Benn a szobában sem volt sokkal hűvösebb. Azt a meleget, amit a közvetlen lecsapó napsugár főzött a szabadban, részben pótolta a bennlévő emberek, a ház, a többitől csak egy cifra, kopott pokróccal elválasztott részében heverő állatok testének kipárolgása. Vaszil a sarokba dobta a seprűt, letörölte ingujjával a homlokán felcseppesedett izzadságot s leült a padkára. A gyerekek a földön játszadoztak, a legkisebb még a bölcsőben feküdt, az asszony a család kedvencét, a sok tejet adó kecskét kapargatta, tisztogatta hízelegve, habár ez a kaparás a gyerekekre is ráfért volna, Vaszil apja, egy összetöpörödött, nyolcvan éven felüli ráncos paraszt, akit már munkára sem igen lehetett használni, legfeljebb a ház körül motyogott, tett-vett, mintha dolgozna valamit, s épp azért a legutolsó volt a házban, csendesen ült a kuckóban s kiaszott fénytelen szemeivel vágyakozva leste a gyerekek játékát, legszívesebben leült volna közéjük, ha nem félt volna annyira a menye meg a fia szidásától, hogy ő is preccentsen egyet a fényes köveken.

- Más ember a derekát töri, azok meg a hűvösön ülnek - méltatlankodott Vaszil haragosan a padkán.

Az asszony meg az öreg félénken összenéztek. Ismerték Vaszil haragját s tudták, hogy legjobb ilyenkor csendben maradni, mert Vaszil nemigen válogat, ha a haragját ki akarja valakin tölteni. Az asszony lapos homloka alatt csendesen pislogott, ő nem lázadozott semmi ellen, nem haragudott senkire és nem is értette, hogy mi haragudni való van ezen, az öreg megroppant agyának pedig éppenséggel olyan idegen volt, mintha valaki spanyolul beszélt volna előtte.

- Lehúzzák az emberről a bőrt, aztán isznak a hűvösön - morgott félrehúzott szájjal.

- De nem is kell nekem egyik sem... még ha megdöglök sem engedem az ágyamhoz.

Az asszony titokban keresztet vetett az istentelen beszédre, az öreg bámult volna tovább, de a gyerekek abbahagyták a játékot s igyekeztek mennél észrevétlenebbül kijutni az udvarra.

- Hozz vizet - parancsolta kurtán Vaszil a kecskét becéző asszonynak.

Az asszony szó nélkül felállt. A kancsóból kiöntötte az állott vizet, odament a kúthoz, friss vizet húzott s vitte sietve az urának.

A szobában csend volt, csak Vaszil hangos kortyolása hallatszott, amint mohón nagyokat nyelt a teli kancsóból.

- A lovakat is meg kellene itatni - tápászkodott kelletlenül s ingujjával még mindig vizes homlokát megtörölve, mentegetőzött, hogy miért nincs nagy kedve a lóitatáshoz.

De azért lassan nekiindult. Félrehúzta a pokrócot s belépett az istállóba. A lovak is lusták voltak a nagy melegben, lógatták lemondóan a fejüket, ami elég ok volt Vaszilnak, hogy ismét haragudjék. Az egyiket, amelyik közelebb jutott hozzá, felkunkorodott csizmájával oldalba rúgta, hogy a szegény pára ijedten kapta fel a fejét a váratlan támadásra. Így célját is elérve, haragját is kitöltve, leoldotta a kötőféket a jászolról, s vitte megnyugodva a két lovat a kúthoz.