Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 9-10. szám · / · Figyelő

Sándor Imre: Bacsó Béla

Egy régi levele fekszik előttem: « - alig hogy a szörnyű gyász rémes fájdalma megenyhült egy kissé, szinte az élet igazolására egy forró és őrült szerelem kínjaiba estem». És nekem Bacsó Béláról, az íróról kellene írnom. El kellene mondanom róla, hogy fiatal, nyers, erős tehetség volt. Hogy a legsúlyosabb és leghálátlanabb írói problémákat fogta ökölre, hogy nyomorult és lecsúszott embereket írt meg, akiket keserűen, tisztán és józanon látott. Hogy a technikája nem volt még kiforrott, de egy rövid novellában megírta az egész magyar sorsot: egy idegen nyelvű, határmenti faluba belendül az élet, a munka; a vállalkozás lázában verejtékezik várossá a falu és - a magyar tanító esténként fönt a hegytetőn tárogatózik. Vagy a regényéről kellene szólnom, melyben melegen, véresen, kavartan, szinte csak a palettára rakva adja egy munkásház sötét és könyörtelen színeit. A nyelve még nehezen fordult a sima szóra, még kalapáccsal dolgozott, igazi márványba, és negyven éves korára komoly monumentumokat adhatott volna a magyar irodalomnak.

Mindez nem fontos. Bacsó Béla ember volt és ez több, mint írónak lenni. Bátran, könnyen és nemesen élt, élte és nem prostituálta el az életét, amit kevés író mondhat el magáról. Ha szerelmes volt, hát szerelmes volt és nem regényhős, és mikor az öccsét gyászolta, hát tudta az öklét rázni az ég felé szavak nélkül. Egyedül a humor volt, amit rögtön extrahált, ezt is a maga örömének a fokozására. Meg tudott házasodni egyik napról a másikra és a házassága egy boldog faun muzsikás tavasza volt és tudott nevetve koplalni napesti fáradt loholás után, hogy muskotály szőlőt vásárolhasson a beteges feleségének. Ismerte a fekete, megpüffedt élet minden szederjes foltját és tudott egyszerű munkás lenni, aki táncolva jött be este a szobába: «Egy kis szalonnát talán hagytatok kenyérkereső apátoknak».

Mikor először találkoztam velük, házasokkal, nevetve mesélt a fiatal asszony előtt a házasélet csókos gyönyöreiről és ez éppúgy nem volt bántó, mint ahogy nem bántó Aphrodite megszületése a habokból.

Ember volt, ember. «Krisztusabb a Krisztusnál», ezt mondta a felesége első fájdalmában. És én? Ő bírálta az első önképzőköri dolgozatomat: hogy tudjak hát bírálatot mondani róla. Irigyeltem őt életében és irigylem őt most is. Mert bátran és nemesen élt, Isten volt az ő pártfogója. Isten pestist és ragályt küld le azokért, akiket nagyon szeret.