Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 9-10. szám · / · Figyelő

Pataki József: Mihályfi Károly

- negyven éves Nemzeti színházi tagságának emlékére. -

Jövetelét nem hirdette harsona s nem rikoltották hangos reklámok. Szerényen jött és csendben, mint egyszerű fiatal vidéki színész, hogy valamelyes elhelyezkedést találjon az ország első színpadán... És a siker nem is maradt el... Mindjárt az első fellépésével megnyerte a Nemzeti Színház finom ízlésű közönségének tetszését...

Mihályfi Károlynak ez a negyven év előtti sikere nagy dolog volt ám akkor. Mert abban az időben a Nemzeti Színháznál még minden a régi nagyságra emlékeztetett, jóformán az egész dicsőséges múlt ott élt még akkor. Még megvolt a régi színház is, csak éppen hogy megfejelték az új homlokzattal és eltakarták a köréje épített bérházzal. A színész-udvaron, a színpadi bejáró előtt - mintegy követendő mintaképül - az öreg Lendvay szobra merengett; a nézőtéren pedig a maga megszokott zárt székében majdnem minden este megjelent az öreg Lendvayné (született Hivatal Anikó), aki már a Nemzeti Színház megnyitásakor ünnepelt művésznője volt az intézetnek, s aki keserű nyugdíj-kenyéren talán csak azért maradt ilyen sokáig a régi nagy korszakból vissza, hogy az ifjú színész-nemzedékkel tiszteletben tarttassa a régi hagyományokat. (Jaj volt annak, aki szereplésével az ő tetszését nem tudta kiérdemelni!) - Prielle Kornélia, Szathmáryné, Szigeti József, Feleki, Felekiné még javában játszogattak ekkor, sőt néha, egyes ünnepélyes alkalmakkor fel-fellépett még Jókainé Laborfalvi Róza is... A régi magyar színjátszásnak eme kimagasló nagyjai egyenesen a dicső 40-es évekből jöttek, hozván magukkal nagy és nemes tradíciókat...

A régi nagyok mellett ott volt aztán az erőteljes fiatal gárda: Jászai Mari, Kocsisovszky Borcsa, Halmi Ferenc, E. Kovács Gyula, Nagy Imre, Vízvári Gyula, Újházi Ede, Náday Ferenc stb., stb., mindmegannyi letéteményese és tovább terjesztője a nagy tradícióknak...

A fiatal Mihályfinak ebbe a hatalmas művészi együttesbe kellett beleilleszkednie. Óriási feladat volt. Az első percben nem is tudta, hogyan kezdjen hozzá. Hiszen még nem ismerhette igazán önmagát. Szerepkörére nézve sem igazodott el még teljesen. Ekkor még inkább a kedélyes szerepekhez vonzódott s főként a siheder-komikusokat akarta játszani. De a sors nemesebb szerepkört szabott ki neki. A kiváló vezér, aki akkor a Nemzeti Színház élén állott, más pozícióba állította a fiatal színész-katonát és Mihályfi Károlyból nem siheder-komikus, hanem komoly szerelmes színész lett. De hát hogy is lehetett volna más? Hiszen erre a szerepkörre predesztinálta őt valamennyi külső és belső színészi eszköze: tömör csengésű, meleg hangja, csinos alakja, járása, taglejtése, ábrándos tekintete, szelíden mosolygó arca (melynek vonásai közt azonban mindig ott rejtőzött egy csepp nemes fájdalom!); erre predesztinálta őt mély érzésű lelkülete, szárnyaló heve és minden túlzástól ment, egyszerű, nemes pátosza. - Közte és a szerepköre közt már ifjúkorában is harmónia volt (habár ezt talán nem is érezte világosan akkor) s ez a harmónia a művészi fejlődés folyamán egyre szorosabb, egyre teljesebb lett. - És éppen ebben rejlik hatásának titka. Aki Mihályfit régi nagy szerepeiben látta, az bizony sokszor magát az összhangot látta.

A szerény és tiszta életű Mihályfi művészi önérzettel és megelégedéssel tekinthet vissza a Nemzeti Színháznál dicsőséggel eltöltött negyven esztendejére; ám azért az ünneplésnél még sem volt teljes az öröme, mert nem adatott meg neki, hogy igazi diadalainak színhelyén, a régi Nemzeti Színházban jubilálhatott volna... A régi Nemzeti Színház eltűnt és eltűnt a Lendvay-szobor is...

Biz ez nagyon fájhatott a jubiláló Mihályfinak...