Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 9-10. szám · / · Figyelő

Sárközi György: Richard Dehmel

A félmúlt német líra álmos impresszionizmusának közepette úgy harsant föl Richard Dehmel hangja, mint vadmadár kiáltása a vizek fölött. Míg lenn a halak némán tátogtak s orrukat sietve húzták vissza az erősebb hullámok közül, ő jóformán egyedül vállalkozott röpülésre. Magasra vitte-e szárnya, tudta-e hova száll s volt-e színe és lendülete evező tollainak, vagy csak alacsonyan, céltalanul, kószán és röptében is szürkén tengett-lengett a szelek között: ez itt a kérdés.

A letűnt kor, melyben élt, - letűnt, mert íme, egykori fiataljai, az ifjúság bálványai is kidőlnek már, - a kor a passzivitás kora volt. Érzékeny költői lágyan engedték, hogy beléjük hatoljanak a külvilág sugarai s épp oly közönnyel engedték, hogy lelkük pillanatnyi színeivel megszínesedve elhagyják őket. Tükröztek, mert tükrök voltak, tavak melyekből szelíden verődik vissza a föléjük hajló füzek és arcok képe s melyekben tisztán csillog az ég színe és pontosan rajzolódik a magasban elúszó felhők rajza. Változtak, de nem mert belülről fölrázta hullámaikat a hatalmas Kell, hanem mert kívülről megváltoztatta őket a még hatalmasabb Van. Nappal fehér színt öltöttek, éjszaka feketét, jó időben derűs kéket és rossz időben haragos zöldet. De önmaguk nem voltak sem fehérek, sem feketék, sem kékek, sem zöldek, hanem színtelenek. A költészet mimikrije folyt szüntelenül, mint a jelenségekben nyilvánuló természeté. De ez a folyamat a semmittevés folyamata volt; Richard Dehmel valóban a mozgást, a tettet, a gondolatot, az aktivitást képviselte evvel a dermedt nyugalommal szemben. Töprengő és küzdő: nem engedő. Maga akarja formálni az élet adott anyagát, megtöri a ráverődő sugarakat és egyeseket kiélesít, másokat elvet. Hajlít és nem hajlik, tör és nem törik. Verseinek túlfűtött, izgatott, elnagyolt soraiban állandóan érezzük az erőfeszítést az igazi alkotás felé, mely rombol és újra épít, látjuk a birkózót, aki verejtékezve igyekszik szabadulni az anyag öleléséből s homlokráncolva, ereje végső megfeszítésével akar úrrá lenni a tisztább, megfoghatatlanabb lényegek elsikló népe fölött.

Tehetségének korlátai azonban épp itt lesznek nyilvánvalóvá. A küzdelem póza teljesen kimerítette, aktivitása e lendületig terjedt, azontúl sohasem ért egy magasabb nyugalom helyzetébe. Elhagyván a jelenségek világát, szemei nem nyíltak meg az ideák világának szemlélésére, vagy csak homályosan, bizonytalanul derengett előtte az, aminek tisztasága csak teljességében fogható föl. Elrugaszkodott a földtől, de égbe nem ért s így reménytelenül lebegett ég és föld között. Tragikusan példázódtak rajta a goethei sorok: ha velős bokája megáll a földön, a tölgy lombos bércéig föl nem ér, s ha homlokával a csillagokat verdesi, lába bizonytalanul kalimpál a fellegek és szelek között. Költő nem leli kedvét ily fél állapotban, kusza belső tartalomból csak disszonáns zene hangjai szűrődhetnek ki. S Dehmel egyre érezte a vágyat, rendet, harmóniát találni. De amiként küzdelme a töredékek közül az abszolút igazságok felé nem más, mint küzdelem, vágya az igazságok rendje után nem más, mint vágy. «Die grosse Sehnsucht ohne Ziel». Ismét verejtékes, fájdalmas közeledés, a teljesülés öröme nélkül, mert nem is tudja, miben teljesüljön. S az utazó talán megelégszik az úttal, a közeledéssel, a kutató azonban csak az elérkezésben talál megnyugvást. S mert Dehmelnek hajlama volt, hogy kutató legyen, de boldogtalan utazó maradt, ki nem ismeri célját: örök elégületlenséggel, bolygó zsidóként taposta úttalan útjait.

Ez a belülről formát nem öltött, kavargó, nyugtalan, határozatlan gondolat és élmény káosz nem csapódik erős, szilárd, határozott külső formákba. Belső bizonytalansága determinálja. A szabad verset gyakorta választja formául, mert akarása tán kicsapna a szigorúbb falak közül s nem tudja, hogy a szabad vers szabadsága még kényesebb, még nagyobb és finomabb egyensúlyt kíván, hogy e szabadságért gyötrelmesen meg kell fizetni. A belül láncaival viaskodó lélek kapva-kap a látszólagos külső szabadságon. Nagy víziókat látunk, meztelenség, vér, villámok, kicsavart fák, zuhatagok gomolyognak nyugtalanul, gyakori a vihar, amely kitörőben van, vagy már vészesen zúg, és az özönlő víz fátyla eltakarja előttünk a részleteket, s szétmossa a vers csontozatát. S mikor e nyers, kitöltetlen és megtört körvonalak elébünk tárulnak, hiába erőltetjük szemünket, hiába feszítjük meg figyelmünket, mögötte nem veszünk észre mást, mint bizonytalanságot. Füleink nem a nagyság patetikus, sybillai dadogását hallják, hanem a félig gondolt gondolat, a félig érzett érzés ideges törtségét. Dehmel heroikus és nagy kísérleteket tesz, a legmagasabb költészet fényét igyekszik elénk ragyogtatni, de mert nincs elég világossága belülről, mi csak szórt villámlásokat látunk itt-ott fölcsillanni. A költő is gyanítja a maga nemteljességét és kívülről lát hozzá, hogy kitöltse a csupasz felületeket. Szép és plasztikus képei valóban szépek magukban, új és kifejező szavai valóban kifejezők magukban. Csupán a szervességük hiányzik, az eltéphetetlen összefüggésük, - nem követi a vers épületének, csupán díszei. Mennyivel tökéletesebbek azok az apró költemények, melyek nem többek ugyan egy-egy lobbanásnál, de teljesen, maradéktalanul lobbannak föl, - nem többek egy-egy képnél, de e kép kitölti önmagát s nem keret, melyen átlátunk a semmiségbe. Ezek a néhány kalapácsütéssel készült kis művek sokkal hatalmasabbak, mint azok, melyekben súlyos kalapácsok zuhognak s roppant fujtatók szítják a seszínű lángokat.

Tán túlságos céljai, teljesülhetetlen vágyai rántották vissza ezt a szimpatikus költőt a magasságból, hová kitartóan törekedett, s a legszebb elszánással: hogy a birodalom kapuit, melyeket megnyit a költészet mágikus vesszeje, embertársai előtt is kitárja. Csakhogy itt is lehetetlen utat választott. Nem az embert akarta fölemelni ama tiszta ideák szférájába, hanem a «szabadterek visszfényét» szerette volna lehozni közénk, az Igazság világát a Hamisság világába. Nem az embert röpítette istenéhez, hanem az istent süllyesztette az emberbe. Krisztust látott minden fattyúgyerekben és minden útszélen lerogyó részeg koldusban. Ez a sokban hamis humanizmus mégis nem annyira az ő hibája, mint inkább az időé, melyben élnie és énekelnie kellett.