Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 9-10. szám

Kuncz Aladár: Fogsági feljegyzésekből

Búcsú Párizstól. A hotelesné már hajnalban fölzörget az elutazás reggelén. Valami szépet álmodhattam, mert olyan volt az érzésem, mintha lelkem egy langyos, illatos tóból merült volna fel. Még tartom az álmot, de az öntudat kezd már meggyűlni bennem, aztán egyszerre konok kegyetlenséggel ráfekszik a napfényre a sötét gondolat: hiszen háború van, neked ma reggel utaznod kell ismeretlen szenvedések felé. A Malherbes kapujában még egyszer végignézek a kis, alvó utcán. Hányszor jöttem rajta daloló lélekkel haza, s mily jelenségszerű volt itt minden ház, minden bolt számomra. Itt él még cellóm sóvárgó hangja, itt alszik még a feketehajú, hóarcú lány, kinek szeméből a déli nap tűzött és csípőjében pálmaligetes városok éjjeli kéjvágya ringott. Itt van csak pár lépésnyire a Luxembourg-kert, fiatalságom nagyra törő álmainak napfényes színfala... Szépséges alvó város, szerencsétlen gyűlöletforrás, jó így hajnali álomban utolszor látni téged, mikor a napi hajszától felvert ráncok elsimulnak homlokodon és arcodra kiülhet szebbik lényed!

A Gare d'Ivryn vár már ránk a vonat. Állatszállítókocsikba szorulunk fel asszonyok, férfiak és gyerekek vegyesen. Délutánig várakozunk a teherpályaudvaron, aztán megindulunk dél felé. A gondba merült útitársakat egy festett arcú bécsi lány szórakoztatja. Szájharmonikázik, dalol, arcát felpuffasztja, rövid haját szemébe húzza... Alig figyel rá valaki. Csak egy porosz figyelmezteti őt serdülő lányaira tekintettel, hogy ne viselkedjék illetlenül. Lassanként mindnyájan álomba merülünk. Egy állomáson világosság vakít be sötét kocsinkba és dallamos, déli hang szól be: "Avez-vous des bébés chez vous?" - Vöröskeresztes kisasszonyok osztogatnak cukrot és tejet a kisgyerekeknek. A kellemes csengésű női hang még sokáig zenél fülembe és újból szép álomba ringat. Másnap az egész napot élelem nélkül kell kihúzni. Este hat órakor érkezünk meg Perigueuxbe. Az állomáson bajonettes katonák és a commissaire fogadnak. Kiválasztanak közülünk valami kétszázötven nőtlen embert, négyes sorokba állítanak és körülvesznek sűrűn szuronyos katonákkal. Csak e pillanatban ijedünk fel igazán fogoly mivoltunkra. A város népe, mely sorfalat áll az utcák mentén, hol végigmegyünk, oly ellenséges gyűlölettel fogad bennünket, mintha testvéreik vérétől pirosan fogtak volna el a harctéren. Fuj-kiáltások és asszonyi köpések irányulnak felénk, öklöket és esernyőket emelnek ránk és a sok ezer tátott száj egy habzó átokkal és szidalommal süvölti tele a levegőt. A katonák nevetnek a tömegre s integetnek feléjük olyan kézmozdulattal, ami a nyakkitekerést ábrázolja. Egy fiatal, szép arcú lány megoldódott hajjal szalad mellettünk és egyik katonát folyton biztatja: "Ne adj nekik enni! Szúrd le a disznókat!" Nézem a dühöngő, szép gyermeket és szeretnék szeméből egy kis szelíd asszonyiságot kicsalni. Mikor észreveszi, hogy nézni merem, kivágja nyelvét s két ökölbeszorult kezét fenyegetőleg emeli feje fölé.

Mindnyájan önkénytelenül is lépést gyorsítunk. Fogalmunk sincs, hogy hová vezetnek bennünket, de a fogadtatás nem sok jóval kecsegtet. Egy földszintes épület rácsozott udvaránál állunk meg. Az autógarázs, hová kétszázötvenünket zsúfolnak össze, két helyiségből áll, egy földszinti nagyobb teremből és a padlásból. A padlásra kerülök én is századmagammal, hová két lucarne-on és a kitámasztott ajtón keresztül jöhet be csak a levegő. A padlón vékonyan fekszik a szalma és lábunk alatt olyan port ver fel, hogy fulladozva nyomulunk vissza a szűk csigalépcsőn az udvarra. Itt tányért osztogatnak s egy gőzölgő üstben kis, kövér, piros karú asszony keverget egy falapáttal. Több mint huszonnégyórai éhezés után a nagy tányér borsó kitűnően esik. Fent a szalmában egy-két átjáró utat seperünk ki, aztán kézitáskámat a fejem alá nyomom és egy pillantás alatt elalszom.

A commissaire. Magas, terjedelmes hasú úr, hájasodó nyakán borvirágos arccal, kopaszodó koponyával. A fejet s különösen a szemét úgy forgatja, mint a vércsefióka, amely a felé nyújtott ujj támadását akarja kivédeni. Tekintélyt és félelmet akar mindenáron a maga személye iránt azokba erőszakolni, kikkel dolga van, talán azért, mer alapjában véve jó, alkoholikus szíve van. Mikor először volt nálunk a dépotban, maga köré gyűjtött bennünket, felállt két lépcső mérsékelt piedesztáli magaslatára s körülbelül a következőket mondta:

- Magam olvasom a leveleket, miket írnak, mert tudok én németül is. Megvallom, hogy néha könnybe lábadt a szemem olvasás közben. De ma utáltam két német levelet, melyben arról panaszkodnak e levél írói, hogy magukat itt éheztetik, hogy magukkal itt kegyetlenkednek. Hát ez felháborító. Csak arra kérem a jó Istent, hogy a mi "kis fiainknak" is olyan dolguk legyen ott lent (színészi mozdulat kelet felé), mint itt maguknak. Ezért jól jegyezzék meg, ha ezentúl reklamálólevelet ír még valaki, azt egyszerűen bebörtönöztetem.

E kis beszédre az internáltak egynémelyike méltatlankodva tört ki: - Mondja meg a neveket! Majd elbánunk velük! Ami igazság, az igazság: itt éppen nem éhezünk!

A commissaire visszatolja a felszólalásokat széles, kifelé fordított tenyérrel:

- Most az egyszer elnéző leszek, de a jövőben mindenki vigyázzon magára.

Távozása után a megijesztett internáltak izgatottan tárgyalnak a levélesetről. A ravasz "Bismarck" - kit folytonos politizálása miatt hívnak így társai - szélesre húzott mosolyban füröszti ügynöki arcát és felemeli mutatóujját:

- És ti még hisztek ennek a kópénak? Tegnap ugyanezt a beszédet tartotta egy másik dépotban. Az egész csak trükk, hogy a reklamálóknak kedvét szegje. Az előbb, mikor elment mellettem, hangosan kiabáltam: Hast du schon wieder gelügt, Schweinkerl? - És ő meg se fordította fejét. Így tud ő németül.

Mi szájtátva hallgatjuk a leleplezőt. Ez már biztosan kém lesz. Mert egy kémnek csak kell lenni köztünk, ha már mindnyájunkat mint kémeket kezelnek!...

Egy royalista. Valamelyik szomszédház emeletéről láthatott be hozzánk az udvarra egy régi francia arisztokratacsalád tagja. Ez az udvari kép, hol félmeztelen emberek sütkéreznek a napon; kaszkettes munkások négyesével sétálnak fel-alá; egy sarokban a kártyát verik; másutt meg festenek, rajzolnak; itt az üst forr, ott fehérneműt mosnak és szárítanak; ez a zsúfolt, össze-vissza cigányélet valószínűleg felkeltette érdeklődését. Volt azonkívül egy kedves, szépszál fiú magyar barátunk, ki e mocsok közepette legfinomabb ruháit ölté magára s reggeltől-estig fel- s alájárkálva, hol angolul, hol franciául tanult. Ennek az előkelő fogolynak képe az arisztokrata fiának bilincselte le különösen figyelmét s valószínűleg ő is ösztökélte apját, hogy járjanak ki engedélyt a belépésre. Egy szép alkonyatkor jöttek s a kút körül beszélgetünk velük. Az arisztokrata cseppet sem titkolja véleményét:

- Piszkos alakok ezek a köztársaságiak mind, uram. Szívből kívánom, hogy elveszítsék a háborút. Én a magam részéről visszavonulok kastélyomba s az egész háború alatt ki sem mozdulok onnan. Olvasok Tacitust és Plutarchot. Tőlem hadd falják fel egymást, mert úgy is az lesz, meglátják, a vége!

Az arisztokrata látogatása jólesik szívünknek, mert legalább szidja a franciákat. Az esti üres leves már rég eltűnt gyomrunkból, s hangulatunk ilyenkor érthetően keserű. Egy nőies lágyságú, hosszú sörényű lengyel festő bádogdarabokból tákolt kunyhófedele alatt ülünk és két szús groggot iszunk. A lemenő nap néhány matt, vörös sávot ajándékul hagy az égen. A szomszédos kertek hűlni kezdő fáiról, virágairól felszáll a levegőbe a nehéz illat. Oly jó lenne élni, tenni, akarni valamit! Szökési terveket szövögetünk s közbe-közbe felnézünk a kőfalon túl az erkélyre, hol felfutó virág közt majd egy fekete hajú asszonyarc, majd egy mosolygós, göndör hajú barna gyermekfej fehérlik elő a már leszállott alkonyat árnyából. Olyan tiszta és ragyogó ez a kis sarok ott fenn, mint valami drágakő. A gyerek mosolya hívása, ígérete a régi életnek, hogy van még a háborún kívül is valami, van szeretet, melegség és derű... Az este lassanként egészen leszáll. A zöldülő égen felgyúlnak a csillagok s az udvar árnyékai Fritz, a sápadt képű osztrák pincér köré ülnek, ki citeráz és énekel. A bécsi kuplékon kívül két szomorú nótája van: az egyik egy szegény lányról szól, kit gazdag jegyesének anyja halálra kínoz, a másik egy katonaszökevény sorsát énekli, kit a tiroli hegyekről áthallatszó hegyikürt csábít a szökésre s kinek ezért halállal kell lakolnia.

Lelkünket elringatják az egyszerű dal hullámai.

Du lieber Gott da droben im Himmel
Verzeih mir armen Menschenskind
Ich hab mirs Leben nehmen müssen
Obwohl i was es is a Sind...

Az este felszívja egészen magába nyomorunkat, mostani életünket és nincs más, csak felettünk a távolságeltüntető ragyogó égbolt és egy fájó énekhang, mely idecsalogatja a távoli kedves arcokat... Most csak ők vannak itt, mind, akikre mi gondolunk és akik ránk gondolnak. Különös, öntudatunktól lopott élet, egyetlenül igaz élet... S a melódia még fülünkben cseng, mikor összegubbaszkodva lefekszünk a hideg padláson és ránk száll az álmodozás felejtetőbb, merészebb nővére, az álom.

Az öreg lengyelasszony. Egy délután, lehettünk már öt hete bezárva, kis, jól öltözött gyászruhás öregasszony tipeg át az udvaron, glaszékesztyűs kezében egy csomaggal. A lengyel festő éppen a kőfal melletti virágos erkélyt vázolja fel élénk színfoltokban egy papírdarabra. Barátja, a hosszú szakállas, akadémikus műveltségű másik lengyel Mihályt, a magyar huszárt skizzeli ki tudja, már hányadszor. Az előkelő megjelenésű asszonyka felénk tart s lengyelül szólítja meg a fiúkat. Nagy az öröm erre lengyel szívekben, de különösen lengyel bendőkben. Egy hordóra kabátot-kabátra raknak s úgy készítenek trónust a szelíd szemű asszonynak, ki elhozta ide távolba lengyel háztartások úri asszonyainak szíves, közvetlen vendéglátó szeretetét. Míg a lengyelek osztozkodnak meghatódottan s míg a jó asszony fáradt, zenélő hangon elmeséli, hogy került Lembergből francia férjével Perigueux-be, én beszívom magamba mindazt a becézgető asszonyiságot, ami ezen az idegen nyelven és idegen öregasszonyon keresztül, mint valami szokatlanul édes parfüm, felém száll. És mikor elbúcsúzik tőlük és kissé görnyedt tartással eltűnik az udvart megtöltő foglyok között, úgy érzem, hogy minden egykor édesgető, szelíd asszonyiság, minden elcsitító gyöngédség örökre eltávozik vele.

Katona az éjjelben. Egy este összeülünk, magyarok, egy pohár borra. Bent a műhelyben egyik oldalon kártyáznak, a másik oldalon Fritz muzsikálja bécsi dalait. Köztünk van a motorszakértő mérnök, kinek nagyszerű párizsi érvényesülését vágta el a háború, három másik magyar tanár és a jól mesélő Felső-magyarországi dzsentri fiú, kin ragyogó eleganciája, kaszinói modora úgy csillog a fogsági piszokban, mint szemétdombon a gyémántgyűrű, ha ráesik a napfény. Ez az élettel jó barátságban élt fiú, vidéki szalonok valcerének szédületét, fenyveserdőktől övezett fehér villák tornácainak ártatlan flörtjét s az egész legényeskedő, kacérkodó Felső-magyarországi levegőt elkeveri kiéhezett, életszerelemre epekedő lelkünkbe. Majd felénk vetődik Mihály is, az egykori Barnum-cirkuszi csikós, ki a magyar pusztáról egyenesen egy világjáró cirkusz porondjára pottyan, s onnan Párizsba bútorszállítóvá degradálódott. Ahogy megtörli levegőszúró bajuszát a lenyelt pohár bor után, már ezzel a gesztussal maga köré tudja csalni az otthon hagyott pusztai világot. Alakja megtelik és megércesedik a leszálló estében s minden mozdulata szinte szimbolikus. Nem bírja a fogságot és izmos karjait kinyújtva, szabadságért áhítoz. A nemzetközi élet s most a háború, ebbe az egészséges lélekbe is beledobta a maga marcangoló, akaratrágó problémáját. Szeretne újra magyar huszár lenni s verekedni a szerb ellen. De a németet éppúgy gyűlöli, mint a szerbet. Álljon be az idegenlégióba, vagy kísérelje meg Spanyolországba a szökést?

Mihályban is harcra kél az ösztön az érzéseibe ivódott morállal és nyilvánvaló előtte a lehetőség, hogy most sorsát kezébe vegye és egy vágányra irányítsa, melyen ki tudja hová fog sodródni, de mindez nem lelkileg, hanem fizikailag kínozza, vagy inkább alkalmatlankodik neki, mint a tetűcsípés. Kalandos élete s mindenfajta nemzettel, osztállyal való érintkezése ellenére is, megmaradt magyar parasztnak, kiben az izmos test, ha engedi is az idegéletet lélekké differenciálódni, azért annak minden nyilatkozását, élményét érzékinek őrzi meg.

Már az égen lebeg a ragyogó holdtányér, s mi még mindig kint guggolunk az udvaron, kissé elszontyolodva, mert hiába akar nyugtalan lelkünk Mihályban a magyar panaszhoz súrlódni - mégiscsak nagyon érezzük elhagyatottságunkat és tehetetlenségünket. Hiába meleg és biztató a tejutak fátylával bőven behintett égbaldachin, nincs bennünk bú vagy boldogság, mit ölelkezésre indíthatnánk a titokzatosság felé. Elindulunk fejlógatva a lépcső felé, mely a kietlen padlásra vezet, hol roppan már a padló százak testének súlyos terhétől és gőzölgésétől. Az ajtóban egy katona áll, válla felett a szuronyon megcsillan a holdfény. Kepije félrebillent fején s már több lépésről érezhető rajta az alkohol, melynek gőze körülövezi meg-megbicsakló alakját.

Mikor elmegyünk mellette, megmarkolja egyik barátunkat kabátjánál fogva s belékiált fülébe:

- Fel kellene kötni a ti Guillaume-otokat.

Ellöki őt magától, s kémlelőn, huncutkodva ránéz, majd ismét magához rántva, most már csak súgva folytatja:

- És melléje köthetitek, nem bánom, a mi piszkos elnökünket is...

Noirmoutier. Az öreg várkolostor négy, kerektornyos donjonja előttünk úszik a láthatáron, mint betetőzése hosszú, izzadságos gyalogutunknak, az óceáni szigeten végig. Az épület tornyai között látszik egy-két kis azúrfolt, de az egész felett puffadt, sötét felhő terpeszkedik. Milyen sors várakozik ott ránk, a vastag falak közt meglapulva? Azt mondják, utolsó lakói a várnak az 1870-71-iki háború osztrák-magyar menekültjei voltak. Közvetlenül utánuk mi fogjuk benyomni a szobák ajtaját, s felvenni életük fonalát. Az elmúlt negyven év porát régi szenvedésekről, régi sóvárgásokról lefújja a véletlen szeszélye s mi tovább jajgatjuk az ő jajukat és tovább álmodjuk álmaikat... Végigkopogunk az árkon átvetett öreg fahídon s a dudvával, magas fűvel benőtt udvaron megállunk. "Vajon meddig?" Szinte gondolatunkra felel a tengerésztiszt, ki kísérőinktől átvéve bennünket, kesernyésen megjegyzi: "Itt akár hat hónapig is ellehetnek, senki se fogja őket bántani!" Hat hónapig! Azt hiszi ez az ember, hogy a mai rettenetes eszközökkel el fog tartani hat hónapig a tömeggyilkolás?... A szobákban épp oly zsúfoltan helyeznek el bennünket, mint Perigueux-ben. De legalább itt távol vagyunk a világtól és egymástól is elbújhatunk az udvarok, az ősi lépcsőház és a falmélyedések zugaiban. Itt a fogság legalább igazán fogság. A cellák, miket mindjárt megmutatnak, sötétségbe, nedvességbe vesző pincegödrök. Az udvart megmászhatatlan fal veszi körül, melyet kívülről körös-körül árok övez. Szomszédságunkban emelkedik a templom, mely hajdan a kolostorhoz tartozott. Mellette csatornák, sószárító gödrök nyúlnak kifelé a tengerig. Egyik-másik ablakból szép kilátás nyílik a sziget erdejére vagy a tengerre. A perigueux-i izgalmas napok után szinte jólesik e vár nyugalma, elhagyatottsága és elzárkózottsága a külvilágtól. Különben semmi sincs, ami kétszáznál több fogoly együttéléséhez szükséges volna. Nincsenek padok, asztalok, nincs félreeső hely, nincs egyéb, mint szalma a padlón, mely porral vegyesen bőven hull le az elsőemeleti szobák lakóira a vastag réseken át, ha valaki végigmegy a felettük lévő szobán. Az udvar egyetlen, öreg nyárfája alatt összeülünk, magyarok, ismerkedni. Egy öreg cipész elénekli Petőfi egyik versét, ahogy még az elemiben tanulta. Gyerekkora óta nem járt otthon Magyarországon. A kopasz öreg még a meghajlást is úgy csinálja, mint ahogy a tanító annak idején betanította neki. Mikor a Himnuszt énekeljük mindnyájan, a németek átküldenek valakit hozzánk, hogy hallgassunk el, mert nem akarnak miattunk az őrökkel kellemetlenségbe keveredni. Egy francia katonának, ki hozzánk jön, azt mondjuk, hogy egyházi éneket éneklünk. C'est bien - mondja ő. Így aztán egész este énekelhetünk. Az októberi levegő langyos, marasztaló és illatos. Az öreg vár ablakain végigfolyik a szobák petróleumlámpáinak sárga fénye. A felhő a tető felett egészen szétfoszlott és a felbukkanó hold tejfénye megcsillog a tornyokon és az öreg falakat könnyűvé, légiessé teszi. Mikor felmegyek a kőlépcsőn, a kilátóteraszon találom Demeter testvért, amint a holdra kacsint és szakállát ravaszkásan simogatja. - "Mit nézdegél öreg?" - kérdem a kistermetű, jólöltözött magyar munkástól, ki valahol Amerikában szerelembe, vagy alkoholba félig beleveszítette eszét. "A kalapácsot keresem, mondja ő, mit elloptak tőlem Amerikában. Ha a kalapács a kezemben lesz, véget szakítok a háborúnak..." "Menjen inkább aludni, Demeter úr." "Nem lehet, a hold nem hagy aludni. A hold az én szövetségesem, s azért nem hagy aludni, hogy a kalapácsra gondoljak... Mindig a kalapácsra..." - Kicsit átfut rajtam a hideg, mikor búcsút veszek tőle és tapogatózva fölmászom a lépcsőn, hogy fekhelyemet megkeressem.

Meleg víz. Sötét, ködös kora reggel. Jön a szobafőnök fürdésre felrázni az alvókat. A nyirkos, patkányszagú lyukban, egy hordóban, hol vagy térdelni lehet, vagy úgy ülni, hogy térdem az államhoz nyomódik, megfüröszt a Jakab. Mint az őskeresztények a katakombákban miséztek, úgy áldozunk itt a higiénia istenének. S amint az öreg vereget, keneget, szappanoz, a szemembe szappan megy - kis gyerekkorom óta senki sem fürösztött. Ez a kérges munkáskéz azokon a nyomokon súrol végig, hol egykor egy fehér, finom anyai kéz szaladt végig. Ahogy a vállamtól a csípőmig megnyúlt útra nézek - régen egy tenyérnyi, most hosszú, bordákkal rögösített - eszembe jut az életpálya, amit azóta végigfutottam.

Találkozás egy színésszel. A falevelet cikk-cakkos szitáján ragyogó ég kacag be, az erdő illatában porladó levelek halotti szaga mimózák szédítő parfümjével keveredik. Lábunk alatt mohák bársonya. Madarak, a természet ez ékes szalonjának dívái, ide-oda röpködnek és vidám trilláik fölfúrják magukat a légbe. Fáradtnak és unt derűvel megrakottnak érezzük magunkat e természeti frissességben.

- Jó napot őrmester úr, jó napot fogoly urak! - kiáltja felénk harsány, dallamos hangon egy borotvált képű úr, kiben a művészi nyakkendő, gyermekes szem és pózos megjelenés tüstént elárulják a színészt. Balkezében magasra tartja széles karimájú kalapját és jobb keze kimért, jól ismert gesztusban felénk int. Az öregúr mögött az egész erdő egyszeribe festett színfal lesz.

- Nos ugye szép itt nálunk s panaszolni nincs okuk?...

- Itt rabok vagyunk s nálunk a franciák szabadok - mondja egyikünk.

- Mit akar, uram, - válaszol ő - ez a háború!...

Mondja, s hisz abban, amit mond, a jó, derék színész, ki most egyre távolabb s távolabb tűnik szemünk elől... És igaz is, nem ér minden érvnél többet egyszerűen megállapítani: "Ez a háború". "Ma péntek van". "Önnek uram pechje volt". - - A jó színész és a jó ember, élete utolsó órájában ugyanily nyugodt, értelmetlen, de becsületes hangon mondja: "Ez a halál" - aztán a fal felé fordul és zokszó nélkül kiadja lelkét.

Az első temetés. Szegény Jungblut éppen akkor vágódott el az udvar kövezetén, mikor az orvostól lejött, ki megállapította róla, hogy nem elég beteg a hazaszállításhoz, rögtön kórházba vitték, hol még az éjszaka meghalt. Valami húszan kísérhetjük utolsó útjára. Négy társunk vállára veszi a fekete lepedővel bevont fakoporsót és megindulunk a templom felé. A falu legfélreesőbb útjain megyünk keresztül, nehogy a nép tüntessen ellenünk. Az öt négyes sort mindkét oldalról katonák veszik körül. Egyetlen gyászi pompánk a lépések komor üteme, melyet erősen visszavernek a szűk utca házfalai. Én a halott családjára gondolok, mely valahol messzi, egy kis német városban él. Nem hallják-e a lépések borzasztó zaját és nem szorul szívük össze?... A templomban ránk csukják a kaput. A nagy ablakon át beszűrődő fény megcsillog a márványokon, aranykereteken és ragyogóvá tesz egy fehér, fából faragott Mária-szobrot, melynek arcáról lesugárzó naiv jóság simogatólag nyúl szorult szívem felé. És látod, a pap, úgy megy a halott elé kíséretével, mintha francia halott lenne... Francia halott!... Ezen a helyen, úgy látszik, nem ismernek nemzetiséget. Ha cselekvő ember lennék, gondolom magamban, most odamennék a szenteltvizet hintő pap elé és megcsókolnám a kezét... Az egyetlen kezet, mely ránk nem sárt és nem követ dobott. Ugyanazon az úton megyünk vissza a temetőbe. Egy félreeső helyen sötétlik már a gödör. Néhány szóval búcsúztatom Jungblutot, kit nem is ismertem, de kit a fogság testvéri közelségbe hozott mindnyájunkkal. Mikor távollevő és mitsem sejtő hozzátartozóiról beszélek, a velem szemben álló francia káplár szemét elönti a könny. Nem vagyunk-e mi mind árva, kitaszított gyerekek, kiket a sors elűzött a napfényes tájékról, sötét, gyűlöletes helyekre szenvedni, egymást ölni és csóktalanul sírba feküdni?...

A préfet látogatása. Már napok óta súroljuk, meszeljük a szobákat. A szalmazsákot friss szalmával tömjük s a végére kis spárgát varrunk, hogy nappal ennél fogva fellógathassuk a falra. Az undorító sergent egész nap a nyakunkon ül. Mindig újabb és újabb ötletei vannak, melyekkel tisztaságot, rendet és lakhatóságot akar varázsolni a fekete kolostori szemétdombon. Egy délben az előkészületek elérik tetőpontjukat. A réfectoire asztalára tányérokat és evőeszközöket terítenek fel őrmesteri rendeletre az internált pincérek. Ezen már mindenkinek nevetni kell! Az őrmester dohogva, piros füllel hagyja el az "ebédlőt" a gúnyos nevetések hallatára. A komédiát szinte már ő is sokallja. "Ezentúl mindig így lesz" - jegyzi meg, mikor kilép az ajtón. Egyóra felé végre megtörténik a nagy esemény: a katonák tisztelgő sorfala között bevonul kíséretével a préfet. Sovány, beteges arca eltűnik a nagy sapka és a bundagallér ölelkező szőrözetében. Ő mondta, mikor a rohadt máj miatt reklamáltak nála a sables d'olonne-i internáltak: "Dögöljetek meg!" Az ő luconi dépotjában pusztított a tífusz az internált asszonyok gyermekei közt, anélkül, hogy egy francia orvos betette volna oda a lábát. Pedig francia nők is voltak a gyűlölt boche-ok feleségei között. Egyik anya, ki két gyermekét vesztette el, mint egy őrült, úgy rohant a vasrácsos ajtónak és átkozta Franciaországot, saját hazáját, a bajonettes katonák előtt, kik a jogos düh ez elemi kitörése előtt moccanni se mertek. Mi gondolunk minderre, mikor bámész, s az udvaron elszórt csoportjaink között elvonul a préfet két magas amerikai közt. Egyikük se néz ránk. Van valami tekintetünkben, mitől fázik az úri porkoláb. Csak mikor készen a látogatással, újra az őrség közé áll, közel a bejárathoz, akkor fordul meg még egy utolsó tekintetet vetni ránk. Először diadalmaskodó ez a tekintet: a sovány, betegeskedő örömtelen ember kéjelgő tekintete ennyi fiatal, egészséges ember nyomora, szenvedése láttára, a francia főadminisztrátor tekintete ily sok bezárt, ártalmatlanná tett boche láttára - - - de az ártatlan szenvedésnek ez a hallgatag, szoborrá fagyott tiltakozása, ami most az udvaron egyszerre és egy tömegben szeme elé tárul, mintha e gyűlölködő emberkének is belemarkolna szívébe, mert leveszi rólunk szemét, gondolkodni látszik és végül magához intve az őrmestert, kezével olyan mozdulatot tesz, mint a kocsis, ha a gyeplőt kissé meglazítja: " Lâchez un peu!"... mondja s mi a távolság ellenére világosan halljuk amit mond. Mikor az ajtó betevődik mögöttük, a katonák leteszik puskáikat s az őrség felé vetődő internáltakkal szóba ereszkednek. Eddig tilos volt nekik velünk beszélni. Lolot is, a göndörszőrű, fekete kutyát ismét bebocsátják hozzánk. A felszolgálók gőzölgő vödrökben hozzák a mintaebédet. A nap előbújik a felhők mögül... Az egész ragyogó kora tavaszi világ ismétli, visszhangozza fényben, hangban és illatban: Lâchez un peu!

Kísértő. Ha reggel kinyitom szememet és apró ablakom rácsán beszivárog az édes tavaszi levegő, te felrebbensz fekhelyemről és kacagva szaladsz ki az erdő felé vezető útra. Mindjobban távolodsz s én már hangodról azt se tudom nevetés-e vagy madárének? És ha bealkonyodik, arcoddá sűrűsödik a levegő, mosolyoddá a fény, itt közvetlen közel - élőarc nem simogathat közelebbről, mint a tied. Ó miért űzöd velem e szívetfelverő, irtózatos játékot, halványarcú, szőke lány, kinek egykori, egyetlen csókja úgy lappang ajkamon, mint a vázában évszázadokkal azelőtt elpárolgott parfümök illata?

Apám. Ma felsikoltott belőlem hatéves gyermekkorom zokogása. Olyan különös messzi hang, hogy társaim kifordulnak a szobából. Egyedül maradok az alkonnyal és a falakkal, melyek megilletődéssel hallgatnak és velem együtt szomorú részvéttel néznek a nyitott sebre, mely többé már soha behegedni nem fog.

Ile d'Jeu. Harmincan fogunk lakni egy nedves, sötét kazamatában a föld alatt. Ha a vaskaput becsapják, vagy a felvonó hídon végigdübörög a vizes szekér, az egész citadella udvar visszhangzik lánccsörgéstől és vasrudak zörgésétől. Itt már nem szabad elfelejteni, hogy fogoly az ember. Nem látjuk csak egymást és a katonákat s minden poézisunk állatban és madárban a patkány és a bagoly. Mi lesz itt belőlünk?

Az első hó. Szeretem a hópihéket, a szürke felhők hűvös fehér csókját. E csillogó és hamar elolvadó pelyheket, melyek az eget átszelik, mint fekete táblát a megszakasztott vonalak, miket a tanár úr krétáz rá. E vonalakból hajdan geometriai figurákat szerkesztettünk - miért ne egészítené ki hószemek vonalát is tetszetős, vidám alakokká a képzelet?...

Áldom a hópihéket, mik kétszer megcsillogtak sötét este a kabátomon, mikor két asszony a karomba fogódzott, az egyik szent és a másik hazug, vagy mind a kettő hazug vagy mind a kettő szent? Fogj meg egy hószemet a kezedben s tartsd meg benne!

Tánciskola. A nedves, földalatti szoba boltíve alatt muzsikaszóra megy a négyes. A kipirult "hölgyek" karjára zsebkendő van kötve, hogy össze ne tévesztődjenek a bókoló férfiakkal. Párok válnak, új párok jönnek össze, kezek sort kapcsolnak egybe s előreléptetnek kecsesen a táncosok - árnyalakjai egy messzi képnek, mely mögöttünk van s mely felé vissza nem fordulhat láncravert nyakunk. És szól a muzsika, a mindig ugyanaz és e furcsa mámor talajából rejtett nőiség fenyér virágai bújnak elő. Itt egy félrehajló nyak, becsukott szem, ott mosolynak incselkedő gödre s egy-egy pajkosan odavetett asszonyi szó. Színes életképnek csontváza, parókájától megfosztott báli cécó, elmerengve nézlek s ösztönös hited a pillanatban ajkamig veti fel a belső kételyt: Nincs-e ez mindig és mindenütt így?...

Egy levél. Ha hónapokig nem kap hírt az ember hazulról, akkor keserűen gondol az idők folyására, elhagyatottak és holtak konok ellenségére s az otthonnal szemben, az emlékezés távlatán, magát egy egészen kicsi pontnak képzeli, mely ha eltűnik, azok kik talán zokogtak volna egyszer régen, egy könnyet ejtenének s akik könnyeztek volna, alighogy felsóhajtanának. Ilyenkor lesz barátod a gyík, ki szalmaszálról elkapja a legyet, a fű, melyről leveszed a rádobott nyomasztó papírdarabot, a galamb, kinek kitérsz útjából, nehogy elzavard a tócsától, melyből vizet szürcsöl. És most mégis dalolok, futkározom a remparton, félek és csodálkozom egy levéllel a kézben, mely három év után jött váratlanul s oly sok szenvedélytől illatoz, mintha küldőjének tegnap szakadtam volna el karjából. Úgy tartom őt a kézben, mint valami nagy, vörös rózsát, a kezem remeg s talán elszédülök, mint az ájtatos szűz, ki Krisztus lábát szokta megcsókolni, s kihez egyszer a Megváltó lehajlik a keresztről, hogy homlokára lehelje malasztos csókját...

"Dolgok, mik az öröm borzongását adják": Látni a verebeket, amint kicsinyeiket táplálják, elmenni gyermekek mellett, kik játszanak, felfedezni, hogy kínai tükrödnek érce patinát kap, találkozni az úton egy szép férfivel, ki megállítja kocsiját, hogy az utat kérdezze tőled... (Sei Sonagon, japán udvarhölgy a X. századból).

Sebesült a kocsin. Egy magas, fekete kocsi párnáján feküdt szép halvány arca. Áttetsző homlokára ránehezedtek a zöld babérlevelek, mintha drágakőből lettek volna kifaragva. A kocsi kerekei nem gurultak, hanem úsztak. Én megállok a Kígyó téren. A beszívott tavaszi levegő testemet boldog lendületben az ég felé emeli. A kocsi jön, nagyobbodik és én csodálkozom, hogy a korzó sétálói nem törődnek vele, hanem vidáman csevegnek, csoportokban állnak. Mikor hozzám ér, felrántom kalapomat a levegőbe és lelkesülten kiáltok. Csak ekkor látom a kocsi mögött a gyászfátyolos nőt és a szemem megtelik könnyel. Az asszony megengedi, hogy megérintsem kezét és ez az érintés boldogabbá tett, mint anyám csókja egykor...

Ecetesüveggel. A boltozatos földalatti két üreget rohanó facipők zaja veri fel. A pislákoló gyertya fénye arc után arcra esik. A nyakak fáradtan hordják a rongyokra tűzött keresztfát: a sápadt lesoványodott arcot, melyekből egyforma közömbösséggel merednek ki a szemek az asztalokra tett pléhvödrök felé. Én az ajtóban állok s az ételfőnököknek kimérem az ecetet. Kezem remegését átveszi a literes üveg, mely megkocog az alátartott poharakon, kis flaskákon. Végre mindenki ki van elégítve. Az asztalok mentén tányérjuk felé hajolnak az emberek s nem hallatszik más, csak kanalazás és habzsolás. Nézem az ívben felgörbülő falakat, melyeket csillogóvá tesz a nedvesség, mintha milliónyi csiga mászott volna rajtuk végig. Nem tudom miért, de eszembe jut, ami voltam és e ragyogó távlatból idegenül, sajnálkozó csodálkozással látom magamat ecetesüveggel a kézben, foszladozó, nedvességtől nehéz kabátban. Ha akkor egyszer tükörbe néztem volna és mai alakomat verte volna vissza a tükör? A természet nem űz ilyen ijesztő tréfákat. A régi formákkal elhal a régi lélek is, s ha az álom, ez az öntudatot kijátszó messzebolygó visszaemlékezés, néha fel is lebbenti bűvös titkok felett a fátyolt és összekeveri a lelket volt vagy leendő formáival, reggelre ébredve, már mindent elfelejtünk és új napnak nézzük a régi napot...

Gyógyszer. Ha az emberben megszállt a végzet és sajgó fájdalommá nőtt, nem tud szó, okoskodás vagy mások feláldozása hozzá közeledni, mert a fájdalom magános - csak néha egy-egy hang árnyalata, egy kéz érintése, melyben, mint a madár énekében, csak az ártatlan természet van, ér el a szívig, de a kéz, a hang nem tud róla. - - Egy anya, egy nő vigasztalása nem értelmünkhöz, hanem lényünk metafizikai részéhez szól.

Sárga madár. Ülök a kertben, a gyönyörű kertben, melyről gyerekkorom óta álmodoztam. A kerek kőasztalon két női Florentin kalap. Az egyikről bordó bársonyszalag hull le és néha megleng az erre tévedő enyhe szellőben. A lányok biztosan itt voltak az imént, a kék és rózsaszínruhás lány, hangjuk itt él még, illatukat a levegő csókdossa. A fák, virágok és a pázsit jól tudják, hogy mit mondtak, mert még őrzik magukon e drága lények lenyomatát, mint tükör a leheletét... Ülök és várok, s egyszerre csak a felettem levő fáról nagy, sárga levél esik az asztalra. De nem is levél, mert végiggurul az asztalon, talpa szökken és kis csőrét belemártva kéjesen a levegőbe, dalolni kezd. Most látom csak, hogy ez a madár mindenem... Szeretném a szívemhez szorítani, kezemmel betakarni, hogy az irigy világ ne lássa. De köt a bűvölet és hátamon mászik már maradozó, settenkedő mászással az undok macska. Egy ugrás s a daloló madárka eltűnik torkában. A macska már rég eltűnt a kerti ösvényen s én még mindig látom a kis sárga madár kerek, fekete szemét...

Bordó ernyős lámpa. Ki tudja hányadszor fel és alá, a sötét éjben, mely hideg nedvességével ruhán keresztül a húsomig ér, loholok a húsz lépésnyi pocsolyás úton s hívom a természet minden szigorát sajgó idegeimre, kapkodó öntudatomra. Nincs szabad út és lehetőség, ha szárnyaim véresre is töröm. Lefeküdni nem, csak ágyba dőlni lehet már. És mikor jön az óra, mikor az ezer ördög kínzó vágya holtra fárad?

- Tanár úr még ily későn talpon van? - a fiatal, német csomaghordó szólít, kinek a felsőbbség kegyéből külön szoba áll rendelkezésére - úgy baktat itt fejlógatón fel s alá, mintha valamit keresne - folytatja ő és én mondanám, igen keresem az álmot, a feledést - - de minek mondjam?

- Rossz a levegő a szobában - felelek és szeretnék felkacagni, mikor "levegőről" beszélek.

A fiú behív szobájába, hol a barátjával idáig olvastak, s most teázni készülnek. A falon két fotográfia. A csomaghordónak édesanyja és barátjának, egy sovány, lázas szemű gyereknek, otthoni szerelme - hazug, vidám, kegyetlen lányarc - kalaposan, prémesen és közömbösen néznek le a primitív keretből. De az asztalon petróleumlámpa áll s bordó selyempapírból ernyő simul rá, melyen a fény, mint átázott ingen az asszonyi test, csak áttetszik, de nem vakít. Hát nem szitál mindenütt felhők nedve, hát nem fut hasztalan mindenütt lélek és gondolat ide-oda? Van mégis egy fénykör a sötét éjben, mely családi asztalon áll, van fészek, mely nincs feldúlva, vannak emberek, kik színes papíron át tompítják a fényt s kik egy bordóernyős lámpával falat emelnek a sötét éjszaka, a vérszagú világ s a zokogó fájdalom elé?...

Dicsértessék a bordóernyős lámpa s az emberek, kik körülötte ülnek, legyenek áldottak boldog önzésükben!

Bagoly a kunyhón. Hasztalan várakozom az álomra és kibújok vackomból, hogy felmenjek a bástyán épített kunyhóba, hol lehet gyertyafény mellett olvasni. Fától fáig csúszom a domb alján, megbújva a magas fű alatt, hogy az őrök észre ne vegyenek. Végre eltűnök a hosszú folyosó sötétjében, melynek végén, a falba tört lyukon, fel lehet mászni a bástyára. Fent kifújom magam és körülnézek. Az égen ragyognak a csillagok s közvetlen közelben, a fal felett, hosszú törzsű fák nyúlnak hallgatagon felfelé és álmodó lombozatuk ezernyi levélajak csókjában olvad össze egymással. Bár nagy, szinte halotti a csend, mégis érzem, hogy ez csak visszafojtott, de nem kimúlt lélegzet és a csend mögött egy élet lappang, melytől én nagyon idegen vagyok. Itt oly jó egyetértésben van minden, hogy jelenlétemet szinte tolakodásnak érzem. Mégis átvágnék az ösvényen a kunyhó felé, ha tetején nem ülne egy világító szemű bagoly. Vonala élesen rajzolódik ki a fénylő ég hátterén és mozdulatlanságában, nyugalmában annyi a fölény, annyi a közömbösség irántam és sorsom iránt, hogy szégyenkezve bújok vissza a lyukon és baktatok újra a sötét folyosón át gyűlölt fekhelyem felé.

Mandolin-valcer. A szobában elcsitult a zaj. Hosszú, erős téli hónapok után ma először bújt ki a nap s a foglyokat az udvarra csalogatta. Az ajtó feletti félhold alakú ablakon át betéved a szobába is egy napsugár. Szerető, ajándékos fénycsók, mely válogatás nélkül mindent meg tud szépíteni. A szomszédos szalmazsákon egy szőke borbély fekszik, ki egy darabig merengve nézi a facipője orrán incselkedő napfényt, aztán leakasztja mandolinját és játszani kezd. Én behunyom szememet s úgy hallgatom a régi, elringató valcert. Mintha a besugárzó napfény aranyos útján kényes, parfümös kis hercegkisasszony lejtene be a szobába és fehérselyem cipőjével incselkedve topogna végig rongyos takarókon, poros, nyűtt utazóládákon. És nem kél sóvárgás, gyötrő szabadulni vágyás e látogatás nyomán. Ez arannyal kivert út és a rajta belibegő táncos női kobold, nem hívogat és nincs másutt csak itt, nem fájó emlék vagy csalogató jövő, nem vágy vagy akarat, hanem egész beteljesülés. Lám, ahogy a zene elhallgat, a táncos vendégnek is nyoma vész és felnyíló szemem nem kutat utána, mert talán el se hinné, hogy valaha itt járt...

Sóhaj a naphoz. Ó nap, ó áldott nap, szívd fel a nedvességet, mely a falon, ruhánkon penésszé, szemünkben könnyé, a tenger felett köddé gyűlt; perzseld le idegeinket, melyeket a kín és gyötrődés bőrünk alól kicibált; zsongítsd el agyunkat, hogy gondolatok viharja elüljön és csendes tó felett színes vitorlásokként vonuljanak el lassan a múlt emlékei!...

A mólón. Naptól hevített kövön ülve, lelógatom lábam a tenger felé, mely mélyen fekszik s olajos zöld hátáról visszaveri a délutáni napfényt. A víz csendesnek látszik és fáradtnak, mégis a vitorlarudak árnyékát tekerődző kígyókra szeldeli alig észrevehetően ringó felszíne. Egy nagy, barnavitorlás csónak húz el közelemben, aztán a töltés végén befordul s bársonyos szárnya gyöngéden, búcsúzón végigsimogat az utolsó parti házon. Úgy úszik ez a hajó, mintahogy álmában repül az ember, kidülledt mellel, szótlan ünnepélyességgel nagy fák között, melyeknek vibráló lombozatán szerelmesen simít végig a kéz. Minden álomszerű és felfoghatatlan itt, csak a két, magasban zakatoló repülőgép, amely amerikai hajók elé száll, rázza fel a természetet ártatlan merengéséből.

Fohász. Ó bár ne tudnék egyébre gondolni, mint a nyomoromra. Lenne legnagyobb gondom ami van ebédre, mit mond az őrmester s mikor jönnek a svájciak! Lennék egész fogoly, ha már fogolynak kell lenni s tartanám makacsul kézben a ronda pillanatot, mely ha kínoz is, de egyesegyedül hordja létem hátán...

A háború. Vannak, akik csinálják, ők legalább csinálnak valamit. Vannak, akik napi gondjaikban, kis örömeikben megfeledkeznek róla. De jaj azoknak, kiket kapu alá kergetett a zivatar, s ott kell a végét bevárniok!...

Mary. Két frankért vettem egy francia katonától ezt az előkelő, szürkeruhás, pirostopános madarat s felvittem a bástyán lévő kertünkbe, hogy ott a díszes violák és piros paradicsomgömbök méltó környezetében jól érezze magát. De Mary megvetette a kis kertet minden férgével együtt, melyek táplálékul szolgáltak neki. Ha kézbe fogtam őt, összekötött szárnya lebbentése nélkül tűrte. Néztem a szemét és abban semmit se találtam fogoly embertársai szomorúságából és merevségéből. Fölényes, asszonyi szemek voltak, valami formát cserélt, tengeren bolyongó királyasszonyéi, melyek hullámok nagyszerű örvényléséhez szoktak és megfagyott, úri fájdalmukat nehéz ködök, zúgó viharok perspektíváján dacoltatták. Szerettem Maryt a fölényességéért és a lényében rejlő megnyugtató természetfölöttiségéért. Méltatlannak tartottam azonban magamat arra, hogy fogságának továbbra is porkolábja legyek és egy szép tavaszi délután megoldottam szárnyai kötelékét.

Többen állunk körülötte és kíváncsian nézzük, hogy mit fog csinálni. Először csak gyorsan lépeget s közbe-közbe megemeli szárnyait. Aztán fellendül a bástya falai fölé; egyet köröz és a következő pillanatban nyílegyenesen fölfúrja magát a kék ég felé. Kiterült szárnyain a nap megcsillog, s ő mintha egy keveset megállna a levegőben. Most nem egyéb az egész fénylő, tündöklő fény, mint egy megfeszült keresés. Aztán merész fordulatot tesz s megtéveszthetetlen biztonsággal a tenger felé száll... Mi nézzük őt és szemünket ellepi a könny.

Az eső. Ma egész nap felhős volt az ég, nyirkos a lég és nyomasztó. És íme most koppan a tetőn, a kifeszített szurkos vászontetőn, koppan, mint látogató tündérujjak kopogása, először egyenként, aztán sűrűn, vidáman - koppan az eső. A nyugodni készülő nap is elődugja e nagy életzajra egy pillanatig bágyadt, sárga arcát s elönti öreg fényével a friss esőfüggönyt áldón és szerelmesen, minthogy öregember csókot lehel fiatal lány homlokára.

Csak most hallom a pincéből ide tévelygő hangfoszlányait egy bús hegedűnek s megéled bennem újra minden s levetem magamról a kietlen nap hideg fátyolát, mint leplét a sírjából föltámadt halott.

Madame Germain. Kint ülünk a bástyán és sütkérezünk a napfényben. Mint német, osztrák és magyar komisszió-tagok ülünk és tanácskozunk arról, miként lehetne rávenni az adminisztrátort, hogy az előirt mennyiségű kenyeret adja. A német bizottsági tagok érdeklődése már egy kicsit lanyha. Az ő kicseréltetésük immár biztosra vehető, s nem akarnának utolsó pillanatban valami kellemetlenséget szerezni maguknak. Egyszerre csak megjelenik fejünk felett a kantinosné kövér alakja, oldalán egy gyászruhás fiatal nővel. A fiatalasszony, ki egy káplár felesége, szeretné a bástya kunyhóit belülről megnézni. De meredek az út le a rempart-ról a bástyafalra, s mély és szédítő az árok a fal oldalán, hol vagy húsz lépést kellene tenni. A nők már el is mennének, de engem érdekelne a kép, a hihetetlennek látszó valóság, hogy egy szép, fiatal asszony leüljön közénk és felmászom a nőért. Egy pillanatig habozik, de aztán elfogadja karom, s a következő pillanatban már leszáguldok vele s leültetem a bámuló foglyok közé az egyetlen francia nőt, ki négy év alatt be merészkedett jönni hozzánk. A kis nő már köztünk is ül és csak arca pírja árulja el izgatottságát. Mi nézzük őt s egy szót se tudunk szólni. Álombeli és ébren kísértő vízió-nőink után, az élő jelenség megcsapja elfinomult idegzetünket, mint napfény a pincéből kijövőt. Pedig hogy szeretnénk facipők súlyától lehúzott lábainkat gálánsan egymásra csapni és rongyos kabátunkat egy húzással megigazítani, hogy a fazon hasson rajta... A kis asszony megérti szók után kapkodó bárdolatlanságunkat és meghatódottan jegyzi meg: "Vous ętes quand-męme malheureux"... Most már egy kicsit szégyenli, hogy csak a kíváncsiság hozta ide. Elbűvöltségünkből két bajonettes katona riaszt fel, kiket az őrmester küldött, hogy a vakmerő nőt kikísérjék. Au revoir-t mond Madame Germain s a fekete üreg előtt, hol a lejárat van, még egyszer visszafordítja mosolygó, tündöklő arcát. Nekünk pedig megered a nyelvünk és buzgón kezdjük leírni, hogy milyen volt Madame Germain. Az egyik kéknek látta a szemét, a másik feketének, barnának a haját az egyik, a másik szőkének. És képzeletünk, mely elijedt az élőtől, most kedvére díszíti a távozót, hogy megtarthassa örökre magának...

Panasz. Ti mind, akik vagytok és lesztek, mélabúnak és örömnek törékeny vázái, szép asszonyarcok és megértő, keményöklű férfiharcosok, csak egy pillanatra hajoljatok e fájó szív fölé, vegyetek valamit fületekbe vonagló dobbanásaiból s menjetek aztán tovább szándékos feledéssel sírni és nevetni!

A gyilkos szomszéd. Bizonyos hátborzongással hallgattam egy fiatalember elbeszélését a fogolytáborról, melyben csupa betörők s büntetésüket leült szerencsétlenek marják egymást s különös borzadással gondoltam ecsetelései hősére, egy bajor atlétára, ki gyilkosság miatt tíz évet ült, ki, ha szívgörcse rájött, ágyakat, asztalt és székeket dobált, bicskájával társaira támadt, míg végre a görcs egész testén úrrá lévén, elterült habzó szájjal és mozdulatlan a földön... Most, hogy ez a bajor, a véletlen játéka folytán, mellettem fekszik, sokszor tűnődve nézem őt, gyermekes mosolyát ajka körül, domború mellét, melyet oly büszkén feszít ki s hallgatom, amiket elmesél az idegenlégióról, otthonáról s arról a korról, mikor még vásári atléta volt. És ha dolgozik, vagy szótlanul fekszik, megfigyelem apró mozdulatait, melyek szinte elszórakoztatnak s arra gondolok, hogy a fiatal ember elbeszélése és az élő alak közt, mily kevés összefüggés van. Minden igaz, amit róla mondott, de nemcsak ez igaz. Akit magamnak róla képzeltem, az csupán egy fantom, míg ez itt mellettem - él. És visszaadni azt, ami élet, majdnem lehetetlen. Még a művész is csak új életet tud teremteni.

A szabadító szemei. Félmeztelenül állok előtte s nagy, barna szemébe nézek. Négy év óta nem láttam ilyen szemeket. Idegen szemek s mégis mintha csak ők tudnának megérteni. Még egy szót se szóltam és ő is hallgat, de már tudom, ezekben a szemekben benn van minden: anyám szeme s mindazoknak a szeme, akik szerettek, akiktől valaha életem függött. Ő kérdez: mi a baja, mi a foglalkozása, miben nyilvánul az idegessége? Én elfogódottan, alig hallhatóan felelek, mert minden figyelmem arra irányul, hogy fog a szem tudása a homlokban gondolattá tisztulni? Csak egy pár pillanat s már a magas, öreg úr homloka kifényesedik: "Svájcba kerül" - mondja és kezét gyöngéden a vállamra teszi. [*]

 

[*] Ez a feljegyzés 1918 májusából való. A francia-svájci orvosi bizottság határozata ellenére az ile d'yeu-i fogolytábor orvosa nem küldött Svájcba. Még egy évet, mindegyik közül a legrettenetesebbet, fogságban kellett töltenem.