Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Még egy szó a versbírálatról

A Nyugat februári számában közzétett írásommal (Tanulmány egy versről) számos cikk foglalkozott: a Nyugat márciusi számában Dóczy Jenő, Tóth Árpád, Gellért Oszkár és Móricz Zsigmond, a mostaniban Kardos István, Kabos Ede és Pásztor Árpád szól hozzá, közvetlenül vagy közvetve, a Magyar Múzsa márciusi 15. füzetében pedig egy cikk vitázik vele. Ezenkívül nagyon sok levelet kaptam ismeretlenektől, nem-hivatásos íróktól, olvasóktól, akik üdvözöltek felszólalásomért s megjegyzéseket fűztek fejtegetésemhez. Ez a tény, melyet itt különös örömmel jegyzek le, egyúttal válasz egyik vitázó cikkre. Dóczy Jenő barátom, aki a főbb pontokban egyezik velem, múltkor azt az aggályát fejezte ki, hogy az ilyen elemzést, mely a formanyelv legtitkosabb rugóival és emeltyűivel bíbelődik és a valóság szilárd talajáról egyszerre légies magasba emelkedik, - az esztétikából mintegy a metaesztétikába - aligha értheti meg céhbeli költőn kívül teremtett ember. Nincsen így. Magam is meglepetve tapasztalom, hogy igen sokan szívesen látták kezdeményezésemet a nem céhbeliek közül is, mert cikkemet - helyesen - visszahatásnak érezték napilapjainkban elburjánzott hangulat-kritikákkal szemben, melyek vagy baráti émelygések, vagy pártos gyűlölködések, de megegyeznek egymással abban, hogy semmi kézzelfoghatót se adnak az olvasónak. A közönség, mely a színházban ül, mindig nagyon fogékonynak mutatkozott a díszlet-titkok iránt. Miért ne használná föl a kritika az emberek ez ősi és üdvös kíváncsiságát? Az én célom kettős volt: egyrészt visszamutattam az aranyjánosi, preceptorian-puritan bírálatra, másrészt e bírálat tudományos eredményeit tovább igyekeztem fejleszteni, megkísérelve, hogy a vers és hangtani megfigyelések birtokában metafizikai légkörökbe is behatoljak. Hogy a tanító célzatú, nagyobb közönségnek szóló ismertetéseknek és könyv-riportoknak is megvan a létjogosultságuk, az természetes. De minthogy tanulmányomat hatóerőnek szántam, főképp az igazság egyik oldalát kellett hangsúlyoznom.

Különben a módszerem mivoltával, úgy látom, egyetért Tóth Árpád és Gellért Oszkár is, akik a fejtegetés tárgyául választott Goethe-vershez fűznek észrevételeket, melynek átköltése - mint megjegyeztem - nem volt főcélom, a fordítás csak afféle kísérleti tárgy volt, melyen mondanivalóimat bizonyítottam.

Mégis pár észrevételt kell tennem ezekre a cikkekre is, melyek elsősorban velem vitatkoznak, de közben egymással is. Mindez nyilvánvaló. Hiszen már tanulmányomban is említettem, hogy a verset "mások merőben más módon fejtegetnék" és az egyéni felfogásnak még mindig tág tér jut. Az ilyen remekművek igazi nagysága éppen abban van, hogy mindnyájunkban a saját érzéseinket keltik fel, szinte személyesen fordulnak hozzánk. Hogyne különböznénk egymástól a részletekben, különösen mikor újra költjük. Gellért Oszkár és Móricz Zsigmond magáévá teszi az utolsó szókra (te is...) szóló észrevételemet, Tóth Árpád ellenben a szöveget feláldozza a zeneiségnek s két merőben idegen szót told be, kénytelenségből (ne félj...) Tóth Árpád és Móricz Zsigmond a "Ruh"-t, mint mindenki, - én is - csenddel fordítja, nyilvánvalóan, mert egytagú szó, mint a német, Gellért Oszkár a nyugalom főnevet veszi elő, mely sokkal hosszabb, de a gyöke találóan benne foglaltatik az utolsó sorban szereplő nyugszol igében. (Akárcsak a németben Ruh-ruhest.) Ő különben elfogadja a szív "kénytelen nyugalmáról" való alapvető felfogásomat is, melyet Tóth Árpád tagad, azon az okon, hogy "egy elfáradt vándor a maga elpihenésének vigasztaló reményét sóhajtja az esti csöndbe." Amilyen finomnak tartom Tóth Árpádnak a hangok vegytanáról szóló elemzését, mely elmésen egészíti ki elméletemet, épp annyira nem tudok osztozni ebben a nézetében. A goethei költemény mély, jelképes és kétségtelenül tragikus hatása abban van, hogy látszólagos közönnyel a halálról beszél, de nem említi, nem nevezi a nevén. Igen, az anapestusok itt lázadók, aminthogy minden anapestus - a leglágyabb szövésű versben is - lázadó, zenei értelemben is, mert emelkedő, fölfelé törő, vidám ütem, melynek az ereszkedő, lefelé rokkanó, csüggeteg ütemmel szemben a végén van a kizengése. Mindenkivel ellentétben egyedül én használom a ruhest szó visszaadására a puhább pihensz szót, a nyugszol, vagy a megnyugszol helyett, mely a kettős és kemény hangzótorlódásával visszariasztott. Gellért Oszkár a sírfeliratok szövegére utal. De én a pihensz szóval valószínűen növelni akartam azt a termékenyítő kétértelműséget (nyugalom = halál), mely a goethei vers alapja s még ezt a kis célzást sem mertem megkockáztatni. Írótársaimat nem tudom meggyőzni, de ők se engem. Itt már az ítélet oly egyéni finomságaival állunk szemközt, hogy csak a zene fejezhetné ki gondolatainkat. Eddig a határig azonban el lehetett és el kellett mennünk. Úgy érzem, hogy minden vitánk és véleménykülönbségünk ellenére egyek voltunk, mikor a kifejezés édes gyötrelmével hajoltunk a goethei vers végtelensége fölé.

Külön kell foglalkoznom a Magyar Múzsa cikkével, mely gyökerében támadja módszeremet. "A cikk indukciójának semmi köze a természettudományéhoz - írja a vitázó - s a pszichofizikai megjelölés csak képleges..." "Ellenben amit ily világosan fogalmaz itt, azt a következő mondatban már elcsavarja és azon az elven vitázik velem, hogy szóról-szóra a természettudomány rendszerét akarom alkalmazni a versre: "Az esztétika - olvasom - egészen más elemekkel dolgozik, mint a természettudomány, tehát módszerét se veheti tőle". Nyilvánvaló, hogy a természettudományos módszert csak hasonlatul emlegettem, hogy megértessem eljárásom lényegét, mely a vers hatását elsősorban a hang- és verstani eszközökkel, az okság alapján akarja magyarázni, mint a természettudomány és nem mint azok a bírálók, kik csak az ellenőrizhetetlen, végső benyomásokat közlik. Ismétlem, hasonlatot használtam, a hasonlat pedig sohase jelent azonosságot. Ha a lámpára azt mondom, hogy olyan, mint a nap, az nem jelenti azt, hogy a lámpa azonos a nappal. Sőt éppen a lámpa és a nap különbözőségét jelenti. E különbözőség által azonban gyarló emberi elménk, mely mindig hasonlatokban gondolkozik, rájön arra, hogy milyen tulajdonképpen a lámpa. A nappal megvilágítjuk a lámpát, vagy megfordítva. Általában a Magyar Múzsa cikkírója úgy ír, mintha a gyakorlati, alkalmazott esztétikában már minden kérdés régen el lenne intézve és nem kellene örömmel fogadni minden jó szándékú kísérletet, mely a mai szegényes, szerinte "tudományos" rendszert kitágítja és elmélyíti. Odáig megy, hogy tanulmányomat "kirohanás"-nak nevezi. Ez ellen tiltakozom. Engem mindig a feladatom iránt való szeretet és a munkám fontosságával szemben érzett alázat vezet, mikor tollat veszek kezembe.