Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 5-6. szám · / · Réti István: Képzőművészeti nevelés

Réti István: Képzőművészeti nevelés [+]
IV.

Eszmecserénk folyamán egy korábbi gyűlés alkalmával már helyreigazítottam azt a félreértést, mintha a művészetről beszélve, egyedül a festészetre gondolnék. Nagyon is nem csupán a példáinkat mint nekünk inkább kéznél fekvőket vettük, Glatz [*] és én a festészet köréből. Én a művészet alatt fejtegetéseim folyamán mindig csak a látási művészetekre gondoltam, összességükben. Általánosságban pedig a zenét, a költészetet és a mozgásművészeteket is bele szoktam érteni.

A látási művészeteket illetőleg még több rétegű különbséget, gyökeréből kiinduló eltérést észleltem az önök és a magam felfogása közt. - Majdnem valamennyien osztoztak abban a véleményben, X. Y. tanár urak véleményében, hogy az építészet az alapművészet a látási művészetek közt, anyja, tápláló dajkája a festészetnek és szobrászatnak, tehát a rajztanárnevelés építészeti jellegű legyen. Ennek következtében megint csak a szerkesztő, a műszaki rajz tolódnék előtérbe, ami mellett a festészet és szobrászat csak applicatív szempontból lenne értékelendő.

Hát ez kérem tévedés. Ennek a felfogásnak határozottan ellentmondani vagyok kénytelen, nem mert magam festő vagyok, s talán szívbeli részrehajlásból, hanem a látási művészetek esztétikai természete és a művészettörténelem alapján.

Az építészet minden grandiozitása, majdnem zenei jellegű, semmivel össze nem hasonlítható hatása mellett is - félvér-művészet. - A szükség volt ősszülője, művészi hatása csak secondaire követelmény. Kezdetleges alakjában nem lelki, hanem fizikai szükséget elégített ki. Ellentétben a szoborral vagy a képpel. A fejlettebb fokon is inkább a számítás, a műszaki ismeretek, az anyag felhasználásának a haladását, mint a szép kifejezését jelentette. Az épület esztétikai értéke is szorosan összefügg az anyag, a műszaki tudomány követelményeivel, ezek határozzák meg az épület egységét. S miképpen az ember szépsége a fizikai épségtől függ, az épület is nagyon szenved, ha valami szerkezeti, hogy úgy mondjuk szervi hibája van, nem kárpótol akkor a részletek, a díszítő elemek szépsége. Az emberi szépség okvetlen egészséget is jelent, az egészség azonban nem okvetlen jelenti a szépséget is. Épp így az épület is, ha ép és munkabíró, kitűnően megfelelhet praktikus céljának szépség híján is, szóval esztétikai érték nélkül sem veszi el létjogát, miként a művészietlen kép vagy szobor.

De hát miben is közös az építészet a másik két művészettel? A látási művészetek közös esztétikai hatáseleme: a tér és forma. Az építészet és szobrászat bizonyos tekintetben közelebbi rokonok egymással mint a festészettel, mivel kifejezési közegük egy: a valóságos tér és a valóságos anyagi forma, míg a festészet csak ezek látszatának a feltüntetésére törekszik: egy síkon, egységes látási képben. Ám a térnek és formának az építészetben és szobrászatban csupán mint látható valaminek, mint szemléletnek és ennek is csak egységes látási képpé alakulva lehet esztétikai jelentősége. Az épület, mint valóságos tér, amiben mozgok, a szobor mint valóságos anyagi forma, mint test, amit tapintok, valósághatású lesz, de nem esztétikai hatású. A szememre van szükségem, hogy szépnek találjam, a szememre, amely bizonyos távolságból az egészet egységesen áttekinthesse, vagyis, miként a festő, a valóságot képpé alakítsa. Az épület és szobor is tehát nem egyéb mint kép, valóságos téri és formai tartalma csak egységes képhatásban érvényesül. Az épület és szobor a valósággal utal a képre, a festmény a képpel a valóságra, mikor egy síkon fejezi ki a harmadik dimenziót, ennek azon optikai jegyeivel, melyek a térbeli mélységnek s a testiségnek a valóságban eredetileg csak kitapasztaláson alapuló képzetét felidézik. Ezek az optikai jegyek: a prespektíva, a fény és árny, a színek, a tónus, a valőrök s mindezeknek egymást feltételező, egymást magyarázó összefüggése. A folyamat röviden tehát: hogy előbb a három kiterjedésű valóságot két kiterjedésű hatásában fogja fel, s azután utal a harmadik kiterjedésre ennek fentebb felsorolt látszati jegyeivel. Ezek a festészet kifejezési eszközei és ezek az épület és szobor hatáselemei is, mikor egységes képként jelennek meg szemünk előtt. Csupán a folyamat fordított, de hatásmódjuk s céljuk egy. Nem változtat a lényegen, hogy a szobor és épület több látási képet is adnak. De ha az áttekinthetőség hiányzik, mindkettő szenved hatásában. Az épület kötöttebb helyzeténél és terjedelménél fogva ilyen létfeltételek mellett is elgondolható ti. mint nem egészében, de részletekben, nem egyszerre, hanem több egymásután látott tömeg, mint több külön, egymásután sorakozó látási kép. Csak mellékesen utalok itt a példára, hogy az átnemtekinthetőség milyen fontos tényező volt a házhátánház, középkori városok szűk utcái közé ékelt gót templom művészi jellemének, a függélyes tendenciának s a részletek pazar gazdagságának a létrejöttében, kialakulásában, fejlődésében, ellentétben a görög templommal, amelyet hegyen, tengerparton építettek kellő távolból, teljes arányosságában szemlélhetően.

A föntebbiekből világos, hogy a művészi hatást a látási képben lelhetjük fel mind a három művészetben, amelyeket én itt látási művészeteknek neveztem. A par excellence látási művészet a festészet, kétséget nem szenved. Mivel pedig a valóságot képnek felfogni, a valóságból képet alakítani, elképzelni, mire az építész és a szobrász fantáziájának is szüksége van, a festészet tanít meg legközvetlenebbül, világos, hogy az általános képzőművészeti nevelésnek ez a legtermészetesebb alapja. Ez a vezérművészet.

És ez a legrégibb is. Idősebb az építészetnél jóval. Bizonyságául annak, hogy a művészi látás és ábrázolás őseredeti, primair lelki működés, tiszta szellemi szükséglet. Hasznossági szempontjai még akkor sem voltak, amikor az ősidőkben az egész emberi kultúra a legelemibb létharc szolgálatában állott. A tizenhatezeréves barlangi képek, rajzok a szellemi ember első üzenete, fényjelzése az idők feneketlen mélységéből, amikor az építészetnek még semmi konstatálható nyoma, az írásnak se s valószínűleg a nyelv se használhatóbb, nem csiszoltabb, mint e barlangok kőszilánkjai, az értelem alkotta ezen első mesterséges szervek: az első szerszámok. Megható és ünnepélyes jelenség nekünk ezek a képek az emberi szellem magasabb rendű tevékenységének ez első jelei, tizenhatezerévre visszamenőleg demonstrálói arisztokratikus származásunknak a többi állatfajjal szemben. Ezekben a csodálatosan művészi ábrázolásokban az élet már önmagára eszmél!

Az építészet, a konstruálás képessége még a lélek mélyében szunnyad akkor, tévedés tehát történelmi szempontból is benne látni az ősművészetet, a többiek anyját, miként ezt itt a bizottságban állították, mert a gyermek nem születhet előbb szülőjénél. Csak sokkal későbbi kultúrkorszakban lett az építészet a másik kettőnek szállásadó gazdája és ez magyarázza némileg ama fentebbi közhellyé lett téves állítást. De még ezekben az időkben sem volt a szobrászat és a festészet puszta applikálás, akkor is öncél volt és témaköre az ember és az ember élete. Az organikus természet, s főleg az ember ábrázolásának fejlettsége volt mindig az általános képzőművészeti kultúrának a fokmérője.

Ez a felfogás vezette, ha talán öntudatlanul, nem így megokolva, a látásművészeti iskolákat, az akadémiákat már régebben is, mikor a természet után való emberrajzot tették meg fő tárgynak, amely köré aztán mint kísérő hangszerek csoportosultak a többi művészeti ismeretek. Az akadémiák tévedtek és tévednek is, mikor a mellékhangszerek elnyomták és nem segítették a vezérszólamot, mikor a kísérő és segítő ismeretek túltengtek a természet művészi megismerésének rovására. Ezen az úton van a mi iskolánk is most.

Minden intézménynek, mely az életnyilvánulásokat akarja kormányozni, nagyon de nagyon óvatosan kell eljárnia, nehogy megakadályozza, elfojtsa ezeket, nehogy kárukra legyen. Mert a művészet életnyilvánulás. Tekintettel az eddig itt elhangzott nézetekre, aggódom, hogy nehogy erre az útra tévedjünk, illetve mivel már amúgy is ezen az úton vagyunk, nehogy ezen még tovább is menjünk. Ezen az úton megszűnik iskolánk a művészet hasznára lenni. Tudatos vigyázatra van szükségünk, nehogy végleg az un. praktikus követelmények ingoványába tévedve egészen szem elől tévesszük az igazi célt: a művészeti kultúrát. Ezzel az igazsággal szemben nem érv a középiskolai tanterv: mi nem kereskedők vagyunk, akik olyan árut szállítsunk, amelyet a hozzá nem értők követelnek.

A természetutáni rajznak a nagy jelentőségéről s az értelem és az intuício szerepéről a művészeti nevelésben talán más alkalommal lesz módom bővebben szólani.

Az X. tanár úr által beterjesztett és elfogadásra ajánlott indítvány egyes pontjai ellen nem szövege szerint vannak tulajdonképpen kifogásaim, de az ő itt kifejtett s a nagy többségtől helyeselt felfogása, nézetei alapján, irányelveink különbözősége miatt. Ő mindig az életre hivatkozott itten, de amit ő élet alatt ért, az nem élet, hanem a mai középiskola. Éppen ennek ellenére és ebben kell érvényesíteni a művészetet, mint életkövetelményt, életprincípiumot.

Röviden összegezve hosszúra nyúlt fejtegetéseim lényegét, a további tárgyalást a következő pontok alapján vélem helyesnek és célravezetőnek: 1. Mondassék ki határozottan, hogy a Rajztanárképző a művészeti kultúra iskolája óhajt lenni. 2. Amennyiben programjába másodsorban a műszaki és iparművészeti kultúra munkálását is felveszi, a kétféle rajzi műveltség számára külön képezzen tanárokat. 3. A művészeti gyakorlati studium, a természetutáni emberábrázolás köré csoportosítandó az elméleti tanulmány. 4. Igyekezzék az intézet minden rendelkezésére álló szellemi és erkölcsi eszközzel a képzőművészeti kultúra érdekeinek az általános nevelésben érvényt szerezni.

Ezeket ajánlom a tisztelt Bizottság nagybecsű figyelmébe. Hasznos reform csak ezen az alapon, ezen szempontok szerint lehetséges.

 

[+] Az Orsz. M. Képzőművészeti Főiskolán 1916 végén enquęte volt az intézet tanításmódjának reformja kérdésében. A vita során felmerült érvekre Réti István - akkor az intézet tanára - írásba foglalva tette meg észrevételeit. Tanulmányát, melyet mostanában különösen időszerűvé tesz a főiskola sürgős megreformálásának szüksége és mely a művészeti pedagógia kérdésein túl jóval mélyebb régiókat megvilágít, a kiváló művész és tanító szíves volt a Nyugat-nak közlésre átengedni.
A szerk.

[*] * Glatz Oszkár festőművész, a Főiskola tanára. (A szerk.)