Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám

Réti Ödön: Hajótöröttek

Koppán Péter durván betaszította az ajtót.

- Egy embert láttam az imént, szólt a feleségéhez.

Mély, dörmögő hangjában fojtott harag rezgett.

Az asszony egy széken ült, melynek nem volt háta, tál volt az ölében, krumplit hámozott. Kezét, melyben a kést tartotta, most a tál szélére nyugtatva, felnézett az urára.

- Ugyan ki jár erre?

A férfi csontos arca megvonaglott. - Ha én azt tudnám? - Sötéten nézett maga elé. - De majd megtudom. Itt bujkál... ösmerem, nem ma látom először... bujkál, settenkedik, itt ólálkodik a házam körül...

Gyanakodva nézett az asszonyra és folytatta:

- Ólálkodik, itt somfordál a házam táján, mint a róka...

A sarokba nézett, hol a puskája állt.

Az asszony megdöbbenve figyelte.

- Ugyan ki lehet, mit akarhat? - Felállt, lerázta kötényét, az ablakhoz ment és kinézett. Hosszasan.

Mikor visszafordult, aggodalom ült az arcán s bizonytalan hangon szólt:

- Ha még egyszer meglátja, menjen oda kend, fogja meg, nézzen a szeme közé, mit akar.

Tekintete végigsiklott az ura magas, hajlott alakján, fáradt, szomorú arcán és csillapító hangon folytatta:

- No de azért jobb lesz, ha vigyáz magára. Öreg ember már maga lelkem. Hátha valami betyár? Azelőtt, régen, mikor én még kislány voltam, az apám mesélte, hogy szegénylegények tanyáztak itt az erdőben.

Koppán rántott egyet a vállán. - Eh - szólt - szegénylegények? Hol van az az idő?... Valami gazfickó, valami... valami... - a gondolkodástól mély ráncokat vetett a homloka.

- Itt bujkál, setteng... fekete volt a haja, zöld vadászkalap volt a fején, árvalányhaj rajta, a szeme fekete, gonosz nézésű. Mikor ránéztem, lesunyta a szemét.

- Olyan közelről látta?

- Közelről? - Révetegen nézett maga elé. - Közelről igen, szeme parázslott, mint a sátán szeme, rám nézett és vigyorgott. Vadonatúj kabát, zöld zsinóros, csontgombok, új csizma.

- Különös, szólt az asszony, magába mélyedve.

Koppán arca elborult.

- Különös, - szólt - tudom, hanem ha azt hiszi?... Vigyázzatok! - öklével lecsapott az asztalra.

- Úristen, - szólt ijedten, ámélkodva az asszony, - apjuk... mi lelte kendet?

Sápadtan állt előtte az ember. Világoskék szemei tükrét nedves homály borította el, tapadó könnyek. Az asszony fürkészve nézte s inkább meggyőződéssel, mint kérdezőleg szólt: Nem ivott kend?

- Én? Részeg vagyok talán? Mitől? Talán a forrásvíztől? Jó is volna. - Dünnyögött, duzzogott, majd hirtelen közelebb lépett feleségéhez s kezét a vállára nehezítette.

- Na... - gondolkozott a szavakon - eb aki haragszik Julis.

Meleg nyári nap volt. A lombok között arany napsugarak surrantak át, szmaragd fényt csókolva a levelekre, melyeket halk szellő remegtetett. Madarak százai csevegtek, gondtalan, vidám trillával. Csak némelykor szólt közbe egy-egy bánatos melódia, párkereső, nászrahívó, szerelmi dal. Emberi hang nem hatolt ide az erdők mélyébe, hol az erdészlak állt kicsi ablakaival, mohos tetőjével, melyen a padlásablakok mint kíváncsi szemek meredtek az erdőre; parányi kéményével, melyből vékony füstcsík szállt a fák fölé.

Itt laktak Koppánék huszonnyolc éve. Mióta a veszprémi templomban hűséget esküdtek egymásnak.

Huszonnyolc év nagy idő, sok minden történhetik ennyi idő alatt az emberrel. S velük is történt egy és más. Három gyermekük született, felnevelték őket tisztességgel. Aztán szárnyra engedték, messze idegenben laknak most, maguk kenyerét eszik.

Miért nem élhetnek együtt, egymás között, akik szeretik egymást? Akik jó szóval, szíves munkával segítik, vigasztalják egymást. Akik rámosolyognak egymásra meleg, jó szívvel, vidámság fakad minden szavuk nyomán s részvétükkel enyhítik a szenvedést.

Ilyenféléket gondolt Koppánné, mert árvának, elhagyottnak érezte magát e percben.

Elmegy az ura békességgel és hazajön és ki van cserélve. Egy ember bujkál a ház körül... ki lehet az? Különös. "Vigyázzatok!" Dúl-fúl, az asztalra üt s a végén, hogy nem haragszik... Érti ezt valaki? Elmegy jókedvűen, hazajön méreggel, szinte betegen, szinte öregen. A hangját mintha kútból merítette volna, mintha haragot merített volna és ráüt az asztalra, hogy recseg... egy zöldkalapos ember, fekete szemű, a kalapján árvalányhaj...

Tovább hámozta a krumplit. A tűz vígan pattogott. Végére jár a dolognak! Ő, tulajdon maga, senkire nem bízza, a szemébe néz, ha mindjárt a Belzebub is. Hideg borzongás futott végig a hátán.

Fázósan szólt: Hallja lelkem, hol is volt az, hol látta azt az embert?

Koppán arca hirtelen beborult. Gyanakodva nézett az asszonyra és nem felelt mindjárt. Elfordult s öklét rázta az erdő felé.

- Mi lelte kendet, apjukom?

- Ez a cudar erdő. Ez a beste tömlöc. Tűz égesse el minden fáját.

- Megszokhatta volna már.

- Meg, meg, ha nem bujkálnának benne örökké, hol itt, hol ott... egy ember... ott állok a fekete tölgy mellett, amelyikbe kétszer csapott a mennykő, ott állok, mellettem a kutyám s egyszerre ott bujkál s erre néz az ablak felé, a nyakát görbíti, nyújtogatja, a szeme majd kiesik, hogy jobban ide lásson... Csak ez kell neked? - mondom magamban s fogom a puskámat... Eltűnt. Sehol. Ahogy mozdulok, lebukik. Eltűnt mint a fürj... sehol...

Az asszony, lélegzetét visszafojtva hallgatta.

- Hát a kutya? Ott volt a kutyája! Ember!

Koppán a fejéhez kapott.

- Csakugyan. Ez a szemtelen dög... meg sem moccant a bestia.

Elhallgatott. Pipát vett elő s dohányt tömögetett bele. A keze reszketett. Koppánné vizet öntött a krumplira, paprikát, hagymát tett hozzá. Félszemmel az urát figyelte ezalatt.

Mi lelte? Halovány. Füstöl a pipája, fehér karikákat fúj ki a feje fölé. Magas, derék ember. Hajlott. A füstöt nézi. Töpreng. Erősen nézi a füstöt. Jó kékszemű ember. A nap most éppen a fejére tűz. Őszül. Csillognak a fehér szálak. Sok. Csak most látja. Vagy csak azért van ez, mert a nap rásüt? Öreg. Öregszik. Bús. Emészti valami. Ki lehetett az az ember? Mit akar? A fekete tölgynél? Hol van az? Félóra járás... A kutya meg sem moccant... Lehet ez? Hátha csak álmodta? Mint a birkákat, mint a csikókat, mint az oláh cigányokat. Álmodta bizonnyal. Ha csak nem?...

Borzongott. Szívét, mintha egy hideg kéz megmarkolta volna. Nézte, nézte az emberét. - Nem lehet az... az öregség. Az. Az ember mindig csak a holnapban reménykedik. Holnap jobb lesz, haza jönnek a gyerekek, mind a három. Panni hozza a két apróságot... Holnap valahány tyúk, mind tojik, a disznó újra kedvet kap az evésre, kidől egy fa s a gyökerei között egy üst tele arannyal, szétosztja a gyerekek között, jön a sógor négylovas hintóval, püspöksüveg a fején... és semmi, semmi. Minden marad a régiben. S még ha maradna, de nem marad, telik-múlik az idő, jön az öregség, a romlás.

Az idő is öregít, a búsulás segít neki, sietteti. Az ő ura pedig búsult eleget. A tisztásra járt el búsulni. Hanyatt feküdt a fűre s az eget nézte. Naphosszat.

Hiába kérte, hízelkedett neki, a kedvenc ételeit főzte. Sírt is neki. Kérdezte tőle, - rég volt ez - nem szeret már? Megbánta, hogy elvett? Azt mondta, nem bánta meg és úgy szereti, mint az első napon.

Beteg? Miét fájlalja? Azt mondta: semmi. De azért csak ott feküdt nyitott szemmel, vagy a szeme behunyva, vér kimenve az arcából, mintha halni készülne. Az ebédjét is ide kellett hozni utána. De nem volt az evés.

Gondolta sokszor: Mit néz? Mit szeret ottan? Az eget szereti, a napot, a madárdalt? De este is kijárt. A csillagokat szereti? A csendet szereti? A félelmet szereti? A búsulást szerette. És az álmokat szerette.

Azt mondja egyszer, mikor az ebédet vitte neki: - képzeld Juliskám, mi történt ma velem? Fekszem itt csendesen s egyszerre megtelik birkákkal ez az egész tisztás, ezer meg ezer. Mind felém igyekszik, mind engem néz. Meg akarom simogatni, aki legközelebb áll hozzám s hopp, széjjelszaladnak, eltűnnek. - Álmodta! Álmodtam volna? De mikor úgy a fülemben van a kolomp csengése...

Máskor meg haza jön örömmel. - Kipányváztam a csikót. - Melyik csikót? - Melyiket? Azt, amelyiket tegnap elcsíptem. Tudhatod! - Nem tudom én! Dehogynem. Gyere nézd meg.

Ki is ment vele. Nem volt ott csikó. Dehogy volt. - Álmodta kend a csikót. Haragudott. - Ne beszélj bolondokat Julis. Itt volt, ezen a helyen. Ellopta valaki. Száradjon le a keze. Milyen kár, szakasztott olyan volt, mint a debreceni főbíró pej csikaja. Hányszor megültem gyerekkoromban. Felugrottam rá s hajrá, neki a pusztának. Az volt az élet.

És ha elkezdte, napestig nem fáradt bele a puszta dicséretébe. Még az égboltnak is más ott a színe. Minden csárdát ismert a nagy Hortobágyon; csikóst, gulyást, minden állatot, minden porszemet. Más az. Ellát az ember az ég pereméig. Más az. Szolgafán, bográcsban főzték a paprikást. Beszélgettek, mesélgettek hajnalig. Más az.

De aztán mikor elhallgatott, napokra elhallgatott.

Mindezeket végiggondolta Julis asszony. És ezt a mai esetet újra meg újra. Valami nincsen rendjén, ez bizonyos. Mit tegyen? Gondolkozik; mosolyog.

- Lelkem - szólt az urához - majd hogy el nem feledem, az Imre sógorral álmodtam az éjszaka. Mintha benn lettünk volna Zircen, az állomáson; jön a gőzös s ki száll ki? A főtisztelendő úr, a sógor. Mit jelenthet ez? Úgy vélem ide gondol, csak hívásra vár, mint rendesen.

Koppán arcán gyenge mosoly jelent meg.

- Jöhetne.

- Írjon neki.

- Én?

- Ki más? Nekem görcs áll az ujjamba, ha a tollat szorítom.

- Na! - Cikornyákat rajzolt a levegőbe a mutató ujjával.

Később előkereste a tollat és a kalamárist. A levél is megíródott, be is vitte a béli postára. El is ment a levél. Nem telt bele egy hét, megérkezett a válasz is.

Jön a sógor. Örömmel. - Bár itt volna már - mondta Koppánné. Mert a sátánszemű ember újra megjelent. Koppán ráfogta a puskát. Huss. Eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Csak egyszer itt legyen a pap. Ketten majd elbánnak a sátánszemű emberrel. Ha ember. Ha pedig gonosz lélek, egyedül is végez vele a pap. Ha pedig sem ember, sem lélek, ha nem is öregség... ha egyéb... használhat a szép szó, az okos beszéd. A pap feje telve tudománnyal...

Zircről Bakonybélig kocsin jött a pesti vendég. Finom bőrtáskát hozott magával és hegymászó botot. Mikor leszállt a kocsiról, evvel segített magán. Magas, kövér, nehéztestű ember volt. Testvére szikár. Csak a szemük hasonló teljesen. Világoskék, mélázó.

Koppánné lámpával várta őket a ház előtt. A pap elérzékenyült s valami olyasfélét mondott, hogy az erdő mécsvilágnál is szebb, mint Budapest villam-fényárban.

Az erdőőr hangosan, különösen nevetett.

Korán keltek. A pap kitárta az ablakot s gyönyörködve nézett az erdő fái közé. Balzsamos szellő simogatta arcát, madárdal zengett, meghatottan hallgatta, köszönte nekik, szerette volna a kis dalosokat egyenként szívéhez érinteni. Gonddal öltözött, mintha templomba készült volna, vagy a leányiskolába, ahol nagyobb leányok is voltak s ahol hittant tanított.

Imádkozott, aztán nagy lelki nyugalommal ült le reggelijéhez, fölényes tekintettel, mely bár csak megszokás volt, azt látszott mondani: Aki nem imádkozik, ne is egyék.

Falatozás közben budapesti kis történeteket mondott el, vagy régi gyermekkori emlékeket újított fel. Mint tükörben, melyet a múlt felé fordított, hű képekben jelenítette meg a gyermekkor eseményeit: ürgeöntést, csongrádi lóvásárt, az éjjeleket, melyet felnőttek társaságában szabad ég alatt töltöttek, a Maradj Itt csárdát, melyben először szívtak igazi szivart, a pusztai iskolát, a lányokat, kiket megvertek, a nádast, ahol derékig süppedtek az iszapban.

Ebbe már az erdőőr is bele-bele szólt. Önelégülten fújták a füstöt pipájukból, szemük fiatalosan fénylett.

Később az erdőbe indultak. Alig haladtak néhány lépést, a pap megállt. Két cincért fedezett fel egy fa törzsén. Mindenről megfeledkezve nézte őket, követte őket, keringett utánuk a fa körül míg el nem tűntek. Most egy apró kék lepke röppent fel előtte, ezt kergette; letérdelt a fűbe egy virágocska mellé, majd megint visszatért a cincérek fájához, kíváncsian, nem kerültek-e elő? A kéreg árkaiban hangyák futkároztak. Fel, le, jobbra, balra. Ideges gyönyörűséggel figyelte őket. Miért sietnek és hova, mi jár a fejükben, vidámak, szomorúak s mirevaló mindez?

Az erdőőr már fordult egyet, eltelt egy óra s ő még ott állt gondolatokba mélyedten.

- Milyen boldogok vagytok ti! - kiáltotta a testvére elé. - Tiétek az egész, szép, nagy, gyönyörű, fenséges természet. Ide nézz!

Az erdőőr tágra nyitotta szemeit.

- Mit? Hol?

- Nem látod? Hangyák...

Az erdőőr vállatvont. - Hangyák? - Kacagni kezdett. - Budapesten nincsenek hangyák?

Sértődötten felelt a pap. - Budapesten csak poloskák vannak.

De mivel ez a felelet önmagát is váratlanul érte és tetszett neki, megbékélt s szívből, hangosan nevetett ő is. Kacagva mentek be a konyhába és Julis asszonynak is előadták az esetet. Kopánné alkalmasnak találta az időt. Lopva az ura arcát kémlelve, megszólalt.

- El is feledem mondani sógor, hogy egy ember bujkál itt az erdőben...

Riadtan elhallgatott. Koppán mintha egyetlen pillanat alatt kővé meredt volna, vértelen arcú, élettelen, kék-üvegszemű kőemberré.

A pap, szivartárcájában böngészett és közömbösen szólt:

- És aztán?

Koppánné ajkán nehezen alakult ki a szó.

- Semmi... Csak oly ritkán jár erre valaki.

A pap leharapta szivarja végét s szólt:

- Örüljetek. Óh mily szívesen cserélnék veletek. Embert látni nem jó, ezt mondom én tinéktek. Kerüld az embert, hogy hosszú életű lehess a földön. Bújjatok barlangokba, erdő mélyébe, fa odvába, hogy ne lássatok és ne láttassatok, mert veszedelme ember az embernek. Gyermekeim, ha ti két évtizedet Budapesten töltöttetek volna el, a szívtelen, durva, önző, kapzsi budapestiek között, mivé lettetek volna? Kisírt szemű, kiuzsorázott lelkű, sírba kívánkozó két szegény ember volnátok. Mint én. Milyen élet? Mit adtam én s mivel fizettek engem? Becsületességet, minden szépben, jóban hitet. Ezt adtam én. Cserébe képmutatás, gúny lett a részem. És fenyegetés, ökölcsapások, rúgás, ha egyenesen akartam állni a talpamon. Ti nem tudjátok, milyen kincse embernek az erdő, hangyák, cincérek, kis madarak... ha itt élhettem volna, talán boldog volnék most. Ha van boldogság. Ha ez a szó is azt nem jelenti: hazugság... Boldogság? Ha otthon maradok juhásznak, kondásnak, vagy túrnám a földet, talán most boldog ember lennék. Roncs vagyok.

Fáradtan lehanyatlott egy székre és tompa hangon tovább beszélt.

- Nem volt egyetlen boldog napon. Némelykor gondoltam, leiszom magamat. De féltem, hogy valamit teszek, megölöm magamat. S ez bűn. Bűn, nem bűn? Igaz, nem igaz? Lehettem volna iparos, asztalos, cipész. Ha megnősültem volna, gyermekeim volnának... ha erre gondolok...

Még nem töltöttem be a tizennyolcadik évemet... úgy szerettem, mint egy embert... és ma is ősz, bolond fejjel... és olyannak látom... erényes, helyes, jó szelíd leányka... evvel a képpel mehessek halálom órája elé. Amen.

Feje előre billent, kezeit összekulcsolta és imádkozott.

Koppán még mozdulatlanul állt egyhelyében, csak az üvegszemek éledtek fel s ezek gyűlölettel tapadtak a papra...

Julis asszony szemeit törülgette köténye csücskével. A pap csak ezeket a könnyeket látta. Mennyire sajnálnak engem, - gondolta s kissé vigasztalódva elvonult szobájába, könyvet vett elő s úgy belé merült, hogy csak másodszorra, vagy harmadszorra hallotta meg az ebédre hívást.

Felnézett. Koppánné lehajtott fejjel állt az ajtónál. Félszegen és ügyetlenül abbeli igyekezetében, hogy könnyei hullását eltitkolja.

Még most is engem sirat ez a jó asszony, - gondolta megilletődve, de azért megkérdezte.

- Na Julis, mi a baj?

- Semmi. A füst. Füstöl az a fene tűzhely.

A pap gyanakodva nézett rá.

Az erdész már az asztalnál ült. Fagyos, szinte fenyegető komorsággal. A pap integetett a fejével.

- Mi lelt benneteket? Öreg gyerekek, csak nem vesztetek össze?

Hallgattak.

Sértődötten folytatta. - Nem szeretném, ha alkalmatlan volnék nektek.

Az asszony szomorúan nézett a szemébe. Koppán dünnyögött.

Egyszerű emberek - gondolta a pap - nem tudják, hogy vendég előtt titkolni illik házi bajaikat. Kellemetlen a műveletlen ember. Ha testvér vagy rokon, még kellemetlenebb. - Szótlanul fogyasztották az ebédet. Julis asszony végezetül kapros túrós lepényt tálalt fel.

Az erdőőrnek felcsillant a szeme. A pap is felvidult. Mintha kicserélték volna őket. Mohón néztek a párolgó tésztára. A papnak eszébe jutott egy otthoni kis történet s már nevetett is.

- Emlékszel Péter, mikor Őrzse néni a Madár Gyuszi fejéhez vagdosta a túrós zacskót?

Koppán gondolkozott, aztán kitörő élénkséggel felkiáltott.

- A képén végigcsorgott a savó!

Arca kivörösödött, egész teste remegett a kacagástól. Mennyire hasonlítanak egymáshoz, mikor nevetnek, - gondolta Julis asszony és sóhajtott. A nevetés túlhosszúra nyúlt.

- Péter szólt az asszony, - mikor mentek a kápolnába?

Koppán felütötte a fejét. - A kápolnába? Akár mindjárt, akár ebbe a percbe.

Megeredt a szava s bőven ömlött. Képzeletben senki sem ismerte jobban a földalatti utat, mely a kápolna kriptájából a devecseri várba vezet. Ezen az úton jár a kápolnába az Eszterházi gróf szelleme, itt sóhajtoznak a szép devecseri lányok lelkei is.

Elhatározták, hogy délután kirándulnak a kápolnába. Julis asszony elégedetten biccentgetett.

A nap még magasan állt az égen, mikor elindultak. Nyomasztó volt a meleg. Keskeny ér mentén, melyet százados tölgyek egymásba fonódó lombozata árnyékba vont, vezetett útjuk. A sötétzöld színben tükröződő sekély vízben bőven virult a nefelejcs.

A pap néhányszor megkísérelte, hogy beszédbe vonja testvérét, de az erdőőr fejét lehajtva, komor hallgatásba merült. A pap füttyentett.

Az erdőőr kutyája nesztelenül szaladgált előttük. A füttyszóra a paphoz rohant s a tacskók sajátságos, szinte emberi mosolyával nézett fel reája.

- Ugye kutyus szép? Ugye fenséges? Látod azt a karcsú íriszt a nefelejcsek között?... A víz tükre üveglap, koporsó üvegteteje, alatta meghitt homályban színek, virágok, békesség...

- Takarodj! - kiáltott az erdőőr a kutyára s irtózatosat rúgott rajta.

A pap remegett a felháborodástól.

- Miért bántod szegényt?

A kutya panaszosan vonított. Koppán összeráncolta homlokát.

- Mert kutya.

- Mit vétett szegény pára?

- Valamit. Csúffá tett. Összecimborált az ellenségemmel... Minden fát kivágnék, a tövét kiégetném... Az orráig sem lát el az ember s nem tudja, ki van, mi van a fatörzsek mögött, a bokrok között...

Arca tüzelt, hangja harsogóvá vált.

- Ott bujkált, ott settenkedett, ott forgatta a szemeit, a nyaka majd kitört, a szemei majd kiugrottak... A más asszonya kell neki. Az. De megcsípem a cudart... a más asszonya...

Egy kormosra égett tölgy alatt megállt s tekintetét mereven egy pontra szegezte. Kutyája ideges feszültségben várakozva nézett fel reája.

- Ott! - kiáltott vak dühvel. Lekapta puskáját, kétszer dörrent hatalmasan a kétcsövű. A kutya sántítva, groteszk ugrásokkal elrohant abba az irányba, melybe a fegyver csöve mutatott. Néhány pillanat múlva visszaszaladt, elégedetlenül nézve a gazdájára, szánalmasan nyögdécselt és sérült lábát emelgette.

Ámélkodva s fokozódó megdöbbenéssel állt a pap, s most egyszerre eszébe jutottak, hívatlanul is eléje tolongtak: Julis asszony könnyei, testvére különös viselkedése, nevetése...

Koppán, puskájára támaszkodva, lélektelenül bámult maga elé.

- Péter, - szólt a pap benső remegéssel - mire lőttél?

Az erdész arcából leszaladt a vér. Közelebb lépett a paphoz, s halkan, panaszosan szólt.

- Bujkál... vadászruha... árvalányhaj a kalapján, a haja fekete, a szeme is fekete, néz vele, mint a sátán, forgatja, nyújtogatja a nyakát, az ablakba néz... int neki... Julis, a feleségem visszaint és én csak néztem és én csak néztem...

Megcsuklott a hangja s vad zokogás rázta meg.

A pap megrendülve nézte. Szenvedést látott, nagyobbat, tragikusabbat a magáénál s e pillanatban csak egy gondolata volt s ez rég nem érzett melegséggel töltötte el, - hogy segítsen ezen az emberen. Karjait összefonta mellén és gondolkozott.

- Te Péter - szólt - nem a Julis az ottan?

Koppán sírdogált, mint egy gyermek. Nekierőlködött a szónak, mintha egy zsák búzát vagy egy szálfát kellene vállra kapnia.

- Hol?

- Nem látod? Ott áll az ajtó előtt.

Koppán tágra nyitotta szemeit.

- Micsoda ajtó előtt?

- Hol máshol, a házatok ajtaja előtt.

Koppán gyanakodva pislogott a papra.

- Vágd ki a fákat előlem s hordd le azt a dombot, akkor majd megmondom.

A pap diadalmasan mosolygott. - Na látod Péter! Az imént azt állítottad, hogy ez a bujkáló ember innét odalátott Julis ablakára. Nézte, intett neki, látták egymást.

Az erdőőr vonásai tétova csodálkozást fejeztek ki s az értelem fénye világította meg homlokát. Szégyenlősen lehajtotta fejét. Hallgatott. Puskája agyával a gyepet ütögette, kezdetben félszeg mozdulatokkal, később figyelemmel, gonddal, rendszerrel s mindinkább belemélyedt ebbe a munkába.

- Péter!

Megrezzent s mintha álomból ébredt volna, nézett a papra, aki csüggedten megismételte.

- Péter!... Ha én a te helyedben volnék, tudod mit csinálnék? Méhészkednék. Kezdeném egy családdal és mindig több és több. Eltölthetnéd vele az időt.

Az erdőőr legyintett.

- Csak az kellene. Méhek? Úgyis tele a fejem dongással. Méhek, darazsak? Csak az hiányzik. A levelek eleget zörögnek, berzenkedik, suhog a lomb, ha a szél egyet moccan az égről. Az ágak koppanva összeverődnek, egyik ág a másikat üti, egyik fa a másikat üti, mintha csontom verődnek a csontomhoz, egyik csontom a másikat üti-veri. Darazsak, dongók? Belebújnak a fülembe, a fejembe repülnek, zúgnak... Darazsak? Nem én, talán bolond vagyok. Nevelj te darazsakat.

A pap folytatta.

- Talán botokat faragnál, mint a zalai juhászok. Tudod, az egyedüllét... kígyós botokat...

- Kígyós botokat, - szólt Koppán - mondasz valamit. A kápolna közelében szép somfákat tudok.

Tovább haladtak. Egy napfényben ragyogó tágas tisztásra értek. Lábuk virágszőnyegre taposott. Körülöttük és felettük ezernyi lepke, bogár vert kápráztató, színes hullámot.

- Fáradt vagyok, - szólalt meg az erdőőr. Lefeküdt. Két karját feje alatt összefonva, hanyatt feküdt a gyepen, szembe fordulva a nappal. A pap is ledőlt, könyvet húzott elő zsebéből s mögüle figyelte. Az éles napsütésben fáradtabbnak látszott és öregebbnek.

Testvérem ez az ember - mondta magában a pap s szíve összeszorult. - Mily mélyek arcán a redők s mily feketék. Fájdalmas vonások a száj körül. Sápadt. Orrcimpái meg-megremegtek. Galvános rándulás az egész testen. Szája kinyílik. Megbarnult, dohányégette fogak tűnnek elő... Alszik.

Fellélegzett. Nagy megnyugvást érzett, avval a kényelmes tudattal áltatva magát, hogy fivérével együtt elaludt betegség, baj és bánat. Óvatosan felemelkedett s lábujjhegyen elosont. Arra tartott, hol legdúsabban nyíltak a virágok és a bódító illatban, zsongás, zümmögés, szárnyak rebbenése, madárfütty-szó közepette meghatott mosolygással lépegetett. Nyitott szájjal mélyeket lélegzett. Feledett mindent, ami földi. Szemeit lehunyta s mosolyogva, átszellemült arccal, lassan, kéjesen remegve, ölelésre kitárta két karját...

Hirtelen összerezzent. Taszítást érzett a lábán.

- Te te... hallod-e? - A kutya ütötte hozzá orrát. Hízelkedve táncolta körül, aztán sérült lábát feltartva előreszaladt.

- Várj! - kiáltott utána a pap felvidulva - nekem csak két lábam van, nem három, ez a kettő is podagrás. Majd otthon bekötöm a sebedet s reggelre kutyabajod. Jó ember vagyok én, a légynek sem vétek. Hanem a gazdád? Jól elbánt veled. Szegény. Bocsáss meg neki, nem tudta mit cselekszik. Isten tudja mi lelte szegényt. Rögeszméje van. Féltékeny. Hallod kis kutyus? Féltékeny a gazdád. Nevethetnékem van. Ne hidd! Sírhatnékom van. Óh világ. Óh csoda. Csodák, bolondságok történnek. Eső esik. Szerencsétlenség eső. Hideg borzongat... Szegény Julis. Most értelek. És én azt hittem, itt lakik a boldogság.

Fázom. Nyár van. Hó hullott a vetésemre. Szaladni volna kedvem. Repülni, mint az a rigó. Elrepülnék a nyomorúságtól, magamtól, el ettől a ferde világtól. Az emberektől. Főképpen az emberektől. Másokból püspök lesz öregségére s nekem egy rongyos kis plébániát sem adnak...

Apám papot akart a fiából. Legjobbat akart. Nincs mit megbocsátanom, vagy ha van, megbocsátok.

Tanúm az erdő és ez kis tacskó, mely három lábon sántikál előttem: maga a becsület.

Mondd kis kutyus, tudod te mi a boldogság, Én nem. Nem tudom. Sokszor azt hiszem, hogy egy asszony... aki szent, tiszta szemmel a szemembe néz, kezével homlokomat hűsíti... csak egy volt... csak egyetlenegy...

Csitt! Tovább ne add, ne ugasd tovább, nem vagy te pesti eb, titoktartó jó kis kutya vagy... lelketlen dög... bocsáss, ha megsértettelek volna... Estére bekötöm sebedet tiszta vászonnal...

Megállt, megtörülte verejtéket gyöngyöző homlokát. Az erdőre homály borult. Aggodalmasan tekintgetett körül. A kutya felnézett rá, aztán élénk csaholással előre szaladt. Utána sietett. Pár lépés. A kis erdészlak ott állt előtte.

Julis asszony az udvaron foglalatoskodott. A tyúkokat zárta el éjjelre. Várakozón nézett a papra, aki néhány közömbös szó után elhatározta, hogy egyenesen a dologra tér.

- Mondjad Julis, mi történt evvel az emberrel?

Julis asszony elhalványult. - Az urammal? Semmi.

- Semmit nem vettél rajta észre?

- Nem én.

- Nem bánt téged sohasem?

- Engem? Soha. Mint a falat kenyér. Az én uram? Soha még görbén sem nézett rám.

- Annál jobb. Csak azért kérdeztem, mert az urad panaszkodott.

- Panaszkodott? Kire?

- Panaszkodott, hogy egy ember, vadászruhás, árvalányhaj bokrétás, feketeszemű ember ide kacsingat az erdőből, te meg vissza...

- Én?... Vakuljak meg...

Integetett a fejével s elkeseredetten folytatta:

- Az Isten levette rólunk a kezét. Pusztul az emberem. Kimegy az erdőbe s vissza jön, hogy egy ember bujkál ottan és ráüt az asztalra és öl engem a beszédjével. Az öregség volna ez? Nem. A búsulás! Mindig csak a puszta járt az eszében, hazája után rítt, esengett szüntelen. Mondtam, fiam menjünk, ha jobb neked ottan. Nem tudom tovább nézni a bánatodat.

- Nem lehet - azt mondja - messze van az ide Julis, a Hortobágy, a szülőhazám, mit gondolsz? Nem érkezünk mi már oda ebben az életben.

Elhallgatott. A gyalogúton Koppán jött sietve. Sárgán, sápadtan, puskája vállára fektetve.

Lesújtó pillantásokkal végigmérte őket. Leült a lócára és puskáját kezdte tisztogatni. Julis asszony könnyes szemmel behúzódott a konyhába.

A pap úgy érezte, magyarázattal tartozik.

- Elaludtál, sétálni mentem, a kutyád haza csalt.

Az erdőőr fel sem pillantott. Halkan énekelni kezdett. Öreges, rezgő hangja szomorúan csendült bele az alkonyba, mintha saját temetésén búcsúztatná magát.

A pap soha még nem érezte úgy a vér vonzó erejét, mint e pillanatban. Az az érzése volt, hogy a dal az ő ajkáról szól, a szomorúság az ő szíve bánatát kesergi. Leült a lócára s merengve, önmagáról megfeledkezve nézte testvére kezét, mely az esthomályban különös jelentőséggel látszott fel-le mozogni... és a sötétség növekedtével mozgás, hang távolodott, haladt messzebb és messzebb, régi idők felé... és ráeszmélt, hogy ő is énekel: csak a régi... csak a régi szeretőmet sajnálom...

Körmeit bevágta tenyerébe. Összecsikorította fogait. Támolygó léptekkel bement.

A következő pillanatban az erdőőr óvatosan felkelt a lócáról, nesztelenül az ajtóhoz lopódzott, letérdelt s szemeit ráillesztette a kulcslyukra. Sokáig maradt így. Mikor felemelkedett, összegörnyedt háta csak kínosan egyenesedett ki. Vissza ült. Köhögött, dalolt, puskája kakasait csettintgette; majd hirtelen az ajtóhoz ugrott és betaszította.

Felesége háttal állt az ajtónak, tüzet rakott. A pap unott arccal, lebiggyesztett alsó ajakkal olvasott. A durva ajtónyitásra mind a ketten odafordultak. Koppán hunyorgott, mintha port fújtak volna szemébe, majd mint az álomjáró, gondolatnélküli tekintettel a lámpa fényébe bámult.

Reggel ünneplőbe öltözött. Ugyanabba a ruhába, melyben testvérét várta Bakonybélben.

Zord arccal, melyet fagyos ünnepélyesség vont be, bement a paphoz. Felnyitotta bőröndjét, összeszedte holmiját s bele rakosgatta. A pap, aki körmeit fényesítette egy szarvasbőr darabbal, elszorult szívvel, némán figyelte. Az erdőőr, miután minden apróságot összeszedett, lezárta a bőröndöt, a kulcsát átadta testvérének, aztán rideg, siettető hangon megszólalt:

- Indulhatunk!

A pap sóhajtott, körülnézett a szobában s indult kifelé.

Julis asszony elképedve bámult reájuk. Mint aki nem hisz a saját szemeinek. Szomorúan, alig hallhatóan szólt:

- Elmegy?

- El... sok dolog vár rám otthon.

Az erdőőr türelmetlenül dobbantott.

A pap kevélyen felvetette a fejét. Lázongó indulat, haragos szavak gyűltek fel benne, de testvére fakó, idegen kifejezésű arcának láttára hirtelen ellágyult.

- Péter - szólt kétségbeesett erőlködéssel - miért teszed ezt? Miért űzöl el engemet, a vendégedet?

Az erdőőr arcán megilletődés, zavar, tépelődés váltakoztak.

A pap éledő reménységgel folytatta:

- Gondolkozz! Elküldesz, gyanúsítasz engem és a derék, jó, hű feleségedet.

Őrült düh lobbant fel az erdőőr szemében és gépszerű, nyers határozottsággal előre mutatott.