Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A két fivér

Tersánszky J. Jenő: A két fivér
1.

A Karszt, a Karszt! A rettentő!

Ott, a Karszton volt, ott állta sorjában az árkok őrhelyeit, nagyon régóta már, az egyik fivér, a bátya. Hogy mit állt ott ki?! Bizony, a regés Toldi Miklósok s Kinizsi Pálok még kismiskaszámba sem jöhettek volna hozzá, akár holmi nagyvásári, vagy búcsúnapi hősök. De volt is a bátynak esze ágában vágyni e hősök hírét-nevét költői zengzetekben megörökítve! Inkább megrághatóbb húst levesébe, szárazabb vackot a cavernában s a szabadságot, szabadságot! haza, haza, valaha még.

Ám kivételesen akkor, nem is volt talán semmi más vágya a bátynak, mint egy óra. Hogy mire kellett az neki? Hát mindjárt.

Az ezred, miben a bátya szolgált, egy közös és szín oláh legénységű ezred volt, kevés svábbal keverve, magyar benne csak véletlen. Az oláhok többségben, hatalmon, a svábok mindenütt kedvencek lévén, tehát köztük nehány magyar mostoha s elhagyott volt.

De a báty erdélyszéli fiú volt s ezért éppúgy beszélt oláhul, mint magyarul. Össze is szokott hamar az oláh bajtársakkal, kik talán egymás közt jobb bajtársak s összetartóbbak a magyaroknál. Aztán a bajtársak sűrűn cserélődnek a Karszton, úgy, hogy a bátyról később már alig is tudták oláh bajtársai, hogy magyarvallású és másszőrű. Különbenis éppoly földhözragadt parasztgyerek volt a báty, még talán jámborabb s együgyűbb is kissé az átlagnál.

Hát így volt, mindaddig, míg a bátya szakaszához egyszer egy magyar szakaszvezető nem került, mi nem kicsinylendő rang s uralom s barátsága nem megvetendő dolog. Ez a szakaszvezető aztán, természetesen apróbb-nagyobb pártfogásokban részeltette a bátyát, mi már is támasztott némi setepetét s irigykedést az oláh bajtársak közt. Hát még mikor a szakaszvezető kicsinálta a századparancsnoknál, hogy a báty rendes időben került bele a szabadságosak jegyzékébe! Nem hamarabb, csak a kijáró időben. De hánynak járt ki, kik kimaradtak a jegyzékből! Ha mást nem is említni, hát maga a báty őrvezetője is. Szóval érthető zúgolódás, zendület s gyűlölség támadt az oláh bajtársak közt a báty iránt. De mit bánt akkor a báty, mikor haza mehetett?! Nem is süket, nem is vak, egész bolond volt boldogságában.

Ám, hazulról vissza is kell térni megint a Karsztra. Hogy pedig ennek keserve ne legyen elég a bátynak, közben pártfogója, a szakaszvezető, megsebesülve kórházba ment. Az oláh bajtársak pedig attól fogva már nem nevén hívták egymás közt a bátyát, hanem csak úgy emlegették: a magyar! Hisz sokkal többet nem is tehettek ellene, még maga őrvezetője sem.

Csakhogy a Karszt árkaiban kicsi ellenérzület is sokra gyűlt. Csak valamicskével gyatrább falat naponta a kondérból s morzsalékabb, vagy ázottabb kenyér a zsákból, mit az őrvezető oszt ki. Csak valamicskével rosszabb fekvőhely mindig a cavernában, a csöpögősebb részen, hol alul is víz s min ha viszály támad a bajtársak közt, azt az őrvezető rendezi el. A cavernában, hol mindig helyszűke s két bajtársnak esetleg csak egy vacok jut, s egyik addig pihen, míg a másik künn az őrhelyen. A cavernában, hol olykor csak ülve kucoroghatni s bóbiskolhatni hétszámra s két arasszal tovább nyújthatni az elzsugorodott tagokat, már új erő s új üdülés az új robotra. A cavernában, honnan nem mindegy mikor s hová kell kimenni munkára meg szolgálatra, mit szintén az őrvezető intéz. A szolgálatra, minél nem mindegy egy félórácska, még ötpercecske sem, amennyivel tovább kell állni az őrhelyen, ha fagy, ha fúj, ha zuhog. Hát még, ha a halálrémek járják viháncuk! A halálrémek, mik körül a leváltás, a szabadulás, majdnem az élet percét mutatja az őr számára az őrvezető órája. Az őrvezető órája, ha van neki. Mert ha nincs, akkor az idő isten jóvoltából múlik künn a vészes őrhelyen, vagy a szikla alá fúrt cavernában, mi nem egészen mindegy. Mi nem egészen mindegy az őrnek, kinek számára ha óra nem, akkor, sem szíve verése, sem szemei rebegése, sem tagjai lankadása, sem lelke reszkedelme, sem Jóistene nem osztja föl az időt a leváltásig, hanem az őrvezető. Igaz, annak csalni nem szabad, de tévednie lehet, ha nincs órája.

Nos, a báty, ha kifáradt, vagy épp panaszra ment az étel és fekvőhely megrövidülések miatt, akkor rendesen azt a rendreutasítást nyerte: aj barátom, neked talán különb jár, mint másnak? És a báty belátta, hogy csak cocolista hírbe keveri magát a béketlenkedéssel, mi rosszabb, mintha apagyilkos, vagy gyávának tudnák fölöttesei. De már a leváltás meghosszabbodásai körül kapott sokszor olyan választ is: jaj barátom, honnan tudod, hogy tovább álltál szolgálatban? van órád?

Talán már érthetőbb ekként, miért vágyott annyira a báty egy órára. Annyira, hogy talán semmi másra jobban.

Istenem! egy ároklakó vágya. Mi is maradt mocsokba, borzalomba, verítékbe, kínba roskadó mindennapjának, mint vágyai, álmai, mélázatai, talitarka színháza?

Ám a báty számára a valóságban is lejátszódván már az otthon, szabadság jelenetei, mi akadhatott már képzeletének játékául? Hisz a béke, a kórház, a kedveséről való nagyszerű, enyhe s tüzes képek mind színre kerültek már lelkében ezerszer s mind vigasztalanabb s hiúbbakul még vágyak, álmok, mélázatoknak is. Nos, a képzeletnek mégis játék kell s ha nincs ékesebb, megjárja egy silányság is, egy semmiség, egy óra is.

A báty, hallott nemrég egy esetről a másik zászlóaljnál, hol egy közbakát azért terjesztettek be a szakaszból őrvezetőnek, mert órája volt, mit az egész szakasz használt. Így aztán nem kellett többé őrt állania, csak váltania, nem kellett a munkánál csak felügyelnie s főleg ételt-italt kiosztania, miből, meg a kaverna fekvőhelyeiből magának tartania a legjobbat.

Ihol volt az új színjáték a báty képzeletének. Valóságos vígjáték, minek címe talán az lehetett volna: na megálljatok büdös mócok, majd kibabrálok én veletek! hiszen csak egy soromba kerül, hogy egy órát küldjenek hazulról. És azzal máris előadta magának a báty, mint járnak majd hozzá az altisztek az időt tudakolni s talán majd egyszer a hadnagy úrnak is elromlik az órája, akkor majd hívatják s a hadnagy azt mondja: ez már öreg baka így is s órája is van, be kell adni őrvezetőnek!

A báty tehát haladéktalan menesztett egy kisze-kusza levelet szüleinek, hogy vegyenek neki egy órát s küldjék el mihamarabb, mert attól függ előmenetele. Ezt írta. De már akkor azt is írhatta volna, hogy attól függ a boldogsága. Mert egy kicsivel sem tűnt másként, amily reményajzottan várta napról-napra a csomagot, miből majd az órát bontogatja elő.

A csomagot, mi azonban nem akart megérkezni, ellenben nagysoká jött hazúl egy levél. Egy levél, hogy otthon igen jól vannak mind egészségben, mit neki is hasonlóképp kívánnak a Jóistentől, továbbá az a szomorúság, hogy már az öccsét is besorozták, továbbá tudatják, hogy az órát is kész örömest megveszik, de amint a postán megérdeklődték, arra bízni nem tanácsos, mert kilopják a trének, hát várnak, míg találnak egy szabadságost, kivel majd elküldik, az Isten őrizze meg minden bajtól kedves fiuk és tiszteli és csókolja a Teruska is.

Máskor a báty, még az ékezeteket is majd fölfalta szemeivel az otthoni levelekből, most alig betűzte át a szülői jóegészséget, az öcs besorozását, még a Teruskát is alig, csak az óráról szólóakat kereste s böngészte át újra, meg újra a sorokból és olvastuknál mindjobban elkedvetlenedett. Sőt majdnem oktalan s csúf haragja kelt szüleire a posta s a trének megbízhatatlansága miatt. Nem is írt válaszul csak átabotában másról, mint az óráról, elöl is, végül is, hogy ne felejtsék, mihamarabb!

Így teltek, múltak a napok, hetek, már hónapok is és váltakoztak a levelek, de az óra csak nem jött. Pedig a báty vágya csak mind kínzóbb lett utána s már megátkozta magában szüleit is. Már egészen búskomor lett s mindent maga ellen látott a kerek világon, nemcsak a bajtársait, a föllebbvalóit, hanem az olasz tüzéreket is, kik épp akkor kezdik az ágyúzást, mikor ő kerül szolgálatra, sőt a megeredő esőt is, eget, földet, mindent már! De fura, vagy nem, valahogy eszelősségévé az vált, hogy mint valami varázsholmi, mindentől megszabadítója volna az óra.

Igen, talán ha akkor a mesebeli apóka kereste volna fel a bátyát s ígyen szól hozzá: kedves fiam, te már megtetted a magadét itten, ahol a madár sem jár, mehetsz most már haza, élj boldogul! - hát a báty talán kielégítetlen búval távozott volna, mivel nem kapta meg az órát.

Na, egyszer aztán megint jött egy levél a bátynak, de nem hazunnan, hanem a tűzvonal mögötti kiképzésben álló menetzászlóaljtól. Az öccse írta: jövök már ki én is kedves bátyám s így, meg így megy sorom, alig várom, hogy találkozzunk, - s továbbá még sok mindent írt az öcs, de amire a báty megreszketett örömében, kitalálhatni, az volt, hogy az öcs hozza az órát. Szinte mondani, az óra hozza az öcsöt is, tetézni az örömöt.

De még jó nehány hét telt el. A báty százada kikerült a tartalékba a tűzvonalból s megint vissza oda. Mikor aztán egy nap a küldöncök, étekhordók, munkásosztagok hírül hozták, hogy a menetzászlóalj beérkezett az ezredhez s mint beszélik, még aznap kiegészítik vele a megfogyatkozott árokbeli századokat.

Nosza a báty lelkére kötötte egyik étekhordónak, hogy keresse meg odalenn öccsét s mondja neki, kérje kihallgatáson, miképp a 12-ik századhoz osztsák be, ahol ő, a bátya van.