Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 14-15. szám · / · FIGYELŐ · / · ZEMPLÉNI ÁRPÁD KÉT LEVELE A NYUGATHOZ

FÖLDI MIHÁLY: KÜLFÖLDI SZEMLE
Tolsztoj naplója. - Simmel. - Lindau. - Heine-emlék. - A nap hősei.

Tolsztoj naplóit kiadta a pétervári akadémia. Nagy gonddal, szorgalommal és hozzáértéssel készült ez a gyűjtemény, összehasonlították és hűen pótolták a cári Oroszország kiadásait, melyeken erősen meglátszott a cenzúra korbácsának nyoma. Négy kötetet tesz ki a gyűjtemény s a német lapok, melyek egy-egy részét már közlik, hírül adják, hogy Georg Müller teljes egészében németre fordítatja. Kétszeres érdeklődés fogadja ezt a várva várt kiadást. Vágyunk Tolsztojhoz, egyre erősebb és őszintébb a vágy, fenn maradt életemlékei köré telepedni, erejüknél melegedni: az embernek minden veleszületett, úgynevezett természetes jogát nála hangosabban és szenvedélyesebben alig követelte valaki. (Más kérdés aztán, hogy a felszabadult és újjászületendő ember maga mit óhajt és mit kell kezdenie a jogaival.) De nagy az érdeklődés tisztán Tolsztoj személye miatt is. Tolsztoj élete két, sok tekintetben egymással szembenálló, sőt ellenmondó fejezetből áll: a művészi alkotó és a próféta korából. Hogy az emberiség legnagyobb művészei közé tartozik, ezt kezdettől fogva mindenki elismert, - még honfitársai is, még Mereskovszkij is. Tolsztojban, a prófétában azonban sokan kételkedtek, - nemcsak az erkölcsi iratok művészi becsében (amit sokan, talán nem egészen jogtalanul, teljesen el is vitatnak), hanem Tolsztoj erkölcsi erejének hevében, elvei tisztaságában, őszinteségében, minden következtetésének becsületes levonásában, még a gyónásai szeplőtelenségében is...E sorok írója még nem tudott betekinteni az teljes gyűjteménybe s így még csak a lapok híradásait követi. E hírek mindenekelőtt kiemelik azt az edddig sem ismeretlen tényt, hogy már a tizennyolc esztendős Tolsztoj éppoly erős önkritikus, éppoly önkínzó gyónó, mint a bánatokban hánykódó és elhunyó öreg ember. Egy bizonyos: azok, akik azt mondták, hogy csak az aggastyán, akinek érzékei már eltompultak az úgynevezett élvezetek iránt, hirdeti lelki életünk reviziójának szükségét s az erkölcsi tisztaságot, - azok tévedtek. Nem, már az ifjú Tolsztoj átszenvedi az önvád minden kínját, vizsgálja, szétforgácsolja, gyötri magát. Mikor szabályokat gondol ki az önmegtartóztatásra, az szerencsejáték és a társasélet formaságai ellen, már sajátságosan szigorú, sőt merev metodikusnak bizonyul. Sokan arra gondoltak, hogy a katonás éjszakázások és szeretkezések csömöre okozza fölháborodását és kézteti gondolkodásra. Nem, nem egy farsangi prédikátorral állunk itt szemben, aki fáradtan, a hamvazó szerdák hangulatában beszél. Az emberi természet magvát keresi, azt az okot, tulajdonságot, átkot, mely már ifjú korába bűnbe sodorta. ("Embert öltem a háborúban, párbajra szólítottam embereket, hogy megöljem őket, pénzt vesztettem kártyán s elherdáltam a munkások és parasztok megváltását, bűntettem embereket, bolond tréfákat űztem, igen, csaltam, hazugság, lopás, mindennemű kicsapongás, részegség, erőszakosság, gyilkosság...Röviden, nincs bűn, melyet ne követtem volna el s mind e gyalázatosságokért még dícsértek, még a vizsonylagosan erkölcsös emberek közé soroztak és soroznak engem.") A játék szenvedélye, kéj és hiúság: az embernek ezek az alaphibái, általánosak, - de nem elégszik meg ezzel az megállapítással és beismeréssel. Azért kutatja ki önmagában e hibákat, hogy legyőzze őket. A játékszenvedélyt hamar kiirtotta magából. Sokáig nem bírta a leghatalmasabb, legmélyebbre markoló hibával: a kéjvággyal, bár remélte, hogy munkával, az alkotás lázában föléje kerekedhetik. Az alkotás láza, az alkotás kéje...szokták mondani s ez a költői kép az igazság magvát rejti magában. Éreznie kellett, hogy a művészi alkotás az élet véres köldökzsinórjával kapcsolódik a kéjhez, megérezte, hogy a művész és a kéjvágyó benne: testvérek. A kéj, akár kiélve, akár visszafojtva, ösztönzi az alkotásra, sarkallja emberi életek figyelésére, átélésére, emberek teremtésére, megírására, mondatok jóleső és hatásos kovácsolására, képek és jellemzések vértől, hústól, idegtől meleg csiszolására, művein megérzik a fogantatás öröme, minden művészi alkotásán ott szagolja a kéj sárga lehelletét. A művészet haszontalanság! a művészet bűn! a színes tollat el kell törni! a regényt, a verset ki kell tépni az ember kezéből, ki kell égetni az ember lelkéből! Mit akarunk? Mit akarjunk? Így nem élhetünk tovább! Istenhez hasonlókká kell válnunk, - ha még úgy sír is itt belül valami, ha még úgy ágaskodik és tiltakozik is valami...A művész eldobta a művészet és a kéj szivárványos tollát és kezébe vette az erkölcsösnek, jónak, követendőnek képzelt paraszt ekeszarvát. A moralista megkezdi a szenvedélyes igék hírdetését, a próféta súlyos ököllel csap le a kor életére. S a harmadik szenvedély? A legkeményebb gyökér? A hiúság? Nem maradt-e utolsó órájáig a zseniálisan túlzó hiúság rabja?! zseni, aki épp oly messze maradt Istentől, mint a muzsik, akit Isten mellé képzelt?

Itt most nincs hely, letárgyalni a huszadik századnak egyik legérdekesebb és legizgatóbb problémáját. Egy bizonyos: ez a nagy és nemes ember tirannusa akart lenni az őszinteségnek, hírdetője volt az ősevangéliumnak, fenyegető és elviselhetetlen teher az uralkodóknak, felkorbácsoló és tisztító lelkű zseni, egy igaz ember, akit, hiszen könnyen úgy is történhetik, néhány évtizedre még az ördögök közé sorolhatnak, ő még is egy jobb világ előkészítői és előörsei közé tartozik...Egyenlőre ennyi látszik a napló teljes gyűjteményéből.

*

Georg Simmel mintegy harminc esztendőn át a német szellemi életnek egyik legmagasabb csúcsát jelentette. Hatása évtizedeken át példátlan volt és ez a hatás egyaránt kiterjedt a hallgatóira, a laikus olvasókra és a szakemberek egy részére. Szakmáján belül természetesen megosztotta a befolyását másokkal, erős hatása alól azonban senki sem tudta kivonni magát, aki hallgatta vagy olvasta, a nem-szakmabeliekre, de filozófiai érdeklődésűekre, akik elfogulatlanul, saját tárgyi meggyőződéseiktől meg nem zavarva ültek le hozzá, kivételes hatással volt. Ennek a hatásnak az okát nem találjuk meg, csak az előadás külsőségeiben, a beszéd, a hanglejtés, a gesztus, a mondatszerkesztés varázsában, a gondolatátvitel szuggesztív erejében, egyéniségében, sem tisztán filozófiájának tartalmában. Nagy hatásának ezt a tényezőjét talán leghelyesebben előadásainak belső formájában keressük: a formában, amely nem nyelvi, hanem már közvetlenül filozófiai, de még mindig forma. Ami egyedülálló helyzetét biztosította, talán az a körülmény volt, hogy benne maga a filozofálás találta meg a korszerű alakját és hangját. Míg a legtöbb filozófiai előadás és írás, nemcsak a tisztán tanító, hanem az eredetit alkotó is többnyire csak ismertető közlés, felsorolás, bemutatás, Simmel nemcsak a bölcselete eredményeit közölte, hanem magát a filozofálását éreztette meg, úgyhogy hallgatói vagy olvasói nemcsak a kész, de a készülő eredményeket is, a gondolatnak a kiforrását is megláthatták. Nemcsak saját gondolatainál követte Simmel ezt a módszert, elődjei gondolatait is a történet és kialakulás szülőágyában mutatta meg.

Nem csak saját gondolatainál követte Simmel ezt a módszert, elődjei gondolatait is a történet és kialakulás szülőágyában mutatta meg. Nem csak új gondolatokat terjesztett így, hallgatói valósággal lelki kalandokat éltek át vele. Mindez a hatás természetesen nem jöhetett volna létre, legalább is nem lehetett ily tartós, Simmel bölcseletének tartalmi értéke nélkül. Simmel gondolatai nem szorítkoznak az ú. N. filozófiai témák szűkebb körére, ő megtalálta a bölcseleti témát életünk mindennaposságaiban, a divatban, az ékszerekben, a kokettériában. Némelyek ezért azt mondták rá, hogy mégis csak inkább valami jobb tárcaíró, mint hivatott bölcselő. Ez az ítélet felületes. Hisz a legtöbb filozófus, különösen a klasszikusok, de meg a legtöbb filozófia-professzor gondolkodása körébe vonta a legközönségesebb mindennapot, aztán meg mégis leginkább a bölcselet saját területein mozognak Simmel gondolatai. Legfeljebb a rendszeralkotás hiányát vethetik több-kevesebb joggal Simmel ellen. Simmel, valóban, sok tekintetben impresszionistának mondható. Rendszerének csontjai nem oly vastagok, hogy a kézikönyvek szerkesztői s a vizsgára készülők könnyen megláthatnák, neki magának mindig fontosabb volt a gondolatok szerves növekedését megmutatni, mint felosztásokkal bíbelődni, a gondolatai azonban mind közös gyökérből fakadnak. Igaz, ú. n. iskolát ily módon nem alapított, de nem is akart, Kant szavaihoz híven: inkább a filozofálást, mint a filozófiát tanította. Az egyetemes szellemi életnek átalakulásnak egyik gyújtópontja volt. Magánéletében nemes, nagy embernek ismerték. Miként egész szívét feltárta korának összes filozófiai kérdései előtt, megánéletében is könnyen megközelíthető volt, úgy értve ezt, hogy működését nem látta befejezettnek a katedrán, hanem szívesen tartott előadást a nagyobb nyilvánosságnak s szivesen tette közzé tanulmányait a napisajtóban is, sokat utazott, a műalkotásoknak avatott gyűjtője volt. Mindig meg tudta azonban őrizni a filozófusnak köteles távolságot a nyilvánossággal szemben s a legszűkebb baráti körben szinte visszavonult életet folytatott. Tisztasága, gyengédsége, mélysége kivirágzott ebben a baráti körben, ha valamelyik barátja megírja Simmel életrajzát, nagy és tiszta életet ismernek meg az olvasók, akik eddig csak a nagy és tiszta halálról értesültek. Simmel úgy halt meg, mint egy antik filozófus. Már hetekkel előbb értesűlt a megváltozhatatlan vég közelségéről, ezekben a hetekben iratait elrendezte, utolsó munkáját sajtó alá készítette s elküldve üdvözletét barátainak, befejezte földi tartózkodását: nyugodtan várta a delosi sötét hajót, - egy filozófushoz méltó élet tartós bizonyítékait hagyta hátra.

Ezeket a műveket a Sozialistische Monatshefte 7-ik száma ismerteti. Röviden foglaljuk mi is össze. Mikor jellemezni szokták a pályáját, a "Szelekciótannak egy vonatkozása az ismeretelmélethez" c. értekezését említik meg, mely 1895-ben jelent meg az "Archiv für systematische Philosophie“-ben. Simmel itt az igazságot pragmatikusan fogja fel, abban a beállításban tehát, mely később James bölcseletének alapja lett: igazak azok a képzetek, amelyek hasznos viselkedésre késztetnek, amelyek "célszerű, az életet fejlesztő cselekedetek motivumainak bizonyultak". A megismerés "szabadon mozgó folyamat", melynek "elemei kölcsönösen meghatározzák egymás helyzetét", a tárgyaknak illetve ezek lényegének (az Ansich-nek) nem tulajdonít mélyreható jelentőséget. Fontos ez a szempont a történelmi megismerésnél, melynek a problémája: "hogyan lesz a közvetlenül átélt valóság anyagából az az elméleti épület, melyet történelemnek nevezünk". Simmel elvitatja a tudománynak azt a jogát, hogy normákat állítson fel, feladata szerinte inkább a valóságban élő értékek elemzése. Simmelnek ezt a relativista felfogását "A pénz filozófiája" és a "Sociologia" c. munkájában találhatjuk meg a legtisztábban. A pénzt az élet szimbólumának tekinti: a pénznek, bár egy teljesen önállótlan eszköze az emberi érintkezésnek, mégis megvan az a hatalma, hogy minden, látszólag önállót és önmagában értékeset nemcsak hogy kifejez, hanem meg is változtat s amennyiben az egész életen uralkodni tud, az életet a maga legmélyebb lényegében és minden eleinte szabad vonatkozásában felismertetni tudja (1900). Simmelnek ez az első korszaka lezáródik a Soziológiá-val (1908), melyen pályája kezdete óta állandóan dolgozott. A társadalmi vonatkozásokban itt még kimerítve át minden emberit.

Amikor Husserl felléptével jelentős átalakulás ment végbe a német filozófiában, a test és lélek országa mellett Simmel is felismeri az eszmék országát ("Reich der ideellen Inhalte"), azaz a fogalmakét és törvényekét, melyeknek "életalakja" az "érvényesség". Különösen elismerte ezt az esztétikai s még inkább az erkölcsi értékekről, melyeknek minden történésen fölül megvan a maguk életformája, amennyiben egészen közömbös nekik, hogyan viszonylanak hozzájuk az u. n. valóságok. Ezeket az autonóm értékeket mély és általánosan megalapozott relativizmusba ágyazta be Simmel. És pedig oly módon, hogy az "eszmei követeléseket" nem csak a cselekvésre, nem csak a puszta akaratra, még csak nem is az érzésre és gondolkodásra, hanem az egyetemes életre vonatkoztatta, s még azáltal, hogy az eszmék általános érvényességében felismerte az egyéni jellemet. Ebben a szellemben írta meg könyveit Kantról, Schopenhauerról, Nietzscheről, Goetheről, Rembrandtról, Michelangeloról és Rodinről: a szellemi élet e legmagasabb megnyilvánulásainak "egyéni törvényét" egyszerre mint abszolút s mégis csak mint ezekre érvényes törvényt fogja fel.

Látható, hogy itt is, mint eddig mindig, nem az értékek tartalma, hanem az értékek viszonya az élethez érdekli Simmelt. Így is jut el bölcselete utolsó feladatához: "Az élet metafizikájá"-hoz. Ez a könyv nemrég jelent meg Münchenben. Már régebbi megjegyzéseiből kiviláglott panteista szemlélete, relativizmusát annyiban őrzi meg, hogy az objektív és abszolút értékek számára nem ismer el egy metafizikai rendet. Az élet és az érték ellentétéből indul ki: az értékek egyrészt termékei az életnek, másrészt többek az életnél. Az ellentét, megoldására Simmel olyan jelenségekre mutat rá, minő a boldogság, a szerelem: ezek is beletartoznak az élet folyamába s mégis kiemelkedhetnek onnan. Az eszméknek ezek az "előformái" adják az első lépcsőfokokat a tudományhoz, a művészethez, a valláshoz, amelyek szintén kiemelkedni látszanak a folyamból, de egy magasabb felfogás szerint beölelhetők az életbe. Élet és halál látszatra ellentétben állanak egymással, ez az ellentét azonban feloldódik a halálnak: a halhatatlan életnek metafizikájában. Ebben a négy "metafizikai fejezet"-ben oly életfelfogást igyekezett Simmel nyújtani, amely meghagy s beolvaszt az életbe minden meglévőt, egyuttal pedig túlhaladja az életet.

*

A Cotta-kiadócég megjelentette a januárban elhúnyt Paul Lindau emlékezéseit: Nur Erinnerungen, két kötetben. Magdeburgi és berlini gyermekkorát írja meg Lindau, s életének legboldogabb éveit, párisi tartózkodását, ír Jules Janinról, a "tárcakirályról", Maxime Jaubert asszonyról, aki nemcsak Musset leghűbb és legszeretőbb barátnője és pártolója volt, hanem megszépítette Heine szenvedésének éveit is, megírja visszaemlékezéseit Lassalleról, Manzelről, Begasról, Lenbach, Helmholtz, Rubinsteinről, Ibsenről, Girardiról stb. A kiadó kilátásba helyez még egy harmadik kötetet is, aminthogy egyáltalán új kiadásban teszi közzé Lindau műveit. A visszaemlékezések, melyeknek érdekes részleteit egy kötetben is össze lehetett volna gyűjteni, nyilván érdeklődésre számíthatnak, - az új kiadások azonban, nem valószinű, hogy megmentsék Lindaut a halhatatlanságnak. Nyolcvan éves volt, amikor meghalt. Halála hírén elgondolkoztam, melyik művére, melyik alakjára, melyik sorára emlékezem a rengeteg dráma, regény, novella közül, melyeket közzétett, szétnéztem könyveim közt, már egyet se találtam tőle, az évek multán elkallódtak, elmaradoztak. Lassanként eszembe jutott valami róla: ellenfele volt Gerhart Hauptmannak s a 60-as, 70-es évek pezsdülő francia irodalmának, Zolának, Goncourtnak... Talán meg se említettem volna e szemlében, ha, mialatt így tünődöm rajta, le nem megyek az utcára s meg nem látom a könyvesboltok kirakataiban a két forradalom előtt megjelent könyveket, ó, mily rengeteg könyvet! Nemcsak nálunk van ez így. "Notre pays imprime avec fureur! - írja a Revue Suisse júliusi száma - it-il avec voracité? Oů va, grands dieux, oů va tout ce qu'on met noir sur blanc? C'est a désespérer d'écrire! E selejtes könyváradatnak a megindulása erősen összeforrott Lindau ügyes, reklámos termékenységével. Lindau, aki mindenütt szerepelt az európai kolportázsban, egész sereg örököst hagy hátra. Ő mutatta meg a társalgási drámák divatjának kihasználási módját, ő fedezte fel a kriminálpszihológiát, az ópiumot, a hasist, az indiai varázslatot, a prostítúciót és játékszenvedélyt mint hatásos drámai ötletet, a Nap hősé-vel, a Kék Laterná-val ő kezdte meg azokat a novellákat, melyeket társadalmi kritikának szeretnek feltüntetni, a Lea grófnő-vel s hasonlókkal ő áztatta fel - Sudermannt, a mozi társadalmi drámáinak ő volt az előhirnöke, a hátsólépcsős kolportázs-regényeket ő adatta ki először vastag díszkiadásban, hogy előkelőn vonulhasson be a filmszínházakba. Lindaut, ki megalapította a "Gegenwart" és "Nord und Süd" folyóiratokat, melyek sok felvilágosodottságot és kevés kultúrát terjesztettek, sok-sok örökös és kiterjedt rokonság gyászolja: a kis- és féltehetségek nagy és hangos családja, kik oly rengeteg kárt okoznak a közönség ízlésében, egész életében.

*

Németország él és alkot! Frankfurt am Mainban az ottani Goethe-múzeum barátai társaságot alakítottak, hogy újjáépítsék a múzeumot, a város maga már nagyobb összeget bocsájtott rendelkezésükre. Berlinben is alakult egy szövetség: a német néphez s a költőhöz méltó Heine-emléket akarnak állítani. Mi mindennek kellett történni, hogy ez bekövetkezzék! Heine megírta, hogy élete legfőbb feladatának tekinti a német és francia szellemnek egymáshoz való közelítését és egyesítését. Úgy látszott, hogy sikere lesz. Aztán jött Bismarck s az ő külpolitikája, a barátság helyett úgynevezett leszámolás következett, Heine emberi hangját elnémították s tervét mindkét nép elfeledte. A korlátoltság, a lázítás, a népbolondítás, a győzelem és revanche hangjai hörögtek évtizedeken át, a párisi tartózkodásból száműzetés lett s a költő hamvai még mindig ott oszladoznak a Montmartreon. Ellenfelei, a nacionalisták is, a hamis moralisták is, a rossz esztétikusok is, ma már hallgatnak, nincsenek, mint ahogy az a nap hőseihez illik, de Heine még mindig a jövőé. S az utókor igyekszik jóvátenni egy előljárt nemzedék hibáit.

*

Francia és belga írók megindítottak Brüsszelben egy folyóiratot, L'Art Libre a címe. Úgy vélik ebben a lapban, hogy a művésznek ki kell szakítania magát a környező élet nyomasztó és piszkos körülményeiből. Szakadjon el a környezet tendenciájától, melynek oly sokáig, majdnem öt évig, rabja volt. Amiért tanúja a korának, még ne érezze kötelességének, hogy tanusítványt, mondhatni: bűnjelet kell leadnia koráról. Rokonszenvesek ezek a francia írók. S ó, hányan szeretnék követni elveiket! Hogy igazuk van-e? Látnok, bíráló vagy riporter, mondhatni: haditudósító legyen-e az író? Rosszúl feltett kérdés, - nem lehet megszabni az írónak, mit lásson, mit érezzen, mit írjon. Egy német lap azonban helyesen kommentálja a kérdést. Egy bizonyos, mondja többek közt, van egy kínos fajta a másik táborból: az örök aktuálisak. A "Mitläuferek". Sőt vezérek. Például... külföldön is van elég példa. Itt van mindjárt a szomszédban, Ausztriában a nagyon lassan megöregedett Hermann Bahr: úgy lépett fel, mint a fin de sičcle írója s azt hitte, ez a századvég örökké fog tartani, legalább is a haláláig. Irt nemrég egy regényt: Die Rotte Korahs. Feltalált ebben egy fogalmat, az osztrákság fogalmát. Ebben a kultúrfogalomban együtt akarta látni a németet, a szlovákot, a csehet, az olaszt, a magyart, - vannak, akik még több "nemzetiséget" tudnak. Az engesztelődés legjobb akaratával írta ezt a könyvet s azt hitte igaza lesz. Néhány hónap történelme meghazudtolta, pedig voltak napok, sőt órák, amikor elgondolásai aktuálisoknak és üdvöseknek tűntek fel. A nap hősei valóban nem az örökkévalóság napszámosai.