Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 14-15. szám · / · FIGYELŐ · / · ZEMPLÉNI ÁRPÁD KÉT LEVELE A NYUGATHOZ

BÁLINT ALADÁR: RÉGI OLASZ RÉZKARCOK
A Szépművészeti Múzeum grafikai osztályának 40-ik kiállítása.

Három évszázad lelke hömpölyög át ezeken az elsárgult papírlapokon, a hanyatló Itália három szomorú évszázadának lelke. Fájdalmas közelségben érezzük a megtépett, letiport ország ezer meg ezer sebének sajgását, a nagy múlt romjai hevernek minden felé. Romok, romok: közöttük koplaló koldusok, kik hatalmas márványcsarnokok omladozó, szétmálló maradványai tövében omladoznak és az omladékokból tákolják össze viskóik falát, fedelét. Tákolmányaikban, viskóikban is a régi nagyság szellem tér vissza. E kísértetjárás (a hivatalos tudomány késői barokknak nevezte el) hervadt szépségei nyiladoznak ki előttünk, ahogy e rézkarcokat végigtekintjük.

Parmeggianotól, Schiavonétől, Tiepolóig, Piranesiig hosszú út vezet. A grafikai művészet technikai fejlődése, tartalmi gazdagodása, ami a művészet demokratizálásának egyik fontos kezdő lépését is jelenti egyúttal, e három évszázad eredménye. A reneszánsz művészeinél a rézkarc inkább reprodukció, illusztráció, néhol félig-meddig időtöltés, erőpróba volt. A forma-nyelv megkötöttségéből kiolvashatjuk a festőművészhez való, alárendeltség jegyeit. Parmeggiano, Schiavone, a három Caraccai, Barocci, Passarotti, Procaccini, Jacopó Palm a, kik a XVI. században működtek, tétován, tapogatódzva nyúltak a karcolótűhöz. A következő században élő művészek sem voltak par excellence grafikusok, de műveikben már a maga teljes tisztaságában jelentkezik a rézkarc-stílus. Az előző évtizedek tanulságai, az északi művészet grafikai termékei és nem utolsó sorban a barokk piktúra hatalmas lendülete, a statika megkötöttségétől való felszabadulás örömérzése egyesül egymást keresztezve, egymást kiegészítve a tizenhetedik századbeli rézkarcokban.

Guidó Reni, Guercino, Ribera, Carpione, Pietro Testa, Stefano della Bella, Castiglione művei adnak ízelítőt e kiállításon a 17-ik századbeli grafikai stílus kialakulásáról.

A művész iskolázottsága, vérmérséklete és hajlandósága szerint más és más a kiindulási pont, más a kibontakozás útja, azonban e sok hatás, reminiszcencia végül is elmosódik, feloldódik az olasz grafikai stílus egységében. Ez nem jelenti azt, mintha e művészek uniformizálódtak volna, egyéniségük íze, színe átdereng a következő évszázadok ködén.

A tizennyolcadik században tudvalevőleg teljesen elbágyadt az olasz piktúra. A murális feladatok hiánya kisebb problémák megoldására szorította az olasz művészeket. Tiepolo is hosszú időre külföldre tette át alkotó munkásságának színterét. Ugyanekkor érte el az olasz grafikai művészet fejlődésének legmagasabb fokát. Marco Ricci, Canaletto és a másik Canaletto (Belotti), Giovanni Battista, Giovanni Domenico és Lorenzo Tiepolo, Piranesi és Zilotti rézkarcaiban már szuverén tudatossággal jelentkezik a technikát fölényesen alkalmazó, célkitűzésben messzire látó grafikusok ereje.

Piranesi, Giovanni Domenico, Tiepolo karcai már klasszikus darabok, formailag tökéletes alkotások.

Stefano della Bella egyes lapjaiból a francia Callot karcainak kesernyés zamata áramlik felénk. Castiglione Rembrandt közelségét érezteti. Canaletto velencevidéki tájképkarcai régi regények romantikáját idézik fel, Piranesi Börtön-sorozata döbbenetes megrázó grafikai mű. Hatalmas fantázia, szédítő monumentalitás ereje zeng ki e nagy értékű nevezetes sorozat egyes darabjaiból.

Az elsüllyedt múlt bukkan fel előttünk, ahogy végigjárjuk e kiállítást. A sorsdöntő órák feszültsége felenged, bátortalan reménység lopódzik csüggedt lelkünkbe. Az örök feltámadás hite, az egyre visszatérő "hátha" reménysége veti elénk gyenge sugarait - bár ha rövid pillanatokra is.