Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 11. szám · / · CHOLNOKY LÁSZLÓ: REMÉNYTELEN ÖREGEMBEREK ÁLMA

CHOLNOKY LÁSZLÓ: REMÉNYTELEN ÖREGEMBEREK ÁLMA
ELBESZÉLÉS
3.

A Balaton tükre felett sirályok kóvályogtak, a víz sötétkék síkját itt-ott egy-egy mély, fehér seb hasította fel, amit az alkonyati szellő ütött rajta. És a nyugati égboltot a naplement nyomán szomorú sárga fátyol fedezgette, amelyen keresztül már az ősz tekintett alá jövendő birodalmára.

Keszeg oda kint állt a pince ajtajába, nézegette az égboltot, kezében falevelet gyötörgetett és zavartan motyogott valamit, hogy éjszakára aligha nem feléled újra a szél és holnapra meghozza az esőt. A kislány ott ült az ajtó mellett, régi malomkövön, lenézett a földre és nem felelt. A batyuja még felbontatlanul hevert mellette, vagy egy órája csak hogy megérkezett.

A szerencsétlen, megtépett lelkű sváb nem így képzelte el ezeket a perceket. De ezt felesleges is megemlítenem. Semmi sem úgy történik, ahogy szebb és színesebb volna. Az Isten az a házsártos, öreg, kopott, önmagát is unó színigazgató, aki minden darabból épp a legszebb részeket törli, mielőtt színre hozná őket. - És amikor utóbb bementek, a helyzet egyre csak nyomasztóbb lett. Hiszen tudjátok, hogy a serdülő leány milyen nyűgös idegen tud lenni a legközelebbiéhez is. Bizalmatlankodva, kutatva nézett, ostobaságokat kérdezget, amikor pedig neki kellene felelnie, konokul és bután hallgat. Keszeget többször megkerülte a kísértés, hogy felemelje a kérdőjelet, hogy aztán az első meleg kacagás rózsapirosra fessen mindent, de mindannyiszor ernyedten visszaeresztette a kezét, mert érezte, hogy Rézike nem az többé, akit ő ismert, és hogy most már majd a lány fog feladni neki kínos, rejtelmes kérdéseket.

Az enyhülést csak a késő este hozta meg.

A sváb ott bent volt a faluban a kocsmában és amikor hazament, nyájas, bolondos szavakkal nyitott be. A vacsora már készen volt, a lányka előkeresett valami abroszt, gondosan leterítette az asztalt és valahol a szekrény tetején megtalálta a régi csontnyelű késeket és villákat is. A sváb gyönyörködve nézte a dolgokat, már vagy harminc éve csak úgy az asztal sarkáról evett. Amikor pedig neki ültek, a terített asztal elvégezte a többit. Az abrosz, főként pedig a tarka abrosz kitűnő villanyvezető, ha a fizikusok másként tudják is.

Lassan-lassan minden a régi lett megint.

Csak az az egy, az a mérhetetlenül nagy, egyetlen különbség volt, hogy amíg azelőtt a Keszeg a lány nevetésének hallatára valami jó, tréfás nagybácsinak képzelhette magát, most azt kellett éreznie, hogy a torka összeszorul, a melle pedig szakadásig kitágul, amikor a hullámos, édes hang belefolydogál a szívébe és amikor a lány hófehér foga elővillanik.

A lány pedig?...Hát a leány lelkében valószínűleg, nem történt semmi különös. Kétségtelen csak ennyi: a Rézike akkor már tudta, hogy az öreg sváb lázban ég az ő közelségében, azután meg, hogy az ő vérét hullámossá bodrozta, hogy egyedül van egy szerelmes férfival, ha az buta és csúf is és végül, hogy a lelke leghomályosabb sikátorában már ott bujkál a még gondolattá nem erősödött sejtelem, hogy a Keszeg gazdag ember és hogy annál hamarabb elmegy a Rozália után, minél inkább marcangolja a tulajdon szívét.

Keszeg egy este a homlokára ütött és boldog dörmögéssel kezdte szidni önmagát.

- Szamár vagy! ...Vén szamár vagy!...Miért iszod te a zsidó borát, amikor van otthon magadnak is elég?...Igyál otthon, vacsora után!...Akkor majd adhatsz belőle a Rézikének is!

Ez estén, vasárnap, a Rézike pompás vacsorát főzött: birkatokányt meg gánicát. Keszeg, amikor már az utolsó csepp zsírt is kimártotta, teletöltötte a poharát a szép, sűrűsárga borral és odanyújtotta a Rézikének. A lány rávillantotta a szemét, aztán mosolyogva nagyot hörpintett a borból és visszaadta a poharat Keszegnek. Az mohón kapta el tőle, titokban megkereste a leány maszatos szája helyét és azt illesztve az ajkához, leöntötte a bort rézvörös, ráncos nyakába.

Azután következett a többi pohár és Keszeg beszélni kezdett. Bután és esetlenül feltárta a lelkét, elmondta hogy mennyit kellett szenvednie, amíg a felesége élt, és hogy olyankor, amikor nagyon szomorú volt, mindig csak őreá, a Rézikére gondolt. Azután boldogságos áradozásba kezdett, hogy íme jó az isten, mert végül mégis csak odavezérelte hozzá az ő kedves kis pajtását, és tudja, hogy mit kellett tennie, hogy Rézike el ne unja magát. És mindjárt el is mondott a kislánynak valami otromba tréfát, amit még katona korában hallott és amit már régen őrizgetett e pompás alkalomra.

A lány figyelmesen, mozdulatlanul nézett rá acélkék szemével, miközben az esze azon járt, hogy jó lenne még egy kis bort inni, mielőtt az öreg az utolsó cseppet is leönti. Hanem amikor Keszeg a tréfa durva csattanóját is kitálalta, akkor őszintén, visongva, nyerítve nevetni kezdett, puha fehér kezével feddőleg, gyengén képen törölte a svábot, majd leborult az asztalra, úgy nevetett tovább. Nem törődve vele, hogy aranyszőke haja leesik a fejéről és szétfolyik az asztalterítőn.

Az aranyeső láttára Keszeg szíve őrült táncba kezdett, égő szeme előtt a szivárvány legtündöklőbb színei lebbentek el. Szólni akart, de a torka összeszorult, fölibe hajolt a lánynak, nagy, remegő kezével simogatni kezdte a haját, azután pedig letérdelt melléje, magához húzta a kezét és megcsókolta.

Rézike akkor abbahagyta a nevetést, felemelte a fejét és csodálkozva nézett rá.

- Mit csinál?!...Ha még egyszer hozzám nyúl, itt hagyom!

Keszeg lehajtotta a fejét, újra megcsókolta a lány kezét és megadással várta, hogy a szerelmes delírium a rabszolgájává tiporja. Ekkor aztán remegő hangon suttogni kezdte azt, amit ő maga meg sem értett, amit a szerelem őrületet hintett a nyelvére.

- Nem!...Nem mégy el!...Nem mehetsz el többé, mert én belezártalak a szívembe!...Onnét nem jöhetsz ki soha!...Az enyém vagy te már örökre!

Gyötrelmében megizzadt kezével átszorította a leánykáét, de a következő pillanatban riadtan elengedte ismét, két karját esdeklőn az ég felé tárta és úgy, térden állva, halál sápadt arccal felsikoltott:

- Óh uram istenem!

Mert abban a percben újra felhangzott a három koppanás.

Pár pillanatig halálos csend volt, csak a megdermedt kérdőjel faggatta a magasságbelieket:

- Miért?...Miért?...

A következő percben az ismeretlen rémület átragadt a lányra is.

Riadtan nézte az előtte fetrengő hatalmas testet, látta a svábnak a szekrényre szegzett holtmerev tekintetét és az ösztöne megmondta neki, hogy mi történt.

Hátracsapta a haját, mert az omlós, szőke bűn égette a szemét és sikoltozni kezdett.

- Oh istene, Rozália néni lelke visszajött, mert vétkeztünk!