Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 9-10. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL MENYHÉRT: DISPUTA
HODLER

Mint távoli kürtszó, úgy harsant fel bennem e név, midőn a Nyugat múlt számában Földi Mihály kollégám sorait olvastam, melyben Hodler egyénisége és művészete dolgában Van de Velde álláspontját ismerteti. Úgy érzem, hozzá kell szólnom a dologhoz, talán korrigálni is valamit rajta, mert kevés hatás ért oly elevenen s kevés művésszel szemben álltam oly megdöbbent tisztelettel mint a kor e nagy festője előtt, midőn élete munkáját két évvel ezelőtt Zürichben végignéztem. Svájci hazája ugyanis összegyűjtötte s egy grandiózus kiállításban bemutatta művésze képeit s ha a bolond világ nem avval lett volna elfoglalva, hogy ágyúval, szuronnyal, gázbombával s tengeralattjáróval pusztítsa szerencsétlen teremtményeit, ez a kiállítás lett volna annak az esztendőnek legnevezetesebb eseménye. S miután e kiállításon egy hallatlanul termékeny s szép művészpálya minden eredménye felszivárványlott, az agg mester, mint aki jól végezte munkáját, pár hónap múlva meghalt. Nem ismerek művészt, aki teljesebben ki tudta volna fejezni közölnivalóját, mint Hodler, a festő.

Művészete nem stílusprobléma, vagy nem csupán az, amint Van de Velde látja. Sokkal több volt, mint "korunk dekoratív festészetének megalkotója." S utólagos hideg belemagyarázásnak hat az, hogy festészete egyvonalban fut a modern architektúrával s annak mintegy kiegészítője akart lenni, a festészetben is a vonal mindenhatóságát s a dekoratív felületeket keresve. Dehogy is ilyen hideg elgondolás, ilyen józan elmélet vezette Hodlert, talán sohasem volt még művész, aki lénye egész forró energiáját, szent hevületét így feloldotta volna ecsetjében, ilyen hallatlan intenzivitással élte volna ki magát, mint ez a svájci festő. Lépésről lépésre lehetett e kiállításon követni, hogy a naturalista iskolán keresztül, enyhe spanyol tájképeken át, a francia impresszionistáknál időzve egy darabig, mint nőtt és szilárdult benne élete festői meggyőződése, mint tisztult és világosodott meg előtte a horizont s teljes erejét összeszedve, mint vágott neki a saját, egyetlen útjának, melyen utolérhetetlen magaslatokig jutott s végül már azokon a hét lakattal bezárt ajtókon kopogtatott, melyek sem festő, sem író, sem zenész, sem gondolkodó előtt nem nyíltak még meg soha - de Hodler legközelebb járt hozzá, hogy megnyissa s a bámuló világnak a csodák birodalmát megmutassa.

Élete derekán és művészete utolsó előtti stációján valóban a vonal, de különösen a mozgás volt neki fontos s ezt a lehetőséget keresve jutott el az emberi szolidaritás és összetartás, az emberi erő megdöbbentő kifejezéséhez. Már tizenöt év előtti híres képében, mely a jénai diákok csatába menését ábrázolja, imponáló volt ez a lendület. Később, hallatlan erőfeszítéssel még fokozta ezt és az "Einstimmig" című híres képben ki lehetne fejezni, Hodlernek ez a vászna tudná legjobban érzékeltetni. A favágó ember lendületében pedig benne van mindaz a szilaj energia, amit az ember végső ereje összeszedésében ki tud fejteni.

De ő még többet akart, még magasabbra tört. Mindig a legtisztább festői eszközökkel, a szín és a vonal új, bátor harmóniájával méreteiben és óriási vásznakat festett, szimbolikus alakokkal és e festmények mindig bámulatra méltó példái maradnak a megfoghatatlan és kifejezhetetlen megközelítésének, az élet csodáihoz való hozzájutni akarásnak. Mint egy óriás, magasodik itt fel Hodler, aki hegycsúcsokon lépked s feje már a tiszta, ritka kék ég fátyolában tűnik el. Tiszteletet parancsoló próféta volt, belső tüzektől hajtva, örök példa arról, hogy milyen lehet egy valói ember és igazi művész...

Hogy a szenzibilitás hiányzott volna belőle...ki látta, ki fogta fel, ki élte jobban a természetet, mint ő. Ugyan e korszakból, midőn nagy vásznait alkotta, kis tájképeket festett, melyekben svájci tavak nevettek s a tájak oly közel jöttek az emberhez, hogy a szemen keresztül örökre a szívbe zárva maradtak. Ha a művész a plusz, amit többet lát és érez a világból mint a közönséges ember. Hodler minden idők egyik legnagyobb, legérzőbb művésze...s egy női fejre gondolok még, mely számtalanszor megjelenik képein, egy neki legkedvesebb beteg lényre, akit elkísér ecsetje a halálos ágyig s ott gyászoló orgonák mély zúgását hallani. S arcképekre - önarcképire is - melyek mindent kimondanak arról, amit a lélek elárulni képes.

A háború első évében a németek leszedték múzeumaik falairól képeit, mert Hodler a háború barbár és véres módja ellen nyilatkozott. Vissza fogják helyezni s mint az emberi géniusz egyik legszebb megnyilatkozását fogják becsülni. Mert abban aztán igazán téved Van de Velde, ha azt hiszi, hogy Hodlerről ma még nem lehet kimondani a végső ítéletet. Aki állt művészete és élete kolosszállis eredményei előtt, ezt az ítéletet visszavonhatatlanul megfogalmazta.