Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 9-10. szám · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ
REGÉNY
XVI.

Ilona meglepetten, megütődötten, de bátran és nyíltszívű mozdulattal ment Vilma elébe. Sejtette, hogy ez nem puszta rokoni látogatás, Vilma ellenséges magatartásáról és arcáról is láthatta, hogy meg tudott valamit róla és Vaymárról, de nem félt a találkozástól. Le fognak számolni, ő úgyis számadást csinált egész eddigi életéről, hogy hozzá fog az új életéhez, hát most le kell zárni ez a lapot is, nagy számadási könyvében. Bátorsága megzavarta Vilmát, aki azt várta, hogy le fogja tagadtatni magát, bújni fog előle, vagy legalább meg lesz ijedve. Most ő zavarodott meg, nem tudta, hogy kezdje, hogyan viselkedjék, - nem tudott mindjárt az első pillanattól fogva ura lenni a szituációnak. Mikor kezet fogtak, Vilma ügyetlenséget csinált: szokásszerű, gépiessé vált mozdulattal meg akarta csókolni Ilonát, de aztán észrevette magát és a kelleténél gyorsabban hátra kapta a fejét. Ilona észrevette ezt a mozdulatot és elmosolyodott. Vilma erre olyasféle kétséget kezdett érezni, hogy nem volna e jobb ha visszafordulna és dolga végezetlen hazamenne. Megint fölénybe érezte maga fölött Ilonát, mint azelőtt is mindig, ez volt, amiért legjobban haragudott rá.

- Foglalj helyet Vilma - mondta Ilona, nagyon udvariasan. - Rég nem láttuk már egymást.

Vilma bizonytalanul ült le, egy selyemmel bevont szalonszékbe, ellenségesen, feszes testtartással és kereste a szót, amivel megkezdje mondanivalóját, de nem találta.

- Azért jöttem - hebegte és elakadt. Mit mondjon? Kezdje el mindjárt azon, hogy a férjét jött visszakövetelni? Támadjon rá Ilonára erélyesen, hevesen? Ezzel, érezte, elkésett, az a néhány másodperc, ami most itt a szobában lefolyt, megbénította föllépését és lehetetlenné tette, hogy úgy fogjon bele, támadólag a dologba, ahogy idejövet kitervezte. Ilona a segítségére sietett.

- Tudom, hogy nem csupán rokoni érdeklődés vezetett hozzám. Komoly dologban jöttél? Sejtem is miben. Kérlek, rendelkezésedre állok, mit kívánsz tőlem?

A szavaiban nem volt semmi provokáló, de elszántság és izgalmának leküzdése érzett alattuk. Vilma megérezte ezt és akarata ellenére kisebbnek érezte magát ez előtt az önuralom előtt.

- Ilona, életbevágó, fontos dologról van szó - mondta, de nem tudta azonnal folytatni, a torka összeszorult és érezte, hogy ha még egy szót kiejt, sírva kell fakadnia. Túlságosan izgatott volt. Nagy nehezen leküzdötte magát, hogy folytatni tudja.

- Az uram dolgában jöttem...

Erre már nem bírt az idegeivel, előbb a válla kezdett rángatózni, aztán a szája torzult el, alig volt ideje előkapni a zsebkendőjét, kitört rajta a zokogás. Ilona szemében egy ellenséges sugár villant fel, mialatt beszélt, aztán, hogy sírni látta, egy kis lenézés vegyült a tekintetében...ez már a győztes tekintete volt. Érezte, hogy ő biztosabb a dolgában, mint Vilma.

- Ne sírj Vilma - mondta neki - mikor végre kissé elcsöndesedett. - Sírással nem megyünk semmire. Beszéljünk nyugodtan, amennyire tudunk. Tehát ugye azért jöttél, hogy az uradat, Sándort visszaköveteljed tőlem?

- Azért - mondta Vilma és megalázás, harag és ellenséges indulat volt az arcában. Ilona nyugalma és majdnem azt lehetett volna mondani előzékenysége, fölbugyogtatta benne a gyűlölet forrásait.

- Nézd Vilma - mondta Ilona, a hangjában egy kis fájdalmas színezettel, - Sándor a te urad, jogod van hozzá, én készségesen visszaadom neked. Nem akarok semmit, ami a másé.

- Ilona - hát te...igazán? - hebegte Vilma elképedve. Mindent várt, csak ezeket a szavakat nem.

- Ne örülj még, szegény Vilmám - mondta Ilona szomorúan. - Ne hidd, hogy ha én neked visszaadom Sándor, ezzel nyersz valamit. Te amint látom megtudtad, hogy közte és én köztem történtek bizonyos dolgok...eh nem kerülgetem, hogy mi szerelemben vagyunk egymással. Mi asszonyok mindig hajlandók vagyunk ilyen esetben a másik nő csábításának és rosszaságának tulajdonítani. Te ha jól tudom, soha sem voltál valami kedvező véleménnyel felőlem és amit megtudtál felőlünk, bizonyára nem irántam barátságos forrásból tudtad meg. Azzal a föltevéssel jöttél hozzám, hogy én elcsábítottam az uradat és most harccal, vagy szépszerével vissza akarod szerezni tőlem. Arra azonban, nem gondoltál, hogy itt egészen más dologról is lehet szó, mint közönséges szerelmi kalandról, amelyben nincs más, mint az én - mondjuk ki - erkölcstelenségem! Nem gondoltál arra, hogy itt, komoly nagy szerelemről is lehet szó, és pedig nem csak az én részemről, hanem a Sándoréról is! Biztos vagy benne, hogy ha én vissza adom neked Sándort, ő is vissza adja neked magát? Hogy visszatér hitvesi karjaid közé, mintha nem történt volna semmi?

Vilma előtt halomba dőlt minden, amit idejövet fölépített magának. Ő egyszerűen úgy képzelte, hogy beszél Ilonával, fenyegetéssel, jogaira való hivatkozással kicsikarja tőle, hogy lemondjon Sándorról és ezzel minden el van intézve. Ide nem vezetett más, mint az Ilona elleni düh, megsértett jogai miatti felháborodás, most derengeni kezdett valami az agyában, hogy egy harmadik személynek, Sándornak az akarata is szerepet játszhatik a dologban. Nem szólt, lehajtotta a fejét.

- Vilma, te mindig tévesen ítéltél meg engem, - folytatta Ilona. - Mindig úgy gondoltál rám, mint valami könnyű erkölcsű nőre, abból, hogy nem tudtam olyan kimérten korrekt lenni, hogy heves és élénk volt a temperamentumom és kevésbé tiszteltem a konvenciókat, szabadabban, fesztelenebbül viselkedtem a férfiakkal szemben, azt következtetted, mint a hozzád hasonló nők valamennyien, hogy léha vagyok és kacér. De egyben igazatok volt: engem nem elégített ki az az élet, melyben ti jól érzitek magatokat, bennem erősebb, lobogóbb életvágy élt és mivel ez nem tudott itt, ebben a hűvös konvenciókon fölépült környezetben érvényesülni, csináltam lánykoromban egy s más bolondságot. A legnagyobbat akkor, mikor férjhez mentem. Ez azonban az én dolgom volt, megfizettem érte, szenvedéssel, megalázással, könnyekkel és szégyenkezéssel. Megtanultam, amit ti soha sem fogtok megtanulni: a szenvedést és a szenvedéssel az élet szépségeinek megismerését. A tanulmány megérte a tandíjat, most nem cserélnék veletek életet, egyikőtökkel sem, korrekt úriasszonyok.

Kis szünetet tartott, elfáradt kissé a saját lefojtott izgalmában, mialatt Vilma meglepetve, félmegértéssel nézett fel rá.

- Nos hát - folytatta aztán - talán hallottál róla, elhatároztam, hogy új életet kezdek, megelégeltem ezt a tespedt életet, célt tűztem ki magam elé. Tele voltam ezzel a gondolattal, nem volt senki, akivel beszéljek róla, aki meg tudná érteni elhatározásomat és hinni tudna komolyságába. A véletlen hozott össze akkor éppen, mikor legnagyobb szükségem volt rá Vaymár Sándorral, a te uraddal. A művészetre vágytam én, ő művész, azonnal megértett engem, az első szóra, talán mielőtt még szó esett volna köztünk. Bíztatott, bátorított, ő tette véglegessé, szilárddá elhatározásomat. Ez alatt pedig ő benne is feltámadt az elnyomott vágy, előtte is felragyogott a művészet új fénnyel, erősebb vonzással, mint valaha. Ez a nyáron volt, tudod, mikor Sándor olyan erősen rávetette magát a festésre. Gondoltál te arra, hogy ez neki mindennél fontosabb dolog, hogy betölti egész lelkét, hogy ez neki az egész élet? Ugye nem gondoltál? Látod én tudtam! Megértettük egymást. Egyfajtából valók vagyunk, csak találkoznunk kellett, hogy azonnal felébredjen bennünk a megértés a meghittség közössége. Ki merem mondani, hogy az első találkozás után közelebb volt hozzám, mint öt évi házasságod alatt bármikor te hozzád. Mire észrevettük magunkat, már szerelem volt közöttünk. Elszakítottuk magunkat egymástól, becsületesen küzdöttünk önmagunk ellen. Észrevetted te a nyáron, hogy Sándor rettenetesen szenved? Aligha vettél észre mást, minthogy rosszkedvű és szórakozott. Miattam szenvedett, neked arról bizonyosan nincs fogalmad, hogy mennyire szenvedett, de én tudom, mert ugyanúgy szenvedtem én is. Aztán kerülve egymást, találkoztunk újra, véletlenül, végzetesen és megtörtént, aminek meg kellett történnie. Szerelem volt, keserű, szenvedéssel teljes szerelem, de én nem bánom. Adtunk, kaptunk mind a ketten. Becsületes alku volt, fizettünk bőven, kevés jóért sok rosszal. Nem néztük, mi lesz a vége, nem voltunk okosak, az ár ragadott magával, muszáj volt...Hát most itt vagyunk...Te visszaköveteled őt tőlem...Vedd el, ha tudod, visszaadom...

Most Ilona volt közel a zokogáshoz, de nagy erővel visszatartotta magát, hamar úrrá lett a krízisen. Vilma ellenségesen, gyanakodva hallgatta, igyekezett magára disputálni, hogy Ilona színészkedik, de nem sikerült egészen.

- Szóval lemondasz Sándorról, szakítasz vele és elutazol Óvárról? - mondta kemény intonálással. - Ebben az esetben végeztünk és én megbocsátom neked, amit ellenem vétkeztél.

Ilona szomorúan, halk iróniával elmosolyodott és Vilma kezdte úgy érezni magát, mintha valami ostobaságot mondott volna.

- Köszönöm szíves készségedet, de még nem végeztünk, - mondta Ilona. - Te azt hiszed, hogy azzal elértél valamit, ha én azt mondom neked: visszaadom Sándort? Még mindig megmarad az a tény, hogy én szeretem Sándort és ami neked bizonyára fontosabb, Sándor szeret engem.

- Kérlek, az már az én dolgom lesz, - mondta Vilma, igyekezve fölényesen szólni. - Majd beszélek én vele is...

- Beszélsz vele! - szegény Vilmám, hát te azt hiszed, ezt ellehet intézni azzal, hogy beszélsz vele? El lehet intézni ilyen dolgot beszéddel? Nem érted miről van szó? A te pozíciód Sándorral szemben végképp, helyrehozhatatlanul elveszett. Nem tudod őt visszaszerezni sem beszéddel, sem más módon. Érts meg: én olyan előnyben vagyok veled szemben, amellyel te nem bírsz, akár mit csinálsz is. Sándor engem szeret. Nem úgy, ahogy valamikor téged szeretett, kedves, langyos, kellemes szerelemmel, amely könnyű, illatos és elfogy, mint a házikenyér. Hozzám egész más köti, a közös gondolkozásmód, közös ideálok, közös szenvedély, közös szenvedés és közös bűn. Amíg én megvagyok, addig vissza fog Sándor vágyódni hozzám és vissza fog jönni hozzám, ha láncra kötöd is. Az a tény, hogy én vagyok, lehetetlenné teszi, hogy te visszanyerd őt. Te hiába küzdesz érte, hiába próbálsz akármit a világon. Nekem nem kell küzdenem, meg sem kell moccannom, érintkeznem sem kell vele, ő az enyém. Nem érzed ezt Vilma? Nézd, én ezennel ünnepélyesen megígérem neked, hogy semmi kísérletet nem fogok tenni, hogy Sándorral beszéljek, vagy hogy másképp érintkezzek vele, én megüzenem neki általad, hogy lemondok róla, térjen vissza hozzád. És ő vissza fog hozzám jönni...

- Azt csak bízd rám, - mondta Vilma, most már gőgösen. Nem hitt abból semmit, amit Ilona mondott, ő soha sem hitt olyant, amit nem akart hinni. Azt hitte, megnyert mindent.

- Jól van, rád bízom - mondta Ilona azzal a bizonyossággal, hogy ez a Vilma reménytelenül ostoba. - De most mond meg nekem, miért akarod vissza olyan nagyon Sándort? Ő nem szeret téged, ezt ugye tudod magad is. És én, most már bizonyos vagyok benne, hogy te sem szereted, legalább úgy nem ahogy az asszonynak szeretni kell az urát. Hát mit akarsz vele?

- A férjem. Meg akarom tartani őt - felelt Vilma megátalkodottan. - Én nem leszek elvált asszony.

Ilona megértette, hogy ez vágás akar lenni, ő ellene. Megérezte az egész szituáció humorát és csöndes mosollyal, nagyon nyugodtan, csaknem melegen mondta, rátéve jobb kezét Vilma vállára:

- Szegény Vilmám, sajnállak. Elvált asszony leszel.

Vilma megsértődve és felháborodva kelt föl ültéből.

- Kérlek ezek után, azt hiszem, igazán végeztünk, - mondta azon az üzleties hangon, ahogy az ember valami praktikus megbeszélést szokott befejezni.

Hidegen, szertartásosan búcsúztak el egymástól s Vilma sietett haza.

Számított rá, hogy Sándor odahaza várja már, bizonyára izgatottan, félve és bűnbánattal. Azt határozta magában, hogy okos lesz, nyugodtan, szépen fog vele beszélni, mint a megtévedt gyermekkel, magához édesíti, megbocsát neki. Az egész jelenetet inkább meghatónak, érzelmesnek képzelte, mint hevesnek és lármásnak.

Becsöngetett az ajtójukon, megnyugodott, szinte már örvendezve várakozó érzéssel. Magában szidta a cselédlányt, hogy olyan lassan cammog ajtót nyitni. Sándor már biztos, a legnagyobb izgalomba jött az ismerős csengettyűszóra. Végre ajtócsapódást hallott az ebédlő felől. Mit keres Juli odabent? Kinyílt az ajtó. Júlia sírástól eltorzult arccal, magából kikelve, egészen feldúltan állt előtte.

- Jaj, nagysága, csakhogy már jönni tetszik - jaj - jaj - jaj!

-Mi az, mi baj? kérdezte Vilma megijedve, de még mindig nem tudott semmi komoly bajra gondolni. Azt hitte, a Juli tett valami rossz fát a tűzre. Sietve ment előre az előszobán át, félrelökve a sopánkodó lányt.

- Jaj nagysága, a nagyságos úr ... bömbölt Juli.

Vilma most már igazi rémülettel, sápadtan sietett be a szobába. A lámpa fényénél ott látta az urát a díványon, meredten feküdt hanyatt, a lábait felhúzta, kezét görcsösen ökölbe szorította. A szája tátva volt és rettentő trombitáló hörgés jött ki belőle. Az orvos föléje hajolva állt, mellette lábtól Molitorné és mozdulatlanul nézte.

Vilma riadtan állt meg a küszöbön. Az öregasszony hozzá sietett, átfogta a derekát és gyöngéden aggódva mondta:

- Vilma fiam, légy erős, nincs semmi nagy baj...

- De hát ... mi...? dadogta Vilma, még mindig kábultan, és beletámaszkodott anyja karjába, mint a gyerek.

- Méreg... - veronál - mondta az öregasszony. - Mialatt oda voltál, kávában bevette. De a doktor azt mondja, nem sok volt, meg fog gyógyulni.

Rámutatott az asztalon álló kávéscsészére, amelyben még volt egy kis kávé. Mellette néhány kis fehér papírdarab, amilyenbe a gyógyszereket szokták adagolni.

Az orvos is otthagyta a beteget, Vilmához lépett.

- Minden remény meg van, hogy meggyógyul, mondta komolyan és egyszerűen. Becslésem szerint nem vett be többet öt gramm veronálnál. Ez még nem halálos adag.

-Doktor úr, az Isten áldja meg - tegyen meg mindent...

- Természetesen, nagyságos asszonyom. Gondoskodtam róla, hogy még ma kihozzák hozzám a kórházba.

- A kórházba? - kérdezte Vilma megütődve. Még ebben a szorongattatásban is feltámadt benne a kórház elleni előítélet - valami szégyenletes dolognak érezte, hogy az ő betegét kórházba vigyék.

- Muszáj, - nagyságos asszonyom - felelte az orvos. - Idehaza nincs mód kellően kezelni...

Vilma szomorúan lehajtotta a fejét. Ilona jutott az eszébe és amiket mondott neki.