Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 8. szám · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ
REGÉNY
XV. FEJEZET

Vaymárnak mostmár volt pénze is. Szilaveczky dicséretének és vásárlásának híre ment a városban, Szenty másnap riport alakjában megírta lapjában is. Modrovics szerkesztő, bár most még jobban bosszankodott, hogy nem kapott képet a kiállításról, nem mert változtatni a tudósításon. A második napon aztán eljött a kiállításra a gőgös Tapolcsányiné, a város leggazdagabb polgárának, a világhírű borkereskedőnek a felesége, minden áron meg akarta venni a Piros ruhás nőt, de azt Vaymár semmi áron nem akarta odaadni (szívében, titokban Ilonának szánta), hát vett két más képet. Rudolf malomtulajdonos sem akart elmaradni a Tapolcsányi-cég mögött, ő is vett egy képet. Privigyey bácsi a polgármestert szorongatta meg, aki a város számára vett három kis látképet a város különböző részleteiről, egy képet pedig egy gazdag zsidó kereskedő, Meszinger nevű vett meg. Tízezer korona gyűlt így össze s azt Vaymár elégnek tartotta arra, hogy megvalósítsa tervei.

Mostmár beszélt róluk Vilmának. Az asszony eleinte nem értette meg teljesen férje óvatos célozgató szavait, azt hitte, csak arról van szó, hogy Vaymár most erősen neki akarja magát adni a festésnek, néha följárni a fővárosba kiállítani, összeköttetéseket szerezni és ápolni. Ez ellen nem volt nyomósabb kifogása. De mikor észrevette, hogy itt arról van szó, hogy Sándor lemond az állásáról, felköltöznek Budapestre s megpróbálnak abból élni, amit a képeiért kap - ez ellen makacsul és határozottan tiltakozott. Nem, ő nem akar semmi szín alatt elköltözni Óvárról. Itt hagyni a szép kis házat, a kertjét, a tyúkjait (legfőbb büszkesége és legnagyobb szenvedélye városszerte híres tyúktenyészete volt), a rokonságot, az ismerőseit, azt az egész környezetet, amelybe beleszületett, amelyben megvolt a maga meghatározott helye, amelyben mindenki ismerte és tisztelte - nem akar a lármás, cifra fővárosba menni, kávéházakban henteregni, piktorok feleségeivel barátkozni, pénzes zsidóasszonyoknak hízelegni, hogy vegyenek képet az urától, bizonytalanul napról napra élni. Feltűnt előtte mindaz a homályos, félfüllel hallott vagy rossz regényekből kiolvasott fogalom, amit magának Budapestről és a művészetről alkotott és visszaborzadt az élettől, ami reá vár. Úgy tekintette Vaymár tervét, mint valami újabb bolondériát, amit férje az ő bosszantására talált ki s könnyek között, de határozottan, szilárdan kijelentette:

- Én egy líceumi tanárhoz mentem feleségül és nem bizonytalan életű és helyzetű festőhöz. És ez így is fog maradni.

Vaymár próbálta fölvilágosítani, megmagyarázni neki, hogy az élet, amely reá vár, egészen más, mint amilyennek képzeli, hogy ő neki most már lehetetlen folytatni eddigi életét, hogy a tehetsége szélesebb hátteret, szabadabb mozgást és több lehetőséget kíván, hogy amit ő akar, annak mindenáron meg kell történni - sem kérésre, sem magyarázatra, sem haragos kifakadásra sem ért célt. Végre is mérgesen bevágta az ajtót és elment hazulról. Az járt az eszébe, hogy mit meg nem tett és mit meg nem tenne önként, iránta való szerelemből Ilona, Vilma pedig még merev előítéleteivel és konok megszokásaival sem akar szakítani, kísérletet sem tesz, hogy megértse helyzetét. Gondolatban végleg szakított Vilmával ezután a megbeszélés után s csak a módot nem tudta még, hogy a szakítást hogyan hajtsa végre. Ilona soha, a szőlőbeli első találkozás óta nem ejtette ki előtte Vilma nevét, soha egy mozdulattal nem árulta el, hogy arra gondol, hogy viszonyuk kötelezettségeket hárít Sándorra, hogy egyáltalán vár valamit szerelmesétől. Természetes, magától értetődő odaadással, minden mellékgondolat nélkül adta magát neki s csókjait úgy fogadta tőle, mint valami mindig megújuló, drága ajándékot. De azért Vaymár eleitől fogva kötelezettséget érzett iránta, mindig tudatában volt, hogy ez a rejtőzködés, viszonyuknak egész rendezetlensége nem tarthat örökké, előbb-utóbb le kell vonnia a konzekvenciáit annak, hogy Ilona és ő szeretik egymást. Visszafordulni régi életébe ezt olyannak érezte, mintha a kiszabadult rabtól azt kívánnák, hogy menjen vissza jószántából börtönébe, s szinte fizikailag érezte magán Vilma kezét, amint vissza akarja rántani a magasabbrendű, szebb és napfényesebb életből a fülledt homályba, ahol eddig élt.

(Vége köv.)