Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám · / · Szabó Dezső: Az egész emberért

Szabó Dezső: Az egész emberért
2.

Elébe vijjogó viharmadara az eljövő igazságoknak, mit csináljon az író, a művész az elérkezett időben? Az lesz-e a kötelessége, hogy megszenvedett igazságainak most a győzelem szüretén verklije legyen, hogy a forradalmak látomásos hirdetője most hivatalos szerv legyen, mely rímmé, novellává, drámává szűri a hatalom-igazságokat? Hogy veszélyesen terjedelmes kirakatüvegeken teljesítse irodalmi termékeivel a biztosító társaságok kötelességét, s plakáton, színen és újságban klaunkodja a tömegnek a ma kedvenc bukfenceit? Hogy mint a borzasztó utcák elítélt éjjeli lánya, új odadörzsölődésben kérdezze az új mától: hogy akarod lelkem, én mindenképpen tudok.

Nincs nagyobb méltóság az emberi gondolatnál. Beletestesedve fájdalmas test-lelkünk minden szálával a milliókba, ezer átrohanásban érezve akaratáramait a jajgató, ujjongó univerzumnak: itt felhágunk az élet ormaira, nincs tegnap, ma és holnap, múlt és jelen, az egyetlen emberiség van az egyetlen időben. Átélni tragikus küzdelmeit anyaggal és önmagával, megfigyelni az örök tanulságokat, elébe kiáltani az új tántorgásnak, kijajgatni új igazságok szomját, suhanó szárnya lenni új rohanásoknak: ez a művész feladata. Ami ezenkívül van, az nem művészet, nem irodalom: kosztért tolongó ringyók combriszálása. A művész, mint művész semmilyen osztály, semmilyen párt embere, semmiféle lista nem lehet s felül minden világnézeten egyetlen világnézete van: az Ember. Ez az óriási szintézis, amelyben minden benne van: a múlt minden munkája, a jövő minden álma, a szavatlan anyagok, a természet boldog tágassága, a tágabb űr rohanó világai s a teremtett Isten. A művész minden szorongása, látomása, alkotó vágya ezért az egyetlenül nagyszerű, minden világot magába foglaló felséges állatért van, amint magát tépve tragikus végzettel meg vérrel hintett útján a jövő nagyobb világossága felé.

Művészet csak szabadművészet, irodalom csak szabadirodalom lehet. Az új rendnek halálos ököllel kell lesújtania mindenre, ami az új világrendet megtámadja, de az irodalomnak és művészetnek teljes irodalmi és művészi szabadságot kell adnia már saját érdekében is. Az irodalomban nem lehet hivatalos irány, a művészetnek nem lehet főpapja vagy direktóriuma, s itt minden elnyomás nehéz bombákat gyűjt a jövő alá. Az író és művész kötelessége, hogy ne bántsa az új világrendet, de egyébként legyen szabad halásza a végtelen emberi óceánnak. Az új irányt a küzdő gondolat juttatta diadalra, lehet, és az az érdeke, hogy letörölje az ember homlokáról a gondolat egyetlen méltóságát?

Most az első napok riadásaiban, a tegnap még burzsoá örömökből élő író és művész mai kommunista bőrében a legkülönbözőbb vad hírekbe borzolódik. Hogy az irodalom eddig példátlanul álló módon centralizálva lesz, hogy egy kevés tagú direktórium lesz élet és halál ura a szépségek fölött, hogy lesznek hivatalosan elismert írók, akiket csak ezért fizetnek. Ezek írhatnak, a többi elküldheti Múzsáját Svájcba ahhoz a tízezer pikoló nagykövethez, akiket első forradalmunk pazarsága oda küldött táplálkozni etc. etc.

Ha arról van szó, hogy egy bizottság meg fogja vizsgálni, hogy a mű nem támadja-e a kommunista világrendet, szóval egy politikai cenzúráról, semmi sem természetesebb, egy előkészítő diktátori kornak erre feltétlenül szüksége van. De ha művészi cenzúráról van szó s ezt a cenzúrát akarják egy néhány ember, szóval kevesek kezébe adni: a legnagyobb veszély előtt állunk, mely valaha az emberi gondolatot fenyegette.

Minden olyan rendszer, mely arra épít, hogy az emberek ezentúl lelki mechanizmusukban, pszichikai életük alapmegnyilatkozásaiban egészen mások lesznek: magában hordja öngyilkossága minden eszközét. Hát még ha azt akarjuk elhinni, hogy a minden emberiben legérzékenyebben emberi írók és művészi látásukban megrögzöttek, vaskalaposok a meghajló korral etc. etc. Marx éles látása onnan volt, hogy mindig az egész múlttal, az összes eddig történettel mérte a mát, úgy mondta meg törvényeit és másképpen mi sem tehetünk. Az irodalom és művészet történetében a legismertebb igazság, hogy mindig a legsúlyosabb igazi érték, az új szépségek merész keresője érvényesült a legnehezebben, s mindig a kellemesen átlagos, a sablonok ügyes mestere talált a legszélesebb útra. Ide citáljam most Ady pályáját és millió más példát? A hiúság, dicsőségvágy, az esztétikai látásforma, a világnézet vagy annak közös hiánya a hasonlóknak éppen olyan érdekszövetségét hozza létre, mint a tőke, a haszon, de ez az érdekszövetség még hisztérikusabban féltékeny. Ha Magyarország ötven legnevesebb írója elé vitték volna az Új versek Adyját, hogy megszavazzák: író-e vagy nem, Adyt szanatóriumba küldték volna. Hát, ha még csak öt, vagy tíz, vagy húsz íróból áll ez a legfőbb egy-törvényszék! És még azzal sem segítenek a dolgon, ha ezt a tanácsot folyton felváltják. Az írókat az együttélés, kölcsönös csodálat és más tényezők ebben a tekintetben borzadalmasan egyformává teszik, nem is számítva, hogy a legtöbb nem is olvassa azt, a mit ítél, hanem más ítélete után beszél, aki talán szintén nem olvasta. Hányszor történik meg, hogy általánosan elismert írók és kritikusok ostobább tagadással állanak egy új szépséget hozó tehetséggel szemben, mint az iskolapad riadt szimatú diákjai. Nagyon tisztelt neveket tudnék idézni, akik kétségbeesetten harsogó tanulmányaimat éppen azért mondták zöldnek, nem komolynak, amiért ijeszthetetlen próféciával mondták meg a most elérkezett mát. És hányszor adnak valakinek nagy tekintélyt vagy befolyást nem tisztán művészi szempontot. Várnai Zseni pl. derék, tiszteletreméltó jelenség, versei hasznos munkát végezhetnek a kezdő proletár lélekben, de nem költő, és semmi köze a művészethez. Megdönthetetlen axiómaként mondom: az irodalmi és művészi munka értékét csak maga az élet és a kipróbáló idő mondja meg, s így minden írói és művészi törekvésnek meg kell adni a lehetőséget, hogy nyilvánossághoz jusson. Ami szemét, az elhull és nem fontos, de a szabadság minden megszorítása e téren a legsúlyosabb veszteségek veszedelmét jelenti az emberiségre.

Hogy fokozzák a dolgot - s jellemző, hogy az ilyen abszurdumoknak is akad hívője! - attól is rémülnek, hogy bizonyos írókat patentos íróknak jelentek ki. Ezek lesznek az irodalom állami kukoricán hízó díszkakasai, ezek kukorékolhatnak irodalmat, a többi kasztrálhatja a lelki genitáliáit, mert szellemi szülöttje úgysem juthat nyilvánossághoz.

Ha arról van szó, hogy bizonyos nagy szárnyat bontott íróknak vagy művészeknek az állam rendes fizetéssel megadja a lehetőséget, hogy korlátlanul szabadon csak művészetüknek éljenek: az új világrend egyik legszebb gondolatánál állunk. De itt feltétlenül kikötném, hogy 30-32 év előtt ilyen kiemelés írót ne érhessen. A proletár államban féltékenyen kell vigyázni, hogy here ne hízzék a közösség nyakán, s mert emberi részrehajlás mindig van, s a fiatal kedv oly könnyen rándul az irodalomba: nem szabad még nem biztos értékű erőket a közösség izzadásából tartani. Hadd tanuljon egyéb munkát is előbb, hisz ez szükséges élmény írói alkotásában is. Ha igazi erő, a fiatalság duzzadt éveiben elbírja azt a munkát is, amelyet az új rend kímélőbb viszonyai rárónak. Ezt senki sem fogja tőlem a fiatalság kitagadásának mondani. De ezenkívül mindenkinek legyen módja irodalmi, művészi akaratát megvalósítani s a nyilvánosság elé vinni. Mert a személyekben is egyetlen végérvényes szűrő az egész élet s a rokonnélküli idő lehet.

A napilapok egyetemes beszüntetéséről is beszélnek, és igaz, hogy minél kevesebb napilap és minél kevesebb ügyvéd mutatja a közösség egészségét. De talán itt is van okosabb dolog, mint egy egyetemes kivégzés. Nem jobb volna-e, ha napilapok bizonyos száma megmaradnak, de más funkcióval? Politikai részük ennyi volna: hoznák a közösség hatalmi intézkedéseit, megmagyaráznák azokat, s igyekeznének elősegíteni lelki beidegzésüket. De azután hoznának szépirodalmi dolgokat, népszerű tudományos ismertetéseket és kritikát, kritikát! Rothadt irodalmi viszonyaink a kritika teljes hiányára vezethetők vissza. Részletes és becsületes kritika fogja megadni szellemi életünk higiéniáját. Részletes és becsületes kritika a mai homoszexuális kritikáskodás helyett, melyben jó pajtásokképpen ömlengik egymást, egészen az angol díjig. A színházi kritika se legyen divatos színésznők prostitúcióközvetítése, hanem személyeken felülálló szempontos bírálat. Így a napisajtó a mai mindenre kapható rimából a proletárság becsületes nevelője lesz.

De legyen minél több becsületesen szerkesztett, komoly folyóirata minden műveltségi rétegnek. Hogy minden irányú alkotóerő és kritikai gondolat szabadon kibeszélhesse magát. Millió és millió nedvből gyűl össze a szép halhatatlan bora. Itt is nagy súlyt kell helyezni a minden irányú kritikai irodalom fejlődésére.

Be lehet-e szólnia a közhatalomnak az író témáiba? A felelet csak határozott nem lehet. Senki sem gyűlöli nálam jobban gyökértelen pesti irodalmunkat: az utcaszegleti szellemességeket, divatos cédaságokat, kultúrfinomkodást, befelé mélyesztő apró modernségeket. És az egyetemes, az egyetlen témát: csal-e az elvtársnő, vagy nem? Némely parány állatoknál a hím egész életét a nő ivarszervében tölti. Ilyen kellemes internátust választott a modern novella- és regényíró magának, és nem lehet onnan kikiáltani. Nagy szintetikus képei a kornak, a roppant szenvedés és a megmozdult jövő: sohasem volt gazdagabb tér egy hatalmas szociális irodalomra, mint most. Hát nincsenek már nagy kollektív individuumok, nincs egybeölelő szánalom és előbb vívő akarat? Bizonyára lesz. De ezt az irodalmat cenzúrával, klotürrel, vörös gárdával előállítani nem lehet. A felhemzsegő szemét ellen pedig van egy hatalmas fegyver. A proletártömeg ízlésének céltudatos vezetése. A közízlés tisztultával az irodalom élősdi bogarai eltűnnek, mint a poloskák az elhagyott nyaralóból.

Milyen állást fog elfoglalni az új világrend irodalma és művészete a múlttal szemben: óh, hogy szeretném itt egy pár szóba beletömöríteni az eddigi embertörtének egész vízióját, minden emberit, s az emberen át történő világot. A múlt a történelem nehézkedése, mellyel a jövő felé gördül az emberiség. Akik a munka világát akarják megteremteni, nem ölhetik meg a munka nagy szolidaritását térben és időben. Kortárs minden gondolat és minden szép s az ember folyamatosan táguló szélességében benne lesz minden kor, minden öröm és szenvedés, minden látás és míves gondolat. Óriási tévedés, hogy a tömegek leigázása a múlttal történt. Ellenkezőleg, minden bódítás azért volt lehetséges, mert a múltat egész mélységében, egész teljességében nem ismerték. Nincs forradalmasítóbb erő, mint a múlt s a legnagyobb forradalmárok legteljesebb szintézisei voltak minden megélt emberi életnek. Talán én voltam az első, aki nálunk szokatlan élességgel támadtam a múlt-fétisizmusra s a nyomorult balbászó filológiára, s ez a gyűlölet most is egészségem részét teszi. De felemeltetése lenne-e az emberré tágult proletárnak, ha megfosztanák modern eddigi emberi gazdagságtól?

Milyen viszonyban lesz ezentúl internacionalizmus és fajiság? Tudom, hogy idevágó fejtegetéseim könnyen félremagyarázzák a gyűlölet és összefogott érdek vad fondurú gorillái, de nem legszebb kötelesség a lehurrogható igazságok kimondása? Senki sem volt rajongóbb álmodója a világ emberi lelkének, mint én, senki minden embert egybeölelő végtelenebb horizontból nem szoronghat az emberiség tántorgásáért. De mit jelent internacionalizmus? Jelenti minden emberi érték szabad munkára hívását az egyetemes békében. Jelenti a határok lerombolását, jelenti az ember megtágítását minden emberi érzés, emberi törekvés, szépség és gondolat rokonbefogadására. Jelenti a legegyetemesebb, világot ölelő emberi szolidaritást térben és időben. Jelenti az egyetemes ellenség: a tőke összefogó gyűlöletét, a minden emberit élethez, naphoz, munkához és nevetéshez juttató építő szeretetet. És ebben az értelemben internacionális vagyok, idegeim minden mozdulatával, a sejtjeimbe idegződött őstermészeti akarattal. De ha nem vak rajongás korlátoltja vagyok, vagy szajház impresszáriója a jövedelmező mának: nem taposhatom be durván legmélyebb forrásait a termő embernek. Franciaság, angolság, oroszság, zsidóság, németség, magyarság: együtt küzdő, egymásból szakadt közösségek speciális termése az emberi értékeknek olyan végtelenségét jelenti, melyet csak őrült kannibálok akarhatnak eltiporni. Amiért az infámis tőke háborúra és rablásra használta fel a fajiságot? De hisz akkor el kell törölnünk az ölelkezést is, mert a születéssel tér csak igazán vissza a régi világrend. Az új tőkétlen világrendben a fajiság nem lehet majd ellentétben az internacionalizmussal, de éppen mély forrása lesz az emberek emberré gazdagodásának. Mert minden fajiság kitárhatja szárnyai teljes szélességét az irodalomban, a művészetben, az életben, s minden ember minden faj lökőerejével röpülhet a jövő felé. Aki uniformizálni akar, az a gyűlöletnek, korlátoltságnak legirtózatosabb reakcióját készíti elő. Egy irodalmi műnek csak mélyebb emberi értéket ad, ha egy nagy közösségnek kicsorduló megnyilatkozása. Az egyetlen nagyszerű magyar dráma: a Bánk bán (ostobaság Shakespeare-utánzatnak mondani!) örökemberien nagyszerű lesz majd az emberré tágult francia, angol előtt, míg exportdrámáink minden gyökértelen internacionalizmusukkal nyomorult üzleti fogások maradnak, prostituálásai a szent színpadnak. Itt természetesen meg sem emlékezem azokról a morális hulladékokról, kik szörnyen sárlanak minden emberért, csak éppen a tízmillió magyarért való szorongás hozza dühbe őket, akik telt szájjal golyváskodna minden faj érvényesüléséért, de korlátoltnak dühöngenek, ha kiáltod tízmillió magyar jogát a lélegzethez. Ezek rendesen más fajúság vak fanatikusai, s az internacionalizmus fügefalevelével fedik el barbár fajúságuk piszkos összefogását. Én nehéz pályám azzal kezdtem, hogy saját felekezetem, saját fajom korlátoltságait, bűnös élhetetlenségeit ostoroztam, s szomorú vidéki városok kitagadottja voltam tíz évig. De most, hogy a magyarságot pazarló buta gyermeksége a nagy sír szélére vitte, most, hogy ez nem érdem, majd megmondhatom, hogy minden percemen átrontó sajgás ennek a tízmillió fájdalmas múltú embernek a sorsa, hogy életem minden eredő patakjában egy vagyok velük, s hogy ezáltal csak szélesebb s fájdalmasabban eltökélt egyetemes ölelkezésem az ember felé.

Sikerül-e most végképp megvetnie lábát az új világrendnek, vagy a nagyszerű erőfeszítés csak szuggeráló példa marad, beleégve minden jövő felé forduló szívbe? Nem lehet tudni. Mindenesetre a legmélyebb hittel kell dolgoznunk kiépítésén. De a ma jelszavai s a tegnap jogos gyűlölete ne szűkítse meg emberségünket, ne homályosítsa el horizontunkat. A kommunizmus sem végcél, csak állomás, melyen át továbbrohan a végtelenbe haladó ember. Egyetlen végtelen horizontja a jövőnek: a teljes ember. Az ember, akiben benne lesz Szókratész, Szent Ágoston és Marx, Platon, Corneille és Whitmann, minden kor, minden ember, minden faj. Összejött óceánja az évezredektől zuhogó emberi életnek, vissza fogja mutatni tükrében a kozmosz örömének és fájdalmának minden emberi arcát, s úgy lesz, minden emberben benne az egész emberiség, mint a szétterjedt jó étel, az egyetlen szeretet, a feladatra hívó megilletődés.

Szétszórva sok száz táj felé, éhes gyökerek vad csókjaiba oszolva, tavaszi vadvizek titkos sodraiba bontva, belerothadva az előrerohanó tavaszba: ti elfektetett nagy gyermekek, véres vetései az örök jövőnek, köszönet nektek. Most jön véretek nagy aratása. Új világ születik, új ember keresztelőjét zúgják a megkondított szívek.

Budapest, 1919. márc. 28.