Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám · / · Szabó Dezső: Scholtz Mihályné ítélete

Szabó Dezső: Scholtz Mihályné ítélete
3.

A két szoba közt nyitva volt, s látszott az ágyban a Scholtzné befelé görbülő alakja. A három vendég vigyorogva állott meg a külső szobában. Kubea bekiáltott:

- Itt volnánk, csókolom a kezét, hát csak mond egy fogadjistent.

A beteg nem felelt. A suszter halkan mondta:

- Alszik, hadd szegényt.

- Hadd aludjék, majd felébred, ha megunja - mondta Scholtz.

- Ne zsenírozzátok magatok, üljetek le.

Leültek az asztal köré, de valami hideg volt a szívük alatt, és mámoruk futni kezdett, mint egy megfázott gyermek. Mert szomorúak voltak itt a dolgok, panaszos volt a levegő, és az az ágy a letakart asszonnyal. Mintha árnyék hajolt volna a fekvő beteg felé, mintha mindenkibe visszadöbbent volna a saját sorsa. Némán ittak.

- Nincs egy szivarod, Miska? - kérdezte végre Knájsz.

- Nesze, testvér, van nekem - mondta az Orosz csizmadia, s odakínált egy portorikót. Knájszba feldagadt a tudománya:

- Tudjátok, hogy az rossz szó, hogy szivar. Ez olyan, mintha a poharat úgy hívnók, hogy ivar, vagy a meghívót úgy, hogy hivar. Persze, ti ezt nem értitek. Ti azt sem tudjátok, ki volt Kazinczy. Az volt aztán az ember. Az még Berzsenyiben is hibát kapott, pedig az olyan költő volt, mint most Lévay. Szép vers ám az a Szüretünk, gyönyörű. Azt szavalta a múltkor a te fiad is, te politikus csizmadia.

Gondolatim mostan
Mulatozva járnak
Csekély gazdaságán
Szegény éds'apámnak.

Csak azt a szesztilalmat enné meg a fene.

A Kubea szemeiben gonosz mosolygás csillogott.

- Hát hiszitek, hogy a Soya bírónak csak egy nadrágja van? Mikor vasaltatja, hozzám jön, és gatyára vetkezik, s úgy várja meg. Otthon, ha ír, leveti, és úgy ül, hogy ne koptassa.

- Szegény, szegény ember. Ti nem tudjátok, hogy sajnálom én a szegényeket. A szívemet osztanám szét nekik - sírdogálta Orosz.

A szoba szomorúsága beléjük folyt és ránehezedett a szavakra. Hallgatagon ittak. Az udvarról gyermekkacagás csapott fel, mint egy belobbanó piros láng, de aztán megint csend lett, nehéz, mély lőcsei csend. A Rózsa utcában egy évben négy kocsi ment végig, az is nyáron. De sűrűn ittak, s a szemük mélyén már felizzott a szesz haragja.

- Együnk - mondta a tanító. Kipakolták a füstös karajt, Scholtz kenyeret, tányérokat és evőeszközöket vett elő. A mohón rágó állkapcsok s a fogak vad tánca a húsban mégis erőt és meleget vitt az izmokba. Orosz erősen szuszogott. Knájsz családapává érzékenyült:

- Csak legalább egy disznót tudtam volna venni a családomnak. Kilenc gyermek, tudjátok, hogy mi az a kilenc gyermek? Az ők mártírja vagyok egész életemben, s mégis krumplit rágnak egész évben. És mit tett a forradalom értem, micsoda forradalom az, amelyik nem mondja annak a kilencgyermekes apának: nesze, te ember, itt van húszezer korona, lásd el a családodat. Bezzeg, ha Andrássy uralomra jut, akkor másképpen lett volna a dolog. Most volna rend, és kijárna a jutalom azoknak, akik szenvedtek az országért. Nem elég szidni az arisztokratákat, kenyeret adjanak, kenyeret, mert ez a történelmi materializmus.

Orosz suszter szemeiből most már könnycseppek hulltak:

- Énnekem Erdély fáj, a drága Erdély, s ez a szép nevezetes Tátra. Én nem bánom a nyomorúságot, nem bánom a fél kezem, de Erdély, az fáj. Egész éjszakákat nem alszom, mióta ránk jönnek ezek a gyilkosok. Legyőzni nem tudtak, de kirabolni igen. Ha nekem azt mondaná valaki: Orosz Pista, add ide az életed, és Magyarországot nem fogjuk bántani, én odaadnám neki.

Scholtzban megindult a lavina:

- Neked Erdély fáj, neked a Tátra fáj, a hadimilliomosok, a grófok Tátrája! Hát mért nem fáj az a sok millió árva, a megraboltak, a rokkantak, a kijátszottak! Hát mért szenvedtünk, miért hagytuk gyilkolni magunkat, miért hurcoltak fogságba? Hát a borgyár nem fáj, amelyik a polgármester fiának két pár cipőt csinál egy hét alatt, amíg az egész nép mezítláb jár télvíz idején? Hát a szövetkezet nem fáj, ahol a hivatalnok urak olcsó lisztet kapnak, amíg mi, mi, akik védtük őket, felfordulunk az éhségtől? Volt nekem Tátrám, mit élveztünk mi a Tátrából, mi közöm nekem az ő Tátrájukhoz? Forradalom kell, értitek? De nem ez a hadimilliomosok forradalma, akik új szók alatt rabolnak tovább. Bolsevista forradalom kell, össze kell állani a nyomorultaknak, a világ minden nyomorultjának, s akkor minden mindenkié lesz, a Tátra is, Erdély is az lesz. De gyávák és buták vagytok most is.

- Nekem fáj a hazám, én nem engedem a hazám - erősködött Orosz.

- Hát majd berúgok én a te hazádba! Nekem ne beszélj itt a hazádról, mert kidoblak. Aki az én házamban van, az tartson velem, az legyen bolsevista, mert máskülönben le is út, fel is út. Te pedig, te tanító, ne beszélj itt nekem a ronda rabló grófjaidról, mert belefojtom az Andrássydat a torkodba.

Knájsz megsértődött. Melletlen mellét igyekezett kilökni, vállait felhúzta, alsó ajakát felduzzasztotta, s ellapított hangon mondta:

- Te tanítsz engem, te! Ahhoz még sok patkót kell árulnod, barátocskám. Tudod te, mi az a közgazdaság? Hát látod, ezért nyomorogtok, ezért nincs kenyeretek. Ha én Andrássyról beszélek, azt a ti érdeketekben teszem. Majd a te buta bolsevistáid csinálnak világfordulást, hogy még több lesz a nyomorúság. Nem a csőcselék kell a közgazdasághoz, hanem a műveltség.

Scholtz felemelte roppant kezét, ordított:

- Mondd még egyszer, mondd még egyszer!

Orosz közbehajolt, s egyetlen karját a tanító elé tartotta:

- A Pistát nem engedem, azt már nem. Ő jó hazafi, ő becsületes ember. Bitang az, aki nem szereti a hazát, érted, bitang.

- Hagyjátok már abba, - csitította Kubea.

Scholtz nyitott tenyerével szembe vágta a csizmadiát. Orosz visszaesett székére, s orrából kiserkedt a vér. Kezét odatartotta, s arcára sikálta a szivárgó eret, de azért mondta, s hangjában sírás és makacs bátorság is volt:

- Engem megölhetsz, én nyomorék vagyok, de a hazám, azt nem engedem. Én megmondom, hogy aki a hazát bántja, az gazember, gazember.

Knájsz tanító felállott, de már ingadozott:

- Ha itt így bánnak az emberrel, én elmegyek. Én úri emberek közt szoktam lenni, akikkel lehet vitatkozni. Én nem engedem terrorizálni magamat. Én látom az igazságot, nekem van műveltségem hozzá, én nem engedem az igazságom.

Orosz is felállt. Scholtz valami vörös ködben tapogatott valami mindent elintéző akarat után. Aztán felugrott, az ajtó elé állott:

- Innen az úristen sem megy ki, amíg meg nem esküszik, hogy bolsevista lesz. Inkább legyilkollak mindnyájatokat. Eleget tűrtem öt évig, most tenni fogok.

Kubea nem ijedt meg, sőt derültsége visszajött az arcára. Érezte, hogy most itt ő az egyetlen diplomata, ő van mindnyájuk felett. Odament Scholtzhoz:

- Miska, ne bolondozz, ti meg üljetek a feneketekre. Elmenni! Ki a fene látta, mikor még annyi bor van, s még Feld is fog hozni. Majd meg fogtok egyezni, csak most nem értitek egymást.

A belső szobából a beteg egy mozdulata hallatszott ki. Kubeának jó ötlete támadt, az asszony majd leszelídíti ezt a bőszült bikát:

- Tudjátok, mit? Hallom, hogy a Scholtzné asszony már nem alszik. Tőle majd megkérdezzük, kinek van igaza. Legyen ő a bíró.

Oroszt húzta a telt üveg, a megmelegített szék, az emberekkel tágas szoba, már nem kívánt szakítani:

- A Scholtzné asszony derék asszony, ő szereti a hazáját, ő nekem fog igazat adni - mondta fél könyörgéssel.

Scoltz felbődült, de hangjában meglepetés is volt:

- Az én feleségem! Az én feleségem ad igazat másnak! Hát gyertek be, lássuk azt az igazságot!

A négy ember betolongott az ágy mellé. Az asszony megint mozdulatlanu feküdt az ágy felé fordulva. Scholtz rákiáltott:

- Mit bámulod a falat, mondd meg, kinek van igaza.

- Scholtzné asszony, ne féljen, a hazáért meg kell mondani az igazságot - kérlelte Orosz.

- Ha én fordítalak meg, megérzed - türelmetlenkedett Scholtz.

Az asszony hanyatt fordult. A szemgolyója egészen felfelé fordult, s szeme fehérjével nézte ezt a feléje hajló négy férfit. Azután a szemek mégis visszajöttek gödreikbe, de különös messziséggel voltak tele. Hallgatott.

- Beszélj már, ne farizeuskodj! - ordította Scholtz.

A hangra az asszony szemébe rándult a négy alak: az Orosz véres arca, a Scholtz izzó bika feje, a tanító széthullt zöld képe, s a hajnalodó Kubea. És mintha egy borzadalmas valótlan hallucináció állna előtte, testén végigrángott a rémület, arca eltorzult, mellét fellökte, szemei újból befelé fordultak, s egy szörnyű üres hörgéssel üvöltötte:

- Jaj!

Azután csuklott egyet s egy végső hánykódással a fal felé fordult. Még egyszer, de most suttogva, ismételte:

- Jaj! - Mozdulatlan lett.

Scholtz megrázta a testet:

- Ne jajgass, hanem mondd, kinek van igaza. - A test holt - érzéstelen maradt a durva kezek közt.

Orosz rémülten kiáltott fel:

- Vigyázz, elájult szegény.

Az ágyhoz rohant, szánalmában félretolta a nagy torony embert. Óvatosan kifelé fordította az asszonyt, és felemelte a fejét. A nagy fehérré ürült szemekből, a szederjesre fagyott arcról hidegen fújt a halál. Orosz lehajolt az asszony szívéhez, és ijedten engedte el a testet. A halott visszahullott az ágyra. Orosz halálos döbbenéssel kiáltott fel, és könnyek csordultak a hangjából:

- Meghalt! Az istenért, meghalt!

S az emberek, bolsevisták és kapitalisták, keresztények és pogányok, hazafiak és nemzetköziek voltak, s a végtelen emberi szenvedés és a halál egy volt: mint a tenger, mint a levegő, mint az idő.