Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám

Balázs Béla: A hasonlat metafizikája [+]

Minden művészet lehetősége és értelme, tehát a líráé is, amaz örök kettősség, ősi szembenállás, mely lélek és természet között van. Mert a lélek magát közvetlenül ki nem fejezheti, csupán a természet képein «anyagán» keresztül, mivelhogy a léleknek nincsenek hangjai, csak visszhangjai vannak és csak a dolognak rá való hatása ábrázolhatja. Mégis a lélekben több van, mint amennyi az egyszerűen megnevezett dolgokhoz asszociálható. A költő lelkére sok dolog hat, melynek még nincsen közhasználatú neve, holott precizen érzékelhető. Ilyenkor a legközelebb álló képzetet, fogalmat korrigálja egy hasonlattal. A hasonlat indirekt megnevezés kölcsönkért névvel.

De hogyan lehetséges ez? Mert van ebben valami abszurdítás: hogyan lehessen ráismerni Pálra, ha Pétert mondok? Már az is paradox, hogy a hasonlatot jellemzésül mondja a költő. Mert hiszen az nem igaz, hogy a dolgok hasonlítanak egymáshoz. Csak rosszúl és felületesen látott dolgok vethetők össze. Hogyan emelheti ki hát a hasonlat speciális és individuális karakterüket?

Kétségtelen, hogy amit közelből és élesen látok, amit igazán jól látok, az nem hasonlít semmihez. Vagyis a hasonlat disztanciát jelent.

Úgy is van, hogy a naiv, a természet közeléből fakadt líra jobbára direkt megnevező és a «szentimentális» (schilleri értelemben) és a dekadens líra, vagyís a disztanciából néző gazdagabb képekben, és e gazdasággal a disztanciával nő. A disztanciás líra «atmoszférásabb» a naiv líránál. Éppen ebbe a disztanciába csapódik le a léleknek az a párája, melyen keresztül kevesebb éles realizmussal bár, de színesebben látja a költő a dolgokat. Ennek az atmoszférának színét hordják a hasonlatok. Minden igazi költő hasonlatai hasonlítanak egymáshoz (sokkal inkább, mint a dolgokhoz) és az egységes disztancia által rokon hasonlatok révén világuk valami egységes koloritot kap és műveik levegője valami határozott és karakterisztikus szubstancialitást. Ez az érzékelhetővé, materiává lett lélek az, melyet a költők nem hasonlítanak, hanem hozzáadnak a világhoz, azt szaporítván. És számunkra Shakespeare képeinek biborfénye épúgy a világ érzéki szenzációihoz tartozik már, mint a napfény és a holdfény.

A költői hasonlatokban nyilván nemcsak hasonlóságról van szó, különben fölösleges tautológiák volnának. Fontos az a különbség, mely a hasonlatokban egymás mellé tolt dolgok közé feszül, és az a mély viszony köztük, mely e különbség ellenére evidens.

* * *

Valamely dolognak a másikhoz való «hasonlósága» egyik elemük közösségén múlik. A hasonlat vagy ezt a közös pontot húzza alá és emeli ki, vagy pedig csak kapocsnak, mondhatnám átjárónak használja, hogy a nem hasonló részek így összekötve egymásra hassanak, egymást megszínezvén különböző színeikkel. A hasonlat feszítő ereje: hogy a legkülönbözőbb dolgokban is valami rejtett és misztikus rokonságot (nem hasonlóságot) éreztet.

Az első típusú hasonlat az egymás mellé tolt két dolognak egyik közös elemét kétszer húzza meg. Ezáltal a tárgy sok tulajdonsága közül arra az egyre állítja be a szemet: ráigazítja. Babits valamelyik versében fordul elő az a kép, hogy a hóesés fehér rácsként hull a világ elé. Itt a hóesés rajza, formája az, ami élesen, valami merev tisztaságban válik plasztikusan láthatóvá. A rács-hasonlat erre az egy pontra a szememet «élesre beállította», mint a fényképezőgép lencséjét. De evvel a hóesésnek nemcsak ezt a rajzát látom jobban, hanem a hóesést általában csak ezáltal látom meg valóban. Mert amíg nem így látom, egy pontra beállított szemmel, addig egyáltalában nem látom a dolgokat. Mert nem lehet mindent egyformán látni és ezért az egészet jelentő fogalom sohasem ad konkrét képet. Csak evvel az élesrebeállítással válik valóban tárgyiassá, konkrétté, érzékivé a kép. Ezt pedig a hasonlat produkálja, mert a dolgok éleskonturu konkrétsége nem «természetes». Normális körülmények között mi elmosódottan és homályosan látjuk a dolgokat és fogalmaikhoz igazolunk, nem a konkréten látott tárgyakhoz. De a hasonlat kiemeli a dolgokat a ködből és evvel megváltoztatja arcukat. Mikor a mondat elején azt olvasom: «A hó...» még nem úgy és nem azt látom, amit a hasonlat befejeztével látok. Tehát nem egy adott és állandó kép melléjön egy másik, hogy hasonlóságukban gyönyörködjem, hanem a hasonlatban megváltozik a dolgok képe.

Csak az élesre beállított látásban válnak a dolgok konkrétté, érzéki valóságokká, szinte fizikailag érzékelhetőkké. Ám minden intenzív érzéklésnél magamat, saját epidermisemet ép annyira érzem, mint a dolgokat. A tárgyak plaszticitása nem az ő kvalitásuk, hanem az enyém. A sok konkrétumot intenziven érző lélek maga lesz konkrétebb, exisztensebb. A nagyon érzékelt, sok határozott felület között determinálódik a lélek és érezhető felülete támad.

A formát kiemelő hasonlatokban megnyilatkozó szenzibilitása a látásnak nem fejlődött. Primitív kulturák lirájában, ha azok vizuális tipusuak gyakran még fejlettebb, mint a mienkben. Mert ez a «festői látás» (a dolgoknak formáikban való egyszerű tudomásul vétele) a szenzibilitás legmagasabb fokán is primitív stádiumot jelent.

Más tipusa a hasonlatnak az, mely nem formát, hanem funkciót emel ki, élesen állítva be rá a szemet. Lesznai Anna egyik versében fordul elő az a hasonlat, hogy a domb, mint terített tálat tartja Isten felé a kertet. Itt nem valamely forma kontúrosodik ki, hanem egy gesztus, egy funkció. Az ilyen hasonlat mindig interpretáció. A dolgok transzcendens interpretálása az, ha ilyen funkciót tulajdonítunk nekik. A költő kétségtelenül saját lelkének gesztusait látja bele a dolgokba és ugyanabban a dombban nem az áldozó fölkínáló mozdulatot, hanem lázadó hullám tornyosulását látná, ha benne ez a mozgás volna épen. A költő kerülő úton mindig saját lelkéhez hasonlítja a dolgokat (ezért hasonlítanak egymáshoz hasonlatai) és ezért hordják képei lelkének érzékelhető atmoszféráját.

Az ilyen funkcióhasonlatokban történik meg legnyilvánvalóbban az, amit a természet psychomorfizálásának neveztem. A költő hasonlatainak interpretációja szerint az egész világ az ő gesztusait végzi. És itt van a fejlődési lehetőség a funkcióhasonlat számára: a psychomorfikus interpretációban. Mai költők olyan funkciókat tulajdonítanak a dolgoknak, amilyeneket régiek nem láttak bennük.

«Egykor imádott furcsa sorsom
Olyan lett, mint lopott kalap:
Titokba hordom.»
(Ady.)

Ez a hasonlat teljesen érthetetlen kell legyen mindenkinek, aki a sorshoz való ilyen viszonyt még nem élte át. Új lelki élet új interpretációkban látja bele magát a dolgok funkcióiba.

A formahasonlat- és funkcióhasonlat két tipusa rendszerint nem válik el ilyen tisztán egymástól. Sőt minden jó formahasonlatban van valami funkcionális elem is, ami végső konkrétságát, vagy, ami ugyanaz, irracionális végső értelmét adja. Teszem az említett Babits-hasonlat: a hóesés olyan, mint egy fehér rács. Ebben nemcsak formát, rajzot érzünk. Valahogy az is benne van, hogy közénk és a világ közé áll és elzár. Ennek a képnek az «ízében» a rács funkciója is szerepel. Mert mi minden jó hasonlatot öntudat alatt végiggondolunk. Ha a legtriviálisabb hasonlatot veszem is én azt mondom: a leány arca olyan, mint a rózsa. Ennek első értelme kétségtelenül a színközösség. De aki ezt a hasonlatot igazán átéli, az öntudat alatt a rózsa illatát, törékenységét, hervadandóságát is beleérzi majd az arcba. Gyakran a legtisztább formahasonlatokból ki lehetne analizálni, hogy az első inditékuk, az, ami kiváltotta őket a költőből, nem a felszínen lévő formahasonlóság volt, sőt hogy az egyáltalában csak azért tűnt fel neki, mert valami rejtettebb, közvetlenül meg nem fogható funkciórokonságot érzett.

A hasonlatok automatikus végiggondolása (mit a költők gyakran nem is szoktak az olvasóra bízni) mindig lényege, legbelső íze a hasonlatnak és bizonyítja, hogy benne nem a közös elem a legfontosabb, hanem a különbségek egymásravilágítása az így létrehozott külső kapcsolatban.

Van a hasonlatoknak egy harmadik tipusa is: «Le haut navire apparaissait comme un archange.» (Verhaeren.) Mi az, ami itt hasonlít? Nyilván nem a forma és nem is funkció. Az arkangyalnak sem formája, sem funkciója nem hasonlít a hajóéhoz. Itt egyáltalán semmi sem hasonlít. Itt másról van szó. Ugyanazt a hatást, ugyanazt az érzést (nem hasonlót, hanem ugyanazt) váltja ki a horizonton megjelenő hajó és az arkangyal képzete, bár nem hasonlítanak egymáshoz. Az ilyen «hasonlatban» az történik, hogy azt az érzést, hangulatot, melyet belőlem egy dolog kivált (pl. a hajó), úgy festem bele a képébe, úgy vetítem, érzékítem és materializálom rá, hogy ugyanannak a hatásnak egy másik példáját állítom mellé. (Még ha egyáltalában nem hasonlít is egymáshoz a két ok.) Evvel definiálom, konkretizálom benyomásomat, mint ahogy két vonal határoz meg egy pontot. Minden ilyen hasonlat voltaképen koordinata-rendszer. Az ezekben előforduló dolgok nem hasonlítanak egymáshoz, hanem egyhatáspontban találkoznak, metszik egymást bennem. Az, hogy ez lehetséges, hogy a dolgok, melyek sem formában, sem funkcióban egymáshoz nem hasonlítanak; mégis azonos hatást válthatnak ki bennem, ez lehetősége és forrása annak a harmadik hasonlattipusnak, mely a modern lira specialitása és melyet produktiv hasonlatnak nevezek a kiemelő hasonlattal szemben, melyről eddig beszéltem.

«Je suis comme un roi d'un pays pluvieux...» (Baudelaire.) «Seine Hände bleiben wie blinde Vögel...» (Rilke.) Miben különböznek ezek a hasonlatok attól a két kiemelő hasonlattól, melyet imént példaként mondtam? (A hóesés = fehér rács; a domb = terített asztal.) Utóbbiak csak kiemelnek valamit, ami megvan a dolgokban. De «Je suis comme un roi d'un pays pluvieux», «Seine Hände bleiben wie blinde Vögel...» Itt csak a hasonlat révén kapja a dolog ezt a tulajdonságot, melyre a hasonlat vonatkozik. A hasonlat saját képére formálja, produkálja tárgyát. Itt nem a dolgokban eredetileg is meglevő részek kiemeléséről van szó, hanem átfestésről, átformálásról, hozzáadásról. Vajjon mit ad hozzá, mivel fest át az ilyen hasonlat? Egy érzés, egy hangulat: a lélek rakódott rá a tárgyra és megváltoztatta érzéki képét, materiális formáját. Azok a kezek, melyek vak madarakhoz hasonlítanak, ilyennek érzékelt kezek és mégsem az anatomiai végtagokról van többé szó.

Mivel az ilyen produktiv hasonlat soha sem evidens csupán az eredetileg adott tárgyból (mert ahhoz nem hasonlít), mindig a szenzibilitás fokán múlik, hogy a szóban forgó új érzést, hangulatot egyáltalában ismerem-e és ha ismerem, rá tudnom-e látni az illető tárgyra? Szenzibilitás kérdése, hogy valamely dolog ki tud-e belőlem olyan egészen mély, eredetétől messzire elnőtt, hatást váltani, mely már azonos egy egészen máshonnan jövő, külsőre semmikép sem hasonló dolog hatásával. E hasonlatok asszociációtávolsága egyre nő a fejlődés folyamán és szenzibilitásunkon múlik, hogy ezt a távolságot «át-érezni» tudjuk-e? Mert az ilyen hasonlatok paradox hatása minél mélyebb, menél nagyobb a különbség, mely mégis asszociálható. Az asszociációtávolság növekvésével (egy lelki trigonometria folytán) a léleknek egyre mélyebb rétegében lehet csak az a pont, melyben hatásaik találkoznak. Vagyis minél mélyebb rétegei a léleknek lesznek aktuálisakká a lirában annál nagyobb távolságu hasonlatokra van szükség, hogy definiálhassuk és megérzékíthessük.

Abból a lehetőségből, hogy költői hasonlatban nem hasonló dolgok is összevethetők, adódik az a legfontosabb másik lehetőség, hogy a természet dolgai nemcsak egymással, hanem lelki dolgokkal is kapcsolhatók. «Les larges voiles au vent, ainsi que des Louanges», «Laube s'ouvre comme un conseil de confiance» (Verhaeren). «Férfi karján a meggondolásnak, kél a halvány hölgy, a méla bú.» (Vörösmarty.) - Itt természetesen eleve ki van zárva minden «hasonlóság» és csak egy legmélyebb, legintimebb hatásazonosságról lehet szó, valami misztikus rokonságáról a belső és külső tapasztalatoknak. Ezekben a hasonlatokban történik meg nyilvánvalóan a természet és lélek homogenné válása.

Már most min múlik az, hogy a költő egyszer lelkét a természethez, másszor meg a természet lelkéhez hasonlítja? Nyilván azon, hogy számára épen akkor melyik az első adottság, a primaer realitás. De melyik a reálisabb? A tárgy-e vagy amit mellé hasonlit? Szinte magától értetődőnek látszik, hogy a tárgy. Hiszen azt látja először a költő és csak aztán keresi a hasonlót hozzá, hogy annak segítségével a tárgyat ábrázolja. Pedig fordítva van. Hasonlatra azért van szüksége a költőnek (még pedig nemcsak a publikum számára, neki magának van szüksége hasonlatra), mert amit a szemével lát, az nem elég érzéki nem elég megfoghatóan konkrét, nem elég reális. Csak a hasonlattal tudja megfogni, mert mindig az a konkrétebb. A hasonlat nem egyéb, mint egy realitásra való visszavezetés, egy formája a bizonyításnak. A hasonlat mindig a már előbb meg volt, adott tapasztalat, melyet az új látás felidéz és melyre mint ismertre hivatkozik a költő. Olyan egyenletről van itt szó, melyben a hasonlat az ismert és a definiálandó tárgy, a még ismeretlen.

A hasonlatok (az igazi, a jó hasonlatok), tehát sohasem alkalmi konstrukciók, hanem mindig valóságosan tapasztalt konkrét összefüggések. Nyilvánvaló ez abból a különbségből, mely hasonlat és az allegória között van. Az allogória valóban csak hasonlítani akar, csak «példa», mely erre a célra konstráltatott és saját érzéki realitása nincsen és a kültő nem is hisz a valóságában. Ezért üres és ízetlen. Ám az igazi hasonlatok valóságában hisz a költő és hisz minden jó olvasó. És ha William Blaket őrültnek tartották, mert hasonlatainak valóságában hitt, akkor mindnyájan gyanúsak lehetünk. A költő számára a hasonlatainak világa olyan existens, mint a hívőnek az ő mythosa. A költő hasonlatai az ő mythologiája.

Vannak hasonlatok, melyeknek nincs is más intenciójuk, mint egy mythos feltárása. Tótk Árpád az éjszakát óriási fekete négernek mondja, aki mint lampiont tartja magosra a holdat. Az ilyen hasonlatban nem az éjszaka jobb megláttatását intencionálja a forma vagy a funkció valamely kiemelésével, sem pedig a lélek egy hangulatát nem festi bele. Ebben a hasonlatban egy különálló és melléjelátott képről van szó, a képért magáért, ha őszinte az ilyen hasonlat, ha hisz benne a költő, akkor semmiben sem különbözik Helios napszekerének vagy Auróra rózsás ujjainak mythosától.

Úgy látszik, hogy a hasonlatok valamennyi fölemlített tipusa egymásban felismerhető. Mondtuk, hogy a formahasonlatok javában funkcióhasonlat is rejlik. Kétségtelen, viszont, hogy mindkettőben van valami produktiv elem is, mert az a tárgy, melyből a hasonlat valamit kiemelt, már nem ugyanaz a tárgy és képe aszerint változik, hogy mit emel ki belőle a hasonlat. Viszont ha igaz, hogy a hasonlított és a hasonló közül az utóbbi a konkrétebb valóság, melyre, ha új látásomat visszavezetem, hinnem is kell benne, mint valóságban, akkor minden őszintén átélt hasonlatban valami mythosról van szó: a felszines emprikus világ egy végső értelméről. Minden hasonlat leleplezés, nem összehasonlítás, hanem végigvivés, kiegészítés: az empiria csökevényes, embrionális formáinak teljesedése a hasonlatok valóságos világában.

 

[+] Részlet a «Szellemi tudományok szabad iskolájában» tartott, a «Lírai szenzibilitás fejlődése» című előadásaimból.
B.B.

 

A metafora