Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 4-5. szám

Schöpflin Aladár: A pirosruhás nő
Regény

Ilona már ott várt a hegyoldalon, a galagonya tövében ülve, piros ruhájában, piros napernyője kinyitva feküdt mellette a füvön. Vaymár odaállította a nagy orgonabokor elé, - de csak most vette észre, hogy nem lehet festeni. Annyira el volt foglalva a gondolataival, saját életével, hogy észre se vette, hogy az ég beborult, a nap teljesen elrejtőzött a felhők mögé s a levegő elszürkült. Az egész tájék könnyű pasztell-színbe volt burkolva, ami így a maga nemében nagyon szép volt, de egész más, mint amire Vaymárnak szüksége lett volna a képhez, amely a lelkében virított. Az orgonabokor s a fű zöldje egész más kontrasztot adott az asszony piros ruhájával, mint tegnap. A téma, amelyen Vaymár gondolatban, napja minden izgalma és eseménye közben belül folyton dolgozott, s amelyet elméletben már egészen meg is komponált, most eltűnt a napfénnyel együtt, s az új színszituációt megfesteni, ahhoz új, másféle inspiráció kellett volna.

- Ne haragudjon, hogy így kibolondítottam - mondta Ilonának, - legalább próbát kapott belőle, mi minden érheti a művészt.

- Már most mit csinálunk? - tűnődött Ilona.

- Nem csinálunk semmit, elmegyünk sétálni - felelt Vaymár.

- Nem fél, hogy pletykába keveredik velem? - kérdezte az asszony egy kis kötekedéssel, mintegy figyelmeztetve Vaymárt arra, hogy együttlétüknek bizonyos veszedelmei vannak, de egyúttal lehetetlenné is téve, hogy a veszedelmek elől kibújjon. Az asszonyok még a legártatlanabb helyzetből is ösztönszerűleg kiérzik azt a kicsi szerelmi kapcsolatot, ami benne van és sietnek figyelmeztetni rá.

- Magának volna több oka a pletykától félni, nem nekem - felelt Vaymár, mikor elindultak a hegyi park irányában.

- Nekem? Én rólam úgy is annyit pletykálnak, nekem már mindegy. De magának felesége van...

Vaymár szívesen ment Ilonával, azért a jó érzése alatt, elnyomva, de meg nem szüntetve csakugyan élt bizonyos szorongó érzés, a Vilmára való tekintet. Ezt érintette Ilona megjegyzése.

- Vilma csakugyan nem tudom mit szólna, ha így együtt látna minket, - felelt tréfás hangon ütve el a dolgot.

- Féltékeny? - kérdezte minden hangsúly nélkül.

- Azt hiszem, igen. Eddig nem igen volt alkalma, hogy az legyen, házasságunk egész ideje alatt alig beszéltem más nővel. Azt hiszem, magára különösen féltékeny tudna lenni.

- Miért jobban én rám, mint másra? - kérdezte Ilona fölvetve Vaymárra a tekintetét, kissé kacéran, a provokált asszony módján. Asszonyra mindig provokálóan hat egy másik asszony féltékenysége. Nem egyszer vetette magát egy asszony egy férfi után csak azért, mert észrevette, hogy egy másik asszony félti tőle.

- Mert magára az asszonyok úgy is egytől-egyig féltékenyek - felelt Vaymár. - Azt tudja, hogy maga körül folytonosan en garde áll a pletyka s az attak csak azért nem indult még meg, mert eddig nem tudták kisütni a legkisebb tényt sem. Féltékenyek egyszerűen azért, mert más mint ők, másképp él, mások az örömei, más a modora, más az egész elhelyezkedése. Ezt bocsátja meg a legnehezebben. A nyárspolgárt semmi sem ejti annyira kétségbe, mint az egyéniség, amely nem illeszkedik be az ő készen kapott életpatronjaiba. A nyárspolgár a maga konvencionális és szűkkörű életformáját nézi az egyedül lehetséges és érvényes életformának s mindenben, ami ettől eltér, lázadást, provokálást, erkölcstelenséget szimatol. Magáról semmiképpen sem bírják elképzelni, hogy tényleg férfi nélkül él, mint ahogy látszik. Azt hiszik, hogy csak ők nem tudják kifürkészni. Ez izgatja őket, ébren tartja kíváncsiságukat. Ha volna valakije, már rég nem érdekelné őket, napirendre tértek volna felette, meg is bocsátottak volna. De így folyton lesben állnak...

Ilona nevetett.

- Gondolja, hogy olyan sokat foglalkoznak velem?

- De mennyire! - felelt Vaymár szintén nevetve. - Mióta maga elvált az urától és hazakerült, azóta nem voltam női társaságban, amelyben maga szóba ne került volna.

- Szóval megérdemelnék, hogy csakugyan tegyek valamit? - kérdezte Ilona tiszta jókedvvel, minden keserűség nélkül. - Meg kellene már jutalmaznom szíves érdeklődésüket valami kis botránnyal. Sajnos azonban nem állhatok rendelkezésükre. Nincs most kedvem semmi férfi-ügyre.

Az utolsó szavakat úgy mondta, mint aki befejezi a témát. Vaymárnak sem volt kedve folytatni; akármerre fordulnak, csak kellemetlen eshetőségekre bukkantak volna s az ő hangulata most elutasított mindent, ami az Ilonával való együttlét ellen szól. Érdeklődése az asszony iránt egyre erősebb lett s ha néha sikerült kiküszöbölni tudatából Vilmát, egész helyzetét a városban, akkor úgy érezte, olyan bizalmasság van köztük, mintha gyermekkoruk óta mindig együtt lettek volna. Most talált életében először olyan úriasszonyra, aki előtt nem kell alakoskodnia, aki előtt olyannak adhatja magát, mint amilyen s aki megérti gondolatait. A tartózkodás kérge teljesen leolvadt róla. Más emberekkel szemben, veleszületett természetéből s gyermek- és ifjúkora elnyomatásainak maradványaképp, mindig kissé félszeg és elfogódott volt az ismeretség kezdetén, sokakkal szemben ezt az érzést sohasem tudta teljesen levetkőzni. Még a feleségével szemben is mindig érzett valamit belőle, nem tudta maradék nélkül, teljes fesztelenséggel megmutatni magát neki, valami fenntartás, elhallgatás vagy leplezgetés mindig marad köztük. Valamiképpen mindig bizonyos fölényben érezte maga fölött Vilmát, az alulró felvergődött ember érzésével aziránt, aki mindig fölül volt, akinek a fajtájára ő valamikor úgy nézett fel, s a más fajtájú ember érzésével, aki a legbizalmasabb helyzetben is érzi azt a bizonytalanságot, hogy a másik fajtához való alkalmazkodása nem sikerült teljesen. Ilonával szemben mind elmaradt a zavarodottság és feszesség, elmaradt magatartásának mindig résen álló tudatossága, az az önellenőrzés, amikor valaki akarattal vagy kényszerből alkalmazza magát a magatartásnak egy kívülről reá diktált formájához. Úgy volt vele, mint aki előtt nem szégyellne semmit, szegényes és megalázott ifjúkorának semmi csökevényét, lázadó gondolatait, az emberekről való egészen egyéni vélekedését. A fiatal asszony lényéből valami szolidaritásféle sugárzott ki rá. Az ő érzékenysége fokozottan reagált más embereknek arra a láthatatlan, de mindig érezhető kisugárzására, amely azonnal fölkelti irántuk a vonzódást vagy ellenszegülést, a szolidaritás vagy az ellenkezés érzését, amely az érintkezés első pillanatától fogva döntően meghatározza viszonyukat egymáshoz s amely olyanforma burokkal veszi körül az embereket, mint a más fajhoz tartozó, sárga vagy szerecsen embert a karakterisztikus faji illat. Ilonával szemben Vaymár a rokonszenv s a kölcsönös megértés, az egyfajtából alkotottság meghitt érzését érezte. Olyasformán volt vele, mint aki idegen népek között élve már kezd hozzájuk akklimatizálódni, de amint honfitársával hozza össze a véletlen, azonnal ráismer és megnyílik iránta a szíve.

Egy darabig hallgatva mentek egymás mellett, de hallgatásukban nem volt meg az a zavarodottság, amit hasonló alkalmakkor Vaymár másokkal szemben érzett, amikor nem tudott velük miről beszélni s feszengve tűnődött egy témán, amibe belekezdjen. Ilonával a hallgatás is megnyugtató és bizalmas volt neki. Aztán Ilona kezdte a beszélgetést.

- Maga nem is sejti, mekkora követ dobott a kutamba tegnap. Azóta sem tudom kihúzni...

- Gondolkozott azon, amit mondtam? - kérdezte Vaymár. - Kár azon sokat gondolkozni, meg kell csinálni.

Ilona elnevette magát.

- Csak nem kívánt valami olyant tőlem, hogy én azonnal hazamegyek, becsomagolok és vágtatok a legközelebbi gyorsvonattal zongoraművésznőnek? Egyelőre számot kell magammal vetni, igazán akarom-e a dolgot, nem csupán a mostani helyzetemmel való elégedetlenség, a változás vágya-e az oka mindennek s érzek-e magamban annyi erőt, hogy neki tudjak vágni az ismeretlennek, a bizonytalannak, a problematikusnak. Nem szabad elfelejtenie, hogy én a legtájékozatlanabb teremtés vagyok a világon. Az imént, amint a vasúti sorompó mellett jöttem el, gondoltam arra, hogy nini, én még sohasem utaztam egyedül. Mindig másvalaki váltott nekem jegyet, feladta a poggyászomat, kikereste a helyemet, az apám, vagy később párszor a férjem. Már most az ilyen ember egyszerre csak üljön a vonatra és rohanjon bele a ködgomolyagba azzal a kiáltással: Új életet kezdek! Nekem fogalmam sincs, hova kerülök, milyenek azok az emberek, akikkel össze kell kerülnöm, akiktől ki kell a magamét küzdenem, mi vár rám ott és micsoda követelményeknek kell megfelelnem magammal és másokkal szemben. Képzelje el, én sohasem ismertem másféle embereket, mint amilyenek itt vannak, én tegnapig jóformán azt hittem, az emberek mindenütt és mind ilyenek s ha én másféle vagyok, mint ők, az az én hibám, mert nekem kellene olyanná válnom, mint ők. Most aztán a legteljesebb zavar van a fejemben. Tegnap egész nap nem találtam a helyemet és egész éjjel nem aludtam az izgalomtól, a töprengéstől.

- Megbánjam bűnömet, hogy ennek én vagyok az oka? - kérdezte Vaymár.

- Sose bánja. Nem is egészen maga az oka. Maga csak nevet adott a gyereknek, formát annak, ami alaktalanul és kimondatlanul gomolygott bennem s ami feszültté, nyugtalanná tette egész valómat. Maga megmutatta nekem, merre taszigál az a megnevezhetetlen valami, amit mindig éreztem magamban. Most furcsának tűnik fel önmagam előtt is, de eddig nem tudtam mint komolyan megvalósítható dologra gondolni arra, hogy én művésznő lehessek. A vágyaimban élt ez a gondolat s hogy valaha az akaratomba is leszállhasson, az nem jutott eszembe. A muzsikát rettenetesen szeretem, de tudja, hogy ezt a szeretetet szégyelltem önmagam és a világ előtt? Itt minálunk a zenét úgy tekintik, mint valami ártatlan időtöltést lányok számára, amire rátanítják őket mint akár a hímzésre, vagy horgolásra, legfőképpen azért, hogy legyen mivel ellopni a napjukat, amíg férjhez nem mennek, legyen, ami távol tartja tőlük a rossz gondolatokat. Amint aztán a lányok férjhez mennek, a zongora csak leporolni való bútordarab lesz számukra, nem nyitják ki hónapszámra, legfeljebb, ha zsúrokon táncolni akarnak. Rajtam csodálkoztak, később megszóltak érte, hogy olyan sok időt töltök a zongorámnál, az apám is szidott az örökös kalimpálásért, mindenki valami excentricitást látott ebben. “Minden nap öt-hat órát ül a zongora előtt" - ezt úgy mondták rólam, mint valami megbélyegző dolgot. Azt hiszem, anyák ezzel riasztgatták el tőlem a fiaikat. Hát ebben a környezetbe, ebben a közvéleményben, hogy fejlődhetett volna ki bennem a művész önérzete, a művészetben való hit, a művészi karrierben való bizalom? Mesterem, az öreg Szolcsányi biztatott néha, de mit ért az ő biztatása a többiekkel, mindenki mással szemben? Tegnap délután elmentem az öreghez és komolyan megkérdeztem, hiszi-e, hogy van annyi tehetségem, hogy művésznő lehessen belőlem? Szegény öreg, egészen meg volt hatva, eljátszatott velem egy Brahms-darabot, ami éppen a zongoráján volt, aztán odajött hozzám, megsimogatta a fejemet, mint kislány koromban, ha nagyon jól sikerült a lecke s azt mondta: “Menjen fiam, ne hallgasson senkire, bízzon magában."

- Szóval ugyanazt mondta, mint én - vetette közbe Vaymár.

- Annyira ugyanazt, hogy azt lehetne hinni, összebeszéltek. De mondott másvalamit is, ami mindennél nyomósabb. Azt mondta, várjak őszig, akkor lejön Óvárra néhány napra a fia, majd azzal beszéljük meg a dolgot. Hát erre határoztam. Ha Szolcsányi Jenő eljön és azt ajánlja, amit az apja és ha elvállal tanítványának, akkor megyek. Egy hírneves nagy művész támogatása, ez már valami biztos alap, egy kiinduló pont, trambulin, amiről ki merek ugrani a hullámokba. Mindent Szolcsányi Jenőtől teszek függővé.

Vaymár belátta, hogy igaza van. Elfogódott, szomorú érzés szállotta meg, mint mikor a napfényes, derűs tájra rászáll az égen végigvonuló felhő árnyéka. Maga sem tudta, miért ez az érzés. Hiszen ő ajánlotta Ilonának, amire most elhatározta magát. Miért szomorítja meg, hogy ez az elhatározás megtörtént? Az öntudata mélyén valami komor gondolat bontakozott: Ilona elmegy, ő itt marad, elveszti váratlanul talált barátnőjét s még jobban belemerül az itthoni sivárságba.

- Egy nehéz dolog még mindig lesz - folytatta Ilona -, ezen nem tudom, hogy fogok segíteni. Az apám... mondtam már, hogy attól tartok, ha én kihúzom a lábamat a házból, összeszűri a levet a gazdasszonyával. Most még nincs veszedelem, a Maris is fél tőlem, az apám szégyelli magát előttem, amíg itt vagyok nincs baj. Titokban, a hátam mögött alighanem úgyis összetartanak már.

- Olyan nagyon nagy baj volna az? - kérdezte Vaymár, túl tragikusan találva a hangot, amelyen Ilona erről az ügyről beszél. - Anyagi okok?

- Nem. Amint mondtam, nekem van magamnak annyim, amennyi a küzdés, a tanulás idejére elég. Aztán már megállok a lábamon s azt különben sem hiszem apámról, hogy engem egészen kisemmizzen a Maris kedvéért. De ez a bestia a rossz hajlamokat táplálja benne, azoknál fogva igyekszik őt magának megnyerni. Apának, amint öregszik, mindinkább elgyöngül az ellenállása az itallal szemben, ez az asszony dugdossa neki a bort, nekem kell ügyelnem, ha azt nem akarom, hogy az öreg minden este részeg legyen. Ez az asszonyszemély egy teljesen erkölcs nélküli lény, összeadja magát minden mészároslegénnyel, postással, az apám félzüllött írnokával.

- Miért nem löki ki? - kérdezte Vaymár.

- Megpróbáltam, nem lehet - felelt Ilona röstelkedve. - Az a nő erősebbnek bizonyult, mint én. Ez az egyetlen dolog, amiben apám nem enged. Anyám halála és a kor megtörték az akaraterejét, a bor is megtette a magáét, mindenki olyan befolyással van rá, amilyennel akar; minden más dologban én is oda tudom hajlítani, ahova jónak látom. De a Maris mintha megbabonázta volna, váltig ragaszkodik hozzá, hallani sem akar elküldéséről. Azt mondja, úgy hozzászokott, hogy senki másnak a gondoskodását nem bírná megszokni. Látja, ez az én mindenki előtt titkolt szégyenem és szenvedésem, ez a néma harc egy hitvány, aljas cseléddel. Mert némán harcolunk egymás ellen, a Maris nagyon ravasz, gondosan vigyáz magára, velem szemben maga a szolgálatkész alázatosság, olyan sima és ügyes, mint az angolna, nem bírom sehogy megfogni, s csak úgy tudom papírozni fondorkodását, hogy mindig résen vagyok. Nekem pedig rettenetes gondolat, hogy ez a vadállat vonuljon be diadallal az anyám ágyába... Ez a nagy akadály az utamban...

Vaymár nem szólt. A maga férfiszempontja szerint nem találta olyan túlságosan tragikusnak az öreg Baltazár dolgát. Az öreg úr kissé hamar megvénült, még hatvan éves sincs, de mindig kikapós ember volt, hát most vénségére utoléri végzete. Legrosszabb esetben lesz egy lotyó felesége és elissza, ami esze maradt még. Férfisors, nem első és nem utolsó... Persze Ilonának más a szempontja és egészen más megvilágításban látja a dolgot.

- És ha választania kell, ha nem megy másképp, csak vagy az öreg úr, vagy a pálya? - kérdezte aztán.

- Nem tudom - felelt Ilona keserűen.

- Én pedig azt mondom - folytatta Vaymár nagyon komolyan, majdnem ünnepélyesen -, hogy a pályát kell választania. A művészet önző, azt akarja, hogy az ember egészen odaadja magát, nem alkuszik, hanem azt kívánja, hogy aki őt követni akarja, hagyja el érte a házát, az apját, anyját, mindenét. Aki művész akar lenni, annak nem szabad semmi egyébnek lennie, minden mást alá kell rendelnie a művészetnek, még a saját boldogságát, lelki nyugalmát, ha kell, a benne rejlő erkölcsi törvényt is. Az olyan akadályok, mint a magáé, pelyhek a művész akarata előtt. Gyilkolni kell tudni a művészetért...

Vaymár ezeket a szavakat bizonyos ingerültséggel mondotta, félig mintha magának beszélne. Hirtelen feltárult előtte mint valami borús, ködös tájék a saját élete, a művészethez való viszonya.

- Nézzen rám - mondta keserűen - bennem láthatja a példát. Én nem mertem mindenemet odaadni a művészetnek, alkudoztam, egyezkedni próbáltam, tekintetekkel voltam anyámra, mindenféle másra s most mi vagyok? Értéktelen félember vagyok, nem való arra a helyre, amelyre álltam, nem elégít ki semmi, amim van, a művészet pedig elhagyott s csak a kielégítetlen és kielégíthetetlen vágyat hagyta meg számomra, az életem céltalanságának érzését. Most még tartom magamat úgy, ahogy, mert fiatal vagyok, de nemsokára el fogok gyöngülni, előbb-utóbb belőlem is olyan figura lesz, mint mindenkiből, aki itt valami nagyobbnak, a nyárspolgári mindennap fölött valónak a gondolatát hordozta magában. Olyan csodabogár, mint az öreg Mányoki.

Vaymár ezt olyan elkeseredéssel s olyan meggyőződéssel mondta, hogy Ilona ijedten nézett fel rá.

- Miért kellene ennek így lenni? - kérdezte elgondolkodva.

- Mert mindenkinek így kell járnia, aki nincs a maga helyén. A köznapi rendes polgári élet annak való, aki természete szerint köznapi rendes polgári ember. Aki másféle természet, az a természete elleni alkalmazkodásban elcsenevészedik, deformálódik s a végén is eléli élete energiáját anélkül, hogy a természetén változtatni tudott volna. A természete kiütközik rajta, hóbortok, furcsaságok vagy bűnök alakjában. Ettől óvom magát. Meneküljön innen, ebből az életből mindenáron... Magának van egy adománya, amely mindenütt másutt erő és kiválóság, de itt ebben a körben, amelyet a születése kijelölt számára, végzet és veszedelem. Maga egyéniség és itt nem szabad egyéniségnek lenni, különösen nőnek nem. Aki itt más, mint a többiek, annak vége, széttépik, mint a verebek a közéjük keveredett kanári madarat, vagy megalázó, hazug alkalmazkodásra, egyetlen értékének, egyéniségének elleplezésére kényszerítik. Maga ma pompás, friss fiatal nő, maga a tehetség, az élet-akarat... Ha itt marad és nem keres magának új életkört, amelyben érvényesítheti értékeit, akkor a tehetség s a temperamentum megáporodik benne, elveszti életkedvét, elsavanyodik és korán elhervadt, keserű aggszűz lesz belőle...

- Asszony vagyok - vetette közbe Ilona sajátságos mosollyal.

- Hát olyan asszony lesz, mintha aggszűz volna - vágott vissza Vaymár. - Vagy pedig csinál valami roppant nagy bolondságot, amivel tönkre teszi egész életét. Nem érzi magán már is annak a légkörnek a befolyását, amelyben él? Nem csinál sok dolgot csak azért, mert tudja, hogy ez itt megbotránkozást kelt? Nem játszik túlságos szerepet gondolataiban ez a környezet, ha negatív módon is? Nem függ-e bizonyos mértékig tőle, ha másképp nem, hát úgy, hogy provokálja, magára zúdítja? Tud-e itt teljesen a maga kedve, a maga belső vágya szerint élni, tekintet nélkül arra, hogy mit szól hozzá Óvár? Nem jutott soha eszébe, hogy valami olyat kellene csinálni, amitől visszhangzik az egész város s elájulnak összes barátnői?

- Ez bizony nem volna rossz - mondta Ilona elnevetve magát, inkább valami saját elgondolásán, mint Vaymár szavain.

- És nem fél attól - folytatta Vaymár -, hogy egyszer ezt a nagy boldogságot meg is fogja csinálni? Nem azért, mert kívánja, hanem egyszerűen azért, hogy pukkadjanak tőle? Tehát nem a maga kedvéért, hanem az ő kedvükért? Csinálhat valamit, ami egészen lénye ellen való, amitől a természete irtózik és mégis megteszi pusztán a belső egyensúly hiányából. Az embert az az elkeseredettség hajtja legjobban végzetes cselekedetre, amelyről nem is tud számot adni magának.

- Úgy látszik, igaza van - mondta Ilona elgondolkodva -, de honnan tudja olyan jól mindezt, honnan ismeri az én lelki állapotomat?

- Onnan tudom - felelt Vaymár egy vallomás fátyolosan remegő hangján -, hogy nem is magáról beszéltem, hanem magamról. Az én helyzetem is szakasztott olyan, mint a magáé, s én bennem is ugyanazok a lelki erők küzdenek egymással, mint magában.

- De maga rendezett életet él, el van helyezkedve a világban - szól Ilona -, van felesége, akivel jól él. Szeretik egymást.

Vaymár mintha valami kevés rejtett iróniát érzett volna ezekben a szavakban, pedig az asszony minden mellékzönge nélkül, egyszerűen mondta őket, csak hallgatója lelkében vertek fel ironikus visszhangot.

- Jól élek Vilmával? Hát igen, jól élek, nem civakodunk túlságos sokat. Talán szeretjük is egymást. Vilma derék asszony a maga módja szerint. Egy rendes polgárembernek kitűnő felesége tudna lenni. Én hozzám azonban nem ért. Nem tudja követni az én gondolataimat, nem osztozik az én ízlésemben, az én örömeimben és bánataimban. Egyetlen vágyamat nem közölhetem vele, mert tudom, megrémülne tőle. Ha valamit mondok neki, ami a lelkemből jön, csodálkozva néz rám, látom az arcán, hogy nem érti. Őt nem érdekli más, mit a kicsinyes háztartási ügyek, a rokonság körében előforduló apró-cseprő események, a városi pletykák. Ami engem érdekel, az őt untatja, mintha idegen nyelven volna írva; ami őt érdekli, az nekem kétségbeejtően közömbös. Ha most rágondolok, észreveszem, hogy már évek óta nem beszélgettünk egymással meghitten, bizalmasan, meleg lelki együttélésben. Alig köt össze egyéb, mint az asztal meg az ágy. Házaséletünk teljesen fizikai, nincs benne semmi lelki... Máskülönben, mondom, jól élünk.

Vaymár maga is megijedt szavától. Vilmához való viszonyát még sohasem formulázta önmaga előtt ilyen szabatosan. Eddig csak homályos, formát nem öltött elégedetlenséget érzett, indokolatlan ingerültséget Vilmával szemben, a kielégítetlenség érzését s ha ez erősebben támadt fel benne, sietett elhessegetni magától, leszorítani a tudat félhomályába. Most mintha fölszakadt volna ez a félhomály, s a dolgok, melyek eddig csak halvány körvonalakban álltak előtte, mintha megmutatkoztak volna igazi valójukban. Úgy érezte, hogy most, mikor kimondta érzését, mintha valami történt volna közte és Vilma közt, ami végleges és jóvátehetetlen. S ahogy ránézett Ilonára, aki tanúja volt annak, ami benne most történt, valami új sejtés támadt benne, még egyelőre alaktalan gomolygása az érzéseknek, vágy és ellenkezés, ujjongás és félelem, valami, ami hasonlít ahhoz, amikor a tudata mélyéből megmozdul valami művészi gondolat és elkezdi észrevétlenül, lassan felfelé dolgozni magát a felszín felé.

Zavaros, ellentmondó érzései nagyon is elfoglalták. Nem szólt többet, Ilona is szótlanul ment mellette, küszködve a gondolatokkal, amelyek a beszélgetés hatása alatt támadtak benne. Hallgatásukban is együtt voltak, lelkük valami hangtalan harmóniája kötötte őket össze. Két vívódó, bonyolult helyzetéből kikívánkozó lélek, ugyanazokkal a vágyakkal, hasonló bánatokkal, lelkiekben szorosan közel egymáshoz. Mégis Ilona néha felnézet Vaymárra s a szemében valami öntudatlanul hívogató kacérság volt. Asszony volt, benne támadtak fel előbb, bár maga sem tudott róla, az érzés testi vonatkozásai.

Szinte észrevétlenül, néhány közömbös megjegyzést váltva értek be a városba. Az útjuk kétfelé vált:

- Holnap, ha napos idő lesz, megkezdjük a képet - mondta búcsúzáskor Vaymár -, eljön?

- Napos idő lesz biztosan - felelt Ilona körülnézve az égen, amely már csaknem egészen kiderült. - Ott leszek.

 

VI. fejezet