Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 4-5. szám

Bálint Aladár: Emlékezés

Ady Endre távozásával életünk tizenhat elsuhant esztendejét, fiatalságunk bezárulását siratjuk valamennyien, kik Ady Endre elindulásánál, nagy ívű pályájának első lendülésénél ott voltunk, kik idejében megéreztük e ritka emberpéldány ősi erejét, megszólalásának korszakos jelentőségét. Tizenhat soha vissza nem térő izgalmas szép esztendőt földeltünk el porlandó testével és ha jönnek új emberek, erős öklű, erős tüdejű türelmetlen fiatalok, azok már nem a mi fülünkbe harsogják dalaikat, fiatal testvéreink átgázolnak felettünk, akaratuk, daluk, megmozdulások másokhoz szól, nem mihozzánk.

Mondom, Ady Endre siratásával magunkat is siratjuk.

Lebocsátjuk az emlékezés horgonyát fiatalságunk ködös, zavaros mélyébe, mohó felkészülés, sietős tanulás, nagy tervek, nagy bizonytalanság szédülete tér vissza egy pillanatra és sok-sok ember, ki akkor ismeretlenül máról-holnapra felbukkant. Jórészük eltűnt, mások csupán hosszú küszködés után tudták nevüket a köztudatba ékelni.

Ebben a nyugtalan, zavaros időben küldte Pestre verses könyvét vidékről a fiatal ismeretlen Ady Endre. Még egyszer volt a könyv címe. A küldetés jegye már ott pirosodott a versek fölött, rajongók, hívők szegődtek a költő mellé, kiről legtöbbünk semmi közelebbit nem tudott, voltak, akik betéve tudták a kötet valamennyi versét és kávéházak zugában, éjszaka a körúton, utcákon hangosan recitálták a vidéki redakciókban küszködő fiatal ember verssorait. Titkunk, személyes ügyünk volt Ady Endre.

Mikor a Budapesti Napló megnyitotta hasábjait Ady Endrének, akkor már jól ismert terület volt számunkra az ő poézise.

Hét esztendővel ezelőtt Párizsban egészen komolyan foglalkoztunk azzal, hogy Ady-nyomok után kutatunk. E tervünkben természetesen több volt a romantika, mint a realitás. Azért tudtuk, melyik kávéházba járt, hol lakott Ady és megilletődve ültünk ahhoz az asztalhoz, ahonnan keserű üzeneteit hétről-hétre hazaküldte. Mikor a lejtős Boulevard Saint-Michel gyalogjáróján bandukoltunk, közöttünk éreztük őt is. Elsárgult platánlevél zörrent meg lábunk alatt és valami sugallatra egyszerre csordult ki belőlünk Ady örökszép hat sora:

Párisba tegnap beszökött az Ősz
Szent Mihály útján suhant nesztelen
Kánikulában halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben a kis rőzse-dalok.
-------------------------------------------
-------------------------------------------

Elhagyottan jártuk a párizsi utcákat mi árva magyarok, és azon tűnődtünk, hogy a nagy költő ismeretlenül ott élt közöttük, a legnagyobbak egyike, senki sem vett róla tudomást, míg a Matin, Figaro, de még a kisebb francia lapok másod-, harmadrangú íródeákjai is visszhangot tudnak kelteni. Egy egész nép kegyetlen sorsa nehezedett ránk.

Mikor elutaztam a “Gare de l'Est-en" soraival búcsúztattak barátaim.

-------------------------------------------
-------------------------------------------
Szép ámulások szent városa
Páris, isten veled.

A marnementi francia falvak, kisvárosok gyorsan elsuhantak és a Vallomások és Tanulmányok című füzetét böngésztem. Nem kérkedésből iktatom ide a Nyugatban ez útról megjelent írásom néhány sorát, hanem csupán azért, hogy a maga teljességében visszaidézzem akkor érzéseimet.

...A zsenialitás szignuma lebeg, világít a sorok felett.

Megállapítások, egy mondatba szűkítve, amelyekhez mások csak könyvhegyeken át jutnak, bölcsességek, amelyek másoknak végső konzekvenciái és amelyeket ő csak úgy mellékesen szór el sorai közé.

Megtölt, átfűt ez a teljesség, bőségesen áramló emelkedettség. Érzem, hogy tartozom valahová, belém futnak a távollevő emberek, színek, történések, múltak, okok, láthatatlan horgai. Emberek, múltak, amelyeknek sorsa, lelke, véresen, elevenen, ott bujkál, ott sír a vékony füzet lapjain. Tovaszáll az egyedülvalóság, az idegenség didergése és már ott tartok, hogy nem is érdekel sem Strassburg, sem semmi más.

Ady Endre versei új színt, új veretet kaptak Reinitz Béla kottáiban. E kották nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Ady verseit azok is megszeressék, kik különben hidegen és értetlenül álltak volna szemben Ady poézisével. Olyanok e melódiák, mint a tapadó lágy selyem, mely nem másítja meg a formákat, hanem plasztikussá, színessé teszi és szivárványos fényt szór rá.

E kották nem nyomják el a szöveg muzsikáját, nem hamisítják meg a lelkét. Zengő deklamációk, melyekből maradék nélkül kiviharzik a versek láza, nyugtalansága. Mögöttük ott érzik a költő profilja, mintha Ady már eredetiben ilyen muzsikát képzelt volna sorai fölé.

Elmúlt ez is.
 
*

Ady Endrének olyan írásáról is tudok, amelyben zenével foglalkozik. Puccini Nyugat-leánya című operájáról írt néhány sort. Bármelyik hárompróbás zenekritikus büszkén vállalhatná e rövid referádát.

Lehántja a mesterkedés, a technikai ravaszságok leplét és Puccini muzsikájának lényegét szabatosan, a maga való értéke szerint az olvasó elé vetíti.

Képzőművészeti kérdésekkel sem foglalkozott hivatásszerűen és csupán 1912. évben írt egyik figyelőjére utalhatok, amelyben egy festőművésznő munkáit ismertette. Mennyire a tárgyhoz szól ez a rövid írása is. Nagyképűség, tudákosság nélkül, tisztán érzései szerint ítélkezik a látott dolgok felett. De érzései, nagyszerű ösztöne olyan biztosan, csalhatatlanul vezették őt, hogy nem tévedhetett.

Ady nem tévedett. A jelen sajnos igazat adott e késő prófétának, ki előre látta a bekövetkező leromlást. Olvassuk csak el “Levél Teutsch barátomhoz" című írását, amelyben Erdély sorsát megjövendöli.

Elvégeztetett.