Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 3. szám · / · Figyelő

Dóczy Jenő: Surányi Miklós: Kantate

(Regény. Singer és Wolfner kiadása)

Babits az Irodalmi Problémákban újabb íróink kultúrátlanságát panaszolja fel. “A legújabb magyar irodalom - írja - a nagy nyugati kultúra fájáról leszakadt ág benyomását teszi." Ha e megállapítás helytálló, úgy örülnünk kell minden jelenségnek, mely az íróknak magas műveltséggel telítődését mutatja. Surányi Miklós új regénye is olyan könyv, melynek olvasása írójának általános műveltségénél fogva nemcsak művészi, de intellektuális élvezet is. Az általános műveltség “vielseitige Interessé"-t jelent, amint Herbart mondja. Surányiban is sokirányú érdeklődés nyugtalankodik, erősen receptív szellem, s most, hogy produkcióra keríti a sort, gazdag tudásának omniáriumát, úgy tárja elénk, hogy lehetetlen nem érdeklődnünk. Regen Richárd, a múlt század nyolcvanas éveiben Regensburgból Pécsre szakadt orgonista-karnagy élet-tragédiája a regény tárgya s e körül és ennek kapcsán annyi megkapó művelődéstörténeti anyagot szór szét az író könyve lapjain, hogy szinte sajnáljuk, miért nem bírják meg a regénynek, e különben eléggé tágítható műfajnak hajlékony keretei a nagyobb halmozást. De a kultúrhistórikus művész is ébren vigyáz, hogy a történeti reminiszcenciák csak kort festő, a kort megelevenítő anyagul szolgáljanak, s ne tegyék művét zsúfolt adattárrá. A korrajzi adalékok csak valószerűbbé színezik a puha ecsettel megfestett környezetrajzot, melyből finom, stilizált plasztikával válik ki Regen Richard szimpatikus, szomorú alakja. A regény kompozíciójának ő a tengelye, körülette forog, érte történik - az ő javára, az ő vesztére - minden. Folyton az események sodrában látjuk e passzív embert, s regény hosszabb epizódjai is - a Barnabás házaspár életéről szóló henye és kieső részlet kivételével - ha közvetlenül nem viszik is előbbre a cselekményt, de hangulatilag előkészítik, vagy kísérik az energiátlan hős sorsa fordulását. Mivel a többi alaknak csak statiszta szerep jut, s akár színen van a hős, akár háttérbe vonul, minden percben érezzük közellétét, ép ez egyszerű oknál fogva a regény egyszerű, természetes, mintegy magától alakuló kompozíciója is tökéletesebb, biztosabb fundamentumúnak, egységesebb felépítésűnek hat, mint előbbi regényéé, a Trianoni Paváé. Látszik különben, hogy az írót is hőse alakja érdekli legjobban. Bár hajlik a romantikára, a jellemek leegyszerűsítésére, a szituációk könnyed elnagyolt megoldására, Regen Richárd jellemrajzába elmélyed, s itt nem egyszer komoly lélekelemzőnek mutatkozik. Az orgonista alakja mellett a többi jellemrajz bizonytalan kontúrú, se színű, de nem mindig művészi szándékosságból. A regény másik főalakja Wittmann Jenny kisasszony lenne, a karnagy fogadott lánya és végzete. E bájos, de jelentéktelen kis valakinek finom jellemzését adja az író regénye elején, s aztán - földobván a végzetes követ, s biztosan tudván, hol és hogyan áll meg a kit hogyan talál meg - nem sokat törődik tovább vele. Szüksége van a lányra, mert hőse tragédiájának kifejlésében, sorsa zátonyra jutásában döntő szerepet juttat neki, épp úgy, mint az ókori dráma a végzet hatalmának. És amint az istenség képe és szándéka változatlan, olyan Jenny kisasszony karaktere is. A cinikus selyem-abbé, Szilvássy kanonok és az öreg levéltáros, Szentgyörgyi tipikus A. France figurák: az egocentrikus világfelfogás populáris tanainak szellemes hirdetői; könyvalakok, egyenes leszármazottjai a kedves Coignard abbénak és Mr. Bergeretnek. Ez még nem lenne baj. Ignotus pompás kis főtisztelendője, aki nap mint nap ott üldögélt a Steinék szalonjában, szintén közeli atyafiságban van ez urakkal. De az már hiba, hogy az öreg levéltáros bácsi szájából idegenül hatnak a modern szellemességek. Fizikai és szellemi habitusa nem fedik egymást. Mikor megszólal, az az érzésünk, más beszél helyette, hangjában, szavaiban egy hasbeszélőt sejtünk, mintha az öreg úr csak a száját mozgatná. Ami a regény egészének stílusát illeti, az, amint már föntebb is céloztam rá, nem egységes. Az író vegyíti a realizmust a romantikával. De a stílusok ez összekeverése nem hat bántólag, az olvasó esetleg észre sem veszi. Míg Jókai a környezetrajzban realista volt, a jellemrajzban pedig stilizáló, romantikus, addig Surányi a lélek- és milieu-rajzban egyformán vegyíti a stíluselemeket, de nem távolodik el erősen se jobbra, se balra, ezért hoz ki végül kellemes összhatást. Ha még megdicsérjük az író színes, sokszor meleg lírájú, mindig éber, nem lankadó előadását, nyelvének nem gazdag, de nyugodt és biztos kifejező készségét, úgy körülbelül mindent megmondottunk Surányi új regényének nem közönséges értékéről.