Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 3. szám · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROS RUHÁS NŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROS RUHÁS NŐ
Regény
V. FEJEZET.

Vaymár reggel arra ébredt, hogy a rigók dühösen fütyörésznek az ablak előtti platánfán, a felesége meg a cseléddel pöröl. Rossz kedvvel kelt föl, neki is megvolt az a tulajdonsága, hogy reggel mindig morózusan kelt föl s beletartott egy jó órába, amíg az álomban összekuszálódott idegei újból rendbe jöttek. Vilma pörölésére ilyenkor különösen felbosszantotta, valami ordináré dolognak érezte ezt az örökös házsártoskodást. A tegnap esti jó hangulatból nem érzett most semmit, maga is csudálkozott rajta, de inkább a délutáni benyomások éltek tovább benne. Az az esti hangulat nem ő belőle jött, sem Vilmából, hanem Molitornéból, a személyéből, a kedves, melegen érzelmes történetéből, melyet elmondott. Most, hogy az öreg asszony rég nincs itt, mintha magával vitte volna az engesztelődött levegőt is, s a szuggesszió, amelyet reá gyakorolt, megszakadt. Rossz kedvében Vaymár arra is gondolt, hogy hátha az öreg asszony szándékosan csinálta az esti szép jelenetet, megrendezte mint valami szerepet, azért, hogy összemelegítse őket. Ezt mégis elutasította magától. A Mányokival való eset nyilvánvalóan igaz és a meghatottsága őszinte volt.

Most vette észre Vaymár először, hogy Vilmához való viszony már jó ideje mindkettőjük részéről valami kelletlen és ingerlékeny karaktert kapott s ha néha kissé mégis összemelegedtek, ez mindig valami külső okból, egy harmadik személy vagy valami esemény hatása alatt történt s rendszerint igen rövid ideig tartott. Már rég nem volt rá eset, hogy ő spontán belső kívánságtól hajtva közeledett volna Vilmához, vagy Vilma a régi közvetlen, nyílt odakínálkozásával jött volna hozzá. Azt is most vette észre, hogy Vilmában nincs már meg az a teljes tartózkodás és szégyenkezés nélküli odaadás, ami a szerelmes asszonyt jellemzi, aki már nem szégyell semmit az előtt, akit szeret, feltárja előtte testi életének titkait. Valami zsén és ingerlékenység keveredett közéjük, amely csak ritka pillanatokban tűnt fel.

Vilma maga hozta be neki a reggelit, a szemében, mikor fölnézett férjére, megvolt a fiatal asszonyok reggeli nézése, az a hálás csillogás a tegnapi örömökért, de már megszokott módon nem a száját, hanem csak az arcát nyújtotta csókra.

- Jól aludtál uracskám? - kérdezte kedveskedve.

- Mint mindig - felelt Vaymár, igyekezve belemenni az asszony tónusába. Nem volt szíve mutatni előtte a rossz kedvét.

- Ma is elmész festeni? - kérdezte tovább Vilma, mialatt az ura vajat kent a kenyerére.

- El, hogyne - felelt Vaymár, gyanútlanul folytatva reggelijét.

- Tudod mit? később utánad megyek én is, majd ha elvégeztem a dolgomat. A mai ebédet Mari egyedül is meg tudja főzni...

Vaymár arcára bosszús árnyék szállt. Arra gondolt, hogy hiszen ő mára randevút adott Ilonának, őt akarja festeni az orgonabokrok között. Jó vicc lenne, ha Vilma ott találná őket együtt.

- Máma, fiam, nem lehet, mert magam sem tudom, hol leszek. Új képet kezdek, tudod, még fogalmam sincs róla, milyen helyet választok ki. Az is meglehet, hogy meg sem állapodom egy helyben, hanem barangolok össze-vissza a hegyi parkban, a Kálvárián, meg amerre a lábam elvisz. Nem tudnám megmondani, hol találsz meg.

Vilma észrevette Sándor arcán az elborulást, úgy találta, hogy a szavai nem hangzanak egészen őszintéknek. A sietségében, a sok szóval való meggyőzni akarásában volt valami erőltetett. Elkedvetlenedés és gyanakvás lopódzott a szívébe. Sándor észrevette a rossz hatást Vilmán s még jobban buzgólkodott, hogy meggyőzze.

- Ha ma választok valami jó helyet, akkor holnap elviszlek magammal. Rendezkedj be úgy, hogy velem jöhess mindjárt reggel s együtt maradunk egész délelőtt. Hozol ki magaddal valami kézimunkát, tízórait is hozunk, meglátod, egész jól eltelik a délelőtt. Úgy fogunk élni, mint egy szerelmes művészpár.

Vilma azonban már behúzódott az apprehenzió csigaházába.

- Holnap nem lehet, nagymosás van.

- Hát majd holnapután, vagy azután, hisz még hosszú a nyár - mondta rá Vaymár, csak éppen, hogy mondjon valamit, mert már látta, hogy a szituáció menthetetlen. Hamar befejezte a reggelijét, kapta festőszereit és ment. Vilmát megcsókolta, megint csak az arcán, megütögette a hátát és mintegy utolsó kedveskedésül mondta:

- Szervusz pajtás. Majd holnapután.

Megint olyan későn jössz haza ebédre? - kérdezte vissza az asszony, mintegy visszaállva a tegnap déli álláspontra. Vaymár ebben a kérdésben elfojtott szemrehányást érzett, hadüzenet-félét az esti rövid fegyverszünet után. Ez az asszony nem tud felejteni, nincs meg benne az életnek az a könnyűsége, amellyel más ember túlteszi magát elmúlt lappáliákon, tárgytalanná vált sérelmeken. Nála mindennek marad valami apprehenziós üledéke. Vaymár jobban érezte mint valaha, hogy kettőjük közt van valami áthidalhatatlan, hogy lélekben már csak érintkezni tudnak egy-egy pillanatra, együtt haladni nem.

Mikor kilépett a házból, akkor is vele jött az otthoni nyomott levegő. Csak mire kijutott a városból, könnyebbült meg kissé, mintha maga mögött hagyott volna valamit, ami lankasztotta életkedvét és energiáját. Vilma háttérbe került, csak mint észrevétlen, a tudat alatt ható nyomás élt tovább benne. Ilona képe támadt föl a lelkében, úgy érezte, mintha félhomályos szobában lámpa gyulladt volna ki. Nem adott számot magának érzéséről, csak ringatódzott benne kritika és önellenőrzés nélkül és élvezte az önmagában támadó melegebb, kivilágított hangulatot.

A Mély út bejáratánál egy írással, könyvvel megrakott pad előtt gyors, kemény, kopogó léptekkel járt fel-alá az öreg Mányoki. Mintha valamiben zavarta volna, ellenséges tekintettel, szúrósan nézett Vaymárra. Aztán odalépett hozzá ingerülten, mintha valaki ellentmondott volna neki s ezzel kihozta volna a sodrából, minden szót külön hangsúlyozva mondta:

- Kolléga úr, mit mondtam tegnap magának? Igazam volt, azóta folyton gondolkozom róla. Tegnap délben volt igazam. Az asszony a rossz kárhozat, a romlás. Ez így igaz, a mennykő üssön belé!

Sarkon fordult és úgy ott hagyta a fiatal kollégát, mintha ott sem lett volna.

Vaymár előtt most világosodott meg az összefüggés az öreg tegnap déli és délutáni viselkedése között. Szegény, délben még küzdött magával, vitatkozott a benne támadó kívánsággal, próbálta legyőzni, megsemmisíteni, délutánra megadta magát és elment Molitornéhoz. Most elnyomorodott, figurás, furcsa lélek gyötrődése fakadt ki benne. Folytatta izgatott ide-oda topogását, időnkint egy-egy káromkodásszerű szót mondott, félhangosan, mintegy fennhangon gondolkozva.

- Gonoszak... nyomorultak... megrontanak...

Ez mind az asszonyi nemnek szólt, melyet Mányoki Samu nyugalmazott tanár, nevezetes orientalista, most már véglegesen megutált. Vaymár nem tudott mosolyogni rajta, rettenetesen megsajnálta gyötrődését, megérzett valamit a férfiak szolidaritásából az asszonyokkal szemben. Az a történet, melyet Molitorné az este elmondott, most már hogy bepillantást nyert a másik oldalába is nem látszott olyan meghatóan édesnek, olyan íze lett, mint a megkeseredett befőttnek. Mányoki tragikuma szélesebb perspektívába tárult ki, a férfinak a nőtől való keserű függése s ebben való megaláztatása elegyedett bele, mint új motívum. Milyen kegyetlenségek voltak Molitorné gyöngéd, kíméletes elbeszélésének hangja alá rejtve. Milyen könnyedén, skrupulustalanul magyarázta meg, hogy miként hagyta el a fiatal Matuskát és milyen mellékes motívum lett ebből, ami pedig talán a szegény orientalistának élettragikum. Igen, a Mányoki sorsa talán enélkül is keserű kiábrándulás, önmagában, tehetségében, ambíciójában való megcsalódás lett volna, de talán mégis más ember lett volna, ha az összeomlás idején lett volna mibe kapaszkodnia, egy asszonyba egy szerelembe, ha tudományos életfeladata romjai alól belemenekülhet a családi élet azilumába. Vaymár még nem tudta, hogy ami Mányoki sorsát így megérteti és perspektívába állítja előtte, az nem más, mint a rokonság a saját sorsával, az ő művészi tusakodásával, az asszonyokkal való leszámolás kényszerűsége felé sodródásával...

(folyt. köv.)