Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból

Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból
(Dosztojevszkij és az orosz forradalom.)

Sch. Gorelik ily című tanulmányt írt, melyet a Zürichben megjelenő "Internationale Rundschau" 11. és 12. száma Bruno Goetz fordításában közöl.

Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov baedeckerek az orosz lélek kutatói számára. Tolsztoj kezében van az életnek makacsul, néha válságok közt, de általában nyugodt kutatással megtalált értelme, egy bizonyos vallásos értelem a társadalmi igazságosság alapján. Tolsztoj sok tekintetben falusi ember, hisz szinte egész életét vidéken töltötte. Első pillantásra is parasztos arca, a sűrű szemöldök, a jellegzetes szakáll, mindez külsőleg is azokhoz a hajthatatlan igazságkeresőkhöz teszi hasonlóvá, akik oly gyakoriak az orosz parasztok közt. A parasztos igazságkeresés csendes mezők és szántóföldek közt nem igen jár görcsökkel, veszélyes válságokkal, csendes, megátalkodott, türelmes hajsza az. Világos, szelíd fény: "Jassnaja Poljana" (világos föld). Tolsztoj megfoghatóvá teszi nekünk a duchoborzok, molekanok világát, az egész szűkszavú s makacsul a meggyőződéséhez ragaszkodó, szektás Oroszországot.

Csehov viszont az orosz szomorúságot adja át nekünk, a vidéki Oroszország elégiáját. ("Oroszország egy vidéki város" - mondja valahol Gorkij.) Sehol a világon nincs annyi szomorúság, sehol se szeretnek annyira szomorúak lenni, mint Oroszországban - határtalan, halk, elégikus szomorúság sajog azokban az átültethetetlen románcokban, melyeket őszi estéken a vidéki oroszok mindenütt énekelnek. Csehov az orosz melankólia megszólaltatója.

A makacs igazságkeresés, a végtelen paraszti őserő, a melankólia még nem teszik ki az orosz lelket. A végtelen Oroszország jellemző sajátságai közé tartoznak a szellemi konvulziók, a nyugtalanság, - a nyögései, a görcsei, a túlzásai, azok a szokatlan meglepetések, melyek előtt a bámulattól mereven áll meg az európai. Oroszország nemcsak nyugodtan kutat, nemcsak gyászol - gyakran kétségbeesetten felkiált, állandóan marcangolja a lelkét s időnként ledobja magát a negyedik emeletről. Az oroszságot állandóan kínozza a szomjúság az univerzalitás után, nem tudnak megnyugodni abban, hogy boldogságukat és vagyonukat Oroszország határain belül keressék - ők arra vágynak, hogy mindent, mindenkit, az egész világmindenséget feltétlenül boldoggá tegyék. Mindehhez jön a mértéktelenség, valami csodálatos, buja erőbőség, egy csomó tünet, melyekben a nagyság a közönségessel, sőt bántóval egyesül. Gorelik szerint Oroszország mindenekelőtt beteg ország.

Ezt a beteg, megkínzott és igazságban nagy Oroszországot mutatja meg nekünk Dosztojevszkij, különösen a Karamazov-testvérekben és a Démonokban.

Dosztojevszkij ízekre szedi az orosz intellektuelt és az orosz forradalmárt. Ezt a kettő körülbelül egyet jelent, hisz az orosz intelligencia már egy évszázad óta egy évszázad óta egy radikális átalakulás forradalmi eszméiből él. Ezekre a forradalmi eszmékre jellemző, hogy sohasem egy politikai rendszer eltörlését követelték, hanem mindig arra törekedtek, hogy az egész emberiséget szédítő ugrással, egyszerre ragadják át a sötétség országából a ragyogó világosság hazájába. Az orosz forradalom, ha ateisták is készítették elő, mindig misztikus és egyetemes volt. Még a dekabristák is, az első orosz forradalmárok, kik még ragaszkodtak a nemzeti eszmékhez, nem mint dinasztiaellenes összeesküvők, hanem mint a világeszmék és világproblémák apostolai léptek fel. ("Isten engem egész életemben kínozott" - mondja Dosztojevszkijnél Kirilov, a beteg fantaszta). Az orosz forradalmárok nem a Romanov-ház megdöntésében látták hivatásukat, ők egy teljesen új épület alapját akarták megalkotni, egy épületét, mely nemcsak Oroszországot, hanem egész Európát magába foglalja. Európa elaludt, elhájasodott nyárspolgár lett, Oroszországnak kell őt felráznia, Oroszországnak kell elkezdenie a munkát, a többiek majd mennek utána. Innét van a "maximalizmus" az orosz forradalomban, így maradt az orosz forradalmárokban is némi szlavofil büszkeség. "Én szeretem Európát" - mondja Dosztojevszkij Ivan Karamazova, de csak az elmúlt Európát szereti, a szép és nemes emlékek földjét, melyen meg-meglátogat egy-egy sírt, hogy letérdepeljen előtte. Karamazov számára Európa csak egy temető. Pedig az orosz intelligencia Európában tanult, Hegelnek, Büchnernek, Moleschottnak sehol oly rajongó hívei és odaadó tanítványai nem voltak, mint Oroszországban. A mester és a tanítvány később mégis elhidegültek egymástól: a tanítvány oly lázas álmokat kezdett szőni, melyek a mesternél nem találtak visszhangra. Az orosz eszmék európai eszmék, csakhogy mialatt Európában unatkoztak velük az emberek s meg se mozdultak, Oroszország kínozta magát, égett és szenvedett értük. Így történt, hogy ezek az eszmék meghonosodtak Oroszországban s az orosz értelmiség lassanként annyi értéket és becset látott bennük, hogy külföldi eredetükről megfeledkezett.

"Fején örökösen ágaskodott egy hajtincs, melyet sohase lehetett simára lefésülni s amely mindig ellenszegülőn felemelkedett" - ez áll a Démonokban a komor Satovról... Dosztojevszkijnek egy öreg katonája ateista beszélgetést hall a tiszti kaszinóban, a beszélgetőkre rohan ezzel a fölötte eredeti érveléssel: "Micsoda kapitány vagyok én, ha nincs Isten?" Dosztojevszkij embereinek ezek a lefésülhetetlen hajtincsei, ezek a rárohanásai jellemző ismertetőjelei az orosz intelligenciának. Ez a karamazovi természet, ez az, amit karamazovságnak lehet nevezni. Az egész rejtélyes, hatalmas és beteg Oroszországot képviseli a három Karamazov, gondoljunk Ivanra, Dimitrijre és Aljosára s megértjük a forradalmárokat, kik nem tudnak a középúton megállani és nem tűrik a felemás állapotok kijegecesedését. "Mi? Mi még nem fejeztük be beszélgetésünket a lélek halhatatlanságáról s ön már azt ajánlja, hogy az ebédre gondoljunk?" - Kiáltott dühöngve és mélyen megsértve a halálosan beteg Bjelinszkij (- híres kritikus a negyvenes években -) Turgenyevre, midőn a vita közben megemlítette, hogy elérkezett az ebéd ideje. Az ebéd - ez az a realitás, melyre a "józan és egyensúlyozott" európai a lelkesen megszállott Bjelinskijjel szemben hivatkozott, aki épp úgy, mint most élő unokája, állandóan az absztrakciók levegőjében mozgott. Az orosz értelmiségnek ily szenvedélyes vitáival tele vannak Dosztojevszkij könyvei, az ő hősei is, úgy tűnik fel, sohasem ülnek le ebédelni, sohasem figyelnek arra, amit az embereknek egy bizonyos köre reális alapnak nevez. Európa bizonyára szeretné végét vetni ennek az orosz vitának - ez azonban egyenlő volna a karamazovság kiirtásával, ami pedig lehetetlennek tűnik fel.

A "Démonokban" írja Dosztojevszkij a regénynek egyik alakjáról: "Azok közé az orosz idealisták közé tartozott, akiket megrázott egyszer valamely erős gondolat és - egész életükre - a földre teperte őket. Mivel sohasem tudnak végezni ezzel a gondolattal, szenvedélyes hívőkké válnak s egész életük mintegy halálvonaglásokban múlik el a szikla alatt, mely rájuk zuhant s félig szétzúzta őket." Az ilyen természetű emberekben tehát nem gyújt világosságot a gondolat, hanem rájuk omlik és elsodorja őket, egész életükben mintegy rettenetes terhet cipelik magukban eszméjüket. Mennyire másként látjuk az orosz forradalmat, ha ezekre az emberekre gondolunk! Ha ebben a megvilágításban nézzük a dolgokat, nem kívánhatjuk többé az előbbi földművelésügyi minisztertől, Viktor Csernovtól, hogy "erőszakos földbirtokreformját bizonytalan időre elhalassza vagy hogy elálljon tőle. Európában is voltak miniszterek, kik azelőtt a szocialisták táborába tartoztak, de aztán hátat fordítottak a szocializmusnak, megváltoztatták meggyőződésüket, mint ahogyan lakást cserélnek. (Lásd Millerand, Viviani stb. példáját.) Oroszországban másképp állnak a dolgok. A szocializmus ott reá zuhant Csernovra, a földre lapította. Ezért követeli a földreform azonnali megvalósítását, nem várhat bizonytalan ideig vele. Európa hosszú évtizedeken át nélkülözte azt a szellemi mámort, azt a szent dühöt, mely szinte tombol Dosztojevszkij könyveiben s amely elmaradhatatlanul felhalmozódott az orosz lélekben, melynek hosszú elnyomatása, szenvedései borzalmasak voltak. Mikor aztán lehullott a lánc s szabadjára eresztette dühét, egész gyűlöletével a régi világra vetette magát s követelései a végtelenbe nőttek. Nem akar immár egy percnyi haladékot se adni a fennálló rendnek.

"Ha ott Európában - mondja Karmasinov a Démonokban - Babilon valóban romokba dől, bukása mély lesz. De nálunk Oroszországban alapjában véve semmi sincs, amit romba lehetne dönteni. Nem kövek fognak nálunk leomlani, hanem iszapba fog eloldódni minden." Oroszország ma is még az az ország, melyben egyedül lehetséges mindent megvalósítani anélkül, hogy a legcsekélyebb ellenállás mutatkoznék. Onnét van ez, hogy a középső, mérsékelt osztályok nincsenek megszervezve, minek folytán valamely szellemi tűzvész a legrövidebb idő alatt a leghatalmasabb területeken elharapózhatik s csak nehezen oltható.

Mi az orosz forradalmárok óriási ereje? A "Démonok" Karmasinova, ki voltaképpen a gúnyosan elferdített Rugenyev, mondja: "Az orosz embernek a tisztelet csak fölösleges teher, a történelem egész folyamán csak tehernek érezte." Ez a magja az orosz forradalmár vakmerőségének. Megdönthetetlen igazságnak tartották például, hogy Oroszországnak szüksége van a Dardanellákra: jött a forradalom s ez az igazság a gúny zsákmánya lett. A hagyományok, a múlt, az emberek és vezetők tisztelete nem számít, nincs, csak az elvek, az eszmék érvényesülhetnek, csak azokra veti magát az orosz. Az annexió és kárpótlás nélküli békét értelmezték, mint az orosz forradalmárok között, Finnországban például orosz katonák és matrózok segítettek a finneknek, hogy autonómiára való jogukat érvényesíthessék. Ez tisztán orosz, igazi karamazovi stílus. Ez Sossin atya cselekedete, a szent szerzetesé, ki térdre borul a részeges és kéjenc Dimitrij előtt - meghajol nem őelőtte, hanem végtelen szenvedése előtt. Miért oly oroszos ez? Talán azért, mert Oroszország nem "kőépület", mert még nem volt alkalma értékeket és drágaságokat felhalmozni, melyeknek megsemmisítése vagy tagadása kár volna? Valóban van valami Európában, melynek pusztulását sajnálni kellene s valóban nincs Oroszországban semmi vagy csak kevés olyas, mely méltó volna e sajnálatra?

Oroszországot még ma sem könnyű megérteni. Már a negyvenes években megmondta egy szlavofil költő: "Oroszországot nem lehet az értelemmel felfogni s nem lehet egy általános mértékkel felmérni. Ehhez a mértékhez azonban ma már végtelenül sokat ad Dosztojevszkij ismerete.

*