Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám

Földi Mihály: Szemtől-szembe

- Nos, mit tud még erről a kérdésről?

A leány, ötödik gimnazista, széles, fekete szalaggal dús barna hajában, sápadtan hallgatott. Az egész osztály némán felfigyelt, mindnyájan azt hitték, hogy társnőjük kifogástalanul felmondta a leckét s el sem tudták képzelni, mit lehet még felelni róla. A tanárnő az osztálynapló fölé hajolt s idegesen dobolt az ujjaival. A nagy csöndre, mely hirtelen váltotta fel a megszokott, méhkasos zsibongást, összerezzent, egyszerre visszaemlékezett az osztályra, melynek vezetője, a leányra, ki legkitűnőbb tanítványa s feleletére, mely kifogástalan volt. Fordított egyet bal keze csuklóján s megnézte óráját. Hál istennek, félperc múlva csöngetnek - gondolta - mi lett belőle egy idő óta, íme, állandóan elkalandozik a figyelme s nem tudja összpontosítani erejét, mint azelőtt.

- Elég volt, kedvesem, nagyon meg vagyok elégedve: - mondta szórakozottan s végig simította az arcát - látszik, hogy figyelt a múlt órán. Nagyon jól van...

Kint a folyosón megszólalt a csengettyű s ő felugrott a katedráról. A vér az arcába szökött, füle zúgott ettől az örömkiáltásról, aminek a csengetést most hallotta. Vékony, fehér kezével lesimította sovány mellén a zöld selyem blúzt, arra gondolt, hogy ezek a vércseszemű kis nők még meglátják kicsiny szíve veszekedett dobogását. Szokott komolyságával biccentett a felszabadultan nyüzsgő osztályra s kisietett. - Megint vége egy napnak - gondolta mosolyogva az ajtóban, mint minden délben egy órakor s már szinte futott a tanári szoba felé. Itt még senkit se talált, felhevülten nyitott be az igazgató szobájába, mely szintén üres volt, majd újra kinézett a folyosóra, hol hegyin-hátán iparkodott hazafelé a sok süldő leány, közöttük lassan, unottan ballagott egy-egy tanártársa kimagasló alakja, a vén, részeges pedellus pedig a folyosó végén hangos lármával teregette el útjából a lányokat. Bevárta a pedellust. - Nem látta Vermes tanár urat? - kérdezte tőle hangosan, hogy elrejtse hangja reszketését.

- Vermes tanár urat?

Toppantott egyet. - Már megint mindent visszakérdez!

- Még az osztályban van kremássan - dünnyögte a pedellus s két kézzel vágott magának utat a lányok közt.

visszament a tanári szobába. - Nem értem, miért vagyok oly izgatott - tűnődött. Hiszen Vermes még nem lehet itt, ő nem tudja, hogy beszélni akarok vele. Két percen belül itt lesz s megmondhatom neki amit akarok. Istenem, hogy fog megint mosolyogni rajtam az ő öntudatos, sőt kissé fölényes férfimosolyával! Csak ne csatlakozzék senki hozzánk, hogy szabadon beszélhessünk...

A tükör elé állt s futólag megigazította a haját, mert úgy érezte, hogy társai figyelik. Aztán feltűzte kalapját s felvette kabátját, majd az ablakhoz ment, mintha az időjárás érdekelné. Nyirkos, ködös téli nap volt. Kinyitotta a retiküljét, mintha keresne valamit: - Ejnye, hova is tettem a bérletem, mindent elvesztek egy idő óta - mondta, hogy a többiek is, kik lassan készülődtek, meghallják. Idegesen pillantgatott az ajtó felé: már mindenki bent volt, csak Vermes hiányzott. Retiküljében Vermes arcképe csúszott az ujjai közé, szórakozottan kivette s a zsebébe tette.

Köszönt s elhatározottan kisietett. Vermes elé igyekezett, arra gondolt, hogy ha benyit az osztályba, Vermes bármily fontos dolgot is abba fog hagyni s hozzá szalad. Az osztály azonban már üres volt s mikor újra visszament a tanári szobába, ott is már csak az igazgatót találta, ki sietve készült az ebédre. Lefutott a lépcsőn s a kapu előtt még szétnézett, hátha elérheti. Nem volt sehol.

Bolondság - gondolta s felindulásában már félhangosan beszélgetett magával. - Igazán nem értem magam. Ha valamelyik tanítványom viselkednék így, kinevetném s megrónám gyermekes modoráért. Istenem, alapjában véve mi fontosat akartam neki mondani? Azt, hogy ne hét órára, hanem már ötre jöjjön hozzám? Olyan fontos ez? Hát legfeljebb hétre jön. Remélem, neki épp oly veszteség ez a két óra, mint nekem. Nem igaz? Hát persze...

Most ismét kezébe tévedt az arckép. Elővette s közel emelte a szemeihez. Szereti ezt az embert, az bizonyos. Nem a legszebb, nem a legokosabb, nem a legkülömb, persze. De nincs még egy ilyen. Ez a magas homlok, ez a hullámos, szőke haj, ez az erős, szenvedélyes szemöldök, mely lefolyik az orra s árnyékot vet az álmodó, tiszta, feneketlen tengerszemekre, ilyen csak neki van s ez mind az övé most. Még egy ilyen rossz fényképen is hogy' kiragyog a szőke erdőtől körülölelt szemek hűsítő s tüzelő forrósága... S ez a nemes orr, ez a kissé gúnyosan mosolygó, teli száj, a gyönge, sőt nőies áll, mely nem ismer kénykedő akaratot s csak mélyből fakadt érzéseknek engedelmeskedik, ilyen csak neki van. Nem izmos atléta, nem olimposzi bajnok, ez bizonyos, de keskeny vállán, horpadt mellén megbújni jó s karcsú és lányos dereka bizalmat gerjeszt. Milyen jó, hogy nem haboztak, nem tétováztak s nem várakoztak hasztalan a papi áldásra vagy állami beleegyezésre, cseppet se bánja, hogy engedett a parancsnak, mely vérükből rájuk kiáltott, mily jó, mily öröm, hogy ma már nem ismeretlen titok előtte ez a hajlékony vitőrtest, hogy kézzelfoghatóan, bőrt s csontot perzselőn ismeri s hogy a vér jogán, az öröm szent közösségében, a tudás biztosságában sajátjának tekintheti. Egyébként is elhatározták, hogy megházasodnak s már a közeli hónapokban, mire családjuk összeismerkedik, megtartják eljegyzésüket.

Most vette csak észre, hogy egy-két villamosmegállót már túlhaladt s egy kétemeletes, barna ház előtt megállott. Ebben a házban lakik Vermes, még a szüleinél. Ejnye... miért ne menne fel hozzájuk? Hátha megtudhat valamit! Mégis csak különös, hogy Vermes ily korán, észrevétlenül s szó nélkül eltűnt, hátha titkos útjai vannak, hátha be nem vallott dolgai vannak, melyeket még házasságuk előtt el akar intézni. Hátha valami nyomra jut most! A férfiaknak annyi piszok van a múltjukban. Mindenesetre megmondhatja, hogy ne hétkor, hanem ötkor találkozzanak.

Besurrant a kapun s átfutotta a lakók jegyzékét. Igen, második emelet kettő, Vermes, ők azok. Apja még nem magyarosította a nevét. Kissé megemelte a szoknyáját s a lépcsőre tette lábát. Hangosan fellélegzett, többször egymás után. Valami bizonytalan, bántó érzés nyomta a szívét s félelem vagy érthetetlen rossz sejtelem egyszerre bátortalanná tette. Élénken körül szimatolt, finom, kis orra kitágult s vékony ajkai felnyíltak. Idegen szagot érzett, egy új ház ismeretlen szagát s már arra gondolt, hogy ismét gyerekesen és bátortalanul viselkedik, mikor az első emeleten becsapódott egy ajtó és csoszogó léptek hallatszottak. Gyorsan neki indult s a második emeleten becsöngetett.

Egy cselédlány nyitott ajtót. Egyik kezében teli tésztástálat szorongatott, a másikkal a kilincset tartotta. Gömbölyű, barna arca bosszús és fénylő volt, átható konyhaszag áradt belőle.

- Itthon van, kérem, Vermes tanár úr? - kérdezte akadozó lélegzettel.

- A Károly doktor úr?

- Nem. Az István.

Ebben a percben felnyílt az átellenes ajtó s egy alacsony, kövér asszony idegesen kikiáltott: - Miért nem hozza már azt a kis tésztát, az istenért!

Megismerte benne a vőlegénye anyját. Elfogódottan közelebb lépett.

- Kezeit csókolom... Már volt ugyan szerencsém. A Paula vagyok és - -

- Jé, a Paula! - kiáltott fel Vernerné kissé elpirulva s tenyerét végig törülte a szoknyájában. - Hé, Pista, gyere csak, a Paula kisasszony van itt.

Vermes István tanár is megjelent az ajtóban s anyjával bekísérte Paulát a szobába. Paula szabódott, bátortalanul felemlegette, hogy ő csak egy-két pillanatra jött s már megy is, mert várják otthon - az egész család azonban kedvesen s szeretettel marasztalta, kérlelve, hogy tegye le legalább a kabátkáját.

A szoba, melybe beléptek, kombinált szalon és ebédlő volt. Középen állott az erős, négyszögletes asztal, az egyik sarokban sárga zongora nyúlt el, előtte régies dívány ügyetlenkedett a fal mellett. A fal sárgás-pirosra volt meszelve, a padlót élénk színű, rózsákkal teledíszített, kopott szőnyeg fedte az asztal körül.

A család, melynek minden tagja, összesen heten, az asztal körül ült, az ebéd végét fogyasztotta. Mindenki előtt még egy tiszta tányér állott az ételfoltos, gyűrött terítőn, melyen kenyérmaradék, használt evőeszköz s egyéb ételes, italos holmi össze- vissza rendetlenségben hevert.

Paulát az asztalhoz ültették s tányért tettek eléje.

- Csak egy kis tésztát egyék velünk - kérlelte Vernerné. Paula mosolyogva Istvánra pillantott, aki zavartan visszabiccentett.

Az asztalfőn Verner úr ült. Ő tésztát nem szokott fogyasztani, már is szivarra gyújtott s kellemesen hátra dőlve s elnyújtózva, sűrű egymásutánban fújta a füstöt az asztal fölé. Mellénye ki volt gombolva s kész nyakkendője félrecsúszott. - Látja, ezt jól tette, hogy felnézett hozzánk, még úgy se volt nálunk - mondta s Paula idegesen összerezzent. Kissé kopottan s rekedten ugyan, de István drága hangját hallotta. Az öreg úrra nézett s idegessége növekedett. Ugyanaz a fölényes, kissé gúnyos mosoly konyította le apósa ajkait, mint amelyet István arcán annyiszor megfigyelt. De ez a mosoly, melyet annyiszor becézve szívott idegeire, most idegenül s zavarón hatott reá. Az öreg Verner arcában felismerte Vermes ajkait, mosolyát s kissé elálló, hosszú füleit, mindez azonban más, ismeretlen és közönyös vonásokkal és szervekkel keveredett, annyira, hogy az ismert és szeretett vonások hatása leromlott, bájuk tompult s az idegen környezetben díszharmóniások, sőt torzak voltak.

- No, miért nem eszik valamit? - szólt mély hangon s teljes anyai tekintélyével Vernerné. Paula eltűnődve, most reá nézett, ki szemben ült az urával. Megtalálta rajta István fejét. Igen, övé a magas, fehér homlok, a szemöldök szőke erdeje, mely árnyékot vet a szemek hűsítő s tüzelő forróságára, ezekre a mély és tiszta, ezekre a kéken ragyogó tengerszemekre. De mily idegen fodrokat hány most ez a tenger, mily szokatlan feketeségek boronganak most mélyükben, mily kevéssé csábít e környezetben kékjük s tisztaságuk. Ugyanaz a szép erdő, árnyékkal, álommal biztató, kéjjel engesztelő, de az erdő előtt áll valaki, áll valami: ez az orr, ez a kiálló arccsont, ez a vastag száj, mely elriaszt s kiábrándít.

- Ja - mondja most idegesen Vernerné is - ne vegye rossz néven, hogy ily házias körülmények közt talál. De a munka... munka.

Lassanként megered a társalgás s mindenki visszatalál a hangjába, melyből a váratlan vendég kizökkentette: észrevehető, hogy valamennyire családtagnak tekintik már Paulát s ezzel egyszerűen elintézettnek tartanak minden kérdést.

- Bizony furcsa is az házasélet - dünnyög az asztalfőn az öreg Verner - sok bibi van benne, de az ember csak húzza az igát, amit a sok gyerek egyre nehezebbé tesz, s a végén, mikor elérkezik a fáradtság, a két kiszolgált gebe egészen egymásba törődik. Amíg fiatalok, addig csak marakodnak, mihelyt a sír felé mennek, összebékülnek s igazán megszeretik egymást. Így van-e, öreg anyó?

- Te már megint sokat beszélsz nekem... - feleli komoran Vernerné, feláll, leszedi az asztalról a tésztástálat s a pohárszékre teszi. Aztán visszaül, hallgat s magába mélyed. Az egyik fiú, Károly, ki már hivatalos vőlegény, hangosan felnevet. Paula megrázkódik, ez az István nevetése. Ez a hirtelen kirobbanó, életkedvvel teli, kíméletlenül sziporkázó kacaj, mely - így érezte ezelőtt - elönti az embert s jókedvre bizsergeti vérét, ez a nevetés most az öccse szájából durván, túlságosan zajosan, bántóan hatott. Megnézte ezt a huszonnégy-huszonötéves fiatalembert s határozottan ellenszenvesnek találta. Pedig ez is az István arca! Csak a feje egy kissé gömbölyűbb, nem oly finomultan hosszúkás, csak a... eh, hiába tagadja, voltaképpen ugyanazokból az elemekből van ez az arc is összerakva, csak a vonások kissé eltolódottak és hangsúlyozottabbak. Zavartan körülnézett. Ugyanaz az arc mosolyog, integet, rémül feléje, akármerre tekint, mintha régi képtárba zárták volna, hol a porlepte festék s az idő hasonlóvá teszi a viaszos arcokat, melyek döbbent bárgyúsággal reá mosolyognak. Hét arcot, hét testet látott maga körül, egy népes és életerős család eleven tagjait. Hét egyforma arc, egy fának gyümölcsei, egy földnek termései, arcuk pírját egy vér táplálja, szemük fényét egy forrás élteti, hangos, széles mozgásukat egy erő irányítja. Íme, most már ő is egy kép a falon, hét kép mellett a nyolcadik. Hogy közéjük illik István! Arcát ezekből a vonásokból tették össze, mozdulatait, egész életét ezekből az idegen és közönyös emberekből szakították ki. A dívány fölött, vastag arany keretben, két családi kép: idős férfi és idős asszony képe. Vernerné szülei. Íme, ott még nem nemesedett meg az orr, ott a képen még határozatlan s kissé tömzsi, de az áll már nőies, gyönge, az áll, mely csak mélyből fakadt érzéseknek engedelmeskedik, már ott látható, miként a keskeny váll is, a horpadt mell is, mely bizony nem emlékeztet se izmos atlétára, se olympusi bajnokra... Jó megbújni a horpadt mellen, bizalmat gerjeszt ez az erőtlen váll?

Lehunyta szemeit. Hány, hány száz embernek kellett élnie, hány kiszámíthatatlan körülménynek kellett összetalálkoznia, hogy ők nyolcan most így együtt ülhessenek... S most ő is beáll a gyűrűbe, felakasztja arcát a galériába s maga után vonszol egy egész családot s e család minden ősét és kísértetét. Belekerült a forgatagba -, mert hiába, családok s nemzetségek házasodnak, ismeretlen őseik egész kísértetcsapatával, nem pedig két ember ül nászt, az életen kívül. Megszédült. Ismert s ismeretlen fejek kóvályogtak lehunyt szemei előtt, egymásba fonódott testek végtelen sorát látta, a vérnek s húsnak ez a kegyetlen rablánca elnyúlt a múltba s a jövő felé hajolt. Most az ő kezében van a lánc, még ő tartja, ha habozik, a lánc csuklójára csavarodik s beragadja a sorba. Engedelmeskedjék? Vigye ezt a láncot, nyújtson a jövőnek friss hajtásokat, tengerszemű fiúkat és lányokat, kiknek vére az ő vérük, hangja az ő hangjuk s bízza a választást egy eljövendőre, kiben több az erő s tiltakozás? hisz most még csak rajta áll!

- Tudja, Paula, úgy készíttetem ruhámat a Károly esküvőjére, hogy estélyi toalettnek is használhassam. - Ezt a legidősebb leány mondta. Arcából hiányzik a gunyoros mosoly, Istvánnak állandó gesztusa, szeme is kissé zavarosan szürke, de szemöldöke az övé, a homlok is az övé s ajka ugyanaz a vidám, teli száj. Ha csak ezt a szájat látná, feltétlenül férfiszájnak tartaná, férfiszájnak, melynek csókja - - Megborzongott. Hirtelen felállt s a kabátjáért nyúlt, mely mögötte feküdt a szék támláján. A család is felállt s nem marasztalta, kelletlenül s rosszkedvűen nézték minden mozdulatát, érezték, hogy valami, talán legyőzhetetlenül közöttük áll.

István rásegítette a kabátot s kikísérte.

- Akart valamit mondani, drága? - kérdezte az előszobában.

Paula fáradtan mosolygott. - Nem, semmit se... Csak éppen nem tudtam, hova tűnt el oly hirtelen.

A kilincsre tette a kezét.

- Bocsáss meg - mondta meleg hangon a férfi s a kéz felé nyúlt, majd Paulához hajolt s meg akarta csókolni. A leány elvonta az arcát.

- Most nem - védekezett közönyös mosollyal s összevonta ritkás, selymes szemöldökét.

- Este? - unszolta a férfi.

- Ha akarod - felelte unottan s búcsúzásra nyújtotta kezét.

Lesietett a lépcsőn s gyalog indult hazafelé. Fáradtan lépkedett, nehéz terhet érzett magán, a szíve kimerülten dobogott s egész testében fázott. Időnként szédült. Az egész úton semmire se gondolt, csak bosszús közönyt és hideg fájdalmat érzett. Otthon bágyadtan dőlt a heverőre. Este hét órakor azonban, mikor István eljött hozzá, asszonyi alázattal csókolta meg kezét és száját s reszkető testtel, elomló védekezéssel megadta magát.