Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám · / · Lengyel Menyhért: Az igazi hős

Lengyel Menyhért: Az igazi hős [+]
(Részlet Lengyel Menyhért 5 felvonásos drámájából)
II. felvonás

Félköralakú könyvtárszoba - sötét tónusban, óriási, a parkettől a plafonig terjedő nyitott könyvszekrényekkel. Jobb oldalon ablak, mely az utcára nyílik, előtte alacsony, igen széles asztal, rajta sok könyv, írás, jegyzet. Baloldalon kandalló - előtte nagy karosszék. Balról - elöl - ajtó. A háttérben két-három lépcsőfok a laboratórium széles, összetolható, homályos tejüveg ajtajához vezet - melyen áttetszenek a laboratórium lombikjai, kémiai szerkezetei - szekrényei. Késő délután.
 

Balázs: Érthetetlen... Ezt a titokzatos elzárkózást nem tudom megérteni... Talán mégis - beszélhetnék vele?

Az anya: Nem - nem - nagyon szépen kérem Balázs úr, bocsásson meg, de nem szabad zavarni.

Balázs: A Henrik érdekében, asszonyom, csakis a Henrik jól felfogott érdekében forszírozom a találkozást.

Az anya (szinte könyörögve): Még mi sem zavarjuk, Balázs úr - még velünk sem beszél -, sem Károlykával, nem velem -, sem Vilmával.

Balázs: Igen - Vilma kisasszony már említette... Érdekes - még azt sem akarta elárulni, hogy Henrik egyáltalán hazaérkezett... De hát ez mégis csak különös... Az újságokat sem értesítette? A sajtót?... Azt hiszem, nagyon szívesen közöltek volna részleteket az érdekes utazásról legalább én elmondhatnék egyet-mást az újságoknak... Egy kis nyilvános megbeszélés, asszonyom - sohasem árt - hagy forogjon a név...

Az anya: Ne tessék, Balázs úr - kérem, nagyon kérem.

Balázs: Hát ha azt gondolja, asszonyom - én végre is -, nem bánom... De a rektornak legalább be kellene számolnia... Mondhatom, hogy a rektor ő méltóságát, aki igazán atyai barátja Henriknek, nagyon meglepte, hogy még nála sem jelentkezett... Hiszen azt sem tudjuk, mi lesz előadásaival az egyetemen... Tetszik tudni, hogy most én helyettesítem.

Az anya: Igen.

Balázs: Miért titkolja, hogy itthon van? Miért zárkózik el a világ elől? (Őszintén.) Hiszen akkor inkább maradt volna ott Ausztráliában (kiigazítja). Már úgy értem, hogy ott is feldolgozhatta volna az anyagot (nem titkolható irigységgel). Persze az nagy munka... De... tessék elhinni, nem egészséges ez a túl nagy koncentráció... Én, ha valamilyen munkán dolgozom - bármily fontos munkán! - azért csak úgy folytatom az életemet, mint rendesen. Megtartom az előadásaimat - sétálok -, részt veszek a társaséletben és ezekben a komoly, nagy időkben, asszonyom, ott vagyok mindenütt, ahol szükség van rám. És amellett dolgozom is... De persze, a módszerek különbözők... Henrik midig így elzárkózik, ha valami foglalkoztatja?

Az anya: Igen... teljesen.

Balázs: Hm - érdekes... Egyszer én is megpróbálom... És nem szólt - ne mondott semmit önöknek? A munkájáról - a felfedezéseiről?

Az anya: Nem, semmit...

Balázs: Vannak, akik közlékenyek, ha valamint dolgoznak... Én megvallom, el szoktam mondani a környezetemnek, a barátaimnak, hogy mi foglalkoztat... Tisztulnak az eszmék... na, mindegy... Hát kérem, addig is, míg beszélhetek Henrikkel, csak úgy be-be nézek majd önökhöz, mint eddig.

Az anya: Örülni fogunk, Balázs úr.

Balázs: És praktikus dolgokban természetesen ezentúl is segítségükre szeretnék lenni... Én mindent jó előre megtudok... Tessék fát és szenet idejekorán beszerezni.

Az anya: Köszönöm, Balázs úr.

Balázs: Vilma kisasszony most nagyon lehangolt... És mintha barátságtalanabb lenne... Ezt, őszintén szólva, nagyon sajnálom.

Az anya: Mindnyájan szomorúak vagyunk.

Balázs: De hát miért? Tessék elhinni, csak az optimizmusnak van létjogosultsága. Hiszen semmi baj! Henrik hazajött. - Mindnyájan jól vannak. A harctereken kitűnően állunk! Károly olyan katona, hogy öröm ránézni. Amint hallom - ma-holnap a harctérre megy. - Meglátja, asszonyom, hőstetteket fog véghez vinni... Ilyen emberekre van szüksége a hazának... még büszkék leszünk rá.

Az anyát (egyszerre megrázkódtatja a sírás - zsebkendőjét a szemeire szorítja s alig bírja mondani): Bocsásson meg... (s kimegy a szobából).

Balázs (csodálkozva): De asszonyom... (pár lépést tesz utána). Mért sír? Kérem, asszonyom. (megáll) Persze, a nők érzékenyek (veszi a kalapját és ő is távozni készül, mikor megpillantja az íróasztalon az írásokat. Nagyon kíváncsi lesz, körülnéz, s mikor meggyőződik róla, hogy egyedül van, az asztalhoz megy s mohón nézegetni kezdi az írásokat).

Fent zajtalanul szétnyílik az üvegajtó s megjelenik Henrik. Munkazubbonyban van - az éjjelezéstől sápadt fejét lehajtva, gondokba süllyedten - áll a lépcsőn. Lassan előrejön - át a szobán, még mindig mélyen elgondolkozva, nem veszi észre Balázst. Mikor már majdnem a közepén van, Balázs, aki elmerülten kutatott az iratok közt, meglátja s ijedten összerezzen, de azután megnyugodva, hogy Henrik nem vette észre, az ablakhoz húzódik s csodálkozva nézi Henriket, aki lassan, gondolkozva előrejött - áll - nagyot sóhajt s a kandalló előtt leül, inkább leroskad egy fotelbe. Szünet.

Balázs (végre félénken). Henrik...

Henrik: (nem hallja).

Balázs (hangosabban): Henrik!

Henrik (lassan arra fordítja a fejét).

Balázs (terrorizálva ettől a komolyságtól, szintén halkabban): Nagyon örülök, hogy látlak... hogy mégis beszélhetek veled... Már több ízben érdeklődtem - érdeklődtünk... barátaid... a rektor ő méltósága is... Ő különösen... Igazán nagyon aggódtunk miattad... Őszintén örülök, hogy szerencsésen megérkeztél... A legnagyobb várakozással néztünk utazásod, munkád eredménye elé... Távollétedben az óráidat én vettem át, de most persze... természetesen örömmel átadom a helyet (s mikor látja, hogy Henrik sápadt, szenvedő arcát feléje fordítva rá néz ugyan, de nyilvánvalóan nem figyel arra, amit beszél, hanem lázas szemeivel szinte keresztül néz rajta, elakad a beszéde, elhallgat s aztán érdeklődve: Beteg vagy?... Henrik... beteg vagy?

Henrik (halkan): Nem.

Balázs: Mert... annak látszol... (szünet). Persze - ez a nagy veszélyes utazás (szünet). És látod nem kellett volna rögtön munkához fogni - édes anyád ő nagyságától értesültem, hogy máris egész éjjeleket dolgoztál... Ez - ne vedd rossz néven - helytelen - rossz beosztás... (szünet). Előbb ki kellett volna pihenni magadat s később dolgozni... a munka várhat.

Henrik (felkel - lassan Balázshoz megy, elgondolkozva, egyszerűen, halkan): Te mire jöttél rá!

Balázs (csodálkozva): Én?

Henrik: Igen - te - és a többiek...

Balázs: Azt gondolod, hogy a többiek - az egyetemen!

Henrik (csendesen bólint)

Balázs: Nem tudok róla... Nem tudom, hogy más is foglalkozik e most kutatásokkal és felfedezésekkel... Részemről most semmi ilyet nem csinálok... De talán később, a jövőben én is -

Henrik (fájdalmasan): Hát mit csináltok?

Balázs (kis csodálkozással): Amit rendesen... dolgozunk... Az előadások megkezdődtek - igen... kis késéssel megkezdődtek... Mindenki végzi a maga dolgát.

Henrik (szinte hangtalanul ismétli): Mindenki... a magáét... (szünet) S mit gondoltok - mi a teendő?

Balázs: Mire nézve?

Henrik (feljajdul): Hát ami a világban van!

Balázs: Hogy érted? (észre tér) Hja, persze - a háború... Hát kérlek, a lelkesedés igen nagy volt... A hallgatók egy része bevonult, de azért vannak elegen - különösen a bölcsészeti fakultáson... Az utasítás az, hogy az előadásokat rendesen meg kell tartani s általában minden munkát csak úgy kell végezni, mint a békében... Mondhatom, hogy a rend és nyugalom teljes.

Henrik: Nyugalom?

Balázs: Igen. Persze úgy értem, hogy relatíve.

Henrik (középre jön - elgondolkodva, fájdalmasan): Az emberek... végzik a dolgaikat...

Balázs: Csak úgy, mint rendesen.

Henrik: Mint rendesen... reggel felkelnek... a boltjaikban mennek... irodáikba... műhelyeikbe... esznek - sétálnak - írnak... olvasnak... beszélgetnek... elfáradnak és lefeküsznek -

Balázs (kicsit csodálkozva): Természetesen -

Henrik: És tudnak aludni?

Balázs: Aludni?

Henrik (egyre fájdalmasan): Nem riadnak fel? Nem kapnak a fejükhöz!... Nem kezd dörömbölni a szívük?... És az agyuk!... Nem hasít bele valami, mint a villám?... Ha beszélnek - nem áll el a szavuk? Nem zúg a fülük?... Nem homályosulnak el a szemeik?... Nem forr a fejük, míg megpattan az ér az iszonyú gondolkozástól?... Nem rohannak ki az utcára?... Nem szólítják meg egymást az idegenek, hogy mit kellene csinálni?... Nem sírnak?... Nem ordítanak?... Nem tépik a húst magukról? Nem bőgnek?!...

Balázs De hát miért?

Henrik: Mert pestis van a világban!. Tűzvész!... Hát miből vannak? Fából és kőből?... Nem éreznek?... Nem látják, hogy hiénák gázolnak a vetésben - téboly csavarja a fákat, dönti a tetőket!... Gépek metélik az embert!... Az eső, ami a földet áztatja, vér - a szél nyögés és sóhajtás -, nem hervadt levél és gaz hever a mezőn, hanem szürke, rothadó hullák - hörög a föld - jajgat a világ!... Nem hallják?... Nincs szívük? Nincs tüdejük? Tudnak élni, lélegzetet venni?... Nem ugranak fel - mert szaladni kell, futni, rohanni, hogy idejében odaérjenek - talán még lehetne oltani - gyógyítani - segíteni!... Kiabálni, míg az eszükhöz térnek - sikítani! Tenni valamit!... Kitalálni!... Pillanatot se veszíteni - a toronyba rohanni, harangozni! Dobolni - lármázni! Inteni - lobogtatni, hogy meglássák és jöjjenek. - Emberek, emberek - emberek! Gyertek - siessetek - tűz van - siessetek - segíteni kell - segíteni - segíteni! (Magánkívül lerogy a fotelbe. Szünet.)

Balázs: (Gyámoltalanul áll - nem tud mit csinálni -, azután halkan): Hívom őnagyságát (az ajtó felé megy, de azután meggondolja magát és visszatér, odalép Henrikhez, halkan): Henrik... hm - majdnem eszméletlen... (Kisiet a baloldali ajtón, de mindjárt visszatér az anyával.)

Balázs: (az anyának): Olyan izgatottság fogta el, hogy szinte magánkívül lett.

Az anya: (Henrikhez siet, simogatja - szelíden): Henrik. Fiam... Henrik.

Henrik: (megmozdul - nagyot sóhajt).

Az anya: Fiam, beteg vagy?

Henrik: (egész halkan): Nem.

Az anya: Mi bajod?

Henrik: Semmi... (szünet) Már semmi.

Balázs: Kimerültség... ideges kimerültség... az utazás - a munka - az álmatlanság.

Az anya: (simogatja). Feküdj le fiam - pihenj.

Balázs: Az lesz a legjobb... Én is bocsánatot kérek, hogy zavartam... Igazán, ha sejtettem volna, hogy ilyen idegállapotban van... Majd a rektor őméltóságának jelentem, hogy egyelőre gyengélkedel... a dolgaid, az óráid felől az egyetemen, nyugodt lehetsz... Majd ellátom, mint eddig (menni készül).

Henrik: Maradj.

Balázs: (élénken): Parancsolsz.

Henrik: (csendesen, egészen magához térve) Maradj - (feláll, az anya és Balázs aggódva kísérik minden mozdulatát). Mondd meg a rektornak, hogy... (Megigazítja a cvikkerét, egyre nyugodtabban). Mondd meg, hogy én... én most az egyetemen - mindent abbahagyok.

Balázs: Persze, addig, míg az egészségi állapotod -

Henrik: Semmi bajom.

Balázs: (nagy érdeklődéssel): Hát itthon fogsz dolgozni? A laboratóriumodban? A tudományos munkádon - a kísérleteiddel?

Henrik: Nem - azokat mind félretettem.

Balázs: Félretetted?... Az anyag, amit gyűjtöttél - a kutatás.

Henrik: (elgondolkozva): Az anyag - a kutatás - a törvények megállapítása a természetben - ábrák és jelek a fekete táblán - mind letörölöm... Más feladatom van.

Balázs: Miféle feladatod?

Henrik: Hozzá kell kezdenem az emberek tanításához -

Balázs: Az emberek tanításához? (Szünet). És hogy akarod azt csinálni?

Henrik: Szóval és írással... És magyarázattal - és cselekedettel - és lázítással, hogy törjék össze, amibe benne vannak - tűzzel és világítással - új törvényekkel és felszabadítással... és megnyugtatással - hogy ne veszítsenek el minden reményt... Lehet segíteni...

Balázs: (leselkedve): Szóval - a háború ellen -

Henrik: A háború csak következmény... Az alap rossz, az épület, a berendezés azt kell előbb ledönteni... Hogy ezt nem láttuk - és én se láttam - borzasztó, hogy milyen a világ (teljesen gondolataiba süllyedve lassan felmegy a lépcsőn a laboratóriumába, eltűnik az üvegajtó mögött.)

Balázs (utána néz): Az emberek tanításához? Igazán meglepő.

Az anya (sóhajtva): Istenem.

Balázs: Az emberek tanítása... Széttörni a formákat... (hirtelen, az anyához): Kérem, én azt veszem ki, hogy Henrik készül valamire... mert, amiket beszél s ahogy viselkedik s egész véletlenül belenéztem itt az iratokba... De ugyan mire? (Gondolkozik): Aha - talán a szocialistákkal. valami titkos pacifista propaganda.

Igazán e komoly időkben legokosabb volna figyelmeztetni az illetékes köröket... Az egyetemen mindenesetre jelentést kell tennem.

Az anya (ijedten): Jelentést?

Balázs: No igen - hogy Henrik egyelőre nem tartja meg az előadásait... S a többit majd meggondolom. Legyen nyugodt assonyom - én csakis a köz érdekében járok el... és a Henrik érdekében... De éppen ezért ki kell ismerni magamat... Azt mondta asszonyom, Henrik éjjel-nappal dolgozott... kinek írt - kikkel érintkezett?

Az anya: Senkivel.

Balázs: Hova küldte az írásokat?

Az anya: A nyomdába is küldött...

Balázs: A - a nyomdába! A Minerva nyomdába?

(Az ajtón kopogás.)

Kristóf (gyorsan belép): Itthon van Henrik? Kezét csókolom, asszonyom... Okvetlen beszélnem kell vele... Önnel is asszonyom... Tennünk kell valamit Azt akarom mondani, hogy (Balázshoz) Ön mit hallgatódzik? Mit keres itt?

Balázs (méltatlankodva): Bocsánat, látogatóba jöttem.

Kristóf: Látogatóba?

Balázs: És hivatalosan. Az egyetem megbízásából. És különben nem tartozom Önnek számot adni, hogy miért jöttem és mit keresek itt (már az ajtóban): az Önnel való találkozást semmi esetre - ajánlom magamat (sietve kimegy).

Kristóf: Itt szaglászik már - itt kutat - itt leselkedik (hirtelen) mi van Henrikkel? asszonyom?... Írt nekünk.

Az anya: Mit írt?

Kristóf: Az igazat - olyan igazat, mint a szentírás... De meg kell neki mondani, hogy vigyázzon magára... Most nem lehet, csak káromkodni, azt is csak az olyan magamfajtának, akit úgysem vesznek komolyan... Bejelentette, hogy cselekedni akar hát az Istenért - nem tudja, hogy mi van? hisz statárium és cenzúra van, szenny és hazugság van - háború van! Kár, hogy nem értesítettek rögtön - ahogy hazaérkezett - felvilágosítottam volna.

(A telefon erősen csenget.)

Az anya (habozva, gyámoltalanul odamegy, felveszi a kagylót): Igen... nem nem kérem... nem lehet vele beszélni... én nem tudom... Istenem - én nem tudom (ijedten leereszti a kagylót, majd Kristóf felé nyújtja, aki átveszi).

Kristóf (a telefonba): Minerva nyomda?. Igen a barátja. - Mi? A rendőrség? Vizsgálat? Nyomozás? Lefoglalták a kéziratot? Intézkedem - igen intézkedem... Beszélek vele - mindent, amit lehet... félóra múlva odamegyek (leteszi a kagylót).

Az anya (kezeit tördelve): Istenem - Istenem.

Kristóf: Most már igazán nem lehet tovább várni. Bent van a laboratóriumában? Ha lenne szíves gondoskodni, hogy ne zavarjanak bennünket... Ne tessék félni - nem lesz semmi baj. (Az anya kimegy - Kristóf egy percnyi gondolkodás után odamegy az üvegajtóhoz, megkopogtatja) Henrik... (erősebben) Henrik!... (az üvegajtó kinyílik - megjelenik.)

Henrik (egyszerűen, bensőségesen): Kristóf.

Kristóf (átöleli, gyengéden): Henrik - kedves Henrik - csakhogy látlak Ma tudtam meg, hogy hazajöttél. - Hogy utaztál? Sok baj volt? És hogy vagy? Úgy vártunk haza s úgy féltettünk. - Felfordult a világ - no erről máskor - majd kibeszéljük magunkat... (előbbre jönnek): Most egy fontos ügyet - a szerkesztőm küldött.

Henrik: Megkapta a levelemet?

Kristóf: Igen... Hisz éppen ezért... Tudni szeretné - illetve én szeretném tudni - kérlek, drága barátom - hol is kezdjem - szeretném neked megmagyarázni, hogy az az akció, amit te elgondoltál és a cikkedben kifejtettél, az az egész, emberszerető, szép, nagy terv... az most... abba most. Avval most nem lehet, nem szabad foglalkozni.

Henrik: Nem értelek.

Kristóf: Persze, nehéz így egy lélegzetvételre - hiszen te hetekig utaztál és elzárkóztál itthon - te nem látod a dolgokat... te csak a te drága jó szíveddel és világos eszeddel gondolkoztál - te azt hiszed, lehet az, hogy összegyűjteni minden embert, aki érez és gondolkozik, és a munkásokat és a fiatalságot és a nőket - és az embereket - hogy lehet szabadon beszélni és cselekedni - és egy óriási frontot csinálni az ellen, ami a világban van - de hát ez lehetetlenség.

Henrik: És az lehetséges, hogy minden így maradjon?

Kristóf: Most, mi, semmit se tehetünk.

Henrik: Semmit? (Szünet) Ha egy ember beteg, orvosok, professzorok jönnek - és vizsgálják, gyógyítják, mindent elkövetnek, hogy segítsenek rajta... Egy emberért... Hát ha a világ beteg, rettenetes nyavalyája van, halálos vérmérgezése - akkor nem kell nekünk, mindnyájunknak - érző és gondolkozó embereknek a segítségére sietni.

Kristóf: De ha nem engedik.

Henrik (megigazítja a cvikkerét - színe magának): Egy régi, rozsdás anyag fekszik a világ testében - attól kap folyton gyulladást és lázt... Ezt kell eltávolítani az emberiség szervezetéből. És ez a pénzből, erőszakból, önzéstől, rablásból csinált Állam...

Kristóf (gyöngéden): Nézd, drága Henrik, én nem akarok veled vitatkozni, nem is tudok, hiszen nekem - hogy mondjam - testi jóérzésem van attól, amit a cikkeidben írtál és amit beszélsz, én eszem és iszom a szavaidat - üdülök és gyógyulok tőle, mert látom, hogy ebben a komisz, megveszett világban van még ember, aki emberi módon érez és gondolkozik - hisz a többiek ugatnak. De lásd be te kedves, jó ember, hogy amit akarsz, amit mi akarunk - azt most nem lehet megcsinálni - mit megcsinálni - kimondani nem lehet - leírni nem lehet... Jól kieszelték ezt azok, akik a háborút csinálták, jól fedezik és védik magukat törvényekkel, statáriummal, cenzúrával... és nemcsak ez van... csúnya látszatba kergetnek bele bennünket, ha akkor, midőn a mi szegény derék, ártatlan embereink kint, a gyilkos golyók előtt állanak, mi civilek innen hátulról átkiabálunk a másik táborba... Mindjárt kész az ítélet, árulók vagyunk, segítünk az ellenségnek.

Henrik: Az nem ellenség.

Kristóf: Tudom, kedves Henrik, persze hogy nem ellenség, csak oly szegény, szerencsétlen emberek, mint mi vagyunk... És még se lehet semmit se tenni... Hallgatni kell.

Henrik: Mikor - ott a hajón - és itthon - a szobámban - ráébredtem, hogy mi történik - mit csinálnak az emberekkel - azt hittem, meg kell halni a fájdalomtól - s talán megtébolyodok, ha rá nem jövök, hogy mit kell tennem... Nekem ki kell mondani az igazságot.

Kristóf: De az Istenért - a legnagyobb veszélynek teszed ki magadat!

Henrik: Hát aztán?... Egy szegény ember - egy közönséges katona nem a legnagyobb veszélynek teszi ki magát, mikor egy dombot, vagy árkot elfoglal? Pedig nem is tudja, miért kellett azt neki elfoglalni - mégis az életét kockáztatja érte. Akkor én, aki tudom, mit jelent annak a magaslatnak az elfoglalása, ahonnan hirdethettem az igazságaimat és használhatok az embereknek - visszariadjak, csak azért, mert veszélyes? (megigazítja a cvikkerét). Én ezt a kérdést, az egész anyagot megvizsgáltam... rájöttem, hogy az emberek együttélése lehetetlen alapokra van fektetve... világosan látom, mit kell tenni, mint lehetne segíteni... érzem, hogy ami történik, az a legnagyobb szégyene az embereknek, irtózatos tudatlansága vezetőiknek... felismertem a teljes igazságot... kijelöltem feladataimat - afelé kell mennem...

Kristóf: És azt hiszed, elég az igazságot felismerni - és megmondani az embereknek - azt rögtön megértik és elfogadják? te, kedves, jó barátom, te egyetlen, okos, drága ember, te eddig nem foglalkoztál velük, te nem ismered ezt a becstelen, ostoba fajtát - te eddig csak állatokkal és növényekkel foglalkoztál - akik jók, becsületesek és az ösztöneik után mennek... A növény, természetes jó ösztöneit követve, a nap felé nyújtja ágait és leveleit -, az ember, ez a megőrült növény, ez az abnormis állat, a föld alá búvik és megtagadja az élet és természet minden szép törvényét...

A természetben mindenki élni akar az a gyanúm, azt hiszem, egy nagy titok van a világban s a magyarázat sokkal mélyebben fekszik, mit ahol mi keressük -, néha azt gondolom, az emberek nem is szeretnek élni s ez az egész talán nem más, mint a faj egy borzasztó öngyilkossági kísérlete.

Henrik (gondolkozva): Nem... a faj élni akar... csak nem engedik... Hogy élhessen, ha gúzsba kötik s leszorítják életereit, míg hervadni és rothadni kénytelen... Fel kell oldozni, meg kell szabadítani.

Kristóf: Nem érdemes, hidd el, hogy nem érdemes... Ne törődj velük. - Nem képzeled, milyen tehetségtelenek és alávalók - megérdemlik a sorsukat... Én is úgy vagyok sokszor, mint te, fel vagyok lázadva és dühöngök - de máskor meg valami ördögi káröröm van bennem - úgy kell nekik!... Néha úgy nézem már ezt a szörnyű dolgot, amit véghez visznek, mint egy kolosszális látványosságot, mint egy tébolyult csodát, mert ilyen minden képzeletet felülmúló butaságot még nem produkált az ember... Őszintén szólva, nem is vártam, hogy ez kitelik tőle, mert ez a hülyeség olyan nagyméretű - hogy ez már zene... De hát dögöljenek meg és égjenek el, hemzsegő férgek, abban a tűzvészben, amit csináltak - mit törődsz velük... Maradj a tiszta dolgaidnál, a tudományodnál, a könyveidnél - a növényeknél, a biológiánál - zárd be az ajtót és ablakot - s ki se nézz a szennyes világba!

Henrik (ránéz Kristófra - komolyan): Ember vagy te?

Kristóf: Hogy érted ezt?

Henrik: Lehet embernek így beszélni?... Hisz összetartozunk mind, akik a világon vagyunk - mindnyájan testvérek vagyunk. És ha a testvérem szenved - és én segíteni tudok rajta - ne mozduljak? És ha tűzvész van és oltani tudnék, ne menjek? És ha itt belül ég úgy, hogy már nem bírom elviselni a forróságát, és ha fáj minden perc, ami alatt nem cselekszem azt, amit cselekednem kell - tétlen maradjak? Te nem azt érzed, hogy szörnyű felelősség van rajtad, mintha mindent neked kellene elintézni - neked kellene odamenni azokhoz, külön-külön mindegyikhez, akik ezt csinálják, hogy megmagyarázd s felvilágosítsd őket, hogy ezt nem szabad - őrültség! És nem azt érzed, hogy ki kell menni az emberek közé és meg kell mondani nekik a megváltó szavakat - kikiáltani - felírni a falakra - és ha sötét lesz, fáklyát gyújtani, hogy mindig olvassák! Te nem érzed ezt a szent, ezt az egyetlen emberi kötelességet?

Kristóf (lehajtja a fejét): Igazad van... érzem... De tudom, hogy semmit sem lehet csinálni...

Henrik: Megpróbáltad már? Tettél már valamit? Meghoztad már a magad áldozatát?

Kristóf (megindultan): Olyan tiszta vagy - hogy zavarban vagyok előtted... Sajnálom rontani, bántani az illúzióidat... Őszintén kell veled beszélnem, kedves Henrik (kiveszi a zsebéből a kéziratot). Te írni, cselekedni akarsz... cikkeket küldtél a lapunknak... A szerkesztő halálsápadt lett, mikor elolvasta. Csupa színtiszta igazság minden szó, amit leírtál, de tudod mi van ezekben a cikkekben? Lázítás - hazaárulás, haderő elleni vétség és még mit akarsz - húsz évi börtön, vagy ha egy ostoba statáriális haditörvényszék ítél feletted, akasztófa. A legnagyobb titokban adta ide a szerkesztő, hogy visszahozzam neked s könyörögve kér, égesd el a kéziratot (leteszi az asztalra).

Henrik: Tehát nem akarja kinyomtatni?

Kristóf: Teljes lehetetlenség.

Henrik (nyugodtan, megigazítja a cvikkerét): Akkor majd kinyomatom én...

Kristóf: Kérlek, Henrik, az Istenért, ne hamarkodd el...

Henrik: Százezer példányban fog megjelenni és én magam fogom ingyen osztogatni.

Kristóf: De Henrik, értsd meg, hogy hiábavaló, nem engedik.

Henrik: El kell kezdeni... valakinek csak el kell kezdeni... amit én érzek, azt mindenki érzi, hiszen csak olyan emberek mint én, szemük van, mint nekem, szívük van, mint nekem, éreznek, gondolkoznak, szenvednek csak úgy, mint én. És amint szólok, hát jönni fognak... hisz nem lehet egy percet sem késni... folyton őröl a rettenetes malom, embert őröl és vér csorog a lapátokon, már tavak, tengerek vannak vértől - ha hívom őket, hogy jöjjenek, állítsuk el a borzasztó malmot, kapaszkodjunk bele a kerekekbe, mentsük meg a világot - jönni fognak... hiszen - ehhez sem kell több bátorság, mint az ágyúk elé állani.

Kristóf (simogatja a felindult, kipirult embert): Óh, te kedves, te jó, te lelkes, te egyetlen ember. Az a legszomorúbb - amit most mondok neked - az emberek nem hogy nem tudnak, de nem is akarnak a helyzetükön változtatni... Az emberek akarták ezt a háborút... Te nem voltál itt mikor kezdődött, mikor bőgtek a lelkesedéstől... S nemcsak a tömeg... És nemcsak olyan tetvek, mint az a Balázs itt, aki minden áramlattal úszik és hasznot húz belőle és nemcsak az újságírók, akik hurráztak s egy nagy osztály, mely gazdagszik és nyer rajta, nemcsak hülye politikusok, akik most szabadon bőghetnek a haza nevében s kiharsoghatják undok frázisaikat - hanem egész jóhiszemű, intelligens emberek is - akik azt mondják, ennek így kellett történni és ez így van rendjén.

Henrik: Nem hiszem.

Kristóf: Én se hittem... és én is csak akkor kezdtem befogni a számat, amikor észrevettem, hogy nincs is jogom a többiek helyett kiabálni, mert ők - legalább egy nagy részük - nem azt akarják amit én... S megtörténhetik, hogy amiért az ember a könnyeit, a vérét, az álmatlan éjszakáit, az egyetlen életét adja, az nem is kell az embereknek - ez megtörténhetik...

Henrik (gondolkozva): Hogy az emberek ne utálják s ne gyűlöljék azt, amibe belekerültek... ne kívánjanak szabadulni... ne ujjongjanak fel, ha a megváltó szavakat hallják?... (szilárdan): Az lehetetlen...

Kristóf: Nézd, drága Henrik, én nem vihetlek téged keresztül a város házai felett, mint Lesage sánta ördöge, nem nézhetünk e minden hajlékba és nem kérdezhetünk meg minden embert... de ez nem is szükséges... (egy gondolattól megkapatva). Hanem várj csak, majd mindjárt megpróbálunk valamit... várj csak egy pillanatra. (Kimegy, Henrik elgondolkozva egyedül marad, egy perc múlva Kristóf megjelenik Károllyal. Károly katonaruhában van, mely azonban inkább sportöltözethez hasonlít, lábszárvédő, bő nadrág, zubbony - természetesen kalap és oldalfegyver nélkül).

Kristóf: Gyere csak Károlyka, beszélni akarunk veled.

Károly (odasiet Henrikhez, megöleli): Alig láttuk egymást, alig beszéltünk, mióta hazajöttél... Én úgy szerettem volna... (Kristófhoz) De tudjuk, hogy ha el van foglalva, akkor a világért sem szabad ő zavarni s én ezt iszonyúan respektálom... (vidáman). Most már lehet? Szabad? Megint a mienk leszel?

Henrik (simogatja): Károly - Károlykám... hogy vagy?

Károly: Nagyszerűen! Fenségesen!

Henrik (Mintha csak most venné észre, hogy a fiú katona): Téged is belekényszerítenek.

Károly: Dehogy, Henrik... hiszen már mondtam neked, úgy látszik elfelejtetted (kis büszkeséggel). Én önként jelentkeztem.

Kristóf: S hallom, maholnap kimégy a harctérre.

Károly (örömmel): Oh igen... alig várom.

Kristóf: Nézd Károlyka - én azért hívtalak most be, hogy valamit megkérdezzünk tőled... Henriknek ugyanis az a nézete, hogy senkinek sem szabad a mai állami és katonai rendszer szolgálatába állani, e szerint tehát neked is ott kellene hagyni a katonaságot.

Károly (élénken). Az lehetetlen.

Henrik: Miért?

Károly: Roppant megbüntetnék az embert!

Kristóf: Henrik nem erre gondol... Ez egy elvi kérdés, Károlyka... Mert ugyebár te önként mentél a katonasághoz, tehát akkor sem hagynád ott, ha nem büntetnének meg.

Károly (határozottan): Nem!

Kristóf: És ha majd ki kell menni a frontra, mit gondolsz, tudsz, fogsz tudni embert ölni?

Károly: Az az ellenség!

Kristóf (Henrikhez): No - látod.

Henrik: Nem ellenség, Károly... Gondold csak végig, hogy miért küldi egyik állam a másik ellen az embereit... Vizsgáld meg, hogy mi maga az állam, minek a védelméért gyilkoltat s mennyire ellentétben van az emberi és erkölcsi törvényekkel... Gondolkozz Károly, hiszen mi mindig olyan jól megértettük egymást és rá kell jönnöd, hogyha van valami, amiért harcolni és meghalni érdemes, az épp ellenkezője annak, amiért most leöletik az embereket... mert nem a mai gyilkos állam és társadalom védelméért, hanem éppen ezek ellen, a világ felszabadításáért kell küzdeni az embereknek... Érted ezt? Gondold csak végig...

Károly (küszködve): Én már elfelejtettem gondolkozni... és ez talán most nem is szükséges... Hallgass meg bátyám, hiszen már akartam jönni hozzád és meg akartam neked mondani, hogy én. én boldog vagyok, hogy elmehetek a többivel Az ember a kaszárnyában nagyon egyszerű lény lesz ám és csak az egyszerű dolgokat fogja fel, de azokat érzi is, hatalmasan Én csak azt tudom, hogy védeni kell... a... a hazát és ki védje, ha mi, ha én nem... Majd azután rendezzétek ti be a világot a legokosabban... most, előbb győzni kell és én örülök, hogy elmehetek, alig várom, becsületemre... Szenvedni akarok a többivel és boldog vagyok, hogy ilyen kollektív érzést kaptam... én szeretem a bajtársaimat, a fiúkat - és nevetünk az altiszteken... És jó ez a remek élet, a masírozás, a futkározás - és a háború se más... (kissé szégyenkezve). És becsületemre, én vágyom valamit tenni, nem mondom, hogy hősieset, mert ez a szó el van koptatva, de valamit, amivel használjak a zászlóaljnak - a századnak - a fiúknak - a hazának... Örülök, büszke vagyok, hogy ilyen nagy dologban vehetek részt - és ilyet bíztak rám - és ha mást nem teszek, csak egy házat védek meg, a feldúlástól és egy itthon maradt gyerek életét mentem meg, már az is elég... az is nagyon sok... Én - hiszek abban, amit csinálnom kell...

Henrik: Ne higgy semmiben sem vakon... Elfelejtetted, mire tanítottalak: - minden dolgot vizsgálj meg úgy, mintha most kerülne először a szemed elé.

Kristóf: Hagyd, Henrik, hagy őt... ha már mennie kell, boldog, ha hittel megy - ha nem lát tisztán - ne gyengítsd az önfeláldozás szent, tudatlan készségét.

Henrik: Csak az az önfeláldozás jogosult, mely az igazságon nyugszik - és neki meg kell tudnia az igazságot.

Kristóf: Nem - nem kell megtudnia... Az lesz a világ legszomorúbb embere, aki mindent lát és minden igazságot tud... Lám, te sem tudod a legnagyobbat, hogy nem érdemes az emberekért a kis ujjadat sem megmozdítani.

Henrik: És ha mindenkihez külön kell odamenni - és minden embernek külön megmagyarázni - míg el nem kopik a lábam és el nem sorvad a nyelvem, míg ott nem maradok kinyúlva az országúton, addig megyek és addig kopogtatok minden ablakon és minden lelkiismereten.

A nagypapa (bejön Vilmával): Szabad bejönni? - Há - itt a Károlyka is... Mindig akartam nálad kopogtatni, mikor valami jó hírt hallottam, de anyád azt mondta, ne zavarjalak... Most nem zavarok?... Nagyszerű jelentés van - nagy győzelem - nyolcvanezer fogoly és százhúsz ágyú - állásaink előtt temetetlen hullák.

Vilma: Hagyja nagypapa... (odasiet Henrikhez) Most már megint együtt lehetünk veled, Henrik... Befejezted a munkát? Oly boldog vagyok, hogy megint folytathatjuk a régi szép életünket - úgy mint azelőtt - ...Károly is itt van - és itt marad még... Hát nem örülsz? Szomorú vagy Henrik... Mért nem szólsz? Min gondolkozol?

Henrik (halkan): Azon, hogy milyen csönd van... (Szünet) Hiszen a nő: a föld, aki az életet adja - a fa: melyből ágak és lombok hajtanak... s ha kitépik a növényt s lehasítják az ágakat... Hisz minden percben kétszer annyian pusztulnak el, mert minden fiúval egy anya is meghal... Hát mért van csönd?... (Az ablak felé megy) Mért nincs teli az utca és a mező sikoltással?... Vagy csak én nem hallom?... (Dermedt szünet).

Az anya (bejön): Henrik - a méltóságos rektor úr van itt - (az ajtóból kifelé). Tessék bejönni (s halkan a rektorhoz szinte könyörögve). Tessék beszélni vele.

A rektor (kedves nyugodt öreg úr): Igen - igen... bocsánatot kérek, hogy így zavarom a családi kört - az én kedves barátommal szeretnék pár szót - bizalmasan.

A család kimegy, a nagypapát is kiviszik, aki közben: "Nagyon örvendek méltóságos úr - nagyon örvendek" - mondja és maradni akar. -

Az anya (Kristófhoz, halkan, kétségbeesve): A nyomdából jöttek - hogy nyomozás, vizsgálat van - detektívek.

Kristóf (halkan): Igen - igen - sietek. (Mindnyájan kimennek).

A rektor (lehúzza kesztyűit, szelíden, barátságosan): Nem teszek neked szemrehányást fiam, hogy nem kerestél fel... Nehezen vártalak pedig, mert előre örültem, hogy elfogod mondani a tapasztalataidat, az eredményeidet... Hallom, hogy nagyon felindult vagy, hát inkább én jöttem hozzád (szünet). Abba akarod hagyni, fiam, a tanítást az egyetemen?

Henrik: Igen - ezt kell tennem.

A rektor: Ahogy érzed fiam, ahogy jónak látod... természetesen semmi akadálya, hogy hosszabb szabadságot adjunk (szünet). Nincs hozzám, öreg barátodhoz, tanítódhoz - egy szavad sincs hozzám - Henrik -

Henrik: Vagy nem tudtátok mi van a világban, mi készül s akkor, mint a gyerekek, tudományt játszottunk egy házban, mialatt ránk gyújtották a tetőt, vagy tudtátok s akkor a cinkosaitokká tettetek, mert másról beszéltünk, mint amiről kellett volna.

A rektor: Hogy beszélhetsz így fiam - mi mit tehettünk volna?

Henrik: Ábécét írni az emberek számára, olvasókönyvet, hogy jöjjenek tisztába, micsoda rémségek felé vezetik őket.

A rektor: A tudománynak, Henrik, más feladata van.

Henrik (keserűen): A tudomány... Azért dolgoztunk a laboratóriumokban, azért kísérleteztünk, hogy az eredményeket elvegyék tőlünk és ölésre használják? Ki segítsen? Ki tanítson? Ki mutassa a világosságot, ki magyarázza az élet és a történelem törvényeit, mire való az egész tudomány, ha sem meglátni, sem figyelmeztetni nem tudta az embert, hogy vissza ne zuhanjon a legdurvább kő- és vaskorszakba.

A rektor: Igazad van fiam - sok igazad van - de látod, arról mi nem tehetünk, hogy oly lassan fejlődik a világ s borzasztó visszaesései vannak Még nagyon az elején vagyunk fiam, ne feledd el, hogy négyszáz év előtt még megégették azokat, akik nem az uralkodó hitet vallották - száz éve sincs, hogy eltörölték az emberkereskedést - ötven éve, hogy emancipálták a zsidókat, száz esztendeje, hogy a vasutat feltalálták, tizenöt éve, hogy a repülést... Orvostudományunk, fizikánk, kémiánk, egész új gondolkozásunk a természetről, az élet új jelenségeiről nem több mint néhány évtizedes... Az ember nehezen tapasztal és iszonyú árat fizet mindenért... Most századokért megszenved és megfizet előre, de talán ezentúl gyorsabban halad és messzebbre fog jutni.

Henrik: Én ebbe nem bírok megnyugodni... ha nem látnék - nem hallanék, nem éreznék, nem gondolkoznék - akkor talán... (fájdalmasan) ki vagyok fosztva - száraz a szám a ki nem mondott szavaktól fájást lélegzem - és nyilallik itt - hörgök a haldoklókkal - nem tudom elviselni - nem bírom (zokogva ráborul az öregre) atyám, én olyan szerencsétlen vagyok.

A rektor (meghatva, simogatja): Én is fiam - mindnyájan... Ez nem a mi világunk, Henrik - hagyd ezt - gyere vissza közénk... Ez a nemzedék elvész bűnök és tudatlanságok miatt, amit előző nemzedékek halmoztak fel - de mi a jövő számára dolgozunk. Gyere vissza Henrik, a fiúk közé, akik úgy szeretnek téged és akiket te is szeretsz. - Hogy örültek, mikor meghallották, hogy hazaérkeztél... Hozzám jöttek, megkérdezni, hogy megtartod-e a heti szemináriumodat itt a lakásodon, mint azelőtt... Azt mondtam nekik - biztosan - miért ne?... Próbálj fiam velük lenni - add ezt az estédet nekik - majd meglátod, újra a régi lesz minden... Emlékszel, hogy örültél minden eredménynek? Hogy rohantál hozzám egyszer - emlékszel, mikor a proteinek döntő szerepére rájöttél a sejtek életében - éjfélkor törtél be hozzám, felköltöttél s együtt örültünk - nevettél, táncoltál, mint egy gyermek... Nézd, itt a laboratóriumod - a könyveid - tanulj és taníts megint a munka a legnagyobb vigasztaló - s én is itt vagyok fiam, ha nehéz órád lesz - itt vagyok melletted.

Az anya (benyit): Eljöttek a fiúk - a tanítványok Bevezethetem őket?... Henrik - bejöhetnek?

A rektor (Henrikhez): Ugye, igen? A fiúk - a tanítványaid... Lásd, eljöttek hozzád... Hát hadd jöjjenek be - ugye bejöhetnek... (az anyjához) ők megtalálják egymást - és azt hiszem, asszonyom, akkor rendbe jön minden.

Az anya (sóhajtva): adja Isten. - (Kinyitja az ajtót - nyolc-tíz fiatal ember - egyetemi hallgatók - özönlik a terembe. Félszegen - nagy tisztelettel hajlanak meg a rektor és Henrik előtt.)

A rektor: Jó estét fiúk. Henrik szívesen fog veletek foglalkozni, mint azelőtt. (Henrikhez.) Isten megáldjon fiam. (Kimegy az anyával - a fiúk megint tiszteletteljesen meghajlanak - s amint kiment, szeretettel özönlik körül Henriket.)

A fiúk: Úgy örülünk tanár úr, hogy hazajött. - Úgy vártuk haza. - Hogy tetszik lenni? - Min tetszik dolgozni? - Mikor tetszik az első órát tartani? - És a szemináriumot? - Mint rendesen? - Mint a múlt évben. - Már alig vártuk, hogy eljöhessünk - (De amint látják, hogy Henrik szomorú és elgondolkozó - ők is elcsendesednek és zavartan elhallgatnak. - Szünet.)

Henrik (végre egy sóhajtással magához tér - az egyik fiúhoz): Dolgoztál Miklós?

A tanítvány (szerényen): Igen - nagyon sokat.

Henrik: S te, Elek, befejezted a szénhidrátok szintézisét?

A második tanítvány (boldogan): Igen - itt az eredmény (kis füzetet mutat) ha lesz szíves a tanár út átnézni.

Henrik: Majd átnézem - (a harmadikhoz). Tévedtünk a hőmérséklet választásában, azért nem sikerült a prozeiták kitenyésztése.

A harmadik (szerényen): Igen, tanár úr - én is rájöttem - de nem tudtam magam megoldani.

Henrik: Majd együtt megcsináljuk... S te Pista, mit fedeztél fel megint?

A negyedik (hadarva): Óriási dolgot, tanár úr - a növényi sejtek új metamorfózisát. - Korszakos eredmény (a fiúk nevetnek).

Henrik (szintén halványan elmosolyodik): mint a többi felfedezésed... No majd meglátjuk - egyszer csak mégis sikerül valami... Hol van Krüger?

Egy fiú: Bevonult.

Másik: Megsebesült.

Henrik: És Mocsáry?

Többen (halkan, megilletődve): Elesett... (Szünet.)

Henrik (körülnéz, mintha a még hiányzókat keresné): És... (nem akar - nem mer tovább kérdezősködni. Szünet.)

A jó tanuló (halkan): A Biochemische Zeitschrift új száma csak a tanár úr könyvével foglalkozik - tetszett már olvasni?

Henrik (nemet int).

Többen: Óriási cikket ír róla! Roppant dicséri! Egymás kezéből kapkodtuk! Borzasztó öröm volt az Egyetemen! Nagyon büszkék boltunk. (Ezt megint nagy lelkesedéssel mondták s aztán hirtelen megint zavart hallgatás.)

A jó tanuló: Igazán lázasan vártuk a tanár úr hazajövetelét - és boldogok vagyunk, hogy először mi fogjuk hallani a kutatásai és kísérletei eredményét - és nagyon nagyon örülünk annak, hogy majd a tanár úr elbeszéli az egész érdekes expedíciót - az őserdőben - és büszkék voltunk, mert biztosan tudjuk, hogy Plimmer, Neuberg és Salaskin társaságában is a tanár úr megfigyelései voltak a legérdekesebbek.

Egy fiú (nem tudja türtőztetni a kíváncsiságát): Jaques Loeb is ott volt? Milyen ember?

Henrik: Pedig elhatároztam, hogy nem tartok több előadást.

A fiúk (most körülözönlik): Nem lehet! Azt nem engedjük! Ne tessék azt tenni! Ne tessék elhagyni bennünket!

A jó tanítvány: Most van a legnagyobb szükségünk a tanár úrra! Nem úgy jövünk ide, mint a tanárhoz, hanem mint a mesterünkhöz, a legjobb, legigazibb barátunkhoz és a tanár úrnak nem szabad azt megtenni, hogy elhagyjon bennünket és ne tartsa meg az előadásait.

A fiúk: Kérjük, könyörgünk, tessék velünk maradni és tanítani, vezetni, segíteni minket... Tessék elmondani az expedíciót - és az eredményeket. - Tessék tanítani, magyarázni mint eddig. Kérjük - könyörgünk...

Henrik: Ha tudnék - ha tudnám... (kis szünet után). A geológiai és biológiai expedíció az ausztráliai őserdőben, a Jaluit és Guam vidéken (feszült, nagy csönd támad, a tanítványok előrehajolva figyelnek) biztató eredménnyel kezdődött. Az irányelv, amit Abderhalden tűzött ki, az volt, hogy az őshumuszban, a végtelen gazdag vegetációban - ahol a fajok teljes tisztaságukban maradtak meg, pontosan megállapítsuk a növények evolúcióját - megkeressük azokat a specieseket, melyek átmenetet alkotnak a legfejlettebb növényfajtától a legkezdetlegesebb állati szervezetekhez. Azt a nagy kapcsolatot akartuk felderíteni, mely az egy helyhez kötött növényzet - a mozgó élőlények - és a szervetlen világ közt fennáll. Így találtuk meg a mimóza pudika egy különös fajtáját a mimóza pudika... (elakad)... mely szümbiozisban él egy rovarral... ölik az embereket!... (folytatni akarja) Kémiai analízis... új összefüggéseket... gyilkolni hajtják!

(Megint belekezd) a mikroszkopikus vizsgálat - a mikroszkóp (nem bírja tovább) - törjétek össze - dobjátok el a könyveket!... (nagy fájdalommal) azt... vizsgáljátok... azt tanuljátok,... ami a világban van... amit az emberekkel csinálnak... nézzétek - nézzétek - sírjatok - segítsetek.

Erre gondoljatok - ez ellen lázadjatok - ez ellen... Hagyjatok mindent abba - s gyertek - segítsünk... Rakjatok tüzet itt belül, míg zakatol a szív, mint egy katlanban s elindít - forrósággal - (szívére szorított kézzel) dobogással... dobog... nem halljátok? (És szinte magánkívül azt hiszi, a szíve dobog ilyen hangosan, pedig már előbb, kint az utcán tompa dobpergés hangzott és a kövezethez ütődő lábak fáradt, egyhangú toppanása, amint egy menetszázad elvonul az ablak előtt. Henrik kitágult szemekkel hallgatódzik s aztán ingadozva az ablakhoz lép.)

A tanítványok (halkan, megriadtan): Tanár úr - tanár úr!

Henrik (az ablaknál, csendesen, forró részvéttel): Mit akarnak tőlük? Hova hajtják őket?... Szegények... Nem elég szerencsétlenek?... Nincs elég baj, betegség, nyomor a világon?... Oly sokat kellene... tenni. hogy egy kicsit szebb - naposabb legyen az élet... s kihajtják őket - a fészkeikből - a gyerekeik - az asszonyaik mellől - hogy gyilkolja - egyik nyomorul - szegény a másikat.

(A baloldali szobában hangos beszéd zaja.)

A rendőrbiztos (két detektívvel belépett a baloldali ajtón - s hátraszól az aggódó családtagokhoz): Ez a rendelet - házkutatást kell tartanunk!

A tanítványok (megmozdulnak Henrik felé - aggodalmasan): Tanár úr.

A rendőrbiztos: Miféle gyülekezet ez itt?

Henrik (nem hall és nem lát már semmit, az ablaknál): Hova mentek! Emberek! Emberek! Megálljatok! (Öklével becsapja az ablaktáblát, mely csörömpölve törik össze - magánkívül.) Megálljatok! Ne menjetek! Az az ellenség, aki küld benneteket! Aki ellen mentek - az ember - mint ti! Fogjatok vele kezet! Ezekkel végezzetek itthon! A vadállatokkal! A gyilkosokkal!

A rendőrbiztos: Ezennel letartóztatom! (Int a detektíveknek, akik Henrik felé mennek. A fiúkhoz, akik riadtan Henrik védelmére mennek) Ne mozduljanak! (Lent a dobok e pillanatban erősödnek.)

Függöny.

Montreux, 1917 március

 

[+] A darab a háború első évében játszik. Valvert Henrik fiatal természettudós egy nemzetközi tudományos expedícióból érkezett haza, midőn már javában folyt a háború. Ez alatt kollegája Balázs, helyettesítette az egyetemen. Kristóf, aki a felvonásban előfordul, újságíró.