Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám · / · Babits Mihály: Mythologia

Babits Mihály: Mythologia
V.

Herakles éber szimata az erdőt figyelte. Vak, holdtalan éjjel volt. A rengeteg sűrűje egyetlen, fölbonthatatlan tömeget mutatott s kevésbé gyakorlott szem aligha vette volna észre, hogy a sötétségnek magva van. Herakles azonban nagy, idomtalan alakokat látott ólálkodni a lombok mögött. Óriási állatoknak látszottak, de az éles hallású vadász fölismert zörejükben valami emberit: a szándékosságban ahogy kerülni akartak minden zajt s az ügyetlenségben, amint nagy testük mégis meg-megreccsentette a lombokat és minden reccsenés után ijedt csönd következett. A fejüket szokatlan magasságban tartották és a törzsük furcsán egyenes volt. Herakles lassanként rájött: kentaurok voltak. Halkan figyelmeztette a magába feledkezett Pholust. Pholus megtorpant, kétszer-háromszor elcsuklott a térde, míg fel tudott emelkedni furcsa helyzetéből. Tigrisszeme a sötétbe kémlelt és arca felragyogott:

- Nessus! - kiáltott - Nessus! Khiron! - Hiszen ezek Nessus és Khiron, jó cimborák. - Jertek cimborák, Pholus nektek is őriz bort. Pholusnak sok bora van! Sok-sok bora van és akár a földet is megitathatja! De nem ad a többi gőgös kentaurnak: hanem csak nektek, mert megéreztétek a szagát, hahaha! Jertek, jertek, itt van már Herakles, aki az Emberek nemzetségéből származik, de olyan erős, akár a kentaurok. Jertek, mert úgy víg a mulatság, hogyha többen vannak! Nessust szeretem, mert ravasz mint a kígyó és Khiront is szeretem, mert ért a zenéhez és régi történeteket tud mesélni.

A kentaurok körbe gyülekeztek a hordó körül. Mások is jöttek, öt-hat kentaur. köztük egy kölyök is, egy kentaur-csikó, világospej szőrrel és furcsa, idétlen hangú. A kentaurok körülállták a hordót, mint a lovak a jászolt az istállóban. Herakles, középen állva, felkapta a súlyos hordót és a kentaurok szája-színéig emelte. A szörnyetegek egyszerre ittak, belehabzsolva, szürcsölve, belemártogatva fél arcukat és nagy bajszaikat. Az ital gyorsan leapadt, végre már csak egyenként ihattak. Ekkor sorba adták az öblös faedényt és egymás kezéből rángatták ki, míg mindannyi szemben mámor nem csillogott.

- Igyál te is ember! - kiáltott Pholus, beütve egy új hordónak tetejét.

Herakles könnyedén emelte ajkához mint egy óriás poharat. A kentaurok elismerően morogtak, mindjárt kedvükbe fogadták Heraklest. Pholus azalatt tovább osztotta a borokat. A kölyök-kentaur egy tömlőt ügyetlenségében kihasított és a nedű szétfolyott a földön. A gazda dühösen támadt rá:

- Te bugyuta! - üvöltött - nem kapsz többet! és féltékenyen állt a barlang elé, hogy a többiek ki ne lessék a rejtekhely titkát. De mind részegek voltak már, Belus nagy zajjal megcsuklott patáin és lenyújtózott a földre, a többiek izgatottan toporzékoltak patkótlan lábaikkal, szerették volna követni a példát, de tudták, milyen nehéz föltápászkodni a heverő kentaurnak.

Khiron büszkén mutogatta patkóit, melyekért messze kalandozott, az emberlakta falu kovácsáig. Ő volt az a kentaurok közül, aki legtöbbet érintkezett az emberekkel, sokszor elfogta az emberek fiait magányos útjaikon, zenélni tanította őket, vagy elmesélte nekik az istenek történeteit s a titánok harcait. Bölcs volt ő és ismerte a természetnek titkos hangjait, ismerte a kövek életét és tudott beszélni a goromba felhőkkel. A kentaurok muzsikát követeltek tőle. Khironnak furcsa, hétcsövű sípja volt és dörmögő, rívó, hízelkedő és nyöszörgő hangokat tudott kiadni belőle. Herakles kábulva hallgatta a különös zenét, mely sírt mint egy párzó állat és hörgött mint egy haldokló. Szédült és a bor íze összefolyt benne a zene hangjával. A részeg kentaurok duhaj mozdulatokkal verték a vad taktust. Az egyik a kihasadt tömlőből feszített dobot az üres hordóra. A Herakles bunkójából dobverőt csináltak. A kölyök-kentaur tátott szájjal figyelt. Az erdő kísérni látszott az erdei kórust. Az éji állatok igézve csődültek a muzsikusok köré. A baglyok huhogtak. Pholus újra kezdte a duhaj éneket. A síp gajdolt, dödögött, nyihorászott. Különös madárhangok feleltek a nagy sötétségből. Egy iszonyú vonítás hallatszott. Herakles tüzet akart gyújtani, hogy megijessze a vadakat. A kentaurok bámulva nézték amint a rőzsét kereste. Khiron is levette szájáról a sípot. Herakles figyelmeztette a veszélyes sötétre: de Khiron megnyugtatta:

- A kentaurok a hegyek barlangjaiban születnek - mondta - mint a folyók és források, és otthon érzik magukat a természet sötétjeiben. Ha a kentaur-anya óráját érzi közeledni, a föld titkos rejtekeibe húzódik terhével s ott szüli és neveli magzatát, a mély ívek alatt. Rokonok leszünk így a földdel és mindennel amit a föld terem, és nem félünk a vadaktól. A kentaurok Ixion unokái, aki a Föld gyermeke volt és a vágtató felhőkkel szerelmeskedett. Erősek vagyunk mint a barlangi oroszlán, gyorsabbak a vad paripánál s bölcsebbek mint az ember.

- Igyál, ó Ember! - kiáltott rá Pholus s már kapta a hordót. S újra felsírt a síp. A kentaurok azonban lakomához láttak az egyik megfogott egy csaholó sakált, amelyet a zene nagyon is közelre csábított. Csak úgy a karjával megkapta, csodálatos ösztönnel, mely egész fantasztikus volt az ügyetlen testben. A kentaurok marokkal széttépték a csúnya fenevadat. Nyersen falták a véres sakálhúst. A piros lé bajuszukról csorgott és lefolyt könyökükön. Bort ittak rá, vedeltek, új meg új hordók kerültek elő a rejtekből. A vacsora eszükbe juttatta a Lagzit, ahonnan a bort elrabolták.

- Mesélje el Khiron! - kiáltott a kölyök-kentaur.

És Khiron belefogott a történetbe. De már nem hallgathatták türelemmel, belekapkodtak a szavába, röhögve emlegették a lapithák neveit, Pirithoust és Hippodamiát a menyasszonyt, a frissen lett királynét, akinek testét halálra szerették... Ujhajj! az volt a dáridó! A kentaurok dicsérték az ember borát és lányait. Ekkor rájöttek, hogy nem teljes a mulatság.

- Lány kőne! - visított Nessus. Egy-kettő, senki se tudta, honnan, került leány is. Mintha a földből nőttek volna ki, szemérmetlenül állottak a kentaurok elé, sejteni sem lehetett, emberlakta faluk lányai-e, vagy az erdők vad teremtményei. Furcsa mozdulatokkal tapogatták a kentaurokat, édes szemekkel bámulták lótestüket. Khiron újra kezdte a sípolást. Buja pöffenésekkel bugyogott ki a hang a nádcsövekből. "Bölcsebbek mint az ember" - gondolta Herakles. A kölyök-kentaur vad ugrálásokat vitt véghez, lába meg-megcsusszant a sziklás talajon, toporzékoló, trappos táncba kezdett. A nők is táncoltak. Bősz ütemben sivított a síphang. Az egyik nő Herakleshez simult puha és meleg combjaival. Heraklest elöntötte a vér, mámoros feje egy pillanatig Hylasra emlékezett, habozott, megölje-e vagy megölelje az asszonyt, Végre ledöntötte a földre. - Tam, tam - dongott a dob a hordó fenekén. - Tram, tram - trappoltak a táncoló paták. Pholus kurjantott. A nő hangosan lihegett Herakles alatt. - "Ez, ez, csak ez van!" - gondolta Herakles. - Egy kentaur habzó borral öntözte a lányokat. Nagy kacagások hallatszottak. Az erdőből sötét és féltékeny szemekkel kémlelt egy nősténykentaur. Vágyódva nyújtotta hosszú karjait, egész ember- és lótestét. A kentaurok az emberlányokat szerették! A kentaurhímek az emberlányokkal mulattak! Észre sem vették a kentaurasszonyt. Nagy, szőrös markaikkal fogdosták az emberlányok dadogó formáit. És a lányok hancúrozva csimpaszkodtak az ormótlan testekbe. Az egyik Khironnak a hátára mászott. A kölyök-kentaur magasra fölágaskodott hátulsó lábain és fölkapott egy lányt. Az ocsúdó Herakles bámulva nézte iszonyú barátait. Lelkében szörnyű káosz kavargott. A bor sárga gőze elfátyolozta a világot előtte. A szörnyetegek véres mulatsága, a lányok testei, a kentaurasszony, az erdőség rengeteg zúgása, éjjeli madarak és messze állathangok, az ázott, szeszes szag, sima combok, vad visítások és kéjes lihegések, egyetlen szétválaszthatatlan tömegként főtt és erjedt az agyában. És minden, minden, egész világa, egész valója belecsomósodott ebbe a rengeteg kéj- és mámor- és émelygés-csomóba: és ami azonkívül volt, emlékek, múltak, bánatok, messzeségek, mintha eltűntek, testetlen álommá foszlottak volna mind... csak a test maradt, az óriás teste, rengeteg érzéseivel, látományaival, kéjeivel, mámoraival és szédüléseivel Hylas? Hol voltak már azok a napok, amelyeket Hylassal töltött? rettenetesen hátrasiklottak az idők végtelen mélyeibe, mintha csak ezer esztendővel ezelőtt lettek volna, mintha igazak sem lettek volna soha. Hylas fiatal testét is - villant meg hirtelen agyában - micsoda mámorba, micsoda kéjbe, micsoda szédülésbe fonhatták be azóta a Nimfák?! Mit ér egymásba fogózni? és mit ér a múltba kapaszkodni? mikor a jelen időnek istene muzsikál a testünkön mint egy hegedűn! "Bölcsebbek mint az ember" - gondolta Herakles a kentaurokról és nézte a hatalmas lényeket, melyek mindig engedelmesen olvadtak a jelenvalók és játékba, úgy érzete, hogy egyek a földdel, a fákkal, a sziklával, a hegyek erejével mely a bort adja, s a sötét Természet kéje elevenedett meg tagjaikban.

- Bölcsebbek mint az ember! - Hajrá! és Herakles belevetette magát az ő mámorukba. Vértócsákon botlott, asszonyokon hentergett, duhajkodott a szörnyetegekkel, borral öntözködött. És olyan volt az orgia tere mint egy vad csatatér. A kentaurok elszórtan hevertek, nem törődtek már semmivel, széles combjaik alá gyűrtek egy-egy asszonyt. Hüjj, hüjj, és akkor feljött a holdvilág! Hüjj, hüjj, iszonyú rivalgások köszöntötték. És egyszerre megzendült az erdő. Itt is, ott is, körben mindenfelé, iszonyú ismeretlen kentaurok vágtattak, dobogtak fenyegetőn a barlang felé. Mintha a holdfény teremtette volna őket, egyszerre villantak ki a sötétségből, óriás alakok, egyszerre dobbant föl a patáik zaja, egyszerre törtek meg, egyszerre reccsentek a nagy ágak és törzsek karjaik erejétől. az orruk szimatolt, jöttek a borszagra. Vad csatakiáltás reszkettette meg a lombokat. Herakles izmai egyszerre megfeszültek, idegei megébredtek. Hüjj, hüjj, mi lesz itt? Körötte kétségbeesetten erőlködtek talpra ugrani a mámoros szörnyetegek. Bölcsebbek mint az ember? A kő kicsúszott a patáik alól, csuklóban, térdben megroggyant a lábuk, szikrákat vert széjjel, rugdosta a földet, a heverő lányokat. Bokrosan ficánkoltak az ormótlan testek. a lányok rémülten szedelőzködtek föl, sikoltva menekültek a barlangba. Rettenetes sziklát tépett föl két karral a haragvó Pholus, és vakon dobta a hívatlan vendégek felé. Egy nagy fa tört ketté a sziklától, ágak reccsentek, szétfreccsent a föld amerre leesett. A támadók kissé meghökkentek. Ekkor várat csináltak a mulatók. Hirtelen kijózanodva kapkodták a nagy köveket, hogy egymásra rakják. Az ostromlók lassan közeledtek, mert nekik nem volt védőbástyájuk. Pholus új köveket hányt. Az egyik kettétörte egy nagy kentaur derekát. Iszonyú volt látni amint leesett holtan a hold matt fényében. A hold várt, nézte a harcot, nyugodtan, mint az uralkodó. Fehérbundás fiatal felhők siettek föl mellé testőrökül.

Kezdődött végre az ostrom. A támadók minden oldalról egyszerre tódultak a kővár ellen: mintha az egész erdő harcra mozdult volna. Az előny azonban a védők részén volt, mert az ostromlóknak nem voltak övek a kezük ügyében, hogy messziről hajíthattak volna. A várból pedig egész kőzápor zúdult már reájuk. Hideg ijedtség ömlött a mámorra, tépték, fosztották a sziklát a barlang faláról. Nagy erővel, de ügyetlenül dobtak, s a kő hol közelebb esett a célnál, hol nagyon is messze, és csak az erdőt törte és a földet.

Herakles azonban a tegezét kereste. Nyilat választott ki, kicsinyt, de mérgezett hegyűt, és kiállt a rögtönzött bástya mögé, kifeszítve ívét. Alig vették észre az iszonyú rivalgások között. A támadók már oly közelre jöttek, hogy szavukat érteni lehetett, s ekkor megkezdődött a szócsata, dörgő, rikácsoló, kurjantó állatemberi hangoknak csatája, melyek felverték az egész erdőt és halálra ijesztették a szegény madarakat. Közben egy-egy elvetett szikla rettenetes puffanása hallatszott a földön, tört fák jajgatása, s a szünetekben a lányok borzadt szepegése a barlangból. Herakles lassan célzott, a hús megpendült s a vessző elsurrant. Egy szörnyeteg holtan bukott föl, akit a kisded vessző ért. Pholus és társai mérhetetlen álmélkodással bámultak. Herakles újra és újra célzott. A mérges nyíl minden lövése halál volt. A támadók soraiban nagy zavar állott be. Dühös és halálos sivítások zengettek. A nagy lótestek megtorpantak, hátrahúzódtak, menhelyet kerestek. De nem hagyták abba az ostromot. Óriás fatörzseket hajtottak egymásra, földsáncokat hánytak. Úgy látszott, kiéheztetésre ítélték a barlangban szorultakat. Néhányan messzebb kerültek, a szikla másik oldalához és köveket hoztak onnan. Nemsokára a vár mögé is potyogtak a kövek, beljebb kellett húzódni a borgőzös barlangba. Keserű józanság szállta meg az ittas szörnyeket, toporzékoltak mind megvadult lovak, rugdalták a sikoltó lányokat, de azért a bort nem adták ki: védték állati makacssággal, csökönyösen.

A hold ismét elbújt, nem lehetett látni, nem volt érdemes a nyilat pazarolni. Elcsöndesült az éj, csak egy-egy puffanás hallatszott, egy-egy sikoltás, egy-egy iszonyú rikoltás. A támadók célja a kőbástya volt, egyikük el is találta egy nagy tömeg sziklával, nagy földrengető omlás zaja hallott akkor. Azután megint csönd, az erdő lihegett köröskörül, nagy sáskák zenéltek.

Egész éjjel tartott az ostrom. A sötétben nem is lehetett sejteni, kik haltak meg és kik sebesültek. Reggel, amint szürkülni kezdett, Herakles kiállt az íjjal a bástyához. Tépett fátyol fedte a hegyeket, itt-ott csillant ki az erdő, mintha lassan nyitogatná a szemeit és félne a gyűlölt nappaltól. Álmosan pillogatott a világ. Az ég tejszínű volt, piszkos felhőkkel és nagy, komoly csókák kerengtek benne kimért ívekben. Hűvös volt, valami fázó borzongás ült mindenen, a nimfák a ködök alá búttak. Egy nagy fenyő a közelben kínosan terpesztette szét egyenes ágait, mint egy megfeszített. Az ellenség lappangott és nem lehetett tudni, abbahagyta-e az ostromot? Kimondhatatlan üresség lengett az egész vidéken. Herakles szájában rossz íz volt, a szemei égtek. Hátrafordult. A kentaurok nyugtalanul trappoltak a barlang elkerített udvarában s beljebb, a lecsüngő szikla alatt, aludtak a nők, mezítelen, didergő bőrrel, csúnyán szétvetett tagokkal, és panaszosan nyögtek álmaikban. A földet bor- és vértócsák sározták. A kentaurkölyök a barlang sarkában iszonyú zajjal öklendezett. Herakles bosszúsan nézte vad társait - "állatok", gondolta. És iszonyú elégedetlen volt önmagával, hogy köztük van. (Hajnalistennő emelte szigorú lámpáját.) Kezei az íjat szorongatták, s az emberi szerszám érintése egyszerre megtöltötte minden tudattal és minden szégyennel. Az eltékozolt idő, az elvégzetlen munka, a régi bűn, melyet még meg nem engesztelt, néztek rá mindenhonnan a szürkülő reggel szemrehányásából. Kimondhatatlan üresség lengett az egész vidéken - itt-ott, a fák között foszlott el Hylas sápadt képe...

Nem volt ideje sokáig tűnődni. Egy ellenséges kentaur bukkant ki egy vastag fatörzs mögül. Önkénytelen éberséggel emelte rá íját. A hatalmas alak iszonyú nyögéssel esett le. Pholus és társai - akiket az éj baljóslatú csöndje zavartakká és tanácstalanokká tett - diadalmasan rivalltak föl mint a megszabadultak. Huj, huj! megint kezdődik a csata! Itt már újra elemükben voltak. És körülállották Heraklest, a csodálatos lényt, aki egy kis vesszővel ölni tud. Levették a tegezt vállairól, kíváncsian tapogatták a nyilakat. A hős nyugodtan nézte, mint a felnőtt a gyermekeket. De Pholus egyszerre fölordított. Megsértette a kezét egy nyíllal és rettenetes fájdalmat érzett. Iszonyúan marta a kegyetlen méreg, amellyel Herakles a nyíl hegyét megedzette. Karja néhány perc alatt kékesen megdagadt, egész testén vad reszketések futottak át, tombolt és rugdalt fájdalmában. Kiáltásai felverték az erdőt, és a fák mögül gyanús mozgolódások hallatszottak.

Nessus és a többiek fokozódó izgalommal nézték szenvedő társuk vonaglását. Valami különös, szinte testi kapcsolat látszott lenni a természet e furcsa teremtményei közt, minden érzés egyszerre futott végig rajtuk, mint egy ménes fölkavaródik egyetlen csikó ijedelmén. Állati ösztönnel érezték egymás fájdalmait. Dühük Herakles ellen fordult most s izgatott hadonászással vették körül az Ember fiát, akinek fegyvere oly rettenetesen megsebezte társukat. Nem tudták elképzelni, hogyan okozhat ily kis vesszőcske oly iszonyú fájdalmakat.

- Sárkányvér van rajta, sárkányvér! - kiáltották. Herakles ügyessége és okossága megrémítette és dühbe hozta őket. Gyanakodva, eltorzult arcokkal, tagolatlan kiáltásokkal tolongtak az Ember felé, mégis bizonyos távolból és folyton a kezére vigyázva, amelyben a nyíl volt. Herakles félelem nélkül, de valami belső undorral érezte közeledni a Nessus kidülledt szemeit, melyekbe véres nyomokat hagyott az éj bujasága. Elhatározott fenyegetéssel emelte fel az íjat: aki közel jön azt lelövi. A kentaurok vad félelemmel vonultak el tőle.

Ekkor Nessus ravasz iramodással átugratott a kőbástyán, ott ahol ellenség dobta szikla megtörte. Egyszerre csak kint állt, a szabad erdőben.

- Hejj, társak! - kiáltott az ellenség felé. - Nessus ád nektek bort! Nessus minden borát odaadja! Jertek az Ember ellen! Ő a kentaurok ellensége! Kis kínzóvesszőkkel öl bennünket agyon. Jertek, rugdaljuk őt halálra, tépjük szét! Jertek, jertek!

- Jertek, jertek! - verte vissza-vissza a barlang nagy torka, kiáltoztak Belus és Khiron is. - Consus, Ascalaphus, Chilo, Bergion! Jertek mindannyian! Fornax, Thioneus, Titan!

Az erdők utánuk ordították a vad neveket. És ekkor egyszerre megtörtént a támadás. Minden fatörzs megmozdult, innen is, onnan is szörnyetegek bújtak elő, de nem segítségre, hanem hajrá! neki! és minden oldalon egyszerre. Herakles megrezzenve nézte az iszonyú harcot. Mi történt? Az idegen kentaurok ahelyett, hogy az Ember ellen mentek volna, felhasználták az alkalmat, hogy elbánjanak társaikkal, akik elrejtették előlük a zsákmányt. És megszabadulva a nyilak veszedelmétől, rettenetes támadásra szálltak. Összefogóztak az óriás testek, a karok egymásba fonódtak, mintha sohasem akarnák egymást elereszteni, a fehér fogak a fekete vállakba haraptak, téptek a körmök, a hátsó lábak toporzékolva hátraágaskodtak. Ledöntötték egymást a földre, rugdalták egymás szügyét, kemény csontok puha szőrös húsokba vágódtak, összegomolyodtak egy tömeggé, iszonyatosan vergődtek a rengeteg testek, mint a fölfordított bogarak. Nemsokára egyetlen alaktalan gomolyba kavargott a barlang és erdő közt, amelyből patás vékony lábak ficánkoltak, lobogó farkak és hajak, véres fejek és karok nyúltak ki. Felismerhetetlenül, megkülönböztethetetlenül heveredtek az ember- és lótagok. A csontos paták csattogása, kurjantások, jajok betöltötték a völgyet. A meztelen nők felriadva a kőhalomra másztak s úgy nézték a harcot. A nap véres csíkban tűnt föl két felhő mögött és vérszínt öntött a fák csúcsaira.

Herakles még egy pillantást vetett a fantasztikus tömkelegre. "Bölcsebbek, mint az ember" - gondolta magában. A végső bölcsesség forrott ki előtte! A harc bezsúfolta már az egész tisztást, kiáradt az erdőbe, fölcsapott a magas levegőbe. A madarak kétségbeesetten visongtak, a fák összeverődtek a viadal szelében, ijedt és megvadult állatok rohantak ki a sűrűből. És más állatok meg berohantak a harcba! Nagy véres állatok, csíkos, foltos lények, apró szörnyetegek, gorgók és khimérák. A kentaurok szügyébe haraptak, nyakukba csimpaszkodtak, összefogóztak egy testté a nagy gomolyaggal. És még a bogarak is harcolni szálltak, iszonyú felhőkben, a párolgó sebek, a kifordult bendők gőze fölött. És a nap is harcolni szállott, vérvörös pajzzsal! Minden harcolt már, a Természet harcolt, az istenek harcoltak. A vigyorgó Pán a hegy tetején ült, és irtózatos síppal nógatta a harcot.

Csak Herakles maga nem állt be a harcba. Mert ő ember volt: neki semmi köze sem volt az egészhez. Neki más harcai voltak, őrá cél és munka várt. Ő kiszakadt már az iszonyú sodorból: neki külön útja volt. S szívét leírhatatlan büszkeség szállta meg. Kinyújtóztatta hatalmas izmait: friss volt, az álmatlanságot már nem is érezte. Aztán megfordult, íját a vállára vette, tegezét hátára, és elindult útjára. Phőbus kibontottas már lángoló hajzatát, s a dicső sugarak elágaztak a keleti égen, szélesen, mint egy óriás keréknek küllői. Herakles ment folytatni munkáit, ment keresni a Vadkan csapását. A küzdő kentaurok zaja lassan ellankult mögötte. A ködök ritkultak, a fákon felzengett a madarak hangos ujjongása, ezer csattogó, fütyülő, hetyke, csicsergő hang. A távolokban föltűnt még Hylas halvány képe, de az az erdőé volt, és Herakles egyedül volt, egyedül az egész erdő ellen!

Ment az erdő ellen!

A lombokon, a földön már a reggel arany foltjai ragyogtak. Minden élt, nevetett. Herakles azonban éberen, vigyázva ment a derű között: ismerte már a derűt. Ki olyan erős, hogy titkos hatalmak tőrbe ne csalhatnák?