Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám · / · Babits Mihály: Mythologia

Babits Mihály: Mythologia
II.

Egy helyen a Kan nyoma váratlanul kiszélesedett, az erdő szerte meg volt törve néhány lépésnyi kis kerületben s a föld zúzva és taposva, mintha a vad ott táncra kerekedett volna. Herakles rögtön észrevette azt, ami a különös tüneményt megmagyarázhatta: a törés legszélén, félig beárnyékolva a lomboktól, egy fehér test feküdt.

Herakles lassan közeledett. Egy fiatalember hevert ott élettelen, jóformán meztelen, ruhája rongyokban letépve tagjairól. Combján és vállán meg volt sebesítve.

Herakles rögtön látta a vér színéről és abból, ahogy feküdt, hogy a fiú még él. S amint fölébe hajolt, egyszerre meleg szánalom futotta el szívét. A sebesül szinte gyermek volt még. Finom, tejes-rózsás arca egészen megsápadt, pelyhedző álla fölött vértelen ajak vont keskeny vonalat, hosszú selymes fürtjei összetapadtak a sártól és vértől.

Heraklest éppoly hirtelen és megokolatlan erővel ragadta meg olykor a részvét és a szeretet, mint a dührohamok. Alapjában csupa jó szív volt ez az óriás és ösztönös rokonérzéssel a gyengék és szelídek iránt. Fölkapta a sebesült fiút és a forráshoz vitte. Könnyű volt neki, mint a pehely. Úgy vitte, mint egy beteg gyermeket, karjának ágyában és furcsa gyengédséget érzett a finom, sima bőr érintésére.

Óvatosan letette a fiút és kimosta sebeit. Nézte kissé szögletes fiús vállát és behunyt szemeit. A saját fiára gondolt, akit megölt. (Az is ilyenné nőtt volna azóta.)

Egyszerre a fiú is fölnyitotta szemét és visszanézte őt. Úgy nézte mint az ébredő gyermek, aki nem tudja még, hogy nem álmodik-e? Végre megszólalt. Kedves és bizalmas szóval kért innivaló vizet és aztán mesélni kezdte a történetét. Elfogulatlanul, kissé még gyenge hangon, de barátságosan és bátran csevegett. Heraklas nem volt hozzászokva ehhez a gyermeki bizalmassághoz. Őtőle mindenki félt, vele csak tisztelettel és elfogódva beszéltek. Míg otthona volt is: az egész háznépe reszketett előtte. Ennek a fiúnak azonban nem imponált sem a rettenetes izomzat, sem az oroszlánbőr, sem a nehéz bunkó.

- Ki vagy - kérdezte tőle - ó idegen, aki lemostad rólam a vért és megmentetted életemet? Apám bizonnyal nagy jutalmat fog neked adni, mert az egész vidék királya ő. Ott lakunk a hegyek aljában és én eltévedtem az erdőn vadászva. Most már jól vagyok egészen. Egy irtózatos szörnyeteg támadott meg és majdnem elvette életemet. Sötétséget borított rám egy isten. Mily boldog vagy te, ó idegen, hogy izmaid megvédnek a támadásoktól és elijesztik az ellenséget.

És gyermekes érdeklődéssel nyúlt föl fekvőhelyén megtapogatni a Herakles duzzadó karjait:

- Nagy király lehetsz, ó idegen! Boldogok az erősek - ismételte mély meggyőződéssel.

Herakles szinte megigézve hallgatta. A fiú beszéde könnyű volt és finom, csevegő mint egy lányé és mégis volt benne valami rokonszenvesen férfias.

- Mi a neved, ó ifjú és hányszor láttál friss lombot az erdőn? - kérdezte Herakles.

- A nevem Hylas - felelte az ifjú - s anyám azt mondja, hogy tizennyolc tavaszt értem meg. De én azt hiszem, hogy sokkal öregebb vagyok már.

Próbálgatta megsérült karját és combja hajlását, hogy már forognak-e? De még nem tudott felállni: vissza kellett hevernie a pázsitra. Herakles tanyát keresett ahol az éjjelre bizton lehessenek. Nem messze, csupasz szirtek közt, egy barlangot talált, amit el lehetett torlaszolni: oda vitte a fiút. Hylasnek tetszett ez: hogy egyszer csak fölkapják mint valami könnyű kis állatot: lihegett és kacagott az óriás karjaiban. Herakles vadat ejtett és tüzet csiholt a kőből. A tűz nemsokára magasan lobogott, s Herakles nagy húsdarabokat tartott föléje. Este volt már. A hús szagára és a világosságra előjöttek az állatok az erdőből: itt is, ott is különös égő szemek bukkantak ki a sötét lombokból. De nem mertek közelebb jönni amint a szokatlan lobogó fényt látták: mintegy megigézve álltak meg a tisztás szélein. Csak a lepkék és bogarak szárnyas serege kerengett zúgó vergődéssel a láng körül: sercegve kapott el olykor egy-egy szárnyat a tüzes nyelv. Nagy vörös füstgomoly szállt fel a homályba. Herakles apró falatokat nyújtott a fiúnak, és maga is úgy falatozott mint egy isten. Hylas folyton csevegett. Elmondta ifjúságának történetét, első vadászatait, beszélt apja gazdagságáról, nyájairól, melyeket annyit őrzött kis suhanc korában, a legelős lejtőkön. Egészen elérzékenyült egy-egy pillanatra, amint eltévedésére gondolt, és arra, hogy ki tudja, megtalálja-e még apja házát? - de a következő pillanatban már megint nevetett, elfeledkezve mindenről, mintha öröktől fogva Herakles mellett vadászgatott volna. Teljesen otthon volt az óriás tanyáján. S Heraklest csodálatos nyugalom és kielégítettség érzése szállta meg, amint mellette ülve hallgatta. Rég idők óta először érezte jól magát cél, törtetés és küzdelem nélkül is. S először érezte, hogy nincs egyedül. Sohasem volt még ember akivel így beszélhetett volna: még a saját felesége is mindig csak reszketve mert elébe kerülni. Ez a fiú nem félt tőle egy cseppet sem. S Herakles mérhetetlen gyengédséggel kezdte nézegetni halvány gyermekarcát, okos szemeit, melyek villogtak az éjben, mint egy fiatal vadnak szemei, s sebzett vállát, melyben volt valami ügyetlenül bájos, amint porcikánként remegni látszott a tűz meleg és piros gőze mögött. Meleg barátság ébredezett benne, oly érzés, melyet mindeddig nem ismert, mert mérhetetlenül maga alatt valóknak ítélte az embereket. Barátsága éppoly hirtelen, erős és ösztönös volt, mint dühe szokott lenni. S amint öntudatlan, de nyügző igézetként megérezte a fiú szépségét, öröm volt elgondolnia, hogy Hylas is talán az istenektől származik mint maga, és mindketten fölötte állanak e hitvány földi fajnak. Mert, hogy lehet másként, hogy a fiú nem félt tőle?

Hylas azonban lassanként lehunyta szemeit, és erőt vett rajta a gyengeség. Herakles sokáig hallgatta egyenletes, alvó lélegzését. Aztán torlaszt csinált a vadállatok ellen, elszórta a tüzet és maga is lepihent. Nagy csillagok ragyogtak az égen, valami különös vonítás hangzott az erdőből, a szétszórt tűz még sokáig zizergett a földön.