Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 23. szám

Kürti Pál: A búcsú

Az öreg asszony jó erősen hátbavágta a fiát, aki a tulipántos láda hegyibe dobott dunnán hortyogott.

- Ébredj már, mafla!

Lúgtól kimart kezével még megrázogatta az alvó otromba testét, aztán, hogy végre pislogni látta, morogva kicsoszogott a konyhába.

Az udvaron már deles erőben sárgállott a nap és a gyereksereg piros sikongásai be-bekandítottak az ablak muskátlidíszei között.

...Mihály nehézkesen fölcihelődött, hatalmas öklével kidörzsölte apró szemeiből a ragadást, aztán magára szedte keshedt gúnyáját.

A konyhában rotyogott az üst, az gőze besavanyodott a szobába is, a szapulódeszkák nyekergése és a vasalók nyafogó üteme végleg kirázták Mihályból a különcös álmot.

Állott a szoba közepén és a pallóra szögezte tekintetét. Hirtelen sárga haja belenőtt volt alacsony homlokába, majdnem az orráig ugrott, húsos, duzzadt-vörös arcát borostás szakáll környékezte. Fiatalsága és ereje beleveszett testének otromba szögleteibe.

...Mikor látta, hogy egyszerre csak anyja meg a mosólányok kisietnek az udvarra, ő is utánuk lépegetett.

Ablakuk előtt egy fölfordított üres láda állott, azon szokott naphosszat üldögélni...

...Az akácfa alatt, mely terebélyével beleuralkodott a göröngyös udvar hosszú négyszögébe, egy kisfiú állott, a takarítóné kórusgyerek-fia. Kezében egy Szűz-Mária-zászlót emelt a magasba, az egész háznép körülötte sereglett színes áhítatban A bordószínű bársonyon végigperegtek a napfény kerek aranyalmái.

Mihály letelepedett a ládára. Kezeit a térdei közé lógatta, hatalmas háta meggörnyedt és a sárga vízfejét lelógatta, mint valami szomorú görögdinnyét... Pislogva figyelte a szokatlan nyüzsgést.

A maszatos gyereksereg körülcsimpaszkodta a sok kíváncsian ágaskodó szoknyát. Az asszonyok beszéde vontatott gajdolássá zavarodott össze, mit a pap szavára lecsapó miatyánkja egy templomi gyülekezetnek.

A takarítóné büszkén simogatta a kisfia pisze arcát:

- Csak holnapra is ilyen időt adna az Isten!...

A molnár özvegyének rekedt mély hangja kizakatolt az egyhangú, siránkozás szopránokból:

- A leányom csúza is meggyógyul majd...

Mindannyian beszéltek, a hangjuk panaszos volt, mintha már itt az udvarban kitárhatták volna holnapi alázatos panaszaikat, a kezük önkéntelenül összekulcsolódott ahogy az úton fog majd, lobogó gyertyák és fönséges ének mögött...

A szitáló por körültömjénezte a remegő szín-falkát, mely összeverődött a hepehupás udvar siralmas szürkéjében... Mintha egy szivárványos buborék esett volna valami öreg teknőbe...

Az anyja Mihályhoz csoszogott és könnyes szemekkel méricskélte az otromba fiát.

- Nesze a pénzed... - szipogta bánatosan.

Mihály átvette a krajcárjait, melyeket hetenként kapott az anyjától aki csak sírdogálni szokott mihaszna fián. Mihály a ház csúfja és szégyene volt...

Az asszonyok beesett szemei nekitüzesedtek a búcsújárás intő előérzetére. A három sovány varrólány halkan, szemlesütve, aztán mind erősebben énekelni kezdett.

Egyszerre zajosan fölcsattant az akác alatti ajtó és kilépett rajta a hentesmester. Kezeiben hatalmas dézsát cipelt, melyet lötyögő hasához támasztott.

Topogó léptekkel az udvar közepére vitte a terhét és a piszkos vizet beleöntötte a kanálisrácsba.

Aztán összefonta vörös karjait melyekről a vérfoltos inge föl volt tűzve és pörge bajusza alól rákiáltott az összeverődöttekre:

- Mit óbégatnak itt? A verklizést eltiltottam, ezek meg egész ricsajt csapnak!...

A hentesmester a ház ura volt. Izmos karjaitól, vörös, kerek arcától mindenki félt.

...Mihály szűkölve meglapult a láda tövében és rémülten pislogott a háziúr kötényes, kövér alakja felé. Rettegett tőle, állatias félelemmel...

Az anyja szomorúan bólogatott, fájlalta, hogy ily pogányul megzavarták a hétköznapból hirtelen kiserkent szép áhítatot és szomorkodott hogy a nagydarab fia úgy fél, mint egy tehetetlen gyermek...

A kórus-gyerek meghajtotta a zászlót és kifelé vitte a kapu bolthajtásán. Tisza, a bolyhos komondor egy-kettőt vakkantott, majd elnyújtózott a nyugodalmas napfényben.

A hentes szigorúan megcsörömpöltette az oldalán csüngő bárdot, aztán, mikor látta, hogy az asszonynép kezd szétoszolni, kemény léptekkel visszaindult és becsapta maga mögött az ajtót.

Mihály megnyugodott. Arca megint felöltötte merev kifejezését, mely hasonló volt egy hályogos szem szörnyű kihaltságához.

A munka megindult ismét. Bentről szapora locsogás hallatszott és a vasalók parazsas lógázása.

Mihály egyhangúan hörpölte a reggeli kávéját és hozzá hatalmas falatokat tépett egy karéj kenyérből. Aztán magához csalogatta Tiszát, mert mindig szokott hajítani az ebnek.

A gyerekek is köréje sereglettek. Belekapaszkodtak szétfeszülő térdeibe és egy pöttöm kislány megcibálta a fülit:

- Mihály bácsi, csináljon fecskét!

Mihály az ablakpárkányra állította bögréjét és kikotort a zsebéből pár ív rózsaszínű selyempapírost, amilyennel az anyja szokta övezni a kimosott, vasalt fehérneműt. Gondosan összehajtogatta az ívet, hogy éles hegye alakuljon, aztán az ujjai közé fogva a levegőbe eresztette. A papírosfecske ügyetlenül röpült egy ideig, majd némán lebukott... Mihály vigyorogva bámult utána.

Mindenik gyereknek készített egy-egy fecskét, mert ő volt a komondoron kívül leghűbb játszótársuk. Aztán, hogy a gyerekek már elhagyták s ujjongva kergetődztek a fecskékkel, leállította a ládáját és befeküdt, a lábait kilógatva.

Így szokott naphosszat heverni, nehézkes képzelődésbe merülve. Néha, ha volt, bagót rágott ilyenkor...

Most is a Marira gondolt, aki az udvar sarkában lakott, hátul a vízvezetéknél. Tudta róla, hogy napközben alszik és csak estefelé jön elő, csillogó ékszerekkel megrakva, selyemruhában. Azt is tudta, hogy a sekrestyésék miatta költöztek ki, meg hogy a szörnyű hentessel is meggyűlt a baja, ha néha rekedthangú csibészek látogatták meg.

...Valami trabális vágyakozással nézett erre a barnahajú, nyeregorras nőre. Esténkint, ha az útnak indult, lihegve kinyújtotta feléje a karjait. De egy bénító görcs mindig és mindig elzsibbasztotta, aztán fásultan összecsuklott a ládáján és tehetetlenül szűkölt. Amióta ebbe a házba költöztek és a hentes potrohos alakja szemei elé került, végleg kihalt benne minden tehetség és az emlékei lassan-lassan semmivé foszlottak...

Már csak arra tudott emlékezni, hogy gyerekkorában iskolába adták és mindjárt első nap meggyűlt a baja, egy imádságot kellett volna eldarálnia a többi gyerekkel együtt, de őneki mintha varázslat nyűgözné le, megakadt a nyelve: nem bírta mondani. Ő lett az osztály utolsója. Aztán ki is vették az iskolából...

Ezen túl még néhány fekete gyárra emlékezett, kormos udvarokra és zakatoló, sivító termek megveszekedett muzsikájára. Meg hogy ide-oda hányódott, hétről-hétre másfelé, nem emlékezett már hol mindenütt járhatott. De az agyában mind jobban szürkült, bénult az élet és az izmos teste tehetetlen konccá merevült.

Mikor ide költöztek és először meglátta a háziúr fehérkötényes alakját, vörös, pukkadó arcát, oldalán a bárddal, úgy érezte, mintha villám száguldott volna keresztül a testén és a föld kisiklana talpai alól. A világ elborult számára.

Első este még csak elment kószálni, mint eddig is tette, hisz más foglalkozása már réges-rég nem volt. Lassan baktatott az apró házikók során, aztán az óriás mezőbe ért. A láthatáron gyár-monstrumok nyújtogatták fekete csápjaikat és körülőrködték a zöldellő lapályt, mint hatalmas ebek. Néhány mutatványos bódé is volt a mezőben meg egy csónakhinta... Megállott előttük. Az alkony már rozsdásan vonaglott valami meggyúló lámpa kegyetlen törésében s az egyik csónakban egy nőszemély hintázott.

Mereven bámulta az oda-vissza ívelő hintát. Oda-vissza... oda-vissza... Lassan elmosódott előtte a világ, csak a hinta bódító hullámzását érezte már. Oda-vissza... oda-vissza... Zsongó, remegő semmivé oszlott szerte minden. A lábai gyökeret vertek, mintha álltában elaludt volna. Kifeszült szemgolyóval meredt előre, míg csak teljesen besötétedett. Akkor lassan hazafelé indult...

Valami árokfélénél járhatott, mikor egy alak ugrott eléje. Kezében jókora dorongot szorított és öblösen kiáltotta:

- A pénzedet!...

Mereven, tehetetlenül bámulta a fenyegető alakot. Egy óra előtt tán még vér szökött volna lapos koponyájába és hatalmas testével reá veti magát a támadóra. De most csak bambán állott és tűrte, hogy elszedjék a bugyellárisát.

Azontúl soha el nem hagyta a házat. Naphosszat némán kuksolt a ládájában és apró szemeit körüljáratta az udvaron, közbe-közbe szépeket képzelegve. Az anyja néha siratta hülye fiát és ünnepélyes alkalmakkor néhány krajcárt ajándékozott neki.

Most már csak akkor érzett valamit, ha a Mari estefelé útnak indult. Mintha kifeszített lett volna, odaszögezve egy fához, a teste mozdulatlan maradt, csak belül, az izmai, a belei dolgoztak, mintha szörnyű erőfeszítéssel letépni akarná magát... Ha pedig a háziurat látta, meglapult, tehetetlenül vacogva.

...A gyárkémények delet tülköltek, hangjuk huhogva végigsúrolta az ég feszülő tükrét. Mihály felkapta a mellére csüngő fejét, az udvar felett fekete füstgomoly úszott, szédületes lassúsággal...

Feltápászkodott a ládából, aztán befelé indult. De hátulról valaki lelkendezve rákiáltott:

- Mihály bácsi!

Lajkó kiabált, aki ebédre jött ilyenkor.

Odasietett Mihályhoz, zsebre tette a kezeit és bizalmasan hunyorgatott:

- Ha egy hatost ad, Mihály bácsi, ma este szólok a Marinak. Becsületemre!...

Lajkó egy ízben vizes lepedőt borított Mihályra és alaposan elverte. De azért gyakran kapott Mihálytól hatosokat, mert élénk suhancszemei észrevették, hogy az bámulja, üresen és bénán, a Marit... Mindig azt ígérte, hogy szól majd a Marinak, aztán, ha a hatost megkapta, röhögve elfutott...

Mihály nekitámaszkodott az ajtójuknak és előkotorta a pénzeit. Előbb egyik markából a másikba dobálta a pénzt, aztán torz vigyorgás ült az arcára, kiszámolt egy hatost és várakozón meredt a fiúra.

Lajkó zsebre vágta a pénzt és magyarázó mozdulatokat tett:

- Fájeramkor szólok!...

Aztán fütyörészve ellépett.

Mihálynak ezen a délutánon nem volt nyugodt heverése. Az asszonyok ki-be jártak az ajtójukon, az anyja meg a leányok a szomszédok körül sürögtek. Mindannyian lázasan készültek a hajnali zarándok-útra, nekipirosló arcuk előre sóvárogta a hűsítő leborulást...

A gyerekek délután hiába kapaszkodtak Mihályba, az csak nyugtalanul pislákolt szerte.

Mikor meglátta hazajönni Lajkót, feltátotta a száját és feszülten várta, hogy a fiú oda jön-e... Öregedő szürkület éldegélt már felettük, az egyik ajtóban vacsora alá gyújtott tűz lobbant fel, mérgesen visszafeleselve egy gyáva csillagnak... Valahol krumplit hámoztak...

Lajkó intett, hogy most be fog kopogtatni, de előbb odasiklott Mihályhoz és kitárta a tenyerét:

- Adhatna Mihály bácsi még valamit...

Mihály odaadta utolsó krajcárjait.

Erre a fiú az udvar sarkába futott, a Mari lakásához, bekandikált előbb az ablak függönytelen résén, majd az ajtóba állt. Fülelt egy kicsit, aztán halkan kopogtatott. De feleletet nem kapott, a Mari aludt még ilyenkor.

Még egyszer kopogott. Mikor erre sem nyílott az ajtó, elkezdett rajta teljes erejéből dörömbölni, hozzá éktelenül káromkodott, hátra-hátra röhögve Mihályra.

Végre kinyílt egy rés és a Mari kinézett rajta. A feje borzas volt, a vállaira kendő dobra, most kelhetett föl az ágyból. Mikor meglátta Lajkót, rákiáltott:

- Nem takarodsz, kölyök?!

Lajkó visszafeleselt, aztán szörnyen kiabálni kezdtek mint a ketten és szitkokat dobtak egymás felé. A Mari dühében Lajkó hajába markolt...

Mihály tágra nyílt szemekkel nézte a veszekedést. Ordítani szeretett volna és már készült is, hogy odaugrik...

Ekkor túloldalt lármásan kinyílt az ajtó. Két markában dézsát cipelve, kilépett a hentes. Már messziről kiabált:

- Miféle ordítozás ez?

És mikor látta, hogy a veszekedés csak nem szűnik, leállította a dézsát, aztán szigorúan, méltóságosan megindult a lármázók felé...

Mihály összecsuklott. Didergő félelemmel még egyet pislantott a sarok felé. De aztán mintha most valami szörnyű, valami kimondhatatlan következne, amit el nem bírna, sietve, szepegve besurrant az ajtón.

Egész testében reszketett. Odavágta magát fölbontott ágyára és mozdulatlanul, mereven fekve maradt...

A szobában pislán világított a petróleumlámpa. Az öregasszony kikészítette volt ünneplő ruháját és kezében imakönyvével, merengve állott a nyitott szekrény előtt...

Másnap Mihály igen későn kelt. Delet is elharangozták már, mikor az udvarra lépett. A hatalmas izzásban egy kakas büszke foltja piroslott föl-alá és békésen körüllépegette a szunyókáló komondort.

Egyébként néma volt az udvar. Az egész háznép oda volt a búcsúba, még a gyerekeket is elvitték. A csukott ajtók lustán hunyorogtak a fényben, a nagy akác féltékenyen borult néhány apró virágcserépre, mint egy anyatyúk a csirkéire.

Mihályt bántotta a fény. Bensőjében valami fázásfélét érzett és nyugtalanul babrálta a szakállát. Nem is ült le a ládájára, inkább bement és a tulipántos ládát az ablakhoz húzta, azon telepedett meg.

Előbb megette az ebédjét, melyet otthagytak neki, aztán karba font kezekkel átnézdegélt a muskátlikon... képzelődött ilyenkor...

...Egy óriás völgybe képzelte magát, köröskörül csak a láthatár kéksége uralkodott, egyébként minden aprócska volt az ő alakjához képest, a hegyek parányi vakondtúrásokként domborultak, a fákat koronájuknál fogva kényelmesen üstökön ragadhatta, hogy támogassa a lépéseit. Aztán egy hatalmas zuhataghoz érkezett, a gőzölgő víz sustorogva esett alá és ő úgy érezte, hogy magába temet ez a nyugalmas örök muzsika mindent. Mintha az ő testén is keresztül folyt volna az áram, mely szüntelen volt. Egy képeskönyvben is látott egyszer ilyesmit... aztán egy asszonyfélét képzelt maga elé, akkorát, mint a mesebeli óriások (ezt is láthatta valahol), nagy, piros szája volt és hatalmas csöcsei, folyton kacagott, rekedtes hangon, mint a nyomdászlányok... kéjesen dörgölődzött ehhez a személyhez, ügyetlenül tapogatott rajta és lihegett a gargarizáló száj felé. Mikor már teljesen vonagló hatalmába képzelte a testet, a röhejes hangok lassan beleivódtak az egyhangú áramlásba... Csönd lett megint... Valami csikorgott még egyet, aztán fekete lett minden csönd lett...

Mihály elbóbiskolt. Előbb lekonyult a feje, majd az egész törzse hajlongani kezdett, végre elvesztette egyensúlyát és az ablakpárkányra bukott. Egyet hempergőzött még tehetetlenül, aztán mélyen elaludt.

...Üvegcsörömpölésre ébredt... Mikor lassan magához tért a lenyűgöző bódulatból, már alkonyodott és kékes árnyak feküdtek a szobában... Kinézett az ablakon.

Az akác bágyadó lombjai alatt asztal állott, rajta borospalackok egész sora, ott ült a háziúr pocakos alakja és egy kecskeszakállas nyurga férfi, aki hangosan kurjongatott. Most vághatott a földhöz egy üveget, mert a kőkockák horpadásai közt halkan futott a kiömlött bor. Tisza nyugtalanul szaglászta a gyanús kígyót...

A hentes rákönyökölt az asztalra. Arca földuzzadt volt és kékesvörös, halkan dúdolt, közbe-közbe nótásan fölemelve a másik karját.

A sötétedő csönd betegessé finomodott a vasárnapi kihaltságban... Egy távoli utcában valaki felkacagott, a csapkodó hang végigsuhogott a házak felett, mint egy kóválygó denevér...

Mihály most, az édes álom után még jobban rettegett a hentes hatalmas képétől. Megpróbált ismét alvásba feledkezni, de az a vörös arc mintha egyenesen reá meredt volna és a vicsorgó szájból borízű hullám áradt feléje. Az anyját kívánta maga mellé és borzongva eszmélt arra, hogy a ház egészen üres. Csak a Mari lehetett még otthon. Talán már az ékszereket rakosgatja magára, vagy inkább ágyban lehet még...

A kecskeszakállas egyre hangosabban óbégatott, lustán hadonászva a karjaival. Lesöpörte az összes palackokat, aztán rátehénkedett az asztalra.

A hentes mérgesen kezdte méregetni a vendégét és valamit oda is morgott neki.

A kecskeszakállú erre rácsapott az asztalra és bizonytalan tekintetű fejét egészen a másik arcához lógatta.

- Hallgass, gazember... - dadogta meg-megcsukló hangon... - mérgezett húst... árulsz...

A hentes arca majdhogy kipukkadt a mámoros méregtől és hátralökte a kecskeszakállút, hogy az rávágódott az asztalra. Aztán szótlanul, elázott szemekkel megfenyegette az öklével.

A másik ügyetlenül feltápászkodott és bizonykodón előrebökte a mutatóujját:

- ...A Kati is abba halt bele...

- Hazudsz!... - ordította a hentes és jókorát vágott a kecskeszakállú fejére. Hangja élesen belehasított a csönd mélységes zöldjébe...

Az pedig körülményesen felállt és kezébe kapott egy palackot.

- Hájas gazember... - sziszegte.

A hentes is megragadott egy felborult üveget. Aztán kitámolyogtak az udvar közepére.

A kecskeszakállú egyet sújtott palackjával, de a hentes kivédte, az üveg csörömpölve zuhant alá.

Tisza vakkantva előrohant a hirtelen zajra és hegyező fülekkel, felborzolt szőrrel figyelt.

Mihály megkapaszkodott az ablaklécben, kifeszült szemekkel meredt a küzdelemre.

A hentes most visszasújtott a másikra, de az eltántorgott az ütés elől. A hentes utána... Mikor megint sújtani akart, a kecskeszakállú hirtelen a zsebébe kapott, kirántott egy izmos bicskát és oldalba döfte a fenyegetőt.

A hentes hörögve, vérben forgó szemekkel dűlt a kecskeszakállú felé és még egyszer felemelte a palackot, de az nagyot lendített magán, aztán a másik mellébe mártotta a bicskát.

A hentes hátratántorodott.

- Dögölj meg... - üvöltötte a kecskeszakállú. Reávetette magát a megsebzett hatalmas testre és ott szurkálta, ahol érte.

A hentesről már patakzott a vér, szájára fehér hab ült ki, a szemei kifordultak. Végre egy falrengetőt ordított és lomhán végigterült a kövezeten.

A kecskeszakállú bambán, dülöngve nézett utána, ide-oda hadonászva a véres bicskával. Néhány percig egy helyben tántorogva nézte a mozdulatlan testet. Aztán lassan felemelte az öklét és fenyegetően, akadozó hangon hebegte:

- ...Azért mondom...

Lassan megfordult, megkapaszkodott a falba és lépésről-lépésre megállva kitámolygott a kapun.

... Mihály dermedten nézte a két alak fekete küzdelmét. A testét vérhullámok feszegették, ujjait görcsösen előrefeszítette, a mellkasa hatalmasokat emelkedett.

Mikor a hentes elterült már a földön, az ablakpárkányról hirtelen ledobálta a virágcserepeket és feszült várakozással kihajolt az udvarba.

Valami kéjérzet sajgott keresztül a testén. Úgy érezte mintha egy vaspánt hullott volna le a homlokáról, az orrcimpái kényesen remegtek, az izmaiba bolond erő futott. Hogy a rettegett hentes alakja ott feküdt a földön, elvásott koponyájában színek, hangok, ujjongó képek kezdtek kergetőzni. Hatalmas izgalmak futkározták be ágaskodó eszméletét.

Kinyújtózkodott... kemény tagjai megropogtak az izmos nekifeszülés lendülő ívében. Kimondhatatlan, dadogó, százszor-hatalmas vágy döngette a belsejét. Arcára tárgytalan mosoly merevedett, alóla éhesen gyöngyözött ki étvágyas fogsora.

Feltépte az ajtót és kilépett az udvarra.

Az elalvó égbolton néhány szőke csillag hunyorgott már. Egy vékonyka szellő szelíden végigfutkározott a feketéllő tetőkön.

Mihály előbb óvatosan körüljárta az udvart, mintha attól tartana hogy valaki elbújt... Arcára változatlanul feszült a mosoly. A hentes mozdulatlan teste föllé is lehajolt, aztán - a felfordult szemgolyókra még egy pillantást vetve - kemény lépésekkel odament a Mari lakásához.

Kopogtatott... De dagadó testével nem bírta bevárni a feleletet, hanem nekifeszültve az ajtónak, egy hatalmas lódítással kipattantotta azt. Barna homály és rendetlen szagok itták magukba a váratlan vendéget.

...A Mari az ágyon ült és fölsikított, mikor Mihály otromba teste bedőlt a szobába.

- Jézus! a szörnyeteg...

De Mihály szótlanul, kitárt karokkal rávetette magát, legyűrte az ijedező testet, a sikongó szájat betapasztotta ráhulló fejével és falánkságának hatalmas öblébe olvasztotta a nőt...

Vonaglott, rázkódott, merevült az óriási test. Üvöltések buggyantak ki a cserepesedő szájon...

Fájdalmas, kínos, marcangoló nász volt.

Hosszú évek megbabonázott hatalmai hányódtak elő és velőtrázóan belerobbantak a felszabadult testbe.

Hatalmas detonáció rázta meg...

Mikor nagy sokára elbocsátotta a kicsire lenyűgözött nőt, erőtlenül tápászkodott fel.

Szédületes didergés inalt át rajta. A szemgolyói majd hogy kiugrottak hüvelyükből. Gyerekes ijedtség ült ki egyszerre az arcára és mereven eltántorgott az ágytól.

Mintha az elernyedő tagokból minden élet az agyába tekergőzött volna. Kínzó, homályos emlékezés rajongott ébredő eszméletében, szétfoszlott köröskörül a barna szoba, de az agyába marcangolóan beleszúrt egy követelődző, felszínre parancsolódó bizonytalan emlék...

A Mari fáradtan pihegett és mintha álmában beszélt volna, suttogta:

- Gyere el holnap is...

De Mihály odaugrott hozzá és tenyerével befogta a száját.

- Hallgass! - hörögte.

Aztán futva, menekülve elhagyta a szobát.

Az udvarban szomorkás világosság kuksolt már csak, könyörtelen árnyak nyalábolták át az elmerülő falakat. Az éjszaka hatalma kongva trónolt mindenek felett...

Mihály alázatosan, megtört testtel odalépett a holttesthez. Csöndesen letérdepelt melléje és végigtapogatta a hideg tagokat.

Sírás lappangott a torkában. Életének minden zuga hirtelenül, félelmetes fehérséggel világosodott meg eszméletében.

Óvatosan rávonta a kimeredt szemekre az eltakaró pillákat. Szemeibe felszökött az első könny, aztán csukló, rázó zokogás tört ki belőle. Kezeit összekulcsolta és dadogó ajkaira kibuggyantak a régi, elvarázsolt imádság beborult szavai...

Távolról a hazatérő búcsúsok ájtatos éneke zengett fel és a gyertyalángok sárga kígyója halkan beleimbolygott az éjszakába.