Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 19. szám

Boross László: Marx

Most ismerkedtem meg vele. (A Munkáskönyvtár által.) Akiről oly kivételes benyomásaim vannak, miközben az embereken uralkodó tekintélyeket általában nagyon kevésre becsülöm -, annak a nagyságát hirdetni kötelességem. Persze nem lehet e rövid cikk pretenziója, hogy kimerítően megmagyarázza, ki volt és mit cselekedett Marx. Nem is ismerem még művének összes forrásait. De hitvallásom már, hogy a kulturális haladás legnagyobb műve az evolúció felismerése volt és hogy ennek reprezentáns hősei Darwin, Hegel és Marx. Érezték az emberek régebben is, érezniük kellett mindig is az evolúciót, most azonban már tudhatják is, hogy nem rend -, hanem evolúció a lelke mindennek. Most már nem kell valamely evolúció felismeréséhez inspiráció, most már elég a tudományos módszer is, sőt ez a tudományos módszer már mindenkinek a tulajdona is lehet. Marx felfedte a történelmi evolúció alapvető folyamatát.

Amily gúnyosan írja le Voltaire a vallási vitákat, melyekkel Nagy Péter idejében Oroszország még tele volt -, úgy fogják a felvilágosult emberek nemsokára megmosolyogni azokat a konklúziókat, melyekben összefoglalták a történettudomány ma még legnagyobb autoritásai sok szorgalommal és kriticizmussal összegyűjtött adatismeretük quintessenciáját. A nagy Ranke se fog kimaradni e játékból, bármilyen értékes munkát végzett is ő a különböző levéltárakban és más műhelyekben. A nagy tekintélyektől joggal várnak el valamilyen áttekintést és quintessenciákat, s ilyenekkel Ranke is túlfeszítette az erejét. Azóta észrevették a történetírók, hogy efféle quintessenciákat könnyű kicserélni, előre kiválasztani, előre megszabni, s a történetírást hozzájuk alkalmazni. E történetírói művekre valóban áll a schopenhaueri szó: "az akarat által megmérgezett gondolatok". Tipikus jelenség a mai történetírók között Delbrück, a bizonnyal jobb sorsra érdemes, kinek quintesenciája a militarizmus, melyet konzekvensen visz keresztül s melyen kívül tulajdonképpen semmit se ad, janicsárokkal és hasonlókkal dolgozik. Voltak a XIX. században másmilyen történetírók is. Macaulay, a felvilágosult és minden puritánsága dacára általános látkörű történet- és műkritikus, ki nemcsak a pikáns témáktól, hanem a fetis-kultusztól is távol tartotta magát. Carlyle a művészpolitikus, ki megelevenítő és sistergő leírásaival akart a haladásra ösztökélni a demokratikus boldogulás irányában. Taine, aki felismerte a milieu történelmi szerepét. Koncepciózus imperialista politikusok, kik valóságos történelmi haditerveket dolgoztak ki, mint Treitschke és Friedjung. (Treitschkét a történelem tárgyilagosan is érdekelte.) Művelt eklektikusok, mint Lamprecht, kiket csak óvatosan szabad olvasni, nehogy ők könnyed hajlamukkal a konciliánsságra az olvasót is megcsalhassák, úgy mint saját magukat. Szeretem a történetírásban a pszichológusokat, mint Beulé - az átható tekintettel, sőt műélvezettel megfigyelő tárgyilagos diplomatákat, mint Kállay, Thallóczy, Schiemann -, vagy az olyan történetírókat, mint volt történettanárom, Gombos Albin, kik szeretettel és gonddal merülnek bele a hozzájuk közelálló nemzeti történet valamely korába, ezért elénk is tudják állítani azt a kiszabott határok között, dehogy csalnának bele szemléletükbe, mely drága nekik, légből kapott quintessenciákat, ők megbízhatók, mint az igazi művészek. Vannak még más érdekes történetírói egyéniségek. De mások a hivatalos történettudományunk bölcsei és irányítói, ennek számára Kállay valószínűleg csak miniszter - és Thallóczy csak osztályfőnök volt. Tulajdonképpen a történelemtudomány érdekes specialistái azok, kiket megneveztem - s kik nem tudományos módszerükkel, hanem műérzékükkel alkottak. Tudományos módszerrel talán csak Ferreró dolgozott, ki megírta Róma történetét az ókorban -, ő már kétségtelenül Marx iskolájában nevelkedett s még úttörő. Marx történetírói stílusa hasonlít a Carlyléhoz, de szabatosabb, komprimáltabb és szellemesebb -, ami lehet is mind, a nagyobb biztonságánál fogva is.

Marx történelmi alapelve, hogy a történelmet társadalmi osztályok viszik -, melyeknek evolúciója függ a termelés evolúciójától -, valamely egyén csak társadalmi osztályok által lehet történelmi szereplő. Az uralkodó társadalmi osztály az elnyomottakat dolgoztatja magáért -, a termelés munkáját áthárítja rájuk. Ők azonban a termelés fejlődésével, túl növekvésével az eredeti keretein, ha nem másképp, magukhoz ragadják a hatalmat a termelés fölött és vele a társadalmi hatalmat. Az ilyen fordulat forradalomban szokott kifejezésre jutni. A polgári forradalom óta, mely a kapitalisztikus termelést vitte diadalra -, egyesültek a feudális abszolutizmus alatt uralmon volt társadalmi osztályok a polgársággal, a burzsoáziával. Az a társadalmi osztály pedig, melyet a burzsoázia magáért dolgoztat -, a tőkenélküli proletárság. A kapitalisztikus termelés tőkekoncetrációra vezet a proletárság exorbitáns, megszaporodásával és pauperizásával. A kapitalisztikus termelés ekkor a termelés fejlődését természetesen nem garantálja többé, mert a koncentrált tőke kevés magántulajdonosát, mihelyt megszűnik közöttük a verseny, már semmi sem ösztönzi rá. De annál nyomasztóbb a visszahatás a proletárokra, ekkor jönnie kell a proletárforradalomnak, melynek a tőkét kommunizálnia kell.

Marx nem vezette végig a történelmi alapelvét az egész történelmen, illetőleg a történelem minden vonatkozásán. Ő más célt tűzött maga elé és van neki a történelmi (társadalmi) evolúció megállapításán kívül egy másik történelmi tette is. A fejlődés irányát ugyanis nem elég megállapítani, hogy a haladás bekövetkezzék. Ha elérkezik a fejlődés egy bizonyos pontig, ahol aztán senki sem veszi át a haladás vezetését -, akkor ennek visszafejlődés lehet a következménye, hogy minden megint elölről kezdődjék. Szóval reakció. Marx nem akarja, hogy a kapitalizmus reakcióban omoljék össze, óva int a kapitalizmus reakciós ellenségeitől. A proletárság elé más feladatot tűz, mint a kompromisszumot a reakcióval. Ez a feladat a haladás kivezetése a kapitalizmus karjai közül, továbbvezetése, még pedig - a kommunizmus megvalósításával. (A kommunizmus a tőkék köztulajdonba való vétele, minek következtében a tőke osztalékaiból körülbelül munkabérek lennének, a tőke jövedelmezőségének fokozása pedig a termelés fejlesztésével jobb közellátást, magasabb munkabéreket és rövidebb munkaidőt jelentene -, tehát minden irányban közvetlen közérdeket.) Erre Marx kommunista kiáltványa óta résen áll a proletárság, szervezetten az osztályharcban. Az osztályharc marxi szervezetének külön érdekessége, hogy nemzetközileg lett szervezve, miként "a kommunista kiáltvány" idejében a reakció szervezete is nemzetközi volt és a reakció előtt bujdosó hazafiak között is volt valamilyen nemzetközi szolidaritás, hasonló nemzetközi szolidaritás felismerése a proletárok között semmi akadályba nem ütközhetett, de elejét vehette valamely proletármozgalom olyan elszigetelődésének a nemzetközi reakció karmai között, mint aminőben összeomlott az 1848-49-i magyar szabadságharc. A proletárság készenléte a kapitalizmus csődjére a szervezett osztályharcba - nemzetközileg szervezve az egyes nemzetek ösztönzéseit is hasznosítani akarta az egész proletárság számára. Ha másrészt enyhíti is ez a szervezett osztályharc a polgárság pauperizálását addig, amíg a magántőkék között verseny van -, de a tőkekoncentrációt még se akadályozza meg, hanem gondoskodik arról, hogy amikor a proletárságnak a tőkét köztulajdonba kell vennie - a kapitalisztikus termelés már a lehető legmagasabb fokig fejlődött legyen. Még fontosabb, hogy a proletárság erősödése a szervezett osztályharcban magában véve is, megsürgetheti a kitűzött feladatának megvalósítását.

Visszatérek Marx történelmi alapelvére. Alkalmazzuk ezt a történelem bármely differenciált vonatkozásában, pl. a kultúrtörténetre is -, ezzel sokkal pontosabb és áttekinthetőbb vizsgálás lehetséges, mint eddig. Nincs ellentétben a marxi alapelv se taine milieu-elméletével, se a diplomaták tapasztalataival, se a nemzeti eszmével. Gyakran állítják ugyan, hogy az utóbbival szöges ellentétbe állna. Megkönnyítik az ilyen állításokat, hogy Marx az általános történelmi fejlődés különböző differenciáltságaival külön nem foglalkozott, tudva, hogy ezek az ő alapelvének érvényesülését úgy se alterálják sehol. De aki Marxot megérti, annak nem szabad csodálkoznia ezeken az állításokon, ha nem is hiszi el. Marx szerint ugyanis magától értetődik, hogy a nemzetek is mindig társadalmi osztályok képviseletében szerepelnek a történelem színpadán. Amióta kiegyezett a polgárság a régebben uralomra jött társadalmi osztályokkal a burzsoáziában - azóta az uralkodó társadalmi osztály a nemzet képviselője -, mely a proletárosztállyal és Marxszal harcban áll. Történetesen úgy volt, hogy 1848 júniusában Párizsban a polgári forradalmárok összeütköztek a proletárforradalmárokkal, ezektől megriasztva, a polgárság a régebben uralomra jött társadalmi osztályokkal mindenütt kiegyezésre lépett. Ez a kiegyezés, mely egyesítette a burzsoáziát, létrejött minden államban az 1848-i hatalmi status quo alapján - ott is, ahol a polgári forradalom már érvényesült -, és ott is, ahol a feudális abszolutizmus maradványai még kezükben tartották külön állami hatalmukat. E kiegyezés kétféleségéből persze kétféle fejlődés indult a különböző államokban -, de a polgárság mindegyikben az osztályuralom pártjára állt és a nemzeti eszmét is az osztályuralom pártjára állította. Pszichológusok ismerik a parvenük és renegátok azon túlbuzgóságát, mellyel ez történt. Így lett a burzsoa imperializmus és a nacionalizmus, a nemzeti eszmének e silány epigonja. De ha kétségtelen is az érdekellentét a burzsoázia és a proletárság, illetőleg Marx között - ebből még sehogy se következik, hogy a nemzeti eszme és Marx történelmi alapelve is ellentétbe álljanak. Persze viszont ebből se következik mindjárt a pozitív megállapítás is, nevezetesen az, hogy a nemzeti eszme és Marx valóban nem is állanak ellentétbe egymással, ezt külön kell bizonyítani, amire most nem térek ki. Csak utalok arra, hogy a demokratikus nemzeti fejlődés hívei ösztönszerűen irtóznak attól, hogy a szociáldemokrata proletársággal szembe kerüljenek, ezt az irtózást helyesnek mutatta mindig a politikai gyakorlat is -, míg ellenben az ominózus szembekerülés eddig még sose mutatkozott szükségesnek. És miként van horizontális és vertikális dimenzió a térben anélkül, hogy vágják egymást - miért ne lehessen éppen úgy a történelemben társadalmi és nemzeti orientáció? Annyi bizonyos, hogy a nemzetközi szervezet érdeke a nemzetek függetlenségének is.

Más kifogás - nem is annyira Marx történelmi elve mint inkább a politikája ellen - az, hogy a demokráciában a társadalmi és gazdasági haladás automatikusan is történhet, a proletárforradalmat elkerülheti. Ezen az eshetőségen bizonyára Marx is gondolkodott már, aminek jele, hogy "A kommunista kiáltványt" megjelöli az automatikus fejlődés 10 pontját. Marx azonban semmi esetre se tartotta e tíz pont megvalósítását elegendőnek, mert bármilyen kevés tér választja el őket a kommunizmustól, ők mégse jelentik még a kommunizmust, mely a Marx programja. Marx annál több okkal helyezhette a döntő súlyt a proletárok forradalmi készségére mert ez szükséges az automatikus fejlődés biztosításához is, szükséges pedig azért, mert azok, kiktől az automatikus fejlődés el vezet, abban a pillanatban, amikor ezt tisztán látják, reakcióba lépnek az automatikus fejlődés ellen. A reakció pedig forradalmat szül, a forradalomban viszont úgyis a legteljesebb, legradikálisabb program győz, ha csak van e programnak társadalmi alakja. Reakció minden, ami a fejlődést visszafelé akarja terelni sőt csak megállítja is. Láttuk az orosz forradalomban is, hogy a reakció - ilyen reakció volt a cárizmus, és reakciós állapot a világháború, mely a termelési és társadalmi fejlődést megállítja, sőt vissza fejleszti -, láttuk tehát az orosz forradalomból is, hogy a reakció forradalmat hív ki, és hogy legerősebb társadalmi alapja ma már a proletárforradalomnak van. (Az orosz forradalom példája nem lehet érv a kommunizmus ellen. Ez a példa csak azt mutatja, hogy nehezebb a proletárok helyzete, ha mint Oroszországban a reakció megsürgeti fellépésüket és megnehezíti alkotó munkájukat éppen úgy, mint akármilyen alkotó munkát -, de nem lehet az orosz példa ismétlődése érdeke a burzsoáziának sem, hanem csak az lehet az érdeke, hogy a haladás mennél simábban történjék.) Mikor Marx, bár az automatikus fejlődést is tekintetbe vette - mégis szervezkedést a forradalomra prédikált -, mindenesetre történelmi logikával dolgozott az automatikus fejlődés érdekében is, mely előbb-utóbb mindig reakciót hív ki, a reakció után mindig forradalomba torkoll, de mindent elveszíthet, ha ez a forradalom nem konvenciós forradalom. Nem csak az orosz forradalmat előzte meg Stürmer-reakció és a világháború három esztendeje - de a nagy francia forradalmat is XVI. Lajos udvarának konspirálása a reakciós udvarokkal -, a Cromwell-forradalmat a Stuárt-reakció, a német reformációt pedig V. Károly törekvése az univerzális császárság helyreállítására. Az automatikus fejlődést sose hagyja sokáig nyugton a reakció. Az automatikus fejlődés reakciót maga is teremt. Ezek ellen Marx oly készenlétet szervezett, mely mindig résen áll, hogy az automatikus haladás eredményeit biztosítsa és a haladás fonalát maga átvegye - kész programmal. Hogy mit nyújt ez a program az automatikus fejlődés biztosításán kívül -, ezt Marx nem félt magának az automatikus fejlődésnek az ítéletére bízni.

Sokan azt a kifogást emelik, hogy a kommunizmus nem fér össze az emberi természettel és ennek olthatatlan vágyával minél több szabadság és boldogság után. E kérdés eldöntéséhez azonban a kommunizmus behatóbb elképzelése, az emberi természetnek és fejlődésének alaposabb tanulmányozása kell, mint amilyennek alapján ezt a kifogást emelni szokták. Semmi esetre se döntheti el ezt a kérdést az a buta milliomos, aki azt hiszi, hogy az emberi boldogsághoz egy milliárd kell - se az a naiv paraszt, aki azt hiszi, hogy a boldogságot az urasági földbirtok jelenti. - Sokszor mondogatják a világlátó emberek, hogy "lám milyen kevés is kell a boldogsághoz!" de ők mégse követik a példát, mert mit szólnának hozzá más emberek, ismerősök föléjük kerekednének és ezt éreztetnék. A tehetséges embernek elsősorban biztos tér kell a tehetsége számára, hogy ennek élhessen és ennek örülhessen, az a tehetség, mely kitör az emberi haladás és művei ellen - nem is tehetség, hanem csak rossz iskola neveltje. - Minden embernek a boldogsága lelkében van és lelkétől függ, külső körülmények megzavarhatják ezt a boldogságot, de sose pótolhatják. Miért szabadjon az embertársait tovább is kínoznia, lenyűgöznie a saját képével annak, kit főleg az buzdít erre, hogy az ő lelkében nincs képesség a boldogságra? Kevésbé üres lelkekben van. - Hátha eddig az emberi természet olthatatlan vágya minél több boldogság és minél korlátlanabb szabadság után - hamis irányban kereste azt, amire vágyik? hátha útvesztőbe csalták a királyságok és a milliárdok? Vajon nem lehet-e a tévedések felismerése az emberi természetre hatással? Bizonyos kontempláció kell ezekkel és hasonló gondolatokkal, mielőtt a kommunizmus viszonyát az emberi természethez megvitatni lehessen.

Leggyakoribb az a kifogás Marx ellen, hogy az ő történelmi iskolája erkölcsellenes materializmust jelent. Ez vonatkozik persze a szociáldemokráciára is. Nevetséges ez a kifogás. Különösen ellenszenves pedig azért, mert álszenteskedő. Marx a materializmust a történelemben megállapítja ugyan, de nem szolgálja. Az erkölcsösség főképp nem abban mutatkozik, hogy mit állapít meg az ember -, hanem abban, hogy ő mit akar és mit hirdet. Marx programja pedig - s ezzel a programmal a szociáldemokrácia - az összes társadalmi osztályok egybeolvadását hirdeti a kommunizmusban. A proletárság Marx szellemében tehát éppen az által különbözik a többi társadalmi osztályoktól, hogy nem uralkodni akar más társadalmi osztályokon, nem felváltani akarja őket az uralomban -, hanem, mikor meg akarja dönteni azt az uralmat, mely őt magát nyomja, egyszersmind meg akar szüntetni minden uralmat. Sokszor előfordul, hogy azt, amit az ember akar, és az, amit ő hirdet, nem fedik egymást -, de nem lehet ilyen disztinkciót tenni Marx történelmi iskolája és a kommunista kiáltvány között, se a szociáldemokrácia szándékai, se programja között. A kommunista kiáltvány Marx történelmi iskolájából nőtt ki és teljesen fedi azt. Tehát a proletárság Marx szellemében a legerkölcsösebb társadalmi osztály. Kompromisszumellenes nevelése - az osztályharcban - és közössége minden elnyomatással a legelnyomottabb társadalmi osztály képviseletében párhuzamosan a haladás megmásíthatatlan irányával minden haladás és erkölcsösség megbízható bajnokává teszi. Az igaz, hogy Marx az erkölcsös program érdekében nem tartja elegendőnek az erkölcsi célkitűzést és a történelmi iskolájában éppen azt magyarázza meg, hogy ez mért nem elegendő, hogy tehát a társadalmi evulicióval kell együtt haladni az erkölcsös program érdekében. A társadalmi evuliciókat mindig anyagi szempontok irányítják, ezt közvetlen szemléletből mindenki tudja, és ettől a szemet elfordítani vagy könnyelműségé, vagy erkölcstelenség -, ami körülbelül egyre megy. A középkort szokták idézni annak bizonyítására, hogy a történelmen nem uralkodnék a materializmus. De hát mért végződött Európa megtérítése és az invesztitúra harc az egyház függetlenségéért a wormsi konkordátummal, melyben a világi uralkodó fenntartja magának az egyházfejedelmek beiktatását az egyházi javadalmakba, és miért nem mondott le sose az egyház a függetlensége érdekében e gúzsba kötő egyházi javadalmakról? A materializmus oly elismerését jelenti ez, melyen aztán a keresztesháborúk se tudtak segíteni. Hasonló volt az invesztitúraharc vallási buzgalmának a végződéséhez a kereszteshadjáratokban - a nagy francia forradalom nemzeti buzgalmának végződése a burzsoá imperializmusban. az erkölcsi mozgalmak legfőbb érdeke, hogy e szomorú végződések okai tisztázva legyenek. Ezt műveli Marx történelmi materializmusa.

Ugyancsak gyakori eset, hogy Marx bizonyos "jóslásaival, melyek nem váltak be", akarják bizonyítani, hogy az ő koncepciója ingatag alapokon épült volna. Én Marx ilyen jóslásaiba nem hihetek. Marx nem is jósol sose, hanem - következtet. A következtetésnek meg vannak a törvényei. Ha például Marx azt "jósolta", hogy a kapitalisztikus fejlődés a tőkekoncentráció felé visz - erre aztán felfedezik a - Jupitert, termelés alá fogják, ott új tőkék keletkeznek és tőkekoncentráció helyett erre a tőkék erősebb versenye következik el -, hát ezzel nem lehet a Marx koncepcióját megcáfolni. "A be nem vált jóslások" emlegetésével szemben néha úgy látszik, hogy maguk a szociáldemokrata írók is védtelenek. Ez az emberi beszéd fejletlensége miatt van. De az érvelés a be nem vált jóslásokkal mégse hat se az említett szociáldemokrata írókra, se a munkásságra. Különösen kicsinyes Marx értékelméletének a fölényeskedő boncolgatása is. Én nagyon terméketlennek tartom a vitatkozást erről, az egyik oldalon áll hit és igazságkeresés nyilvánvaló aránytalanságokkal szemben, melyeket mindenki felismerhet, a másik oldalon áll hatalom és gyakorlat. Az ilyen ellentéteket nem viták szokták elintézni. Én hiszem, hogy az átlag munkaidő a legjobb értékmérő, még pedig a legjobb értékmérője lehet a különös munkának is, a köztulajdon háztartásában (a távoli cikkek értékelésére is van séma a távolság legyőzése szerint -, bizonyos különleges cikkek termeléséről és használásáról úgyis legjobb a köz gondoskodása -, fényűzési cikkek értékelése általában a számba jövő kereslet vevőképessége szerint alakul és hogy ez a vevőképesség milyen lenne a kommunista társadalomban, azt elképzelhetjük, ha elképzeljük a csökkenő tőkeosztalékot és az emelkedő munkabérek találkozását a vevőképesség ezzel járó sokasodásával). De mindegy, hogy mit hiszek és hogyan tudom a hitemet indokolni - mégis rám lehet olvasni mindenfélét abból az ellenkező gyakorlatból -, melyhez alkalmazkodnom kell. Egyébként ez az ellenkező gyakorlat a világháború alatt, sokat tartalmaz már abból, amit Marx ellenségei előbb mereven elutasítottak. Az állami beavatkozást a forgalmi és a tulajdonjogi viszonyokba nagyon gyakorolják már és még nagyobb mértékben követelik. Persze másmilyen az osztályállam és másmilyen a kommunista állam beavatkozása. Bizonyos, hogy egy állam, ahol vannak uralkodó társadalmi osztályok -, ezek az államok is uralkodnak és az állami beavatkozásokat is irányítják, még pedig nem az érdekük ellen irányított célzattal. Ezt az elnyomott osztályoknak súlyosan kell megérezniük akkor, mikor a javakból, melyeknek elosztását az állam irányítja, úgysem áll bőség rendelkezésre. Ez a helyzet a világháború alatt, melyről mondtam már, hogy különben is reakciós állapot, a termelési és társadalmi viszonyokat visszafejleszti. Oly tűrhetetlen reakciós állapot ez, hogy "kivételes hatalom" kell fenntartásához. Minden reakciós állapot, mely az automatikus fejődést is megzavarja, tűrhetetlen és a forradalmi csírákat kihajtja. Ezeknek legázolására még külön reakció ül nyeregbe, mellyel szemben a forradalmi csírákból könnyen és hamarosan forradalom lesz. Külön kérdés persze, mely a politikai viszonyok alakulásától függ, hogy a mai Magyarország a kapitalisztikus fejlődés elég magas fokán és elég egészséges állapotában van-e, hogy ne legyen kívánatosabb automatikus fejlődése a nemzeti demokráciában? De nehéz megérteni, ha most a szociáldemokrácia csődjéről beszélnek.

Erről a háború elején kezdtek beszélni? - hallatlan, hogy milyen sokáig ragaszkodnak az emberek ferde gondolatokhoz! A háború elején pedig abból eredt a vélekedés a szociáldemokrácia csődjéről, mert a szociáldemokrácia - nemzetközisége dacára - nem tudta meggátolni a háborút. Nagyon naiv vélekedés ez és nagyon kényelmes dolog is lett volna a háború megakadályozását a szociáldemokráciára bízni - a hatalom kezelése nélkül! Hiszen az, aki a hatalmat bírja, mindig teremthet fait accomplit. Mindazonáltal a vélekedések a szociáldemokrácia csődjéről továbbszaporodtak, mennél fenyegetőbb képet ölt a szociáldemokrácia. Nem véletlen, hogy ezekkel párhuzamosan süvítenek heves támadások is a szociáldemokrácia ellen. Vannak aztán, kik azt ajánlják a szociáldemokráciának, hogy - változtassa meg a programját.

Semmilyen szempontból nem helyeselhető ez. Eltekintve attól, hogy ezt a tanács merőben alaptalan és semmi kilátása sincs az elfogadásra -, bármely igaz ügy híve csak megnyugvással szemlélheti a mai válságos időkben a szociáldemokráciát, mint szilárd, erkölcsös, koncepciózus, nemzetközi kompromisszumellenes szervezetet. A nagy történelmi válságok rendesen fél munkával végződnek, kompromisszumos arrangementtal, mely messze elvezet a kitűzött céltól -, mint a francia forradalomtól a bécsi kongresszus. Miként a francia forradalom ösztönszerűbb célja volt, hogy a fejlődés útjából azokat az akadályokat eltakarítja, melyek a fejlődést feltartóztatják, gátolják és minduntalan visszasüllyeszthetik -, úgy ez lenne a nemzetközi békeszövetség történelmi hivatása is. Ez pedig feltétlen érdeke a szociáldemokráciának, melynek hitvallása szerint keze alá dolgozik a fejlődés. A szociáldemokráciának ahhoz is megvan a hatalma, hogy a békekonferencia e művét ebben a szellemben szükség esetén kikorrigálja. Mert a fejlődés az, hogy mindenhez mindinkább szükség van oly munkás gépezetre, mely elrozsdásodik, ha a szociáldemokrácia elhagyja. a különböző államgépezetek is hovatovább a szociáldemokrata érdekeltsége és buzgósága szerint fognak különbözően funkcionálni. A szociáldemokrácia ellenőrző szerepére a békekötésnél szükség lesz.

Éppen ezért óvást kell emelni az olyan mentőakciók ellen, melyekhez és melyekkel együtt a magánkapitalizmus fenntartásához meg akarják nyerni a tizenkettedik órában a proletárság támogatását.

A 12-ik óra jelenének látszik az is, hogy a tőkéket most kényszer szindikátusokban akarják egyesíteni - persze a munkások ellen, mintha már nem hinnék, hogy a magántőke a versenyt még kibírhassa. Nem akarom fejtegetni, hogy a kényszerszindikátusokat maga a burzsoázia se fogja eltűrni, amíg van benne életerő -, nem akarok egyúttal kitérni arra sem, hogy ezek csak megsürgethetik azokat a fejleményeket, melyeket Marx a tőkekoncentráció perspektívájában a vég kezdetének mond.

Akik a szociáldemokrata proletárságnak ilyenkor kompromisszumot - néha jóhiszeműen ajánlanak, éppen abból indulnak ki, hogy Marx tévedett volna, mikor a magánkapitalista fejlődés velejárójaként állapította meg a proletárság egyre nagyobb arányú pauperizálását - addig a határig, melynél a kapitalizmus nem tudja többé eltartani a munkásságot melyre a termeléshez rá szorul. Ezért nem vált volna be Marx azon tanácsa sem, mely a szociáldemokráciának az osztályharcot ajánlotta, ezt követve a szociáldemokrácia csődbe is jutott volna a világháború alatt, vagyis éppen akkor, amikor a kapitalizmus is csődbe jutott volna (a háborús államadósságokkal) és a szociáldemokráciának a helyén kellett volna lennie, hogy a kapitalizmust az uralomban felváltsa.

Mindez üres okoskodás. Mindenütt súlyt helyezek annak a megállapítására, hogy Marx nem tévedett a pauperizálást illetőleg -, inkább tévedtek azok a Marx-kommentátorok, kik a neki tulajdonított tévedést kimagyarázták. De ők is inkább csak a formában, mint a lényegben tévedtek, és helyesen mutattak rá oly tendenciákra melyek a tőkekoncentrációval járó pauperizálás tendenciáját keresztezik. Ez a keresztezés részben Marxtól ered, de addig nem lehet a hatályossága perdöntő, amíg a tőkekoncentráció tart. Egyébként, ha a pauperizálást illetőleg a háború előtt még lehetett tévedést koncedálni -, de most már semmi esetre sem. Az osztályharc, melyet Marx szervezett, az előrelátott bajok enyhítésére fel tudja tartóztatni a pauperizálást, amíg a tőkekoncentráció - vagy a kényszer-szindikátusok trösztje - meg nem öli a versenyt, de az individuál-kapitalizmus mégis csak idevezet -, miközben áttér a termelés versengő fejlesztéséről, az árak egyesült emelésére. Részletekbe most nem bocsátkozom, erre vonatkozólag csak utalok még azon árstatisztikára, melyet a munkássajtó nemrégiben közzétett, és Marx azon tételére, hogy a pénz is egy áru, melynek forgalmi értékét a legfontosabb megélhetési cikkek áraiból lehet megállapítani. Az árak pedig folyton növekednek, még pedig nem a munkabérek, hanem a legnagyobb tőkekoncentrációk mértékével. (Az árukért licitálás folyik és ebben az árakat a leggazdagabbak diktálják.) Nem igaz továbbá, hogy a háborús államadósságok már a kapitalizmus csődjét jelentenék. Ezeket könnyű lesz egyszerű hitelműveletekkel, aminőket már most is látunk, az állam és az uralkodó társadalmi osztály számára - tűrhetővé tenni. Persze az áremelkedéseket és a különbségeket az egyes társadalmi osztályok életmódja között ezek is fokozni fogják -, ami aztán csakugyan szervesen összefügg a kapitalizmus összeomlásával. ("Kapitalizmus csődje" alatt, mint Marx és a szociáldemokraták, a magánkapitalizmus csődjét értem.) Hogy ellenben az intranzigens szociáldemokrácia akkor - közbejövő társadalmi fluktuációk dacára is - a helyén lesz, erről gondoskodni fog éppen az osztálykülönbségek kiélesedése, valamint a proletárság pauperizálása és növekedése a tőkekoncentráció előrehaladásával szemben. A koncentrált tőkét a szervezett proletárság meghódíthatja úgy is, hogy előbb az államot hódítja meg - és a pauperizálás utolsó fokát kikerüli. A kapitalizmus csődje az államadósságoktól független. Tőle függetlenül már be is következhetett -, de mégse likvidálható addig, amíg a kapitalizmus képes a háborút illetőleg "kivételes hatalmat" üzemben tartani. Ezt a fejlődést, a haladást megakasztja. A háborúnak azonban egyszer vége lesz.

Egyébként hangsúlyoznom kell, hogy a mai kapitalizmus aligha mutat mindenütt oly beteges tüneteket, mint nálunk, ahol a fiúk születése megelőzi az apák születését, hála az imperializmus és a reakció csodatevő bábáinak.

De áttérek most ezekről a fejtegetésekről, melyeket más alkalommal ki fogok egészíteni - a kommunizmus fejtegetésével is a "békére", mely előtt állunk. A proletárok érdeke az, hogy ne kísérelhessék meg a haladás útjának eltorlaszolását. Ezt tenné és ezzel a haladást megnehezítené minden a reakciónak adandó menlevél és minden oly politikai szabályozás, mely - imperializmussal - reakciót tenyészthet. Viszont a döntésnek, mely előtt állunk, a megsürgetése csak ezek szerint az elvek szerint - és megfontolt számvetéssel lehetséges. Nem lehet számítani arra, hogy ezt a döntést, mely előtt állunk, a mai impotens magyar politika befolyásolhassa, ezzel a politikával szemben az érvelés is impotens -, de kell számítani a szociáldemokráciára és arra, hogy ő minden kérdés legjobb megoldására fog törekedni. Joggal disztingvált Henderson a magyar és az osztrák szociáldemokraták békejavaslata között. Hangsúlyozom, hogy a zavartalan fejlődés biztosításához - éppen úgy, mint az állandó világbéke megszoktatásához - szükséges a hatalmi egyensúly (Wilson négy pontja közül az első fejezi ki ezt.)

De visszatérek az aktuális kérdésekről, melyekbe könnyű belebonyolódni, Marxhoz. Az ő stílusa könnyebb, érthetőbb és fulminansabb, mint az őt népszerűsítő Kautskyé, kit mindenesetre lekötöttek a népszerűsítés kezdeti nehézségei, melyekkel az eredeti Marx már nem találkozik. Különben Kautsky maga is hangsúlyozza, hogy Marx stílusára oktalanul fognak rá nehézkességet. Persze az olyan stílus, mely gondolatok hű, pontos és szabatos kifejtésében keresi célját -, sose lehet oly könnyű, mint az, mely beérheti rokonszenves allúziók idézésével vagy szuggerálással.