Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 13. szám · / · Lesznai Anna: Babonás észrevételek a mese és a tragédia lélektanához

Lesznai Anna: Babonás észrevételek a mese és a tragédia lélektanához
I. Mesék

"Édenkert"... "földi vándorút"... "mennyország"... "lélek melyet Isten lehelt a teremtésbe!"...

Ide írom ezeket a hagyományos tartalommal telített szavakat, hogy velük mintegy kijelöljem gondolatmenetem színhelyét. "Ez a felvonás erdőben játszik" írták ki hasonló célzattal a régi shakespeari színpadon.

És ha az előrebocsátott fogalmak nem is egyeznek teljesen hitemmel - náluknál kifejezőbb szimbólumot nem találok számára. Jelzett színpadon az "azonosság" és "lélekvalóság" fogalmai fognak szerepelni. Azt hiszem, hogy a szereplő fogalmakat itt is, mint a drámában a szereplő egyéniségeket, igazabban eleveníti meg aktivitásuk, mint az előrebocsátott személyleírás. Az álfogalmak, mint az álpróféták, gyümölcseikről ismerhetők fel.

Mért olyan a mese, mint amilyen? Valami fényt vet erre a kérdésre mindaz amit eddig a mese történetéről, vándorlásáról, egy vagy sok helyen eredettségéről mondottak. De akár Indiából akár mindenfelől jöttek hozzánk a mesék: bennünk, az emberben eredtek! Ha a mesét keressük, bele kell néznünk a csudalátó ember lelkébe. - Mítosz, vallás, majd minden emberi lelket tükröző alkotás osztozik a csudalátás áldásain. De oly tisztán mint a mesében sehol sem bontakozik ki ez a képességünk. A műfaj-mese csupán kései alakja a csudalátó ember első megnyilvánulásának, az ős-mesének. Ez az ősi mesehit valaha mágikus ige, tett és bölcsesség lehetett. Talán a szónál is régibb - csak jelentősen ösztönös gesztus volt, mellyel ősi összefüggések és hatalmak sejtésére felelt meg az ember. Talán csak derengő emlék, néma parázsló izzása a mai értelemben vett "emberiség előtti" állapotnak. Édenre gondolok, a minden nép által ismert csudakertre, melyben bárány és oroszlán békén legelnek egymás mellett, hol az ember felelőtlen örömben bolyong és érti néma pajtásait. Mert az "édeni azonosságban" a dolgok még csak külsőleg, felszínesen differenciáltak, de lényegük egy. Valamikor a puszta szó az elnevezés is mesemag volt. Az ige varázsolt és igézett, hiszen a dolgok neve magába foglalta mindazt amit az ember róluk tudott. A "teljes tudás" a mesebeli "felismerés" hatalmat ád a teremtés felett. Ezt a hitet vallja a mese ma is. "Rumpelstilzchen" a törpe elveszti varázserejét amint a királynő felfedezi nevét. "Sesam" barlangja feltárul megnevezője előtt, száz királylány mondja "aki rejtélyemet megfejti, legyőzött". A rejtély itt egyszerű továbbépítése annak, amit a név jelentett. Kisgyermek számára ma is gyakran megnyugtató magyarázatot jelent egy tárgy megnevezése. A gyermek ilyenkor azonosítja a dolgok értelmes tartalmát nevükkel. Valamikor, amikor ez volt a gyermekded emberi lélek fejlettségi foka, a megnevezés csudát művelhetett, mert leleplezte a jelenségek titkát. Mert teljesen felismerni vélte, azért le is igázta a csírázó lélek számára a dolgokat, a név teljes mivoltát, értelmet, lényeget jelentett. Viszont az emberi lélek is félt önnön neve erejétől, engedelmeskedett neki, mert még nem tudott mást mint saját nevét. Ősrégi, egy közös lélekben és lényegben hívő világból származik mese. Édenből jött hozzánk! törvényei, alakjai magukon hordozzák az "édeni lényeg-azonosság" bélyegét. Mindenek benső rokonságának feltételezése képezi mintegy a meseszövés alapfonalát, összefűző rendjét, ez kapcsolja erős egységbe a mese jelenségeit. A mese jellegzetes tulajdonságainak egy csoportja erre a világnézetre vezethető vissza.

De az "édeni azonosság" nem ismer sem fejlődést sem alkotást - hisz szülnie is csak a kitaszított Évának szabadott - miért mégis történés, miért műfaj a mai mese?

A mese őskorból ered, de mindmáig kísér bennünket, fejlődik és módosul lelkünkkel. Sőt bizonyos értelemben teljesebben tükrözi azt minden más megnyilvánulásánál, mert eltekint az anyag és valóság minden gátlásától. Ha hirtelen beleesnénk mezítelen lelkünk törvényeibe, akkor a mesében volnánk. Tisztára pszichológiai műfaj, de nem a szó szűkös értelmében, túlnő az idegélet a természettudományilag értelmezett lelki működések körén. A mese halhatatlan és szuverén lelket tételez, egy ilyen eleven, örök lélek törvényeinek nyomát lehet belőle levezetni. Rendíthetetlen spiritualizmus, az empirikus valóság tagadása, szóval a tiszta lélekvalóság tükröződése a mese. Bölcsebb és mélyebb az egyénnél, mert az egyénben elhomályosult múlt emléke feléled benne, előre vetíti a még öntudatba nem virított jövendő fejlődést, a rendeltetés és elérendő rend véletlenek által meg nem zavart világos tudatával együtt, korlátlan érvényesülésében ábrázolja az emberi lelket.

Lelkünk mai fokán bele van fogva az egyéni életbe, nem mindenek egybefolyó lélegzete többé, nem is tisztult, öntudatra ébredt, részese az isteni rendnek, egyénbe zárt és csupán megformált, a mindenségtől különvált alkotásain keresztül érvényesülhet. Időben és történésben éli ki magát. A történés az egyéntől elválaszthatatlan megnyilvánulási forma, ezért jelenik meg történés, történet formájában a mai mese. Mint a történés úgy a művészi alkotás is járuléka az egyénbe zárt léleknek. A lélek terjeszkedésre szomjasan vágyik a világot saját rendjére átteremteni. Meg is kísérli azt mágiával és varázzsal átgyúrni, saját képére. De később, midőn mindjobban elszakad a dolgok ősi közösségétől, reményét veszti a világ magába váltásának és a korlátolt valóság mellett alkot magának egy szimbolikusan meghódított világot: a művészetet. Ezen a fokon nem próbálja már "mágikusan" cselekedni önnön törvényét, de "műfaj alakjában" vetíti azt ki magából. A műfajmese a lélekvalóság játékos álomterületekre való száműzöttsége. Lelki fejlődésünk mai fokán műfajjá és játékká kellett lennie a mesének, hogy csudavilágot teremtsen, melyben mai, korlátlanságot nem érdemlő lelkünket elérkezettnek, szabadnak ábrázolhassa a saját síkján. A valóság által nem korlátolt meselélek mai valóságunkat legfeljebb kifejezésül használja, minthogy minden a mi formát ölt kénytelen a valóságon keresztül megnyilvánulni. A mesében ezért nem is a lélek és a külvilág között folyó küzdelmek viszonyítják egymáshoz a dolgokat. Nem fejlődő hatalom, hierarchiák háromdimenziós épülete érvényesül benne. A mesében szép egymásmellettben, egy nívón vannak a dolgok. A lélekvalóság önmagával azonos, ornamentálisan egysíkú képe a mese. Ős azonosság: minden dolgok korlátlan mindenbe olvadása, lélekvalóság: minden dolgok feletti korlátlan uralma a léleknek. Ezek a bűvös szavak, melyek feltárják a mese édenkertjét, ketten valaha egybeestek. Ma már a régen széttépetteket csakis a mese időn és természeti valóságon kívülisége, múltat és jövőt játékba vetítő szimbolikus formája kapcsolja egybe.

*

- A mese nem etikus, nem vallásos, nem valósít meg - mert csak tükröz és nem cselekszik. De mégis reá száll a benne rajzolódó lélek komolysága. - Mintha tükör volna kegyes szentnek kezében. - A beletekintő arc visszfénye megszentesíti a hívságos tükröt magát is.

Lelkünk álmunkban sem ejti el a mese tükrét? Álomban mesét látunk. Sőt a mese és álom formáinak számos közössége arra vezetett, hogy sokan az álomból próbálják leszármaztatni a mesét, titkaink megfejtését. Azonban, mindenki tapasztalhatta, aki néha szabadon szokta járatni képzeletét, hogy amint néhány percre lehetőleg kivonja magát a valóság korlátoló hatása alól, amint játszani kezdünk a valósággal, mint tulajdonunkkal, hamarosan teljesen éber állapotban is álomszerű, illetve meseszerű képzeteink támadnak. Amint önnön titokzatos mélységünkbe ugrunk - máris virágos tündér-réteken találjuk magunkat. - A mese feneketlen kútja ez - melynek mélyén csoda világok lesik a lezuhant leányzót. - Mivel éberen is tapasztalunk meseképző ösztönt magunkban, éppen úgy, mint alva is, nincs okunk a két parallel jelenséget egymással leszármazási összefüggésbe hozni. Egyes álom alapján szőtt mese bizonyára létezik, de általában az álom és a mese motívumai, egy közös mélyebb ösztön hasonlatos gyermekei. Azonban, míg az álomba öntudatlanság alakjában lopódzik bele a valóság, a mese a maga szövetéhez szükséges valóság-parányt saját szigorú törvényeinek teljes öntudatával váltja magába. A közös elv, mely összefűzi és minden más szellemi terméktől megkülönbözteti a mesét és az álmot: a bennük tükröződő fantáziának a valóság helyébe való tolódása. Csakhogy az álom passzív - mit sem tud a valóságról, mely időnként be-betör birodalmába A mese aktív, szándékosan száll szembe a valósággal és ha kiragad belőle egy-egy részt, tudatosan alakítja azt mesévé. Ha a tiszta mesét nézzük, szemünkbe ötlik a vágyteljesedés nagy szerepe, annak területén Freudisták rég megállapították a "Wunscherfüllung" döntő fontosságát a mesében, bár egyesek erőszakos leegyszerűsítéssel nevezik a szexuális teljesedést minden mese "értelmének." Szerintem a műfajmese sokrétű kompozíció, előtérben van maga a szószerinti mese-, történés, mögötte egy első értelem, mely megengedem szexuális szimbolikára oldható fel, de e mögött az erotikus ornamentika mögött rejlik a mese igazi jelentése - az énség korlátainak áttörése. A szexualitás maga is szimbólum csupán. Hogy a mese, hogy álmaink, mint magában használati nyelvünk, hasonlataink, sőt képzőművészeti formáink és szerszámaink is a szexuális jelképek nyomát viselik, azért van, mert maga a szexuális élmény és lelki kísérői legszuggesztívebb, legtisztábban érzékelhető - értelmes szimbólumai - minden önkiélési és egybeolvadási folyamatnak. Ez a két folyamat kiterjed egész testi és lelki életünkre, korlátlanságra törekszik, egymást mégis elválaszthatlanul teljesítve, mely kölcsönös és paradox összjátéknak ismét a szerelem egyetlen eleven példája. A Freudisták "korlátlan nemi vágy teljesedése" helyett - én a korlátlanság utáni vágy teljesülését merem a mese velejének nevezni. Az ősazonosságból a kiépült isteni rend felé vándorol az egyénbe formált lélek - útja a történés, története mindig korlátainak áttörése.

Minap egy mesekutatással foglalkozó fiatal író fejtette ki előttem a magyar népmese hőseinek cselekvő jellegét. "Népmeséink hősei mindig cselekszenek és győznek" mondta. Valóban "a diadalmaskodás" - a korlátokat és akadályokat lebíró hős hordozója az egyik fő mesetípusnak. A másik főtípus - vajon melyik a régibb, a bölcsebb - az, amelyben a "megvilágosodott" hős rájön a korlátok valótlan voltára. Ennek a második típusnak példái leginkább kínai és hindu mesék közt akadnak. Bizonyára az őket körülvevő vallási bölcseleti és művészeti levegővel szoros kapcsolatban fejlődnek egyik vagy másik főtípus irányában a mesék. A "megvilágosodás meséje" azonban, mivel a lélek önmagában vándorlását és önmagával küszködését ábrázolja, finomultabb és mélyebb lelki kultúrát tételez fel - mint a "győzelem mese" - mely bár szintén csak lelket lát - (a mese aminista jellegénél fogva) de magától idegen lelkekkel valami külsőbb bensőségbe" vetített küzdelmet folytat. "A győzelem mese" hőse agyonüti, kicsúfolja a halált - meghódít egy tőle még idegen lélekdarabot, a "megvilágosodás-mese" hőse mosolyogva hal meg, hogy ugyanabban a pillanatban ember vagy virág alakjában ujjászülessék - számára nincs legyőzendő halál. Két tipikus térbeli megoldást is ismer a mese, a boldog vég számára. A mese hőse diadalmasan haza tér, vagy eltűnik a győzelem után, tündérországba valami földöntúli varázshelyre. Vagy legyőzi élettel a földi elmúlást, az újjászületés motívuma is ide tartozik, - vagy az elmúlás az ő számára új virágos valóságba segítő kalauzzá szelídül. - Az "1001 éjszaka" tipikus befejezése "boldogan éltek míg az örömek megrontója el nem jött értük" - sohasem tartozik szervesen a meséhez. Túl van a mese végén. Mint ahogy a látszólag értelmetlenségeket zsúfoló mese-kezdetek arra szántak, hogy varázshangulatba vezessék a hallgatót, a mese utolsó szavai viszont kivezetik a meséből, visszakapcsolják az életbe. A mese nem szakít el semmi szálat.

A léleknek csak a lélek eleven - ezért vált mindent lelkessé, emberré a mese. Mint ahogy az ornamentikában ősi űriszonyunk - a rendezetlen káoszt érezzük űrnek - értelmes formákkal népesíti "díszíti" a tere: úgy népesíti lélekkel "a lélek űriszonya" a mesevilágot. A kifejezhetetlenségnek, az ősazonosság megszólalásának - és alakot öltésének ellentmondását, a mese az ornamensekkel rokon törvényekkel oldja meg. Egy nívón ábrázol, átvitt értelemben egysíkú, mint a tánc és az ornamens, benne az élményforma nem válik egy zártabb műforma tartalmivá, mivel a mese szuverénül uralkodik tartalmán, nincs feszültség és küzdelem forma és tartalom között, a kettő azonos. - A lélekvalóság önnön törvényeiben jelenik meg - empirikus valóságunkat, melyet kifejezéséül használ fel, teljesen magába váltja. Ellentétben minden más műfajjal (egyes ornamens típusokat kivéve) a mese folytatható, Goethe Tassóját, Madame Bovaryt lehetetlen volna tovább fűzni. A mesék egymásba folynak és a lélekvalóság törvényein belül bármiképp tovább fűzhetők, mert mese a lelket - nem csupán mint egyéniséget, magába zárt gyümölcsöt ismeri, de a mindenséggel, szövött kárpit ábrákra emlékeztető, egybekapcsoltságban ábrázolja. A mese kiküszöböli a forma és tartalom küzdelmét, vágyat teljesít - boldog műfaj - benne mint egyszer már leírtam "minden rendben van, embernyi rendben." A lelki nívó különbségeket, melyek az életben másokkal szemben állva és saját lelkünket boncolgatva, annyira bántanak, megszünteti. A dolgok kivétel nélkül egy, az individualizációtól és az anyagba keveredettségtől ment: de a mait erkölcsileg mégsem túlszárnyaló lélekvalóságnak nívójára emeltek Ez a különbség és különbség nélküli mesetalaj termeli az alakváltoztatási motívumokat. Mért ne lehetne virág a leány és királyfi a farkas, hisz lényegükben egyek! Az alakváltoztatás eshetősége megváltja a lelket az egy egyetlen valóság rabságából. Ki ne sírt volna még anetikus perceiben azon, hogy egy lehetőségért más lehetőségek varázsát kell magunkban elnyomni. A mese kételytelen és problémanélküli világ, közös és egyértelmű törvényeket ural, a hit, a vállalás, a hála, a kérés, a megértés teljes érvényességre jutnak benne: szóval anti-tragédia. Sőt a mese hős győzelme, eleve eldöntött küzdelme, irreális. Sokszor puszta merése diadalmaskodik - sokszor álmában tündérek és táltosok végzik el helyette a rá rótt feladatot. Övé a korona - mert hős, mert van - a mese és a lélek kegyelméből. A mese nemcsak tettet és munkát ismer el, de felismeri a tiszta, mozdulatlan lélekvalóság erejét és súlyát. Benne jóság és önzés, ölés és megváltás egymást kiváltja, összeesnek. Így kell, hogy a tiszta lélekvalóság világában megbéküljön az egyéni imperializmus és a másba beolvadó szeretet küzdelme, a lélek számára mint a mesében minden korlát önkorlátozás, minden szeretet önkiépítés. Ebből a hitből kiindulva válhat csak értelmessé a legszebb, legmélyebb mese-motívumcsoport: a gyümölcs örül ha leszedik, a kalács megjutalmazza azt, aki őt jól megsüti. Az életmentő táltos paripa végül azt mondja a hálás királyfinak "most pedig vedd elő a kardodat és üst le a fejemet". A királyfi elébb szabadkozik "hogy tehetnék ilyet jótevőmmel", de aztán mégis rácsap a paripa nyakára. Mire - teljesen csuda - a paripa bőre lehull és pompás királylány kerül elő belőle. Örökszép képe a végső szerelmi megsemmisülés megváltó voltának, a jó gyilkos pedig magasabb rendű életbe emeli azt, kit magához vált egyént megsemmisítő tette által. - Ennek a mesének végén a királyfi gyakran ráismer arra a lányra a megváltott királylányban, kinek keresésére ő útnak indult a mese elején. Minden veszélyben együtt voltak, veszedelmet érte vállalt, általa győzött - és bár nem tudott róla - egyek voltak ők indulása percétől fogva. A királyfit mélyebb ösztönös bölcsesség vezérli, mint az öntudat, minden tettével végső célját szolgálja. Érdeke,s hogy a mesében a nő az, aki "tisztán tud", aki táltos. A férfi útja is biztos, de a nő az, aki látja az út végét. Bölcsebb a férfinál, mert ösztöne szorosabban beleszőtte a mindenségbe. A mesében a motiváció intenzivitása felment a cselekvéstől. Rendesen a cselekvés nem egyéb a belső lelki állapot zavartalanul érvényesülő kivetítésénél. A hős fél: sárkány jelenik meg előtte, a hős bátran felemeli csudakardját: a sárkány hét feje lerepül, a hős tárt karral bizalommal megy neki a szörnyetegnek: a szörnyeteg pikkelyes bőre lehullik és az ölelés gyönyörű királyleány testére fonódik. Az igazi mesének mindig boldog a befejezése, a hős benső törvényei azonosak sorsának és magának a mesének törvényeivel. A mesehős győz, a mesehősnőnek család jut osztályrészül - teljesednek. Mindig a valóban emberibb diadalmaskodik, ha külsőleg jelentéktelen, buta is: A legfiatalabb győzelme sokértelmű motívum: a gyönge vágya teljesedik általa, a rejtett, szerény, benső, idegen törvényektől függetlenebb erő kinyilatkoztatása ez pl. a "gyengeelméjű" motívumában. És főleg a fiatalság mágikusabb, mindenbe kapcsoltabb a meglett kornál, mintha a születés előtti varázsvilág sugárzanék belőle. A gyermek az ifjú még megérti a néma dolgok beszédét, ráemlékszik, közösködik a legősibb titokzatossággal. Viszont a vén bölcsek, száz éves táltosok sem tapasztalatuk súlyával érvényesülnek, tapasztalaton túli dolgokról tudnak, öregségük közelebb hozza őket az énség korlátján kívüli világ. Az öregség is fiatalság a túlsó partról nézve. Minden mese az én és a minden közötti, küzdelem nélküli áttörés története. És tulajdonképpen csak látszólagos, illetve "eleve kész" történet - játék - mert hiszen a hős már puszta hősi mivolta által diadalmas és teljesedett. Van mese, mely ünnepli, a nagy hazudót még pedig nem a gyakorlatiságban diadalmaskodó ravaszságért, hisz rendesen monstruózus elhihetetlen és el nem is hitt hazugságokért kap jutalmat a "hős", de mert öröme telik saját mese voltának, fantasztikumának öncélúságában, a léleknek furcsaságba, kacajba rejtett diadalát jelenti a valóság felett. Négerek mesélik "az Isten megüzente a kaméleonnal az embereknek, hogy halhatatlan lelkük van", de a csóka elébe került a hírnöknek s azt mondta az embereknek "meghaltok porrá váltok, punktum - nem jön utána semmi". Az emberek, bíztak a csacska csókában, a későn érkezett kaméleont meg sem hallgatták. Elhitték, hogy meghalnak - "azóta van a halál". Íme a lélek, mely maga teremti világát, korlátait.

Aki mindig legmélyebbjét adja, nem adhat sokfélét. Külső változatai, kalandbősége mellett tagadhatatlanul egy kaptára szabott a legtöbb mese. Minden élményhez egy neki megfelelő művészi forma rendelődik - s az alap meseélmény mindig ugyanaz. Az azonosságból a harmóniába két egyensúlyozott és mozdulatlan világ között feszül a megvalósulások és történések ingó hídja, ezen járnak a lelkek, táncolnak a mesék. Az egyénné válás útja ez, s útja a harmóniába beleépülő egyénnek. (Kőműves Kelemenné meséje kényszerül itt tollamba). A mesék is ezen a hídon kerekednek történéssé, műfajjá. - De miképp az egyéni lélek begubózódik az anyagba, alakítva alakul és kibontakozik - úgy változik vele együtt a mese is. Varázsige volt - ma történés, műfaj, s ki tudja mi lesz belőle, ki ismeri lelke holnapját. Minden más műfaj, azt vélem megcsontosodik saját törvényében, csak a mese módosulhat, fejlődhetik - mert nem csupán műfaj, de világnézet és tükre a mindenkori lélekvalóságnak. Hogy általában mégis konzervatívnak érezzük, azért van, mert legbensőbb lényegében a lélek is változatlan marad, és módosulásai lassan mennek végbe alig észrevehetően bontakozik ki önnön korlátaiból. A civilizáció "mesésen" keveset alakított rajtunk - élénken érezzük ezt, ha ősi mesékkel kerülünk szembe. A lélek időszámítása különbözik a mienktől: Ezer esztendő előtte olyan, mint egy nap.

Régi és új mese ritkán jelennek meg tisztán. Népmese és jó műmese között nem látok áthidalhatatlan örvényt tátongani, mert aki műfajmesét mond szükségképpen egyéni megformázó szerepét is kénytelen feltételezni. Mindkét nemben sok a kevert műfaj. Ausztráliai történetben olvastam: A menekülő tolvaj pálmafa csúcsára szorul. Elmondja az "egybekerítő varázst", mire a sziget minden pálmája egymáshoz borul s a boldog tolvaj bizton menekül egyik facsúcsról a másikra kúszva üldözői elől.

Íme jellegzetes töredéke a mesének belekeverve egy valósághoz tapadt tolvajhistóriába, mely mai naturalisztikus regényirodalmunk őse lehetne. De minél kevésbé novellisztikus, minél tisztább a mese (mesevilágnézet és jelentés teljes azonossága a történéssel) annál zavartalanabbul érvényesülnek benne a műfaj sajátos alapformái. Sőt mesesablonok, formulák kialakulását tapasztaljuk, ilyenek pl. az ismétlés, a fokozás, a szimmetria, bizonyos számok bűvös volta: Mélyebb lélektükröző jelentőségük, elhomályosult mágikus értelmük mellett alkalmazkodnak a műfajmese sokáig élőszóval előadott mivoltához, úgy mint szórakoztatásra, mulattatásra szántságához. A műfajmese nem ábrázol, nem oktat, nem magyaráz, hanem a lélekvalóság törvényeit tükrözi, értelmessé, tagolttá, mozgalmassá és tartalmassá "díszíti az időt", mint ahogy teret díszít a vele oly gyakran találkozó ornamentika.

Ismétlés és fokozás ritmust, szimmetriát, egyensúlyt vés a formátlan időbe. Az ismétlés nem csak tagolja a mondanivalót, de legprimitívebb módja a hangsúlyozásnak, az időkitöltésnek (az egyes meserészek esetleges aránytalanságait helyrehozza). A tiszta meseműfaj jellegzetes tulajdonsága, a "történésben kifejeződés", szűkszavúságra utal, minden oly jelző leírás és részlet mellőzését kívánja, mely nem szolgálja a mese előregördítését, nem járul hozzá a történés mágikus felelevenítéséhez. Ott, ahol minden tulajdonság tettre váltható, felesleges lesz a leírás, az ige kiszorítja a melléknevet. Ehhez járul még az is, hogy egy olyan világban, melyben az alakváltoztatás lehetősége állandó és korlátlan, nem döntően fontos többé a megjelenés formája. Fontos az, aki a jelenség mögött van, ő az, aki állandó, egybekapcsolódó, az aki megjelenik, önmagáról tanúságot pedig megjelenése tettével teszen. Ezen a ponton is hű marad a mese egysíkúsága törvényéhez, pszichológiát, hangulatot, értelmet, szimbolikát mindent történéssel fejez ki, történésbe vált.

Műfajjá válása a lélekvalóságtól mintegy objektív távolba tolja a mesét és ez a fejődés éppen összeesik a lélek szubjektívvé válásával, individualizálódásával. Elképzelhető tehát, hogy míg a régi mese egy az azonosságból még alig kisarjadt kollektív lélek mindenki előtt érthető tulajdona volt, a mai mese egy minden közösségtől megfosztott zárt magány felé fejlődik. Ez a "sötétben tündöklés" egybeesnék a lélek legegyéniesedettebb fázisával, mely időlegesen minden más emberi lélektől néha különbségbe sodorná. Azonban a lélek fokozódó magányával párhuzamosan szövődnek új megértések. Előhírnökei a túlsó partnak, kik a vándorral fele úton kerülnek szembe. Új lelki közösségek, ismeretlen formájú emberi viszonyok, nem tudjuk őket a barátság, szerelem, szeretet, testvériség körébe besorozni, a megértés fogalma nem meríti ki őket, közös átélésekről van itt szó, melyek mégis a realitás elvitázhatatlanul tiszta vonalaival íródnak sorsunkba. Közösségre, lelki érintkezőpontokra lelhet tehát a mai, a holnapi mese is, és kiaknázatlan mondanivalója is legyen. Mert nemcsak civilizációnk ezer csodáját, a repülőgépet, az autót, az orvostudomány diadalait, a mozgóképeket előlegezte a mese az emberiségnek. Még inkább minden új lélekvalóság a mesében nyilatkozik meg először és addig terem valóban mesét, míg nem csontosodik az empíriába, míg nem lehet egyenértékűen lefordítani az okos érthetőség szótárával.