Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 12. szám

Gellért Oszkár: A nyugati hadjárat

Ötnegyed év előtt, azonközben, hogy Hindenburg Arras és Soissons között a nagy visszavonulást és frontrövidítést rendezte s Rupprecht bajor trónörökös seregeit körülbelül olyan vonalon helyezte el, mely az előbbi front ívszerű alakjához képest a húr hozzávetőleges egyenesét alkotta: azt írtuk a Nyugatban, hogy a földalatti háborút ezzel még korántsem tudta mozgóvá lendíteni. Mindenesetre keresztezte az entente haditerveit, területfeladás árán időt és forntrövidítéssel erőmegtakarítást nyert, mikor kitért a még csak megindítandó ellenséges nyomás elől, kibujtatta az embereit a föld alól és arra kényszerítette a szemben levőket, hogy ők is kibújjanak. “Egyelőre azonban még mindkét fél arccal egy irányban vonul. Ha, mialatt a német haditechnika teljes sikerrel folytatja a víz alatt, amit megkezdett, - Hindenburg is folytatja, amit megkezdett: a föld alól fel tud kerekedni, de szembefordulva is, ha az íjat vissza tudja pattantani: akkor tényleg úgy jelent meg a nyugati harctéren, mint aki a marnei csatát folytatja."

Egy évvel később Hindenburg valóban visszapattantotta az íjat nyugati irányban Amiens felé, és déli irányban Meaux felé: a Marne-ig. De a marnei csatát - és itt nem a helymegjelölésen, hanem a háború egykori mozgó jellegén van a hangsúly - még nem folytatja ott, ahol 1914 szeptemberében kellett Moltkenak abbahagynia. Még csak az átmeneten dolgozik. A nyugati harctéren akkor - 1914 szeptemberében - a világháború új felvonása kezdődött. A második felfogást Moltke további erőfeszítései, majd Joffre és French kísérletei, Falkenhayn, Nivelle, Haig és Pétain legfeljebb taktikai sikerekig emelkedő offenzívái töltötték ki. Idén március 21-én azután Hindenburg és Ludendorff kezdtek valami újat, amiről még teljes bizonyossággal nem tudható, hogy hová tör, még kevésbé hogy mit hoz, de amiről annyit máris meg lehet kockáztatni, hogy valóban új valami, hogy március 21-től bízvást lehet számítani a nyugati dráma harmadik felvonását.

Mi történt e nevezetes március 21-e óta? Egy német támadás a frontnak körülbelül ugyanazon a szakaszán, ahol tavaly a németek önként visszavonultak, egy másik támadás az yperni szakaszon, ahol az angolok tavaly hónapokig tartó erőfeszítéssel ugródeszkát dolgoztak ki maguknak a német tengeralattjáró-háború flandriai bázisa, Brügge felé, és egy harmadik támadás a Chemin des Dames-szakaszon, ahol tavaly Nivelle akarta áttörni és felgöngyölíteni a németek laoni frontját. A németek most elsőbben is visszaszerezték azt, amit tavaly önként feladtak, sőt azon túl jóval többet, mikor Amiensig tolták előre új frontjukat. Másodszor helyreállították Ypernnél azt a helyzetet, mely a flandriai angol offenzíva előtt ott fennállott, sőt ennél is jóval többet, mikor Hazebrouck közeléig nyomultak előre. És harmadszor a Chemin des Dames-on keresztül oly mélyen törtek dél felé, hogy elérték a Marne-t. A német offenzíva helyválasztásaiban tehát bizonyos rendszeresség tapasztalható, - lehetőleg az 1914-es helyzet helyreállítására irányuló.

Ugyancsak bizonyos rendszerességre lehet következtetni a támadások lefolyásából és a kialakult új frontok alakjaiból is. A német támadás mindenütt hirtelen megtorpant, mikor jódarab területet hagyott maga mögött és mikor az entente-tartalékok fellépése következtében az erőkiegyenlítés processzusa bekövetkezett. Az imént például Château Thierrynél is megállott. Ebben az új német metódus merőben elüt az entente-hadvezérek eddig ismert offenzív módszerétől - Somme-csata, flandriai-csata, - de elüt Falkenhayn verduni offenzívájának buldogg-szerűségétől is. Azok számára, akiknek, mint e sorok írójának is, személyesen volt alkalmuk még a múlt év novemberében a német agyfőhadiszálláson Ludendorff rövid, de annál világosabb fejtegetéseit hallani: az offenzíva európai értelemben vett problémájáról, - nem lehet meglepetés a németek mostani hadműveleteinek ez a metódusa, amely alapjában a stratégia régi szabályainak ellentmond, mikor nem forszírozza a támadást ott, ahol megkezdte, hanem újabb és újabb szakaszokon gyűrűzteti végig. A stratégia ma már nagyrészt vasúti-stratégia és a támadó féllel szemben a védekező előbb-utóbb előnyös helyzetbe jut, mert a háta mögött levő vasúti hálózat jobban biztosítja csapatösszevonásait és anyagutánpótlásait addig, míg a támadó is rendbe hozza azt a vasúti hálózatot, mely előnyomulásával került a kezére.

Azonban, mint már fentebb előrebocsátottuk, a kialakult új frontok alakjaiból is bizonyos rendszerességre lehet következtetni. Megállapítható, hogy a német támadások kiindulási vonalaihoz képest az elért új vonalak, ahol a helyzet ismét a megmerevedés stádiumába jutott, sokkal terjedelmesebbek, a régi húr-alakkal szemben ív-alakúak, az entente frontjába mélyen beöblösödő formát mutatnak.

Cenzúrázva.

A Cambrai-St. Quentin front, ahonnan márciusban indult rohamra Rupprecht gyalogsága, csaknem egyenes vonalú volt, épp úgy, mint a Noyon-Reims front, ahonnan májusban törtek előre a német trónörökös katonái. Az új helyzet pedig amott is, emitt is az, hogy az entente-nak most hosszabb frontot kell tartania, mint annak előtte s eddig összesen mintegy száz kilométerrel növekedett a nyugati harctér arcvonala az amiensi és château-thierryi nagy német beöblösödések folytán. Emellett pedig az entente közvetlen vasúti kapcsolatai is megszakadtak az egyes frontszakaszok között, vagyis a német vasúti stratégia a támadó fél hátrányos helyzetét azzal igyekszik parírozni, hogy ellenfelét nagy vasúti kerülőkre utalja.

Az így meghosszabbított frontok természetesen nemcsak több entente-haderőt szívnak fel, hanem több német haderőt is. Csakhogy a Keleten felszabadult Németországnak, úgy látszik, inkább futja ez a tartalékszámadása, mint az entente-nak, pláne mikor az entente eleven-erejét és materiális készségét egy-egy támadással is alaposan csonkíthatja s anélkül, hogy ezért neki magának tetemes vért kellene áldoznia. Ekként törekszik Hindenburg és Ludendorff arra, hogy Foch stratégiai tartalékát teljesen felszívja, magára vonja, lekösse és megritkítsa, hogy azután a Nieuporttól Belfortig terjedő egész front meggyöngült pontjain léphessen fel és provokálhasson olyan Tannenbergeket, amelyekből néhány - egymás mellett vagy gyors ütemben egymás után - katonailag eldöntheti a nyugati háború sorsát is.

A március 21-én kezdődött nyugati német támadások ebben a perspektívában már szerves egésszé tömörülnek, úgy hatnak, mint a dráma új, talán utolsó felvonásának egyes jelenetei. A probléma maradt, ami volt: lehetséges-e a háborút a Nyugaton is katonailag befejezni (ami azonban még korántsem jelenti, hogy a katonai döntésbe az entente bele is nyugszik és leül a békeasztalhoz). Tavaly ilyenkor, még jóval a keleti béke előtt, úgy tetszett, hogy a háborúnak az fog véget vetni, ha a Nyugaton mindkét fél katonailag kimerül. Március 21-e előtt az objektív katonai szakkritika úgy láthatta, hogy előbb-utóbb mindkét fél kimerül, de aztán jön Amerika és miután németek, franciák és angolok már az utolsó húscafatig felfalták egymást, Nyugat-Európa nagy szövetségese diadalt ülhet az európai nemzetek csontjai felett. Március 21-e óta nagyon úgy fest a dolog, hogy Franciaország és Anglia előbb merül ki, semmint az amerikai segítség hathatósan közbeléphetne. Ez ma - valószínűségi alapon - a franciaország katonai helyzet száraz stratégiai megvilágítása. A politikai megvilágítás más lapra tartozik.