Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám · / · Balázs Sándor: Kisváros

Balázs Sándor: Kisváros
VI.

Másnap délben, ahogy kilépett a törvényszék kapuján, szembe találkozott Ilonkával. Úgy mint a múltkor, kis csomag volt a kezében és ment hazafelé.

- Erre jár, mert tudja, hogy ilyenkor jövök ki a hivatalból - gondolta vidáman Tibor és sietett hozzácsatlakozni.

- Kialudta magát nagyságos asszony? - kérdezte.

- Ó hogyne, rögtön lefeküdtünk, ahogy maga elment.

- Jó maguknak. Én nem sokat aludtam.

És kérdezetlenül, anélkül, hogy az asszonyra ránézett volna, gyorsan elmondta, hogy az éjjel a kertben volt, a padon és várta. Ilonka megállt és hangosan felkacagott:

- De nagy bolond maga édes barátom! Hát hogy gondolhatott ilyet? Hogy jutott egyáltalán ilyesmi eszébe?

Másról kezdett beszélni, a színészekről, akik két hét múlva jönnek, az új divatáru-üzletről, amelyik most nyílt a Kossuth utcán, de Tibor csak igennel, nemmel felelgetett neki. Mintha egy kancsó vizet öntöttek volna a nyakába. Tessék!... Megint úgy tesz, mintha semmi sem volna köztük, mintha tegnap este nem csókolta volna meg az asztal fölött és... Eh, csakugyan jobb lesz, ha nem törődik vele. Jó ideig szótlanul mentek egymás mellett, végre Ilonka, aki a szeme sarkából rá-ránézett és szerette volna megsimogatni, hogy ne legyen olyan szomorú, mikor a házuk elé értek, ezzel búcsúzott tőle:

- Délután kimegyek megnézni a káposztáskertemet. Elkísér? Az uram lusta, az nem adja oda érte a kaszinót. Egyedül meg unalmas. Maga jön? Hát akkor - viszontlátásra! Pont ötkor indulok...

Kezet nyújtott neki és bement. Szegény fiú, mosolygott magában, milyen szerelmes. Már bevallotta magának hogy ő is szereti, de a józan déli napsütésben egész őszintén gondolta azt is, hogy elég, ha barátságban lesznek, sétálnak, beszélgetnek, ami megtörtént, megtörtént, ezzel vége, elég, ha így szépen, ártatlanul szeretik egymást, sőt ez kell is neki. Ó, ez nagyon jó, majd sütkérezik benne, mint a fürdő homokjában, egyebet nem. Tibor is ha látja, hogy nem lehet másképp, belenyugszik a változhatatlanba. És miközben kiment a konyhába az ebéd után nézni, szentül meg volt győződve, hogy ez így is lesz, majd ő lehiggasztja azt a kedves jó fiút, mint a kifutni akaró levest, egy kanál vízzel, istenem, ő az idősebb, neki is kell okosabbnak lenni.

Mindez nagyon szép volt, de a kora alkonyatban, mikor a káposztáskertből jöttek hazafelé, érezte Ilonka, hogyan mossa el alóla a talajt Tibor forró szavainak árja. Mert Tibor, noha délben még szigorúan elhatározta, hogy többet feléje se néz annak a bestiának és délután ötkor aludni fog, nem pedig káposztáskertet nézni, persze már félötkor várta az úton és odamenet jóízűen diskuráltak és az asszony kissé csalódottan állapította meg, lám, nem is kell nagyon vesződni vele... hanem - Hanem mikor visszajövet lebukott a nap és Tibor rákezdett a nótára, előbb tréfálkozva, aztán mind komolyabban, és elmondta, hogy mennyit szenved miatta, és faggatta és beszélt, beszélt fojtott érzéki hangon, Ilonkában elájult a tisztesség vágya és csak egy vágya volt, azt mondani: igen, igen, igen és megcsókolni, a nyakába omlani. Alig bírt válaszolni Tibor kérdéseire, dadogva, pedig otthon milyen jól kieszelte.

- Nem... látja minek... nincs értelme... ne heccelje magát bele... kisváros... maga okos ember és tudja, hogy nem lehet - de szavai üresen kongtak, mert tudta, hogy nincs igaza. Emberek jöttek, köszöntek, Ilonka azt sem tudta jóformán, hogy kik, siető gyors léptekkel ment, mintha valaki kergette volna és nem látta, csak érezte maga mellett Tibort. Aztán már nem is szólt ellene, hagyta, akármit mondjon, itta a szavait, mint télen korcsolyázás után a forró teát.

- Holnap mikor látom? - kérdezte Tibor, mikor a kertajtóhoz értek.

- Holnap?... magam sem tudom. De igen... délben, azt hiszem bemegyek a városba... lehet... nem biztos...

Ha minden ilyen biztos lett volna! Már nem harcolt többé magával, világos nappal sem voltak érvei maga ellen, úgyis hiába és már tizenegykor nézte az órát, hogy el ne késsen. Délután megint együtt sétáltak és ez így ment ezentúl napról-napra, délelőtt és délután. Negyednap délben hiába ment végig Tibor a korzón. Ilonka nem volt ott. Talán beteg? Mi lesz akkor a délutáni sétával. Meg kell tudnia. Öt óra tájt elindult feléjük és már messziről látta az asszony fehér ruháját, amint az ablakban könyökölt.

- Nem jön nagyságos asszony sétálni? - köszönt be a fiatalember a kerítésnél megállva.

- Nem... ma nincs kedvem.

- Miért?

- Olyan penészes hangulatban vagyok, az uram nincs itthon, egyedül ebédeltem és...

Mondott mást is, de Tibor már nem figyelt rá. Az ura nincs itthon. Nincs-itt-hon. Várt. A hangja elfulladt a torkában. Ilonka kiegyenesedett az ablakban, a szája széle remegett.

- Ha kedve van, jöjjön be egy kicsit beszélgetni, - mondta fehéren és halkan, de Tibor megértette és sietett, röpült be hozzá. A lakatos, aki az üzlete ajtajában állt, hallotta, amint az asszony betette az ablakot. Mások is látták, hogy a fiatal bíró bement a főmérnökékhez, egyesek azt is tudták, - mit nem tudnak a kisvárosban? - hogy a főmérnök hivatalos körúton van és most már a pletyka, a kisváros félelmes szörnyetege teljes joggal megindulhatott nem hivatalos körútjára. Már úgyis figyelték a két szerelmest: híre ment, hogy a nagy mulatság éjszakáján bent volt Ilonkáéknál az albíró, másnap vizitelt, minden nap együtt sétálnak, a városon kívül is és most - lám, lám! Lányos mamák, akik a csinos és előkelő fiatalemberben kitűnő partit láttak, idősebb asszonyok, akik fölött már elviharzott a szerelem, fiatal asszonyok, olyanok, akik még nem csalták meg a férjüket és olyanok, akik már megcsalták, férfiak, akik hiába legyeskedtek a szép mérnökné körül, háziorvosok, akik kötelességüknek tartották a rossz diagnózis mellé jó híreket is szállítani és mind-mind, a kisváros apraja-nagyja, napokon át másról sem beszélt, mint erről. Illatos kávé mellett otthon, kaszinóban, kocsmában, utcán, ahol csak két úriember vagy úrnő összetalálkozott, a fejek egymáshoz hajoltak s a nyelvek sziszegtek:

- Mit szólsz hozzá kérlek alássan... hallottad kedvesem?... nahát, ki hitte volna erről az asszonyról... Tudod, én nem azért mondom, ismerhetsz, hogy mennyire ki nem állhatom a pletykát... hanem ez már mégis csak sok... Kérlek én ezt a fiatalembert nem hibáztatom, okosan teszi, ha teheti, de az asszony... kérlek, az anyja lehetne neki... hja, mit akarsz, vénasszonyok nyara a legsütősebb... és ott van a jó ura, micsoda derék ember az kérlek alássan...

Így ment ez vég nélkül. Különösen az fájt a kisváros népének, hogy Tibor másutt nem vizitelt és ezt is az asszonynak rótták fel bűnül. Nem engedi, félti, egészen magának akarja, mondogatták. No és az, hogy Ilonka az utolsó időben elhanyagolta a barátnőit, persze nem ért rá szegényke, a bírósággal volt dolga, célozgattak.

Egy-két hét alatt a pletyka elérte tetőfokát, betöltött minden zugot s az emberek megszokták, újabb esetre füleltek és minden szépen elsimulhatott volna, lett volna ebből is egy rendes kis viszony, okos és megalkuvó, aminő száz meg száz van, amiről mindenki tud, de senki sem ütközik meg rajta, ami hozzátartozik a kisváros életéhez, egyszóval minden rendbe jöhetett volna, ha például Tibor elintézi a viziteket, Ilonka meglátogatja a barátnőit, megelégednek azzal, hogy a korzón sétálnak és akkor szedik a mézet, amikor hozzájutnak, mint ahogy ezt más becsületes szerelmesek csinálják. De ők ketten a felszabadult mámor őrületében eszüket vesztették, nem törődtek semmivel, csak hogy együtt lehessenek, bújtak az emberek elől, hogy ne zavarhassák őket, a világ nem létezett számukra. Mind újabb és újabb anyagot adtak a megbotránkozásra. A színházban nem is néztek a színpadra, hanem egész este egymást falták a tekintetükkel. Már arról is tudtak, hogy Tibor éjszaka a kerítésen át bemászik a főmérnökékhez, hogy délután, alighogy a főmérnök kiteszi a lábát hazulról, az udvarló már ott terem, hogy most már csak az erdő felé mennek sétálni és a múlt vasárnap meg is lesték őket, hogy a fák között csókolóztak.

Azok ketten pedig rózsaszínű kendővel a szemükön, egyre vakmerőbbek lettek. Tibor, mikor tudta, hogy az asszony egyedül van, már délelőtt is elszaladt hozzá a hivatalból és negyedóra múlva jött vissza a sietségtől izzadt hajjal. A kollégái összenevettek a háta mögött, az elnök pedig egyszer a jelenlétében félre nem érthető célzást tett arra, hogy a bírónak magánéletében is kifogástalannak kell lenni. Egy gyerek az utcán, ahogy ebédelni ment, utána kiáltotta Ilonka nevét. A társaságtól mindjobban elvadult, kerülte az embereket, észrevette, hogy elhallgatnak, mikor közibük lép és mind olyan furcsa szemmel néznek rája. Ilonka is egészen visszahúzódott. A szerelemben kivirágozva, dacosan, szépen, csak ritkán lehetett látni a kisváros utcáin. Az üzletekből kiszaladtak utána s egy alkalommal a pénzügyigazgató lányai befordultak egy kapu alá, hogy ne kelljen neki köszönni.

Tudták már, hogy a világ szájára vette őket, azt is, hogy be kellene fogni valahogyan, de minden nap halogatták, annyira el voltak egymással foglalva, hogy igazán nem értek rá semmire. Tomboló, nagy, végzetes szerelem volt.