Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám · / · Balázs Sándor: Kisváros

Balázs Sándor: Kisváros
II.

Károlynak akárhogy akadozott a nyelve és a lába, annyi esze még volt, hogy Tibort a kapunál nem engedte elválni.

- Gyere be, gyere be hozzánk - tolta egész közel Tiborhoz a fejét az elázott szemével és a szürkés borostás állával. Gyere be az apád mindenségit... iszunk egy stampedli pálinkát, öt éves, olyat nem ittál... az asszony ad feketét... szép asszony mi?

Tibor szelíden védekezett, nem lehet, már késő van, még nem vizitelt, majd máskor. De Károly csökönyös volt.

- Hidd te is - mondta Ilonkának. Jó fiú... nagy marha, de jó fiú.

Ilonka bocsánatkérően nézett Tiborra. Szerette volna, ha bejön, irtózott, ma nagyon irtózott egyedül maradni a részeg urával, de hívni azért nem akarta. Mit gondolna róla? Megint eszébe jutott a csók.

Végre is Tibor unta meg a kapu előtt a huzakodást, annál is inkább, mert nemcsak a részeget követte, hanem szíve vágyát is. Ó, ő jött örömest, akárhová ez után az asszony után, de félt, hogy újra megbántja, szépen akart hozzá közeledni, áhítattal, ahogy most már tudott is, mert amikor nézte a táncnál és amikor ővele járta, hogy történt, hogy nem, béléje szeretett. Nemcsak azért, amit az úton gondolt, a dohánygyári lányok miatt, többet az eszébe se jutott, egyszerűen csak megszerette, reszket érte, szép, édes és drága neki. Milyen jó, mikor a könyökük összeér, ahogy a veranda lépcsőjén Károlyt feltámogatják.

És a szobában is, az enyhe lámpafénynél, a kocsmai lárma után a csendben, puha bőrszékben vele együtt lenni... de szép az élet! S amíg az asszony eltűnt más ruhát venni és a fekete kávét fölmelegíteni, Tibor a papkisasszonyra gondolt, Magdára, akiért először érezte a szívnek ezt a csodálatos döbbenését és azóta sem, csak most. Ugyanaz a zsáner ez is, mint az volt, szőke, kékszemű, mosolygós, vajon lesznek-e olyan boldog óráik, mint Magdával? Boldogabbak, hiszen ez asszony.

- No hogy ízlik? Ez aztán szilvórium, mi? - mondta Károly és részeg szemében egy kis értelem csillant meg. Ezt még meg tudta állapítani, de két hörpintés belőle végleg elintézte. Elérzékenyült, a könnye folyt, aztán újabb stádium, a feje oldalt lettyent és csak bámult üresen az italtól nehéz szempilláit alig fölemelve.

Tibor menni akart, de most az asszony marasztalta.

- Ha már bejött bíró úr, addig ne menjen, míg az uram egészen el nem alszik. Addig úgy sem lehet ágyba dugni. Akkor felköltöm a cselédet, levetkőztetjük és a helyére visszük. Nagy gyakorlatom van már ebben.

- Szegényke - gondolta Tibor és hangosan hozzátette:

- Sokszor megesik ez a főmérnök úrral?

- Nem, most már ritkán, de ezelőtt... ojjé!

- Mióta van férjnél nagyságos asszony?

- Tíz hosszú éve.

- Tíz éve? És mindig itt a kisvárosban? No igazán nem látszik meg nagyságos asszonyon. Cseppet sem vidéki.

- Nem? Dehogynem.

- Becsületemre... Hogy csinálta ezt?

- Az uramnak köszönhetem. Ő nem hagyott elvidékiesedni. Nem is hinné róla úgy-e mikor így látja, hogy ő nagyon okos ember ám. Nála tökéletesen igaz, ahogy a kocsisunk szokta magát ilyenkor mentegetni: bor be, ész ki. Igen, ő sokat oktatott engem.

- Jó lesz, ha én is megtanulom, hogy mi ennek a módja, mert hátha én is vidéken ragadok.

- Nem nagy dolog. Károly szerint a vidéki embert kettő teszi igazi vidékivé: a kicsinyesség és a pletyka. Ha ezektől szabadulni tud és nem törődik a kisváros apró, jelentéktelen ügyeivel, hanem ehelyett jó könyveket olvas és nem bánja, ha a fejük tetejére állnak is az emberek, akkor már megmarad a magasabb nívón. Különben az mindenütt így van. Vannak Pesten is vidékiek és vidéken is pestiek, nem igaz?

- Igaz - felelte komoly arccal Tibor, de belül elmosolyodott. Drága. Már elfelejtette, hogy a kiránduláson mást sem csinált, mint - ahogy most ő meghatározza - kicsinyeskedett és pletykázott.

- Persze, azért egészen nyom nélkül senkiről sem múlik el a környezet. Itt van például az uram. Iszik. Ha Pestre nevezik ki, megelégszik a mindennapi kávéházzal, mint más úriember. De mert vidéken van, iszik, mint mindenki itt. És biztos vagyok benne, hogy én sem élek büntetlenül a kisvárosban, én rajtam is meglátszik.

- Igen, csakugyan, azért a nagyságos asszonyon is meglátszik kissé a jó vidék.

- Miben?

- Megmondjam?

- Igen, igen.

- De nem haragszik meg?

- Nem, nem.

- Hát, kérem szépen, egy pesti asszony nem csinál belőle olyan nagy dolgot, ha valaki megcsókolja és nagyságos asszony hogy haragudott!

- Szép asszony, mi? - hördült közbe a részeg férj és Tibor ijedten nézett rá.

- Ne törődjék vele - nyugtatta meg az asszony - nem tudja ez már, mit beszél. Hát az nagyon csúnya is volt magától és én nem is tudom, hogyan nem ütöttem nyakon.

- Bocsásson meg a vétkezőnek. Szeretem.

Úgy mondta ki ezt a szót, olyan váratlanul, egyszerűen és igazán, hogy Ilonka megrendült tőle. Színházban érzett hasonlót, amikor Pesten volt a Nemzetiben és Hamletet látta. Ez nem hazugság, ez szívből jött, szeret! Nem tudott erre semmit sem felelni, remegő izgalom szállta meg, amitől egy minutáig lehunyta a szemét és a keze lankadtan elnyúlt. Aztán egymásra néztek, majd ismét el egymástól. Tibor koccintott. Ittak. De nem szóltak. Ez után már nem lehetett beszélgetni.

- No most menjen kérem, - nyújtotta végre a kezét Tibor felé az asszony - az uram már alszik.

Csakugyan. Károlynak a feje a mellére esett, a szája nyitva volt és horkolt. Tibor engedelmesen megcsókolta Ilonka kezét és ment ki a langyos nyári éjszakába. A veranda előtt kis jószagú kert sötétlett virággal, bokrokkal és néhány fával. A hold már egy felhő mögött bujdosott, a szobából kicsillanó fény vezette Tibort a kapuhoz a halkan ropogó homokban. Egy bokor ága így is majdnem kiütötte a szemét, de mit bánta ő! Boldog volt. Megmondta neki!

A kertajtó azonban be volt csukva és a kulcs nem volt rajta. Tibornak eszébe jutott, hogy mikor bejöttek, Károly bezárta, még csodálta is, hogy berúgott állapotban meg tudta ezt tenni, persze csak ösztönszerűleg, szokásból. A kulcs biztosan nála van, most mit csináljon? Átugorjon a kerítésen? Azt megtehetné, de okosabb, ha visszamegy a kulcsért. Legalább még egyszer láthatja Ilonkát.

Meg is indult vissza, de a veranda alatt megállt. A cseléd már bent volt a szobában és a székkel együtt csúsztatta be a hálóba az öreget. Ilonka segített neki. Tibor várta, hogy visszajöjjön, és akkor beszól hozzá. Sokáig nem jött, úgy látszik, nem olyan könnyű ágyba tenni férjemuramat. Ahá, hiszen itt vannak ebben a szobában, amelyiknek idenyílik az ablaka! És itt egy pad is van, no ide leül, megvárja, hogy végezzenek.

Leült, a karját két oldalt kifeszítette, a hátát nekivetette a pad támlájának, a kalapját letette maga mellé és a nyakát hátraszegte a csillagok felé. Meddig volt így? Nem tudta. Csak arra tért magához, hogy az asszony jön le a lépcsőn, megtalálta a kulcsot az ura zsebében és most sietett megnézni, hogy ki tudott-e menni szegény Tibor. Mikor eléje ért, Tibor feléje nyúlt és megfogta a kezét. Az asszony rövidet sikkantott, de nem ijedt meg nagyon, gondolatban nem vált el egy perce sem tőle. Tibor maga mellé vonta a padra és csókolta a karját, a vállát, az arcát, ahol érte. Ilonka kicsit ellenkezett csak, őt is elkapta a forróság és Tibor fejét, amint hozzáhajolt, átölelte és a melléhez szorította.

Messzi keleten halk pirulással ébredt a hajnal. A nyitott ablakon dőlt ki Károly horkolása. Ez volt a nászdaluk.