Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám · / · Balázs Sándor: Kisváros

Balázs Sándor: Kisváros
I.

Egész este volt már, mikor a kirándulók megindultak hazafelé. Gyalog mentek, csak a kövér patikus mászott fel a pakkos szekérre és elzörgött nagy kalaplengetések közt, eddig már otthon is van. A többiek lekanyarodtak a dűlőútra, amelyik a Báránydombon át nyílegyenest visz a kisvárosba.

Elöl ment Károly jól beszeszelve és igen kitűnően érezte magát. Most a sötétben szürke haja feketének látszott, ő maga pedig ifjúnak, mint ezelőtt húsz évvel. Vígan lóbálta a kis kézi lámpását, mely minduntalan elaludt s ilyenkor az egész társaságnak meg kellett állni. Szidták is irgalmatlanul, de ő előbb egy ideig kurjongatott: hölgyeim és uraim, szabad a csók! és cuppogott hozzá csak azután gyújtotta meg újra a lámpabélt. Majd bolondos nóták jutottak eszébe amiket recsegve énekelt és mikor nem csinált semmit, akkor is mosolygott magában.

Jó kedve van és punktum. Nem csoda, ritkán van az embernek ilyen szép napja. Az égen reggeltől estig egyetlen felhő sem látszott, az ételek és italok nagyszerűek voltak s az emberek micsoda kedvesek! Bánó, a cisztercita tanár a nagy hasával és uborka-orrával, Kenderesi, a járásbíró, akinél butább és aranyosabb ember nincs Magyarországon, aztán ez a fiatalember, a fene tudja, hogy hívják, valami Tibor, milyen finom, szép, gyerek, no és az asszonyok! A patikusné, a bíróné, de különösen az ő felesége, az ő Ilonkája, hiába, annak nincs párja, az lefőzi valamennyit. Könnyes lett a szeme a nagy gyönyörűségtől, mikor rágondolni és fújni kezdte: nékem olyan asszony kell...

A keskeny dűlőúton párosával botorkáltak utána a többiek. A főmérnökné, Károly felesége, a sor végén jött Bereczky Tiborral, az új albíróval. Új, pedig már féléve, hogy itt van a városkában, de csak a kollégáinál vizitelt és Ilonka mind a mai napig csak látásból ismerte. A kirándulók közé is véletlenül csöppent. Tegnap este a Koronában szóba került a dolog és Kenderesi, a principálisa, őt is hívta. Nem akarta visszautasítani és kár is lett volna. Igen jól érezte magát.

Egy ideig csöndesen diskuráltak, később már csak az asszony vitte a szót. A kisváros dolgairól beszélt halkan, kedves csípősséggel. A vízvezetékről amelyik nincs, a pletykáról, amelyik van, az új törvényszéki palotáról és mit bánta Tibor miről még, mikor őt mindez nem érdekelte és azonkívül mikor nem is tudott nagyon ráfigyelni. Mással volt ő elfoglalva, amióta így rájuk esteledett és a szép asszony mellett haladt.

Két magas part között a dűlőútra teljes sötétség borult. A csillagok igen messze voltak, a hold még nem jött fel, a kis lámpa világossága pedig csak arra való volt, hogy az árnyékot még feketébbé tegye. Egyszer mintha megvillanni látta volna a cisztercita fehér karját a sovány bíróné derekán - hát ő merje-e? Igaz, hogy csak ma ismerte meg az asszonyt, de ez olyan kedves volt hozzá mindjárt és a szeme játéka is, ahogy odavágott néha, mikor ő lopva és mohón falta a tekintetével vagy ahogy például a fűről fölkelt és a csípőjét végigsimította a két tenyerével, akkor is rámosolygott. Talán ez is úgy van, mint ő, éhesen az öreg ura mellett, aj de volna, akkor nem kellene futkosni dohánygyári lányok után és meg lehetne maradni ebben a ronda kisvárosban, míg a kamarás nagybácsi áthelyezteti. Lám most is, hogy véletlenül egymáshoz értek, nem kapja el magát gyorsan, talán neki is jól esik, meg kéne ezt az asszonyt csókolni, a teremtésit, míg a sötét tart. Ki tudja, kerül-e még erre sor, vagy ha igen, milyen sok kurizálás, sétálás, táncolás után! Most mindez egy csókkal egyszerre el volna intézve, holnap már ott lehetne folytatni, ahol ma abbahagyta. De merje-e? Hátha rossz vége lesz? Ha botrány lesz belőle?

Lassan kinyújtotta a karját az asszony felé. Előbb mintha akaratlanul ért volna a vállához, pardon, mondta és visszakapta, aztán lejjebb nyúlt félő kézzel a derekához. Várta, hogy szól-e, de az nem gondolt semmi rosszra, gyorsabban ment és nem szólt. Még egyszer utána nyúlt most már merészebben - a bolond Károlynak is éppen kialudt a lámpája - és magához szorította. Megkereste a száját, ez a legszebb rajta és hosszan, erősen megcsókolta. Az asszony vadul ellökte magától, neki is esett az út partjának, de más baj nem lett. Senki sem vette észre, az asszony hallgatott, csak az ajka égett és a tűz átterjedt az arcára.

Mikor Károly megint valami huncutságot mondott és mindenki nevetett, Tibor megkérdezte az asszonyt:

- Haragszik?

- Haragszom hát! Mit gondol maga énfelőlem - felelt az még mindig remegve és többet nem szólt hozzá. Hiába próbált most már Tibor társalogni, az asszony mintha nem hallotta volna.

- No ezt jól megcsináltam! - korholta magát Tibor mérgesen. Itt van egy asszony, akivel lehetett volna valamire menni, de én ostoba módon elrontom az egészet. Nem megy az úgy, mint a diákgyerekek hazugságaiban, hogy hipp-hopp ránézek és megvan. Szépen, csöndesen, okosan kell a nőkkel, messziről kezdve - ördög vigye a szelességemet.

Akkor döbbent meg igazán, mikor az asszony magára hagyva őt keresztül furakodott a párokon és az urához csatlakozott. Most elmondja neki, amennyi esze van! Várta, hogy mi lesz és belesápadt, de nem történt semmi, azok egész másról beszélgettek. Ilonka nagyon kedves volt az ő vén csacsijához, hozzásimult, becézte és bűnbánatot érzett miatta, szégyellte magát, no pedig ő igazán nem hibás, és mégis. Ez a szegény jó ember itt elöl mulattatja a kompániát, ő meg... őt pedig azalatt egy fiatalember megcsókolja. Szemtelen! Nem bátorította erre, azért, hogy barátságos volt hozzá, istenem, csak úgy, mint máshoz, legföljebb mikor észrevette a szemén, hogy tetszik neki, ott kellett volna hagyni, különösen ahogy erre a sötét útra tértek. De ki gondolta volna? Őt, most, vénségire! Igaz, hogy nem több, mint harminckét éves, de már tíz éve asszony és hozzáöregedett az urához, aki mikor elvette, tizenöt évvel volt öregebb, mint ő, most meg már huszonöttel. Bizony megvénült Károly idő előtt, persze a sok régi bűne miatt, mit ivott, mit fehérnépezett ez annak idején! Neki is tetszett, de mennyire, szép és okos ember volt hajdanában, azért is ment hozzá, a korkülönbség - mit bánta ő azt akkor. Azóta ugyancsak megváltozott a világ, neki nincs más dolga az ura mellett, mint hogy gondját viselje, főzzön neki és óvja a meghűléstől, mert gyerek sajnos nincs, de ő sohasem panaszkodott, tűrte szelíden az életet az ifjúság haldokló mosolyával a száján. És amióta asszony, nem történt vele semmi ilyen dolog és most jön ez a tacskó, mert biztos, hogy fiatalabb, mint ő és megcsókolja, még hozzá pont a száján. Pofon kellett volna vágni, kétszer, vagy amikor kérdezte, hogy haragszik-e, csúnyán össze kellett volna teremteni, megmondani neki alaposan a véleményét, de ő csak egy pár szót szólt és azt is hogyan. Hiszen azért megijedt Bereczky úr, az bizonyos és ha most bevádolna az urának, tyű, akkor megkapná, mert akármilyen is Károly különben, a becsületére nagyon féltékeny és marha erős.

De mit rontsa ő most a kedvét, jobb ha nem tudja és a botrány, párbaj - minek ez? Majd egyszer, később, sok-sok év múlva, mikor ez a gavallér már nem lesz itt, elmondja neki, addig az ő titka lesz. Ni-ni, titka van az ura előtt! Elmosolyodott.

Károly pedig eközben kevés szóbőséggel, de erős meggyőződéssel magyarázta az asszonynak, hogy most, mielőtt hazamennének, nagyon jó volna egy feketét meginni a Koronában. Ilonka gépiesen mondogatta: nem, nem, szó sincs róla, menjünk csak szépen haza, abból megint ivás lesz és te már úgyis eleget ittál, majd holnap megint beteg lész, de Károly bizonykodott, hogy egy csepp bort sem, csak egy feketét, aztán szentuccse, haza, lefeküdni, nem marad ő tovább, legföljebb tizenegyig, holnap sok dolga van. Ilonka azonban a fejét rázta, nem és nem. Károly ismerte már, ez olyan asszony, hogy nem enged a szentnek se. Ma nem lesz Korona.
Kiértek az országútra, ahol a sötétséghez szokott szemek már jobban láttak és Károly észrevette, hogy a felesége száját kis mosoly fodrozza és azt hitte, őt illeti. Újra remélt hát és a becsípett emberek makacsságával elölről kezdte az ostromot. A többiek is beleszóltak, de igen, nagyságos asszony, no, ne legyen már olyan, no, csak egy félórára, mi van abban, egy feketére bemenni - és végre Ilonka engedett. Tudta, hogy jobb lenne hazamenni és lezárni ezt a napot, de most nem volt egészen a szokott erélyénél, úgy érezte, hogy ma tartozik ennyivel az ő jó emberének a csók miatt és aztán meg akarta annak a másiknak mutatni, hogy mennyire nem törődik vele, mintha a világon sem volna.

Végiglármázták a kisváros alvó utcáit, felzörgették a patikust és befordultak a Koronába. A három kártyást, akit ott találtak, az állatorvost, a szolgabírót és az állomásfőnököt, felszippantották és nagy hosszú asztal kerekedett, tele hangos vidámsággal, feketékkel és borokkal. Meg kell adni, Károly előbb nem ivott, végül is Ilonka megunta a szomszédok örökös kéregetését, hogy mentse fel a férjét az adott szava alól és maga töltött a poharába. Beólálkodott a banda is, a nóta megzendült és a jó kedv, mint odakünn a felbukkanó hold, mind magasabbra szállott.

Bereczky Tibor az asztal alsó végén ült, Kenderesiné mellett. A bíróné másik oldalán Bánó tanár úr rengett a nevetéstől, mihelyt erre alkalom adódott. Ezek ketten örömmel vették harmadiknak maguk mellé a fiatalembert, ők már úgy voltak, mint a jó házasok, régen kibeszélték magukat, bár szerették, mégis unták egymást és kaptak rajta, ha valaki új mondanivalóval jött. Tibor gyorsan ivott, az út végén ez a félóra, amióta az asszony a csók után előrement az urához, kimerítette, megfeszült idegei most a bor melegén megenyhültek. Beszédes lett, szójátékokat csinált, a szomszédjai csak úgy dőltek.

Néha ránézett Ilonkára, aki jóval feljebb ült a másik oldalon és ilyenkor összehúzta a szeme közét. Hogy ráijesztett ez az asszony! Rongyos falusi libája, örüljön neki, hogy megcsókolta, ő, akinek Pesten színésznő szeretője volt és aki előtt nyitva áll minden, akinek csak azért kellett ide a kisvárosba süllyedni, hogy erre hivatkozhassék és annál magasabbra emelkedhessék utána! És egy ilyen kis nő, ez okoskodik vele, mit tudja, hogy ő kicsoda! Azért, mert szép, ezek között a legszebb? Nagy kunszt. Jöjjön fel Pestre, majd ott meglátjuk.

Levette róla a szemét és hányavetin a bíróné felé fordult, éppen mikor az asszony reá nézett. Ilonkát ette a méreg. No nézd, még ennek áll feljebb! Micsoda hencegő egy fráter! Most már bánta, hogy nem szólt az urának, megérdemelte volna, igazán. Minek is jött ide a Koronába, hallgatni a lódoktor malacságait? Okosabb lett volna hazamenni és nem látni ennek az arrogáns arcát. Persze, azért mert szép gyerek, azt hiszi, hogy neki minden szabad. Ott, ahol most ül, ott, igen, a bíróné nem bánja, az örül neki, ni most is milyen közel hajol hozzá, még féltékeny talál lenni a tanár úr! Hát még mi lehet az asztal alatt! Hiszen Kenderesiné híres arról, hogy sohasem kel fel tiszta cipővel az asztaltól, mindig agyonszorongatják, tapossák a lábát, pfuj.

A mosoly, amelyről nem tehetett, mert vele született és benne ült a szemében, a bőrében, az álla hajlásában, most lehullott az arcáról, mint fagyos szentekkor az almavirág. Erőszakkal másfelé figyelt.

- És tudod, kérlek alássan - mondta az ura akadozó nyelvvel a főnöknek - akkor belép a kupéba egy izé... egy nő... hű, kérlek alássan, nagyon szép nő volt, csak az arcán volt egy izé, kérlek alássan... egy szerelembimbó.

Ezen a szón a főnök nagyot röhögött, Károly tovább hazudta a kalandjait. Ilonkának felfordult a gyomra. Ez a legcsúnyább az urában, mihelyt becsíp, rögtön a férfiasságával dicsekszik, pedig arról jobb volna hallgatni. Ilyenkor még a feleségét sem kíméli és az emberek az ő beszéde után talán azt gondolják, hogy ők úgy élnek, mint ifjú házasok, istenem.

Ekkor valaki a háta mögött összeütötte a bokáját. Jenőffy szolgabíró volt, táncolni hívta. Éppen jókor, már haza akart menni. Nagyon szerette a táncot. Mindegy volt neki, hogy kivel, csak ne legyen ügyetlen. Szép, sudár termetén látszott a táncnak az öröme, ah, ő valósággal élvezte magát a mozgást és igaza volt az apjának, mikor egyszer azt mondta:

- Te, Ilonka, ha egyszer táncolni lehet, éppen olyan vagy, mint a kis kacsák, mikor záporeső után kiszabadulnak az árokba. Lebuknak, a fejükön bucskáznak, a szárnyukkal csapkodnak, majd megvesznek, akárcsak te, ha cigány húzza a lábad alá.

Bereczky a bírónét kérte fel. Bizony, nem nagyon ért a tánchoz szegényke, csak úgy ugrabugrál, ahogy jön és milyen borzasztó sovány! Tibor érezte a bordáját, ahogy megforgatta. Az a másik asszony, az igen! Azzal volna csak jó egyet táncolni! De azok után, ami ő közöttük történt -

Helyére vezette Kenderesinét és nem tudta többet a szemét levenni Ilonkáról, aki még mindig járta a szolgabíróval. Mikor aztán a szolgabíró kifogyott a szuszból és egyik kezével erősen törülgette izzadó homlokát, a másikkal meg karon fogta az asszonyt, hogy lecsücsültesse, Tibor - maga sem tudta hogyan - csak odapattant elébük:

- Szabad kérnem?

- Nesze, öcsém, - mondta a szolgabíró fújtatva - aztán jól vigyázz rá, mert törékeny portéka.

Ilonka a másodperc alatt, míg belekarolt Tiborba, érezte, hogy most azt kellene mondani: köszönöm, nem táncolok és ezzel büntetni a jómadarat, de olyan hirtelen jött, hogy nem is jutott szóhoz és aztán a feltűnés, ha kikosarazza, mindenki tudja, hogy egyfolytában féléjszakákon át szokott táncolni és nem fárad ki sohasem, még kitalálnák, hogy történt köztük valami, no és utóvégre fődolog a tánc - lehet tovább táncolni, mert ami eddig volt, csak kóstolónak való, most jön a java, mert ez a fiú jól táncol, látta az imént a bírónéval. A tánc kedvéért elfelejti, amit vétett, spongyát rá, hej, ez csak a jó csárdás: kinek nincsen vágott fája, vágasson...

Zümmögte magában a nótát és ha valamikor, most igazán szívvel járta. Kissé mámoros volt a bortól, amit megnyalt, a zenétől, ami elbódította és főleg a bűntudattól, hogy ezzel az emberrel táncol, akivel nem volna szabad. Az arca rózsállott, a szája kissé kinyílt és a szeme Tiborra tapadt. Igazán szép ember, a haja, a homloka, a tüzes nézése és különösen a finom keskeny orra, az úri származás ismertetője.

Mint igazi táncosok, egyikük sem szólt egy szót se, a beszéd ilyenkor zavarja a lábakat. Csak néztek. Nézték egymást kitartóan, keményen, akarattalanul. Kenderesi odaállt melléjük: csak szívesen nagyságos asszony!... pattogatott az ujjával és szeretett volna fiatal lenni.

A teremben a lárma mind nagyobb lett. Ilonka hallotta a férje hangját, már tósztozott, de senki sem figyelt rá, az állatorvos énekelt, a cisztercita ma este századszor mondta: hja, ja, persze, persze... Kenderesi pedig, aki Károlynak minden ötletét utánozni szokta, most odalopakodott az ajtóhoz, ahol a villanylámpa csapja volt, elcsavarta és fulladva a nevetéstől kiáltotta:

- Hölgyeim és uraim, szabad a csók! - és cuppogott is hozzá, mint Károlytól tanulta.

A patikusné felvisított, az állomásfőnök röhögve csapkodta az asztalt, Károly rendületlenül szónokolt. A cigány abbahagyta a nótát és a két táncos megállt a koromsötétben.

- Ha ez most megcsókol - gondolta Ilonka rémülten.

De nem. Tibor mozdulatlan maradt, bár érezte tenyerében pihegni az asszony gyerek-nem-szopta két kis kerek mellét és súrolta a forró lélegzete, most mégis okos volt és mikor a bíró ismét felgyújtotta a lámpát, Ilonka hálásan és mosolyogva nézett fel rá.

- Úgy-e milyen ostobák az emberek erre mifelénk? - kérdezte a járásbíróra mutatva. Jöjjön üljünk le, ne táncoljunk többet.

Leültek, most már egymás mellé. Mintha mindig a legjobb barátok lettek volna, annyi beszélni valójuk akadt. Szidták a vidéket és jobban érezték magukat itt a füstös kis vidéki teremben, mint akár Párizsban. Károly zavarta meg őket.

- Csak kurizálj fiam - mondta Tibornak - csak nekem kurizálsz hehe, mert én viszem haza, hehehe... Ez az enyém volt, ez a hátbavágás... Szép asszony, mi? No szervusztok.

Koccintott velük, ittak. Ilonka is, szégyenében, hogy az ura ilyeneket beszél, de különben ma jól esett neki a bor. Már régen elmúlt éjfél, még senki sem gondolt indulásra. Károlyon azonban a részegség tünetei mind erősebben mutatkoztak, már mindenkit meg akart csókolni, még csak az volt hátra, hogy sírni kezdjen. Ilonka ismerte, nem lehetett tovább maradni. Hiába tartóztatták, karonfogta az urát és vitte. Tibor is velük indult.

- Ha megengedi, elkísérem a nagyságos asszonyékat - mondta.

- Csak jöjjön - nevetett az asszony - legalább segíthet cipelni az uramat.