Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám

Hegedüs Lóránt: Új adók

Meg kell szoknunk, hogy az Adó, amely eddig kevés embernek volt távoli ismerőse, most mindnyájunknak minden nap látott, mindenütt jelenvaló s mindenbe beletolakodó barátja (vagy ellensége) lesz. Mert egy világháború taposott keresztül rajtunk és nyomait nemzedékünk, míg él, viselni fogja. Azt, hogy személyünkkel az Állam mennyit parancsolt s milyen munkára sorozott be bennünket, már megtanultuk. A béke pillanatában fogjuk azonban csak megismerni azt, hogy vagyonunkból és keresetünkből is mennyit kíván besorozni a nagy Leviathán. Ez azt jelenti, hogy adót ma bírálni, a kormánynak adóterveit csúfolgatni vagy visszavetni hálátlan és meddő feladat. Mindent ki kell fizetnünk és mindent ki is fogunk fizetni! Ennélfogva az, ki adó-ellenzékbe menne, önmaga szaladna a falnak. A "nem adózunk!" politikája még soha annyira nem bukott meg, mint e háború alatt, amikor mindnyájan, akár tudjuk, akár nem, államosíttattunk.

Mindezt tudom és mégis adóbírálatra indulok egy olyan férfiúnak, Wekerle Sándornak adójavaslatai irányában, akit, bármely párthoz tartozzunk is, bármely nézetet osszunk is, mindnyájan, akik a közgazdasági élet napszámosai vagyunk, Magyarország legnagyobb közgazdasági elméje gyanánt tanultunk megismerni. Mégis azt gondolom, hogy azért, mert annyiunknak és olyan nagyon sok közünk van az adóhoz, és azért, hogy Wekerle törvényeinek helyességéből levonjuk azt, ami benne bántó, akadályozó és helytelen, mindezekért érdemes tollat fogni - s talán közérdek is. Ez a szempont, amely írásomban vezet. De visz az a hátsó gondolat is, hogy amit egyszer Wekerle nevével a magyar törvényhozás vagy a magyar közvélemény elfogadott, azt roppant nehéz lesz onnét bárkinek kiselejtezni. Ezért jobb, ami javítás szükséges javaslatain, már most történjék meg s éppen általa.

Wekerle (s utódja Popovics Sándor) elfogadja azt a nagy elvet, hogy még a háború alatt is annyi új adót kell behozni, amennyi az állam megsokasodott rendes kiadásainak és elsősorban a hadikölcsönök kamatainak fedezésére szükséges. Tudvalevően Anglia volt az, amely a háborút rögtön adópolitikával kezdte meg. Németország s utána mi és Ausztria előbb a hadikölcsönöket nyitottuk meg s csak később, lassan mentünk át arra, hogy háborús adókat vessünk ki a közönségre. Ez a háborús adópolitika a maga természeténél fogva kétkarú kell, hogy legyen. Akkor, mikor a fogyasztási adókban a széles néprétegekre teszi az állam kezét, kell, hogy a másik oldalon a nagyobb vagyonok és erősebb jövedelmek megcsapolásához is hozzányúljon. Ez következetesen megvolt Teleszky, megvan ma Wekerle adórendszerében is. Így a mostani kormány a fogyasztás megadóztatása terén a cukoradó fölemelésével, a bortermelési adó behozatalával próbálkozott s a só fölemelését ígérte s el nem is kerülheti. A másik oldalon, a másik karon az illetékek, a vagyon- és jövedelmi adó emelését tervezi. Ez utóbb említett két reform közül az egyik, a vagyonátruházási illeték megsokasítása (részletekről most nem kívánnék szólni) szimpatikus és szükséges, mert egyúttal progressziót is hoz. Voltaképpen a progresszív örökösödési adót teremti meg, amelyet régen sürgettünk. Magam abban a füzetben, melyet közvetlen a háború előtt "Az adóreform reformja és az államháztartás" cím alatt adtam ki, a jövő adóreformja egyik sarkköveként állítottam oda. Természetes, hogy ezek alapján szavazatommal támogatni fogom.

Nehezebb a kérdés abban a törvényjavaslatban, melynek ez a címe: "A jövedelemadóról és a vagyonadóról szóló törvények módosításáról és kiegészítéséről, a hadinyereségadóról szóló törvény hatályának meghosszabbításáról, valamint egynémely adónem után fizetendő hadipótlékról". Ez a javaslat gazdasági érdekképviseletek, még pedig úgy ipariak, mint mezőgazdaságiak körében igen nagy hullámokat vetett s legutóbb Budapest székesfőváros illetékes bizottsága tiltakozott intézkedései ellen. Ha egészen objektíve kell a kérdéssel foglalkoznom, mégis azt mondanám, hogy e törvénytervezetnek, mely kissé zagyva címet visel, alapszerkezete helyes kell hogy legyen, mert szükséges. Jobban mondva, bármily keserves is, le kell nyelni. A javaslat először is felemeli az eddigi tárgyi adókat, illetve azok közül a földadót, a házadót, a III. osztályú kereseti adót és a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adóját, valamint a betéti adón kívül a tőkekamat- és járadékadót. Felemeli pedig hatvan százalékkal hadipótlék címén. Ez az eljárás nem egyéb, mint az osztrák hadipótléknak utánzása s azt merném mondani, hogy azon kívül, hogy az államnak szüksége van pénzre s azt legkönnyebben már meglevő adókból és már elkészült adószerkezetből merítheti, ezenkívül voltaképp nem egyéb, mint a pénz vásárlóereje hanyatlásának adóformában való bejelentése. Az a régi földadó, az a régi kamat- vagy kereseti adó, amit fizettünk, ma már nem a régi teher, mert a pénz, amellyel fizetjük, könnyebbé lett. Nézetem szerint ezt a nagy emelést nem lehet visszautasítani s nagy kétségem van az iránt, hogy meg lehet-e egyáltalában állani ennél az emelésnél. A javaslat ezen felül azt a vagyonadót, amelyet Teleszky nagy bátorsággal és igen sok gáncson keresztülgázoló előrelátással tett törvénybe, most leviszi a húszezer koronás vagyonokig. Ámbár azt hiszem, hogy töredékes és ideiglenes pénzügyi személyzetünk mellett valamely tökéletes adókivetésre nem lehet számítani, mégis helyeslem ezt azért, mert, hogy úgy mondjam, statisztikai adót kapunk s erre nagy szükség van. Az olvasó talán emlékszik arra, hogy magam is azok közé tartozom, akik a háború végén elkerülhetetlennek, valutánk szempontjából szükségesnek és szociális tekintetből igazságosnak tartanák egy hadiváltságnak, tehát egy egyszeri nagy vagyonadónak meghozatalát. Ezt a hadiváltságot, amely, hogy mekkora, az nem is tőlünk, hanem barátainktól, szomszédainktól függ (kiknél messzebb semmi esetre sem mehetünk): ezt a hadiváltságot keresztülvinni, sőt ahhoz hozzákezdeni is lehetetlenség, ha előbb már egy kisebb vagyonadóval (amely voltaképp nem egyéb, mint a fundált jövedelemnek a jövedelmi adóban való erősebb megadóztatása) meg nem teremtettük az alapot arra, hogy a nagy és szükséges művelet keresztülvihető legyen. Ezért van jelentősége annak, hogy Wekerle nemcsak megtartja Teleszky kezdeményezését, hanem annak még szélesebb fundamentumot épít. Nagyon sajnálom, hogy itt a javaslat elveti azt a kitűnő technikai kapcsolatot, melyet Teleszky igen eredeti módon a jövedelemadó és a vagyonadó között konstruált, a magam részéről azt adótechnikai mesterfogásnak tartottam, de ha a kormány úgy van meggyőződve, hogy ennek a kapcsolatnak szétbontása szükséges, hogy több adót kaphasson, még ez előtt is meg kell hajtani fejünket és lázongani nem szabad.

Nem akarok most már a javaslatnak oly részleteiről szólni, amelyek csak a finánctechnikust fogják érdekelni, ellenben rá kell térnem arra, hogy észrevétlenül három oly tüske van a tervezetben, amelyik rendkívül izgatja a közvéleményt, amelyek a reformnak igazi alapelveivel, különösen azzal, hogy pénzt csinálnak, semmi összefüggésben nincsenek és amelyek szerintem, ha bennmaradnak, nemcsak ezt a javaslatot fogják megrontani, hanem elferdítik az ezután következő adótörvényeket is. Minden objektivitás mellett tehát, amelyet nemcsak a magam hangulata, de az idők nehéz súlya is követel tőlünk, ezeket a kifogásokat meg kell tennünk s igyekezni arra, hogy itt a kormány változtassa meg eredeti szándékát. Ismétlem, nyugodtan megteheti önmagának meghazudtolása nélkül, mert éppen saját terveit fogja jól keresztülvinni, ha felesleges, bántó érdességeit e keserves munkálatnak leráspolyozza. Ez a három pontozat, amely elméletileg is roppant érdekes, gyakorlatilag pedig kétségtelenül izgató és amely valószínűleg még nagyobb vitákra fog alkalmat adni, a következő:

Wekerle törvényjavaslatának 2. szakasza igen szárazon a következőt mondja: "Az 1916. évi XXVI. törvénycikk 4. szakaszának első bekezdése hatályon kívül helyeztetik." Ez rettenetesen ártatlanul hangzik, annál ártatlanabbul, mert az indokolás még ferdébb világításban tünteti fel a kérdést. Az indokolás t. i. így szól: "E szakaszok (2-4) az indokolás általános részében elmondottak után további megokolást nem igényelnek." Az általános részben pedig vagy egyáltalán semmiféle megokolást nem kapunk, vagy olyat, amely egyenesen félrevezeti a járatlan olvasót. Nevezetesen arról van itten szó, hogy mint Wekerle miniszterelnök képviselőházi beszédében elmondotta, az adófejlődésnek mai előrehaladott és a háború alatt megnövekedett stádiumában vissza akar térni az 1909-i törvénybe bevett ahhoz az eszméhez, hogy a jövedelmi adó alapjából sem jótékonysági adományt, sem a már kifizetett tárgyi adókat levonni nem lehet. Maga a visszatérítés már visszás. Hiszen az 1909-i és általában a békés évek adókísérleteihez képest azok az adóterhek, amelyeket ma szavazunk meg s amelyek még jönni fognak, oly viszonyban vannak, mintha mikroszkóp alá tettük volna a régi boldog idők adózási problémáit. Óriásivá, emberfelettivé nőtt meg minden kis kezdeményezés s így ami ott (bár akkor is tiltakoztam ellene) még alig bánthatta az adózót, még alig torzíthatta el magát az adót, ma ily rengeteg nagyításban bajjá, veszedelemmé és kárrá változik. Teljesen értelmetlennek találom azt, hogy a közjótékonyságra való összeget most ne legyen szabad levonni az adóalapból, vagyis magyarul szólva: miért akarja az állam azokat is megadóztatni? Hiszen ha összehasonlítjuk a mi háborús jótékonysági adakozásainkat a németországi ily irányú adakozásokkal, el kell pirulni amiatt, hogy milyen soványan csurog-csepeg a mi jótékonysági forrásunk. A jótékonyság pedig a háborúban közkötelességgé változott, mert amit az egyes nem adott, azt majd az államnak száz százalékban kell adnia. Ily körülmények közt miért adóztassuk meg a jótékony adományt, vagyis miért büntessük meg azokat, akik jótékonyak, azokkal szemben, akiknek szíve meg nem indult, ez érthetetlen. Annál is inkább kérném tehát ennek a csúf szakasznak elejtését, mert hiszen elképzelhetem, hogy egy kiváló finánc azt mondja, jótékonyság örve alatt például a nemzetiségi pénzintézetek majd nemzetiségi politikát fognak űzni, ezt pedig a magyar államnak nem kell adómentességgel előmozdítania. Ez igaz. De ha azt mondjuk, hogy kizárólag a hadi jótékonyságra adott összegek vonatnak le az adóból, evvel csak buzdítunk és semmi veszedelmet föl nem idézünk.

Ugyane szakasz azonban nemcsak jótékony adományt adóztat meg, hanem megadóztatja az adót. Itt van az a most már több mint évtizedes ellentét, amelyet Wekerle előbbi terveivel szemben is fölhoztam, most azonban, mint ismétlem, hatványozottabban kell tiltakoznom. Már fentebb említettem, hogy a javaslat indokolása, amelyet valamely ügyosztály buzgósága nem nagy ügyességgel ragasztott össze, merőben megtévesztő. Mondatik nevezetesen ott az, hogy "elvi szempontból a külföldi államok törvényhozásának felfogása megoszlik atekintetben, hogy az adóteher levonása igazságos-e, vagy sem." Ilyen elvi szempont az egész külföldi irodalomban nincs. Olyan elméleti könyvet, amely azt merné állítani, hogy a jövedelmi adó alapjából a már fizetett tárgyi adókat (földadó, házadó, kereseti adó stb.) nem kell levonni, még senki nem adott ki. Ellenkezőleg, mindenütt, ahol jövedelmi adót teremtettek, abból indultak ki, hogy a jövedelmi adó a tiszta jövedelmet adóztatja meg. A tiszta jövedelmet pedig csak úgy kaphatom, ha az üzemi költséget abból levonom, üzemi költségbe pedig mindenütt beleértették a már kifizetett többi adót, annyival is inkább, mert az állam érdeke is az, hogy a többi adó pontosan befizettessék és a pontos befizetéseket épp az mozdítja elő, hogyha a jövedelmi adóból igazság szerint levonatnak. Az indokolás azt mondja azután: Vannak államok, amelyek az adó levonását megengedik, hogy ezáltal az adóteher alá vont jövedelemnek kétszeres megadóztatását eliminálják. Más államok ennek a felfogásnak helyességét tagadják s az adóteher levonásának elejtésében nem látnak kétszeres adóztatást." Eddig az indokolás. Ennek a világon egyáltalán semmi értelme nincsen. Hiszen nem kétszeres megadóztatásról van szó itt, hanem az adónak a megadóztatásáról. Amire pedig a javaslat céloz, az a porosz törvény, amely igaz ugyan, hogy a kifizetett adók levonását ezen a címen nem engedi meg, de megengedi, hogy ezek az adók az üzemi költségekbe foglaltassanak és ott vonassanak le. Tehát látható, hogy a törvényjavaslat álláspontjának védelme sokkal rosszabb, mint maga az álláspont. De mert az álláspont sem védhető, sem elvileg, sem gyakorlatilag, annak elejtését kell követelni.

A második sajátsága és igen veszedelmes sajátsága a javaslatnak, az új reformnak, a javaslat második fejezetében következik, a hadi nyereségadóról szóló törvénynél. Itt egyszerre csak hadi nyereség helyett "jövedelemtöbbletről" lesz szó s maga a 10-ik szakasz pontosan megmondja, hogy az eddigi és mostani hadi nyereségadóról szóló intézkedések "az ezt követő években elért nyereség-, illetve jövedelemtöbbletek után kivetendő havi nyereségadóra vonatkozólag is értelemszerűleg hatályban maradnak." Ez azt jelenti, hogy hadi nyereségadót akar a béke éveiben is a kormány kivetni, ami már magában is lehetetlen, még lehetetlenebb azonban, hogy a hadinyereség iránt a közönségben táplált nagy ellenszenvet, azt az elvet, hogy míg a fronton véreznek a polgárok, a másik részük addig itthon illetéktelenül ne gyarapodjék, hanem az állam erős adója érje el, ezt az igen könnyen érthető elvet egyszerűen rá akarja teríteni a javaslat mindazokra, akik a hadból hazatérve, vagy a béke után ezután az országot tovább akarják fejleszteni. Ez lehetetlenség. De ellentétben van a kormány programjával is, amely többtermelést hirdet. Többtermelés több kereset nélkül nincsen. És ha most oly törvényt hozunk, amely a békében való többkeresetet agyonveri, akkor két dolgot csináltunk: először egy megfordított hadi nyereségadót hoztunk be, mert azokat sújtottuk, akik a háborúban kinn voltak a harctéren vagy orosz fogságban voltak és akkor fognak keresni és gyarapodni, amikor már hazaérnek, ezeket előre megbüntetjük túladóval, másodszor pedig megakadályozzuk új társadalmi osztályoknak, új kereső rétegeknek, új exisztenciáknak felemelkedését. A példa egyszerű. Ha a mostani javaslatot elfogadjuk, a következő fog előállani: akinek 1913-ban gyönyörű szép 200.000 K jövedelme volt és 1920-ban is 200.000 K jövedelme lesz, az fog fizetni 6% jövedelmi adót és evvel befejezte, őneki jövedelemtöbblete nincs. Akinek ellenben 1913-ban csak 20.000 K jövedelme volt s elment a háborúba, visszajövén a béke helyreálltával agyondolgozza, agyon kinlódja magát s talán felviszi jövedelmét 40.000 K-ra, e második 20.000 K után 25, talán 50%-os adó fogja sújtani, talán több is. Hogy milyen lehetetlenség ez, azt világosan bizonyítja az, ha az olvasó visszagondol arra, amit előbb a tárgyi adó felemelésére vonatkozólag mondtam. T. i. hogy az adópolitikában is kifejezésre jut a pénz vásárló erejének hanyatlása. Az a 40.000 K jövedelem, amely 1918-ban, vagy 1920-ban itt lesz, egészen más 40.000 K, talán kevesebb, mint az a 20.000 K, amely 1913-ban az akkori pénzérték mellett volt, mert hiszen ugyanazzal a pénzzel ma kevesebb életszükségletet lehet vásárolni s utóvégre a jövedelemnek ez az igazi mérője, nem pedig maga a numus. A pénz értékhullámzása hozza létre az illető látszólagos több "keresetet" s ugyanakkor rá jön az állam bunkója, amely mindenkit, aki a földből kiemeli fejét, mérhetetlenül sújt. Ezért tiszteletteljes indítványom nemcsak nekem, de az összes gazdasági képviseletnek, hogy a hadi nyereség maradjon háborús nyereségre szorítva. Tehát szavazzuk meg 1917-re és 1918-ra és ha a béke helyreáll, akkor rendezzük újra a békeadókat. Előre is bejelentem azt, hogy a békében magam a rendes jövedelmi adó mellett igenis másik jövedelmi adót is képzelek, ez azonban nem a többjövedelmet adóztatná meg, hanem a konjunkturális jövedelmet, vagyis azt, amely a munkanélküli (vagy kevés munkával járó) jövedelemszerzést sújtja erősebben.

A reform harmadik betegsége az adókulcsok megkonstruálásában áll. Úgy látom, hogy ebben valami politikai technika is volt. A kormány azt akarhatta, hogy Ausztria súlyosabb adókulcsokkal induljon, mint mi. Ez helyes és természetes. Látjuk, hogy Ausztriában mily bonyodalmak támadtak az urakháza és a képviselőház között éppen a kulcs kifaragása körül. De most már Magyarországról szólva azt kell mondanom, hogy ezeket a kulcsokat és ebben a formában lehetetlenség, hogy a magyar közgazdaság megbírja vagy legalább is annak teljes megakadására vezethet. Először is képtelenség a rentabilitás elvét elejteni. Ha én azt mondom valakinek, hogy egyformán adóztatlak meg, akár véletlen játékon, tőzsdén vagy kártyán nyertél egymillió koronát, akár pedig te magad, családod vagy részvényeseid évtizedeken át gyűjtötték össze a tőkét, amelynek egymillió a gyümölcse, ismétlem, ha e kettőt egyformán adóztatom meg, vagyis a tőke rentabilitásának elvét kidobom, akkor nincs többé tőkegyűjtés és elsorvasztottam az országot. De még a rentabilitás elvének alkalmazása mellett is az adókulcsban olyan határt kell megtartani, amely mellett még érdemes dolgozni. Számításaim alapján, amelyeket most nem akarok részletezni, a legmagasabb fokon olyan községben, ahol a községi pótadó nem több, mint 80%, ezen javaslatnak új adóterheit tekintetbe véve, 87%-os összadózás fog előállani, vagyis egymillió koronából 870.000 koronát elvesz az állam és a község. Ha ez így maradna, akkor ezt az egymilliót senki sem fogja látni, sem az állam, sem a község, mert azt egyszerűen nem fogják megkeresni. Még súlyosabb a helyzet, ha arra gondolunk, hogy némely városba a pótadó 100%-on felül van. Az olvasót figyelmeztetem arra, hogy elsősorban azok az erdélyi városok, amelyekben a földgázzal akarnánk most iparfejlesztést előkészíteni, s ahol az ipar megteremtése igazán nemzeti és nemzetiségi misszió, ezek nagy eladósodások folytán igen nagy községi pótadóval dolgoznak. Ezekben a városokban a mostani adótörvény szerint az adó 100%-on felül állana, vagyis minden nagy vállalat, amely keresni fog, ráfizet arra, hogy keres. Felesleges tovább folytatnom: az adó ad abszurdum van vive.

Mind a három elv: az adó levonása, a hadi nyereségadónak a háború éveire való korlátozása és az adókulcsoknak a tőkerentabilitás elve alapján való józan megállapítása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy ne váljék katasztrofálissá a törvénytervezet hatása. De ez nemcsak szükséges, hanem ami fontosabb, lehetséges is. A javaslat semmit sem fog romlani pénzügyi hatásában, nem fog veszíteni és Wekerle nagy terve teljesen érvényesülni fog, hogyha ezektől a félszeg kísérletektől megszabadul, - vagy hogy az előbbi hasonlatnál maradjak, - ezeket a tüskéket kihúzzák belőle.

Ez volna kívánságom. Ez a cél, amelyért ez a cikk íratott.