Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei

Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Regény
Augusztus 1.

Dühöngő déli szél zúgatja a fákat s a halálra pörzsölt mező sárgája szürke színbe fordul. A pemete lehullatta szőke kalászát, gyér fehér ernyőcskék, zöld fűzőből kikandikáló aranyos fejecskék himbálódznak szétszórt árvaságban a mezőn. Az árnyékban is izzadt hő piheg.

Számumos szélvészként röpköd, süvít lelkem a csók vágyában tikkadó lelke fölött. Lelke gyöngéd, enyhe felém fordulása egy hosszú napon át: mind megannyi szelíd, fehérernyős virág, aranyos virágfejecskékként bókol felém szívéből a sok el nem csókolt csók. Egyedüllétem hűvös árnyékában is perzselő szerelmem piheg utána.

Szeretem, öregem, és vágya...

éjjel 1 óra.

Nem, nem fejezem be az előbbi mondatot, hisz életem kis novellájában is új mondat kezdődött ma délután.

Ahogy a félbemaradt szó közepére értem, a szomszéd vadrózsabokor mögül jöhető valaki állt előttem mozdulatlanul.

- Alice, jöjjön! - szólok örömmel rá s nagy buzgalmasan csavarom össze a töltő-tollat, zsebembe gyúrom s a füzetet a rétre mellém fektetem.

- Most megzavartam, ugye? - kérdezte, míg kezével libegő kis bolond hajacskáit igazgatta füle körül.

- Á, ugyan! - legyintettem.

- Ki tudja, milyen szép gondolatoktól fosztom meg most a magyar irodalmat?

- Fene egye meg az irodalmat. No, üljön le, kérem. Ez az én dolgozószobám.

- Igen? Csakugyan, mennyi cigaretta-vég a földön s hogy ki van itt taposva, ülve a gyep.

- No, üljön le, Alice.

- Nem, nem ülhetek le. Megyek málnát szedni a gyerekeimnek.

- Üljön le egy kicsit, inkább aztán én elmegyek magával málnát szedni.

Leült s eltekintett túl a sárga mezőfoltokkal ragyás hegyoldalakra, mezőmet lent két oldalt szegő, derékszögben összefutó két fenyőfasorra, jobbra a gyér fák fölött messze emelkedő Szitnyára s daloló hangja végigbosztonozott a réten:

- Milyen szép dolgozószobája van.

- Ó, van nekem itt több is. A nyugalmas, szelíd, természettel ölelkező gondolatokra ez a legalkalmasabb. Amott hátul az árnyas irtás tönkjei, szederindái közt, fenyőszálkáktól csuszamlós füvében, a szürkés, vöröses törzsektől sávozott sötét erdőnek arccal, bánatom szokott játszani a szavakkal. Beljebb, a fényes gyantát cseppentő árnyékban komoly eszmékkel szomorkodom társtalanul.

Kedves, lányos érdeklődéssel tekintett rám s keze lejjebb csúszott ölében. Megfogtam, ráhajoltam és hosszú csókban tapasztottam ajkamhoz. Amint fölpillantottam aztán, láttam, hogy lelke ellágyulva óhajt ki révedező szemén, feje félrehajlott, dereka hátra hanyatlott kissé. Jobbommal átkaroltam, a másikkal jobb kezét vontam magamhoz egymásra kulcsolt lábain keresztül, félig nyílt ajka mint gyötrelmes, édes végzet nőtt, közeledett ajkam felé s eltapadt köztük hosszan, szelíden, kutató remegéssel az első csók.

Gyöngéden megszorítottam kezét és megértettem, hogy a szent szövetséget örökre megkötöttük.

- Mit ír? - kérdezte rögtön baráti, könnyű örömmel.

- Mindenféle apró bolondságot.

- Meg szabad nézni?

- Hát meg.

Kezébe vette füzetem, itt-ott egy mondatot kiszakított belőle, ahogy epret szokott böngészni az erdei út mentén:

- Le szabad ezt írnom?

- Nem adhatom oda. Majd ha kész lesz, akkor odaadom magának - kinyomatva.

- Megjelenik valahol?

- Tán. Az nem fontos.

- Hát mi a fontos?

- Maga, meg az, hogy írom.

Szerető tekintete incselkedve feledkezett belém, én szeme tükrében kicsiny magamat néztem s a lelkeinket összehangoló szél zúgását ittam gyönyörteljes alázattal. Ekkor esett meg második csókunk, de ennek a tüze már zavarba ejtett.

- Menjünk málnázni! - bontakozott ki Alice sietve a varázsból.

Én szomorkás-tréfás megadással csóváltam a fejem:

- Menjünk. Az is jó.

Átvágtunk a réten le az erdei útra, amely a napsütötte irtáshoz vezet. Két kis lánya az árnyékban játszott s a német kisasszony már kivörösödve szorgalmasan hajolgatott a málna-cserjék között.

- Gn'e Frau, bitte, kommen Sie rasch, so viele Himbeeren sind da! - kiáltott felénk a Fräulein Mizzi, egy málnával félig telt sörös korsót lóbálva meg a levegőben.

Én a gyerekek mellé ültem, Alice pedig egy üres korsót emelve fel a földről, megindult a cserjék közé taposott csapáson. Aztán csak feltűnt pirospozsgás arca egy suhanc fenyő mögött s míg keze a málnabokron babrált, tekintete mosolyogva nyilallt felém. Hol karja, hol a lassan, ó, nagyon lassan telő korsó, hol gyönyörű, telt hajlású dereka, hol pihegő melle, hol egyre rám mosolygó arca villant fel a bodros-foltos zöld közül.

- A munka nézése nemesít! - kiáltottam vígan.

- Maga lusta ember! - durcáskodott vissza s úgy emelt ajkához egy érett lila-piros szemet, mintha csókot szedett volna azokon az áldott bokrokon.

Holdas éjjel néha a sötét tó-tükrön ezüst seb fakad, ezüst ívecske villan a levegőbe, visszahull, szélesen elremegő ezüst fekély villódzik még soká nyomában, míg minden elsimul: így játszanak a halak a tóparti merengő előtt, így játszott alakja a málna-bokrok között szememmel-szívemmel.

Vacsora után még egyet-kettőt fordultak az emberek, aztán mindenki aludni tért. Épp akkor állt a teli hold útjának negyedén a fatörzsek között rézszínű darabokra szaggatottan. Az erdő előtte hosszú póznákra szeszélyesen szétaggatott fekete fátyolfoszlányoknak látszott. A sötétbe merült pados asztalok egyike mellett valami víg kiránduló csoport gubbasztott feketén. Egy-egy gyújtó lobbant, két cigaretta-fej tüze izzott, egy fehér kutya vizslatott körül s egy fehér kendős fekete női árny imbolygott hajladozva föl és alá. Valaki mély, borköszörűs hangon dalolt köztük magának:

...bányász kis lányt kíván szívem...
----------
Szerencse fel! Szerencse fel!...

A hold közben vidáman nekiaranylott s már a koronák között bujkált pajzánul. Szívemre hideg, fájó, édes ezüst fátyol csapzott... Eh, lerázom! Gyerünk egy fordulóra!

A szálló mögött van egy széles, pár száz lépés hosszú gyepes sétány. Oda igyekeztem. Éreztem, amint fehér alakom lomhán úszik a sötétben. Tudtam, hogy megyek és menni nem akartam. Honnan e bénaság s mire? Mogorván vállat rándítottam s a bokrok közé ravasz csöndben leheveredtem.

Léptek.

Cigarettámat gyorsan eloltottam s valami állati, természetes feszültséggel vártam, rám talál-e ez a szokatlan éjjeli bagoly.

Fehér ruha. Nő. Az ágak halkan ropognak gondolt léptei alatt, szoknyája meg-megbuffanva suhog. Egyenesen felém. Megáll. Mintha körülnézne.

- Mit csinál itt egyedül a sötétben?

Az ő hangja!

Hangom már tompa, éhes remegéssel válaszol rekedten:

- Semmit. Ülök.

Közelebb lép. Kezét nyújtja:

- Jó estét!

Megfogom. Ajkam rákulcsolódik, már a csuklóján remeg, majd blúza ujján izzik tüzes párájában, néma erőben így vonom mind lejjebb-lejjebb magamhoz. Ahogy szél alatt vonaglik csöndesen a tó szine, úgy vonaglik teste bágyatagon s amint már rántanám erőszakosan ölembe, csöndesen mellém ereszkedik a földre. Arca rám fordul. Mozdulatlan. Megrezzen s félig fordulva mellemre bújik, mint védelemért vagy álmosan az ölbeli gyermek. Haját simítom. Feje előre bukik. Nyakán liheg a csókom. Fölemeli fejét, kerek arcát simogatom. Felém emelkedik. Lehajlok. A harmadik csók. Dereka rám ernyed, karom körülkígyózza. A föld felé von valami. Csókos ajkunkat szét se kapcsolva elfekszünk oldalt a zörrenő leveleken.

Hirtelen fölül. A haját igazítja. Sóhajt.

- Csak így szabad szeretnem? - kérdezem ravaszul.

Látom, hogy bólint.

- Másképp nem?

- Nem, Tamás, nem! - megfogja kezem és megszorítja.

Megkeresem kicsi lábát a fűben, kezem bokájára kapcsolódik, az övé ott terem s az enyémet erővel leszorítja:

- Ne bántson, Tamás.

- No, nem, nem, - vigasztalom gyöngéden - ne haragudjon.

- Nem haragszom. Hát lehet magára haragudni? - szól, rám omlik s most már az ő csókja követelő.

- Jönnek! - suttogom ijedten.

A sötét úton árnyékok mozognak a szállótól elfelé.

Magához szorít úgy, hogy eltakarjon. Nem mozdulunk.

- "...bányász kis lányt kíván szívem!" - hallszik az ének.

A léptek elpufognak, elrecsegnek. Amott a hold szelíden táncol az égen. A csönd sötét vize eláraszt mindent. Fülemben hallom szívem komoly, izgatott dobogását. Puha keble keményre telőn dagad mellemhez. Sóhajt és elhanyatlik. Karjával, látom, elfödi szemét, félre fordítja arcát s a könyörtelen Eros igája testünkre-lelkünkre kapcsolódik.