Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei

Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Regény
Július 22.

Most már mindegy!

A hodrusi tó töltésén ültem. Rózsaszín ruhában jött felém. Jobb kezében szegesvégű bot, a balban lóbálós ridikül s egy nagy virágcsokor. Pirosra hevült barna arca körül csapzott, szállongó, rendetlen tincseket lengetett a szél, mosolya gúnyolt és tüzelt. Hogy közel ért, elfordítottam fejem s hogy túlhaladt mögöttem, utánanéztem. Két válla pajkosat rándult hangosan fölnevetett. Nyomába eredtem.

- Nagyságos asszonyom, még eddig nem volt alkalmam... engedje meg, hogy most bemutatkozzam, Sey Tamás vagyok.

- Doktor Ambrus Adorjánné. Igen örülök.

Keze alig érintette az enyémet. Hangja puha, mindennapi alt melódiával csengett, csak a szemében táncolt valami bolondos fény.

- A tanár úr nem szereti a sétát?

- Az uram Xenophont olvassa s azt mondja, nagyon érdekes -hangzott nevetős válasza félvállról.

Azzal neki vágtunk a meredeknek. Szeme a földet figyelte eperért, áfonyáért, páfrányért, új virágért. Szorgalmas kis keze egyre vándorolt a csipkésszélű levelek s élettől, jó meleg, piros vértől duzzadó ajkai között vagy gyöngéden szakított egy-egy virágot s gyöngéden kereste ki helyét társai közt.

Alig beszéltem, ő se nagyon sokat s amit mondtunk, fenyőre, virágra, a választandó ösvényre vonatkozott. Azért mégis minden szónak bizalmas, érzelmes, gyöngéd súlya volt, jelentőséget nem az értelem, hanem szemünk közlékeny egymásra ragyogása, bensőnk egy hangon együttrezgése adott nekik.

A szállóhoz érve, kezet fogtunk és elváltunk. Ilyen egyszerű volt, szellemtelen és rövid az a pár perc, amelyből az egész gyötrelmes gyönyörűség fakadt.